13/08/2026
BITTER SALT FLOW – Egy év után. Aki követi a tevékenységeinket, az elmúlt egy évben sokszor találkozhatott a Bitter Salt Flow – szabad fordításban Keserű Sós Folyam – nevű projektünkkel. Az elmúlt évben rengeteg képet osztottunk meg innen, de nagyon keveset meséltünk arról, mi történt közben.Voltaképpen mi is volt, van ez? Miről szól? Az elkövetkező posztjaimban szeretném részletesen is bemutatni nektek. Elmesélem, hogyan született meg ez a projekt. Kik alkottak? Mit és hogyan alkottunk? Mit tanultunk? Megmutatom azokat a történeteket is, amelyek a kiállításon már nem fértek el.
Kezdem előszőr a projekt szóval: pár évvel ezelőtt még nagyon zavartak az ilyen elnevezések, mert akkor úgy éreztem, hogy a projekt szó a művészetben eléggé pejoratívan hat, aztán a pályázati anyagok, kiírások, illetve a kortárs művészeti szakzsargon nyelvezetéhez kellett idomulni, így beépült a mi kommunikációnkban is. Ettől még mindig zavar, csak elfogadom. Miért? Mert a projekt bezár. Egy adott folyamatra, időszakra szól, tervezésről, határidőkről, és bizonyos értelemben a megfelelésről is, hogy amit rögzítettünk, vállaltunk a kezdeti leírásban, azt teljesíteni kell. Ezek mind fontosak, hogy ne essünk szét, ugyanakkor sokszor olyan stresszt és nyomást okoz, hogy megbéníthatja az alkotói folyamatot.
Ahhoz, hogy ez a bénító „mellékhatás” ne kezdje ki az alkotó motiváltságát, önismeretre, önreflexióra, és alkotói munka tapasztalatra van szükség, ezt meg csak úgy lehet „megszerezni”, ha beleveted magad sok-sok ilyen helyzetbe éveken keresztül, tudatosítva azt, hogy tapasztalatot szerezni előszőr tapasztalatlanul lehet, ergo: fel kell készülni, „edzeni” kell. Az egyetemi évek ehhez csak a „megtanulni járni és beszélni” időszakát adják meg, ami nagyon fontos, de csak a kezdet, mint a gyermekkor.
A Bitter Salt Flow „nagy menet” (a projekt szabad kifejezése:) volt. A parajdi sóbányakatasztrófa volt a kiindulópontunk, de a valódi témánk az volt, hogy egy folyó, a víz hogyan köti össze a tájat, a történelmet, a gazdaságot és az emberek identitását a múltban, a jelenben, és majd a jövőben.
Egy évet dolgoztunk öten (Balla Zoltán, Kerekes Emőke, Lőrinczi Inez, Moldovai Katalin, Torkos Márk Erik) folyamatosan a Kis-Küküllő völgyében, Alsósófalvától - Parajdtól le egészen Kendig, a mellékfolyók, patakok falvaival (Szolokma, Cséje, Kőrispatak), és a Bözödújfalusi-víztározóval (Bözödi-tó) 60-80 km-es körzetben, 18 helyszínen.
Azóta több mint harminc ember osztotta meg velünk a történeteit, emlékeit. Bányászok, gazdák, pásztorok, horgászok, tudósok, gyerekek, lelkészek, helyi lakosok stb. Újra és újra visszatértünk ugyanazokba a falvakba, ugyanahhoz a folyóhoz, ugyanazokhoz az emberekhez, idő kellett ahhoz, hogy a bizalom kialakuljon.
A Kis-Küküllő nem egyszerűen egy folyó számunkra. Megtanított bennünket figyelni. Arra, hogy egy táj nemcsak a földrajzról szól, hanem azokról az emberekről is, akik generációk óta együtt élnek vele. Arra, hogy egy környezeti katasztrófa nem ér véget akkor, amikor eltűnik a hírekből.
Most tartok az üresség fázisában. Egy éven keresztül megfeszített tempóban, figyelemben, fókuszban, kutatásban, és óriási felelősség vállalásban voltam, hiszen nem csak alkotóként, hanem a projekt felelősként, a KopiaKollektiva, mint szervezet vezetőjeként is helyt kellett állnom egy Európai Uniós finanszírozási rendszerben (Horizont Europa – Tidal ARTS TidalArts), ráadásul csapatban, ami utóbb kiderült nehezebb vállalás, mint egyedül, vagy párban, mert több munka, több kommunikáció, több felelősség, több stressz, amit ezidáig fordítva gondoltam, de megcsináltuk, és bevallom, óriási büszkeség a számomra, a Kopia számára. Valami olyat tettünk le az asztalra, ami most még kívülről számotokra lehet még látszik, de azon vagyok, hogy láthatóvá tegyem.
A Bitter Salt Flow egy multimediális, kutatásalapú kortárs művészeti alkotás lett, amelyben minden médium más vizuális nyelven beszél ugyanarról a történetről.
Nem csak új műveket, hoztunk létre, hanem kapcsolódásokat, településekkel, helyiekkel, és szakemberekkel, a tájjal, a folyóval.
A művek elkészítése nem arról szól, hogy odamegyünk, azt csináljuk, fotózunk, filmezünk. Nem. Mindezt megelőzi a rengeteg interjú, kutatás (ökológiai, gazdasági, történelmi, antropológiai, szociológiai, művészeti), csavargás, és fókusz, és hogy mi lesz majd a mű, az számomra mindig az, ha meglep. Ha a végén úgy érzem, hogy na ezt nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz.
Addig, amíg ezt nem érem el minden „csak” dokumentáció, lelet, ami persze nagyon hasznos, és törekedek is rá, hiszen mindig hosszútávon, és valami egészben gondolkodom – legyen az anyag például néprazilag, kultúrális örökség szempontjából is értékes később, ilyen volt az alsósófalvi farsangtalálkozó, vagy a parajdi lóvásár fotózása - de ha ezen nem tudnék túllépni, pusztán dokumentarista fotók jönnének létre, az számomra nem elég.
Fontos, hogy létre tudjak hozni egy önálló vizuális nyelvet, egy összegzést, esszenciát a teljes tapasztalati hálóból, abból, amit a folyamat alatt megéltem, és magamévá tettem. Valami olyat, ami túlmutat, de egyben összegez, mind gondolatilag, mind érzelmileg, mind fotográfiailag, de úgy, hogy az mégis a valóság talaján álljon. Nagy feladat, de ez éltet.
Most lássunk egypár képet ezekből, és a következő posztot a záró kiállítás bemutatásával folytatom, és onnan haladunk visszafele.
Ha van hozzáfűzni valód, írj kommentet, örülnénk neki.
Kerekes Emőke
