M.Z.O. Magyar Zeneoktatas Osloba

mus- és időérzékelés. Szinte bizonyos az is, hogy az énekhang mellett az ütőhangszerek lehettek az első eszközei a tudatos zenélésnek is. A nomád körülmények között élő természeti népek és a távol-keleti országok ősi eredetű zenéi arról is tanúskodnak, hogy az ütőhangszereknek és a ritmusoknak varázserőt is tulajdonítottak, ami magyarázza azt is, hogy miért lettek az ütőhangszerek az első eszközei a természetfölötti erőkkel való „kapcsolattartás"-nak, azaz a kultikus szertartásoknak. Később a dobok, cintányérok a háborúknak és a katonaéletnek is fontos elemévé váltak, hiszen jeleket lehetett velük küldeni a csatákban, össze lehetett hangolni a harcoló katonák mozgását, békeidőben pedig a katonazenekarok kíséretével látványos felvonulásokkal lehetett megmutatni a hadsereg erejét és gazdagságát. A középkor és a reneszánsz idején a táncokat kísérő hangszeres együttesekben is fontos szerepet kaptak az ütőhangszerek, a 17-18. századtól pedig a fokozatosan kialakuló szimfonikus zenekaroknak is állandó részévé váltak. Az ütőhangszeres zene virágzása a 20. században kezdődött, amióta a zeneszerzők nemcsak zenekari, hanem szólóhangszerekként is alkalmazzák őket, a szórakoztató zenében (jazz, pop, rock) pedig a zenekarok nélkülözhetetlen tagjaivá váltak. Ha szeretnél zongorázni- A zongoratanulást akár már 6 éves korodban elkezdheted. Itt a zongoraórákon nemcsak a hangszerrel, hanem a zene alapjaival (kottaolvasás, ritmus, metrum) is megismerkedsz. Egy kis hangszertörténet- A zongora a billentyűs hangszerek családjába tartozik. Hosszú utat kellett megtennie ahhoz, hogy mai fontos szerepéhez eljuthasson, sokféle kísérlet és sok zsákutca kellett ahhoz, hogy mai formája kialakulhasson. Elődei, a klavichord és a csembaló a középkori psalteriumból alakultak ki a 15-16. században. A klavichordot kedves és szép hangja ellenére mindig is inkább otthoni zenélésre használták, mert hangereje sohasem volt elég erős nagyobb közönség szórakoztatásához, a csembaló pedig, bár gazdag hangszínekkel és a klavichordénál erősebb hanggal rendelkezett, sohasem volt alkalmas az árnyalt dinamika megszólaltatására. A megoldást, azaz a billentyűk leütésével mozgásba hozott kalapácsmechanikát egy itáliai hangszerkészítő mester, Bartolomeo Cristofori találta fel 1710-ben. Mivel ezen a hangszeren már a billentyű leütésének erejével határozta meg a megszólaló hang erősségét, ezért nevezték el az új hangszert fortepianonak. Később a freibergi Gottfried Silbermann tökéletesít***e ezt a technikát. Az ő nevéhez fűződik az ún. bécsi mechanika (más néven csapó-mechanika), melynek működése a kétkarú emelő elvén alapszik. Ebben az esetben a kalapácsot magához a billentyűhöz rögzítik. A fortepiano eleinte nagyon drága hangszer volt, ezért hosszú ideig a csak a leggazdagabb királyi udvarokban (pl. Frigyes berlini udvarában) és a legtehetősebb főnemesi családokban használták, széles körben tehát csak a 18. század végén terjedt el. A csapó mechanika előállítása viszonylag olcsó volt, de a finom árnyalásokat nem t***e lehetővé. Továbbfejlesztése révén jött létre a 19. században az angol mechanika. Ez már a bécsinél bonyolultabb, ún. „lökőnyelves" megoldással működik, ami könnyű járásúvá teszi a billentyűzetet és több dinamikai és hangszínárnyalat szólaltatható meg rajta. Kifejlesztése Backers, londoni mester nevéhez fűződik. A technikai fejlesztések hatására kalapácsok filc borításúak, a húrok vastagabbak lettek, és nőtt a hangterjedelem is. A tompítót pedállal működtetik. Ma már sokan fontos szempontnak tekintik a zeneművek korhű előadását, ezért a 18. század előtti mesterek műveit számos előadóművész szívesebben játssza azokon a hangszereken, amelyekre eredetileg készültek, azaz klavichordon, csembalón vagy fortepianón.