Sz. Márta Általános Iskola, Készségfejlesztő Iskola, Szakiskola és EGYMI

🚴‍♀️Szeliánszky on the road – Vándor Tábor élménybeszámoló 🚴‍♂️
7. nap – Murakeresztúr
(Itt a vége, fuss el véle!)

Nagy szeret***el szeretném megköszönni mindenkinek, aki velünk tartott ezen a hét napon át tartó, rengeteg élménnyel, nevetéssel, néhány defekttel és még annál is több emlékkel teli utazáson!

Ma már nem szeretnék hosszú történeteket mesélni. Szerencsére Murakeresztúrra eseménymentesen jutottunk el. Leadtuk hűséges kis drótszamarainkat, majd vártuk a Zalaegerszeg felé induló vonatot.
Bár szívünk már nagyon hazafelé húzott, hogy átöleljük családtagjainkat (és végre vegyünk egy forró fürdőt), de közben egyáltalán nem örültünk annak, hogy közös történetünk itt most véget ér.
Az első napon még arról meséltem, hogy az első leküzdött domb tetején még erősen kerestük a józan eszünket, hogy miért is vágtunk bele ebbe a kalandba…. Egy hét elteltével azonban már pontosan tudtuk a választ, és csak remélni tudjuk, hogy jövőre újra nyeregbe pattanhatunk.
Szerencsére a MÁV is gondoskodott róla, hogy a búcsú ne legyen túl hirtelen. A vonat késése miatt ugyanis a tervezettnél kicsit tovább élvezhettük még egymás társaságát.

Szeretném tehát megragadni az alkalmat és bemutatni nektek kis csipet-csapatunk hős tagjait, a Bringás Vándor tábor Dél-zalai szakaszának teljesítőit. ❤️

Kósa Evelin – Csapatunk legfiatalabb tagja, több darázscsípés elszenvedője, ugyanakkor a túra igazi hőse és példamutatója.

Csók Tibor – Vidámság felelős, aki nemcsak jókedvével, hanem kiváló tánctudásával is gondoskodott arról, hogy soha ne legyen unalmas a hangulat.

Ferkó Bence – Zsiványunk, aki a defektekkel különösen szoros barátságot ápolt, ugyanakkor segítőkészségből és lelkesedésből sem volt hiány.

Liga Tamás – Utunk rakétája, aki a dombokat szinte már reggelire fogyasztotta, és ha mulatozásra került sor, akkor is az élen járt. A defektek viszont valamiért őt is különösen kedvelték.

Szekeres Lili – Örökké mosolygó dalos pacsirtánk, aki még egy meredek dombra felkapatva is képes volt énekelni. Neki is szól most a Búcsúdal… 

Horváth Johanna – Egyik legnagyobb szívű útitásunk, aki gondoskodó testvérként és fáradhatatlan tekerőként is példát mutatott.

Salamon Márton – Halk szavú hősünk, aki nem pazarolta az energiát felesleges beszédre – inkább a kilométerek meghódítására tartogatta. Csendesen és kitartóan teljesít***e a küldetéseket.

Balogh Bence – Hivatalos humorfelelősünk, remek vicceivel, lelkes focitudásával és a VB-eredmények naprakész ismeretével színesít***e a napjainkat.

Varga Viktória – Leggondoskodóbb résztvevőnk, aki öt darázscsípés elszenvedése után is rendíthetetlen maradt. Segítőkészsége, lelkesedése és odafigyelése példát mutatott mindannyiunknak.

Sipos Valentin – Legszerényebb, de annál szerethetőbb tagunk, aki nem hangos szavakkal, hanem kedvességével és mosolyával vált fontos részévé a csapatnak.

Horváth Bálint – Határozottan csapatunk legudvariasabb tagja, mindig vidám, ám rendkívül alázatos tekerőnk. Az út végére a váltók használatának igazán nagy virtuózává vált.

Millei Tibor – Páncélt nem viselő lovagunk, a lányok segítő keze és a csomagrögzítés koronázatlan királya. A defektek gyógyításánál pedig lelkes és nélkülözhetetlen asszisztensként állta a sarat.

És természetesen a háttérben ott voltunk mi felnőttek is.

Salamon Zsolt – Utunk fáradhatatlan vezetője, szervezője és iránymutatója. Kiváló kávélelőhelyek szakavatott ismerője. Profi szervizes, aki kedvességével kitörölhetetlenül belopta magát mindenki szívébe.

Herczeg Ottó – Iskolánk kiváló testnevelés tanára, a kilométerek megkérdőjelezhetetlen bajnoka, aki becslések szerint a teljes túratáv kétszeresét teljesít***e. Fizikailag és lelkileg is stabil hátországot jelentett számunkra. Ha kellett hajtott, ha kellett támogatott, ha kellett DJ szerepben is kiválóan helytállt. Fotósként pedig gondoskodott róla, hogy ez a hét képekben is megörökítésre kerüljön.

Gaál-Májer Linda – És végül itt vagyok én is, aki megkapta azt a megtisztelő feladatot, hogy csapatunk krónikása lehetett.
Köszönöm, hogy velünk tartottatok! Remélem, jövőre is visszatérünk újabb kalandokkal!

Linda néni ❤️

🚴‍♀️Szeliánszky on the road – Vándor Tábor élménybeszámoló🚴‍♂️
6. nap – Nagykanizsa
(Lassan búcsúzunk!)

Kissé még az előző napi mulatozástól álmosan, és bizony fájó szívvel ültünk le a reggelihez Obornakon. Ahogy előző nap is említ***em, ez a hely annyira csodálatos, hogy az embernek szinte nincs szíve elindulni innen.
Kissé nehézkesen kászálódtuk fel tehát kerékpárjainkra, hiszen elérkezett utolsó, programokkal sűrűn tarkított napunk. Bár már nagyon hiányoltuk otthon maradt családtagjainkat, szívesen megnyomtuk volna a képzeletbeli „stop” gombot, hogy elodázzuk a történet végét.

Nagykanizsa felé tartva még egy utolsó becsületes emelkedőt kellett felírnunk a leküzdött dombok listájára.
Felfelé már úgy száguldottunk, mint Pogacar és Vimgegaard a Tour de France-on,.. legalábbis a saját fejünkben mindenképpen. A valóságban valószínűleg inkább egy rettenetesen elszánt, csigacsaládra hasonlíthattunk.
Az univerzum, is úgy láthatta, hogy túl gyorsan száguldunk a történet vége felé, ezért beiktatott nekünk egy újabb defektet. Az egyetlen apró szépséghiba csupán az volt, hogy előző nap, Forma 1-es pályára is alkalmas szervizeseink felhasználták az utolsó tartalék belső guminkat...
Védőangyalunk szerintem a hazaérkezésünket követően azonnal kérvényezte a nyugdíjazását, mert ezen a héten jóval a munkaköri leírásán túl teljesített. Miközben tanácstalanul próbáltunk kitalálni, hogyan tovább, kétszer két keréken mellénk gurult a segítség.
Egy délelőtti kényelmes tekerésre induló házaspár állt meg mellettünk, és minden gondolkodás nélkül felajánlották a náluk lévő tartalék belsőt. Bevallom, amikor visszasétáltam a biciklimhez, már kicsordult a könnyem. Az a mérhetetlen emberi jóság, amit ezen a héten megtapasztaltunk, nagyon nehezen önthető szavakba. Minden nehéz helyzetben akadt valaki, aki teljesen önzetlenül a segítségünkre sietett. Szívből remélem, hogy ebből a jósából tanulva mi is vissza tudunk majd adni valamit a világnak.

Na, de érzelgős pillanataink után vissza a nyeregbe! Irány Nagykanizsa! A városba érve először a Várkapunál szusszantunk egyet, röviden felidézve a török időket, majd a vasúti park gesztenyefáinak árnyékában elfogyasztottuk szendvicseinket.
Ez a nap közlekedési szempontból valamivel nagyobb odafigyelést igényelt, hiszen együtt kellett mozognunk a város lüktető, vasárnap ellenére is meglepően élénk forgalmával. A gyerekekre azonba itt is rendkívül büszke voltam. Igazi csapattá kovácsolódtunk, figyeltünk egymásra, és példásan alkalmazkodtunk minden helyzethez.
Az Erzsébet téren, a Testvérvárosok kútjánál megtöltöttük kulacsainkat, majd a párakapu alatt próbáltunk egy kis enyhülést találni. Volt aki, ezt annyira komolyan vette, hogy a finom permetezésből teljes értékű zuhanyzást varázsolt magának. Szerencsére a nagy melegben rekordidő alatt megszáradtunk.

Ha az ember megkérdez egy gyerekekből álló kirándulócsoportot, mit szeretnének csinálni, valószínűleg a „múzeumlátogatás” nem szerepelne az első három helyen. A Thúry György Múzeumot azonban kár lett volna kihagynunk. Az épületbe belépve már vártak minket. Gyanó Szilvia tárlatvezetőt öröm volt hallgatni. Hatalmas tudással és lelkesedéssel kalauzolt végig bennünket az ókori Pannóniát bemutató tárlaton. A kiállított valódi csontvázak természetesen azonnal felkeltették a gyerekek érdeklődését, és szárnyalt a fantázia. Megismerhettük a régi idők Nagykanizsájának világát is, majd egy néprajzi utazást is tettünk. Szilvia élményszerű előadásával, és hatalmas tudásával életre kelt***e nekünk a történelmet, és végtelen türelemmel válaszolt minden kérdésre.
Az ismételt történelemóra után friss tudástól duzzadt a kobakunk, de a gyomrunk is figyelemfelhívó jeleket küldött, ideje lenne vele is foglalkozni. A múzeummal szembeni fagyizóban mennyei, krémes finomságokat kóstolhattunk, a gyerekek pedig még ajándék rolettit is kaptak. Újabb tétel került tehát arra a bizonyos – nem rövid - listára, amelyre az út során megtapasztalt emberi kedvességeket gyűjtöttük.

A cukortól megfelelően felpörögve indultunk tovább a Csónakázó-tóhoz, hogy elfoglaljuk utolsó szállásunkat. Biztos, ami biztos alapon még körbetekertük a tavat, megtapsoltunk egy szép horgászfogást, és megcsodáltuk a kecses hattyúkat is.
Vacsoráig előkerült a labda, és végre bebizonyosodott, hogy nem teljesen hiába cipeltem magammal egész héten a Dobble-t és az Unót sem.
A vacsora ismét emlékezetesre sikerült. Olyan lelkesedéssel fogadtuk a zöldségleves helyett érkező paradicsomlevest, mint ahogy egy kisgyerek bontogatja karácsonyi ajándékát. Egyetlen kanál elég volt, hogy visszarepüljünk gyermekkorunk legszebb menzás emlékei közé. A második fogás után azonban bekövetkezett a nap legnagyobb kihívása! Előkerült egy hatalmas tálca kakaós kevert…. Már addigra is komoly logisztikai problémát okozott a rendelkezésre álló gyomorkapacitás beosztása, de hősiesen, mély sóhajok közepette, utolsó tartalékainkat is mozgósítva sikerült helyet szorítani neki.

Fekvéskor egyszerre gondoltunk egy kádnyi forró fürdőre, a másnap minket váró pihe-puha ágyikónkra és arra, hogy amúgy még nem szeretnénk haza menni! Holnap még utoljára várlak benneteket!

Linda néni❤️

🚴‍♀️Szeliánszky on the road – Vándor Tábor élménybeszámoló🚴‍♂️

5. Nap – Obornak
(A hely, ahonnan nem akartunk haza jönni)

Az ötödik nap története talán az, amelyet a legjobban vártam, hogy elmesélhessek, hiszen Obornak egyértelműen a kedvenc helyünkké vált.

De ne szaladjuk ennyire előre! Reggel viszonylag kipihenten kászálódtunk fel szívünknek már kedvessé vált kis drótszamarainkra. Borsfára tartva ismét felküzdöttünk magunkat egy kellemes kis emelkedőn, de ugyan mi volt az nekünk…. A hét elején még csak kóstolgattuk a dombokat, az ötödik napra viszont már rutinosabban másztuk őket, mint a serpák a Mount Everestet.

Míg előző nap a bunker elsősorban a fiúk érdeklődését kelt***e fel, következő megállónknál, Bánokszentgyörgyön inkább a romantikus lelkületűeknek kedveztünk.
Elmeséltük a gyerekeknek a Dél-zalai Rómeó és Júlia, avagy Válicka és Göcsej tragikus szerelmi történetét. A legenda szerint a Válicka-patak a gyönyörű Válicka, egy szláv fejedelem lányának könnyeiből ered, melyeket akkor hullajtott, amikor honfoglaló őseink elrabolták, és így elszakították igaz szerelmétől. Göcsej pedig dombokká és völgyek sűrűjévé vált. A dombokat utólag is köszönjük….
A szerelmes történettől elérzékenyülve a helyi vendéglátó egységben víztől már túlhidratált szervezetünket egy kis hideg üdítőital fogyasztásával rehabilitáltuk, hogy végre igyunk valami rendeset is.

A nap ezúttal sem múlt el szurkálás nélkül. Szegény legkisebbünket ismét megtámadta egy csíkos pizsamás betyár, aki valószínűleg vámpírfilmeken szocializálódott, mert szabályosan egymás mellé helyezte el csípéseit a kisasszony nyakán. Megjegyzem, újfent hős volt, és sok felnőtt is példát vehetne a bátorságáról.

Oltárc település után egy vadászház mellett lévő kis tisztáson parkoltunk le. Néhányan már reménykedve nézegették a kifejezetten mutatós épületet, hogy talán ez lesz az aznapi szállásunk. A csalódás ellenére igazi piknikhangulatban fogyasztottuk el útravalóul kapott szendvicseket. Közben a gyerekek izgatottan találgatták, milyen körülmények várnak majd bennünket az erdei iskolában.

Szerencse, hogy alaposan feltankoltuk magunkat tápanyaggal, mert az Obornakra vezető út még tartogatott némi kihívást.
De végül célba értünk, és túlzás nélkül mondhatom: a csoda várt minket. A csodálatos erdei környezetben megbúvó modern épület minden várakozásunkat felülmúlta. A levendulabokrokon kergetőző színes pillangók, valamint az eddig sok gondot okozó csípős banda kedvesebb tagjai, a nyáron is bundát hordó, aranyos dongók látványa ámulatba ejtett bennünket.
A pontot az i-re pedig a minket fogadó hölgy közvetlensége és kedvessége t***e fel.
Napunk különlegessége az volt, hogy ezúttal a vacsora nem tálalva érkezett, hanem a mi feladatunk volt elkészíteni a kapott alapanyagokból. A nagy hőségre való tekint***el egy kis csendes pihenőt szavaztunk meg magunknak.
Mivel az erdő közepén a térerő és az internet nem túl gyakori vendég, a mai modern technológia szülötteire digitális detox várt. Bevallom, kissé aggódtunk, hogy a helyzet jobban megviseli majd őket és holmi elvonási tünetekkel is számolnunk kell. Már magunk előtt láttuk a telefonjukat az ég felé emelő zombicsapatot, amint rekedt hangon csak annyit ismételgetnek: „interneeet… interneeet” Ehhez képest a lányok vidám beszélgetőkört alakítottak, a fiúk közül pedig többen úgy döntöttek, hogy a délutáni szundi minden kétséget kizáróan a legjobb program.

Öt óra körül aztán kettévált a csapat. A fiúk elindultak meghódítani Dél-Zala legmagasabb pontját, a Várhegyet, mely egykor katonailag fontos szerepet töltött be. A maradók számára pedig eközben sikeres háztartási ismertetek óra zajlott. Mivel nem létezett az a póló mennyiség, amit a nagy melegben ne tudtunk volt elfogyasztani, ruhakészleteink jelentősen megfogyatkoztak.
Ennek megoldására tehát a kézzel mosás csodálatos rejtelmeibe vezettem be az arra érdemeseket. Mikor pólóink újra illatosan száradtak a napon - igaz, ez az üde állapot nem tartott sokáig - a lányok, valamint a szundiból később ébredő urak vezetésemmel nekiláttak a vacsora előkészítésének.
Előző este azért telefonos konzíliumra is sor került. Kisfiamnak kellett megerősítenie a gyerekek előtt, hogy egyébként tényleg meg lehet enni a főztömet és nem csak aznap kezdtem meg a kísérletezgetést a gasztronómia világában.

A plusz tekerésről visszatérő csapat lelkesen és természetesen egy újabb defekttel gazdagodva érkezett meg. A cserére elfogyasztottuk az utolsó nálunk lévő tartalék belső gumit is. (Ennek még lesz jelentősége!)

Egy kis szusszanás után a teremtés koronái - a kifejezést Ottó bácsitól csentem - tűzrakás formájában járultak hozzá a vacsora elkészítéséhez, és hamarosan már rotyogtak a kondérban a paprikás krumpli hozzávalói.
Jelentem, vacsora végére a kondér üresen kongott, és még az is lelkesen kanalazott, aki elmondása szerint amúgy nem is szereti a paprikás krumplit.
Nem tudom, ez az étel minőségének volt-e köszönhető, vagy annak, hogy finoman megjegyeztem: tudom ám, hogy hol alszanak…
Előzetesen jelentem azt is, hogy reggel minden tanuló megjelent a számláláson, és senkit sem kellett ételmérgezéssel kezelni.

További jutalomként szállásadónk jóvoltából egy kis jégkrémmel is lefojthattuk a vacsorát. Mivel tudtuk, hogy másnap az előzőekhez képest valamivel lazább nap vár ránk, egy kis mulatozásnak is teret engedtünk. Több diákunk is felfedte ének- és tánctehetségét, lelkesedésük pedig hamar ránk is átragadt.
Vendéglátónk előre figyelmeztetett bennünket, hogy időnként erdei állatok is felbukkannak a környéken. Végül csupán egy szegény nyulat láttunk, aki igen gyorsan elillant csengő hangú társaságunk elől. A szúnyogokat viszont ismét sikerült távol tartanunk.
Nem fizetett hirdetés: Szúnyogriasztásra hangfelvételek eladók! Nagyobb mennyiségű vásárlás esetén kedvezményt biztosítunk!

Fantasztikus hangulatban tértünk nyugovóra, bár a felfokozott jókedv miatt szemünkre kicsit nehezebben jött az álom. Mondhatom, hogy az internet hiányának ellenére – vagy talán éppen amiatt - úgy éreztük, még napokat tudnánk eltölteni ebben a csodálatos környezetben.

Nyitnikék Erdei Iskola, köszönjük és reméljük, még visszatérünk!

Lassan a történet végéhez közeledünk, így szeretném megköszönni minden kitartó olvasónak, hogy velünk tartott eddig.
De nyugalom… azért még nincs vége!

Linda néni❤️

🚴‍♀️Szeliánszky on the road – Vándor Tábor élménybeszámoló🚴‍♂️

4. Nap – Bázakerettye
(Jajj, úgy élvezem én a strandot!)

Az előző nap fáradalmait kiadós alvással próbáltuk orvosolni. Nagy örömünkre ezúttal matracok helyett, kényelmes ágyikókban hajthattuk álomra a fejünket.
Reggeli után extra motivációval pattantunk nyeregbe, ha elfogyasztottuk az adott napra kiosztott kilométeradagot (Ottó bácsi a kétszer annyit), a célban jutalom vár ránk: ejtőzés a bázakerettyei strandon.

Első megállónkként Lentiszombathelyet céloztuk meg. Ahogy begurultunk az erdő által övezett kerékpárútra, áthaladva egy kis fahídon, csicseregtek a madarak, hűs szellő kergetőzött a fák között, és egy pillanatra úgy éreztük magunkat, mintha egy Fekete István regény lapjaira csöppentünk volna.
Ha lett volna még egy kevés energiánk (nem volt), a kerekek mellett felbukkanó unkával akár még ugróversenyt is rendezhettünk volna, amolyan Vuk módra.

Szusszantunk egy cseppet a település számára különös jelentőséggel bíró Mária fánál. Egykor arra járó parasztok egy fadarabban Szűz Mária képét vélték felfedezni, ezért nagy becsben tartották, és egy tölgyfához rögzítették. A mai napig rendszeresen vándorolnak ide a Mária-kultusz hívei.
Nagyon sajnáltuk, hogy az eredeti fadarab ma már nem ékesíti ezt a csodálatos fát, mivel eltulajdonították. Sajnos nem mindenki gondolja úgy, hogy példás magatartásjegyet szeretne kapni az életet osztályozó bizonyítványban.

Szomorú módon a helyi fauna szúrós képviselői továbbra is úgy gondolták, hogy a velünk tartó lányok igazán csípni való teremtések. Szakiskolás tanulónk pólójába egy darázs keveredett potyautasként, és távozása előtt ötszörös emléket hagyott maga után.
Dél-Zala emberségből ezen a napon is példásra vizsgázott. Egy tündéri idős néni – akire ezúton is szeret***el gondolunk – hűsítő folyadékkal és néhány kedves, biztató szóval segít***e tovább kis csapatunkat.

A rögtönzött történelem óra azon a napon sem maradt el: bejártuk a pákai bunkerrendszer maradványait. Nem tudom, meglepő-e bárki számára, de ez a program valahogy a fiúk érdeklődését jobban felcsigázta, mint a lányokét.

Pákán maradva a túra egyik legkülönlegesebb helyszínére érkeztünk. Leparkoltunk az utcán a meggyfák alatt, egy csöppet csemegéztünk is (pusztán tudományos érdeklődésből), majd beléptünk Öveges József szülőházába. Remek előadást hallhattunk, és rengeteg érdekességet tudhattunk meg nemzetünk egykori tanítójáról.
A tény, hogy a professzor nem igazán kedvelte az emberi érintkezés fizikai formáit, különösen foglalkoztatta a gyerekeket. Ez a sajátos viselkedése kis híján komoly kellemetlenséget is okozott számára, amikor a Kossuth-díj átvételekor nem volt hajlandó kezet fogni a díjat átadó magas rangú személlyel.
Külön öröm volt látni, ahogy tanulóink tátott szájjal figyelték a professzor egyik legendás televíziós kísérletét, amelyben hang segítségével ugrasztotta ki Heki kutyát a házából.
Ezúton is köszönjük a Bringás Vándor szervezőinek, hogy újra bebizonyították, tanulni nem csak az iskolapadban lehet!

Mikor újra nyeregbe pattantunk már csak egyetlen szent cél lebegett a szemünk előtt: az elmúlt négy nap során kemény munkával felépített beach body-nkat megmártóztatni a bázakerettyei termálvízben.
Az oda vezető út azonban nem bizonyult annyira egyszerűnek, mint reméltük. Máig tisztázatlan körülmények között sikerült kissé eltévednünk, és egy plusz dombot megmásznunk. Az ügyben a vizsgálat jelenleg is folyamatban van, gyanúsítottként hallgatták ki az borzasztó hőséget.

Útközben egy birkanyáj mellett is elhaladtunk. Kissé kalóriahiányos állapotban érdeklődtünk tőlük, bekaphatjuk-e őket vacsorára. Azt felelték, hogy: beeeee. Ottó bácsi ezen őszintén meglepődött, mert ő úgy tudta, hogy a bárányok hallgatnak.

Azért végül a borzasztó szóviccek ellenére is megérkeztünk Bázakerettyére. Magunk sem tudjuk, honnan került elő még ennyi energiánk, de rekordsebességgel öltöttünk fürdőruhát, és rohantunk a hűsítő habok közé.
A tartalmas pancsolás utolsó negyed órájában azért már egyre gyakrabban pillantottunk az órára, ugyanis sikerült a vacsora számára jelentős helyet felszabadítanunk.
Nem emlékszem olyan helyre az út során, ahol ne tudnék szuperlatívuszokban beszélni az ételekről. Itt sem kellett csalódnunk. Kellemesen elfáradva és jóllakottan zuhantunk az ágyba.

Hogy miért kellett felhívnom a gyerekek előtt a családom? Holnap elmesélem!

Linda néni❤️

🚴‍♀️Szeliánszky on the road – Vándor Tábor élménybeszámoló🚴‍♂️

3. Nap – Szécsisziget
(Néha a baj csőstül jön!)

Kissé szentimentális elbeszélés következik!
Az előző nap élményeitől és pedagógiai ismereteitől kissé megfáradva, enyhén begyógyult szemekkel ébredtünk. A finom reggeli majszolása közben még nem sejtettük, hogy az emelkedők okozta nehézségek mellett egyéb kihívásokkal is szembe kell néznünk.

Bár a lábunkban még megvolt a lendület, első útba eső településünk, Lispeszentadorján annyira megörült az érkezésünknek, hogy egyáltalán nem akart elengedni bennünket. A faluból kivezető úton az egyik kerékpár defektet kapott, így meglehetősen hamar kényszerpihenőre szorultunk.
Ottó és Zsolt bácsi, ha esetleg megunnák jelenlegi hivatásukat (reméljük nem), nyugodtan szerződhetnének egy Formula-1-es csapathoz. Olyan gyorsasággal és precizitással orvosolták a problémát, hogy egy pillanatra megidézték a bokszutca hangulatát és kiváló példáját mutatták a hatékony csapatmunkának.

Sajnos nem jutottunk előre 500 métert, amikor egy darázscsípés miatt ismét meg kellett állnunk. Kedves Lispeszentadorján! Legközelebb inkább egy ingyen fagyival tessék minket marasztalni!
És akkor most egy kis komolyság…
Vannak időszakok, amikor a nagyvilágban körülöttünk zajló események miatt, kicsit elveszítjük az emberségbe vetett hitünket. Aztán megtörténik a baj, egy teljesen ismeretlen falu közepében, és egyből ott a segítség.
Ezúton is kívánok minden jót annak a fiatalembernek, aki azonnal a támogatásunkra sietett. Vizet kaptunk, jeget kaptunk, hitet kaptunk! ❤️
Az első napon írtam, hogy szó lesz az elképesztő kitartásról is. A csípés elszenvedője csapatunk legfiatalabb tagja volt. Ez a kislány volt aznap az én személyes hősöm. Emelem a kalapom akaratereje előtt, ahogy fájdalmai ellenére panasz nélkül teljesít***e a hátralévő kilométereket és a meredek dombokat.

Végül újra nyeregbe pattantunk, és elindultunk, hogy meghódítsuk a Vétyemi-ősbükköshöz vezető emelkedőt. Talán ez volt az egész túra legnagyobb fizikai kihívása.
Ahogy kapaszkodtunk felfelé a domboldalon, büszkeséggel töltött el, hogy ennek a csapatnak a tagja lehetek. Meggyőződésem, hogy Ottó bácsi minden nap a kiírt táv kétszeresét teljesít***e. Folyamatosan fel-alá cikázott a sor eleje és vége között, segítve és támogatva azokat, akiknek éppen egy kis plusz löketre volt szükségük. És talán ennél is szebb volt hallani, ahogy a gyerekek egymást bíztatták: - Képes vagyok rá! - Képesek vagyunk rá! Elgondolkodtatott, hogy a pedagógia csodálatos hivatása mennyivel több, minta az osztálytermekben zajló munka.

Szerencsére azt mondják, hogy minden emelkedő után lejtő következik. A megharcolt felfelé út után a lefelé gurulás és a hűsítő menetszél igazi ajándék volt a számunkra.

Lovásziban a Vasfüggöny Múzeumban és Légópincében aztán igazán élményteli tárlatvezetésben volt részünk. A kellemes 12 fokos, mintegy 30 méter mély föld alatti folyosórendszerről a felszínre bukkanva, arra gyanakodtam, hogy fejbe kólintott a hőmérsékletingadozás. Nem stimmelt a matek, mikor a gyerekeket számoltam.
Szerencsére nem hagytunk lent senkit egy kis extra hűsölésre. Az élet, a megpróbáltatások után egy kedves meglepetéssel kárpótolt minket. Egy szívünknek kedves volt diákunk bukkant fel váratlanul, aki még pólója színében is tökéletesen passzolt hozzánk.

A történelmi időutazás után szerettük volna tagjainkat már megpihentetni, de a sors forgatókönyvírói ismét megtréfáltak bennünket.
Célunktól alig öt kilóméterre, a kerékpárút kellős közepén ismét defektet kaptunk. Egy hatalmas csavar döntött úgy, hogy potyautasként csatlakozik túránkhoz. Ottó és Zsolt reggeli rekordjukat megdöntve távolították el a potyalesőt és végre begurultunk a csodálatos Szécsiszigeti kastályba, mely aznap szállásunkként szolgát.

Aznapi programunkba tartozott még a Kerka vízimalom meglátogatása. Ide előre látóan inkább már gyalog mentünk.
A nap végén, az ismét fantasztikus vacsorának, és a békésen kérődző bölények látványának köszönhetően sikeresen megpihent enyhén meggyötört szervezetünk.

A nap során átélt viszontagságok nem törték le lelkesedésünket, és izgatottan vártunk, mit hoz majd a következő nap…

Linda néni❤️

🩵💙🩵

Hidd el, hogy nem kell egyedül cipelned!

Hidd el, hogy nem kell másét cipelned!

Hidd el, hogy nem kell, hogy fájjon!

Hidd el, hogy lehetsz te is jól!

🫶🏻💙A Szülőcsoport elindult!🫶🏻💙

A második alkalom után azt hiszem, hogy mindannyiunk nevében írhatom, hogy egy magtartó tér alakult ki, ahonnan feltöltődés hazatérni.

Nagyon hálás vagyok nektek és Porcza Csengének, aki tartja ezt a teret.

Csenge eszközöket ad a könnyebb hétköznapokhoz.

“Ne azt kérd, hogy legyen jó, hanem hogy legyen könnyed!”

Most egy kis nyári szünet🏝️🌊 következik, ▶️▶️▶️▶️▶️▶️▶️
szeptemberben konferencia📗📘📖
▶️▶️▶️▶️▶️▶️▶️
októbertől pedig újult erővel és Csengével folytatjuk.💙💙💙💙

Várunk titeket szeret***el!

🚴‍♀️Szeliánszky on the road – Vándor Tábor élménybeszámoló🚴‍♂️

2. Nap – Kistolmács (Őseink nyomában)

A tápláló reggeli elfogyasztása után útnak indultunk, immár úti táskákkal megrakott kerékpárjainkkal. Az előző napi bemelegítő tekerés után ideje volt szembesülnünk a túra valódi súlyával (nem átvitt értelemben).

Első úti célunk Molnári volt, ahol ismét a csodálatos Mura folyó partján tartottunk pihenőt. Vezetőnktől megtudhattuk, hogy a Mura mentén egykor virágzó mesterségnek számított az aranymosás, művelőit pedig aranyászoknak nevezték. Ezen a ponton több szem is felcsillant, volt, aki a hirtelen meggazdagodás lehetőségét látta maga előtt, mások pedig az „Arany Ászok” kifejezés hallatán egészen más jellegű kulturális örökségre asszociáltak. A gyors vagyonosodásról szőtt álmaink azonban hamar szertefoszlottak, mikor kiderült, hogy egyetlen egy gramm arany kinyeréséhez 20-50 ezer aranyszemcse kimosogatására van szükség. A hirtelen karrierváltások így elmaradtak, és közösen arra jutottunk, hogy még bárányfelhő bodorítóként is nagyobb eséllyel futnánk be sikeres karriert.

Egy kellemes tekerést követően Letenyén tartottunk pihenőt. Itt megcsodálhattuk a 2010-ben Magyarország, majd 2011-ben Európa év fájának választott hatalmas platánt. Bátran kijelenthetem, hogy szalámis szendvics még nem esett ilyen jól, mint ott, az árnyékot adó óriás törzsének dőlve. A nagy melegben természetesen a megfelelő belső hűtésről és a kiegyensúlyozott idegrendszer fenntartásáról is gondoskodnunk kellett, ezért a helyi cukrászda felkutatására indultunk. Jelentem, az expedíció sikeresnek bizonyult: a diákok finom fagyihoz, a felnőttek pedig életmentő minőségű kávéhoz jutottak. Kissé felfrissülve folytattuk utunkat.

A szállás elfoglalása előtt megálltunk a kistolmácsi Kozár-forrásnál, hogy megtöltsük kulacsainkat. A forrás vize olyan kiváló minőségűnek bizonyult, hogy még azok is örömmel kortyoltak bele, akik a hétköznapokban vizet kizárólag vészhelyzet esetén fogyasztanak. A túra előzetes ismertetésekor talán a jurta tábor mozgatta meg leginkább a fantáziánkat. Izgatottan vártuk, hogy kicsit beleélhessük magunkat honfoglaló őseink helyzetébe, mikor úton voltak a Kárpát-medencébe. Mivel akkor leginkább „Kárpát-kemence” kifejezést tartottunk megfelelőnek, gyorsan ledobtuk csomagjainkat és a kistolmácsi tó felé vettük az irányt hűsölés céljából.

Pedagógiai szempontból is rendkívül sikeres napot zártunk. Testnevelés óra keretében úszás- és SUP oktatás zajlott Ottó bácsi jóvoltából. A kiváló vacsorát követően magyar óra került beütemezésre. A fiúk kiváló lelkesedéssel fejlesztették hangos olvasási technikájukat, magas kulturális értéket képviselő viccek felolvasásával. (Jelentem a Nemzeti Alaptanterv szellemisége maradéktalanul megvalósult!) A lányok ezzel párhuzamosan ének-zene órát tartottak spontán dalkör formájában. Őseink egykor tűzzel tartották távol a vadakat, mi ezt a feladatot csodás énekhangunkkal oldottunk meg. A módszer sikerességét bizonyítja, hogy az este folyamán még a szúnyogok is tisztes távolságot tartottak. Lefekvés előtt pedig még a csillagászat tudományába is belekóstoltunk. Hosszas megfigyelés után azonosítottuk a Göncölszekeret, amelyben a társaság egy része egy hatalmas lábost vélt felfedezni.

Sajnos ezen a napon is volt egy diákunk, aki úgy döntött, hogy a honvágy és a terepviszonyok együttesen túl nagy kihívást jelentenek számára. Távozása után rövid elbeszélgetést tartottunk a csapattal, hogy ez a program nem az Exatlon, így nem szükséges minden nap kiesnie valakinek.

Lefekvés előtt egy hullócsillag szelte át az eget. Kívánságom mindössze annyi volt, hogy a tábor hátralevő részében már senki se vonuljon home office-ba. Hogy teljesült-e a vágyam? Tarts velünk továbbra is és kiderül!

Linda néni❤️

🚴‍♀️Szeliánszky on the road – Vándor Tábor élménybeszámoló🚴‍♂️

1. nap – A kezdetek (Murakeresztúr)

Kedves Olvasó!

Kérlek, tisztelj meg azzal, hogy az elkövetkező hét napban velem tartasz, és megismered a Szeliánszky Márta Általános iskola 15 diákjának és 2 pedagógusának elképesztő dél-zalai kalandját, melynek a Bringás Vándor tábor adott keretet. A következő napokban hallhatsz majd elképesztő kitartásról, barátságokról, példamutató emberségről, köpenyt nem viselő szuperhősökről, mesés tájakról és gasztronómiai utazásokról is.

2026. június 23-án egy olyan kalandba vágtunk bele, amelyről akkor még egyikünk sem sejt***e, hogy valószínűleg évek múlva is mosolyogva – vagy éppen enyhe fantom-izomláz kíséretében – fogunk majd beszélni.
Kapcsoljátok be képzeletbeli bukósisakotokat, pattanjatok kerékpárra, és tartsatok velünk ezen a csodálatos utazáson, ahol nemcsak kilométereket gyűjtöttünk, hanem élményeket, történeteket és néhány olyan emléket is, amelyet talán jobb lett volna örökre a Mura partján hagyni.

Indulásunk reggelén lelkesen, mosolyogva és várakozással telve álltunk a vasútállomáson. Ekkor még újszülötti ártatlanságban fogalmunk sem volt arról, hogy mire is vállalkoztunk. Tiszták voltunk, kipihentek (ez egész hét során nem volt többet jellemző ránk), és teljes meggyőződéssel hittük, hogy a következő hét nap egy kellemes kis tekergetés lesz. Ahogy utólag visszagondoltunk erre a pillanatra, szinte meghatódtunk saját naivitásunkon.

Murakeresztúrra érve az események gyorsan felpörögtek. Megismertük Zsolt bácsit, aki az elkövetkező hét napban vezetőnk, szervezőnk, motivációs trénerünk, és időnként lelki támaszunk is lett. Átvettük a kerékpárokat, átpakoltuk a csomagokat, majd megkezdtük első közös tekerésünket. Zsákjainkat ekkor még a szálláson hagytuk, hogy teljes figyelmünket a kerékpárok működési sajátosságainak szentelhessük. A váltók kezelése és az emelkedők leküzdése kezdetben nem mindenkinél ment zökkenőmentesen, de elárulhatom, hétfőre már olyan rutinosak voltunk, mintha már oviban is bicikli lett volna mindenki jele. Az első és legfontosabb szabály amit megtanultunk: ha az előtted haladó fékez, akkor az neked sem feltétlenül rossz ötlet. Utunkat a csodálatos Mura folyó kísérte, amely békésen hömpölygött mellettünk, miközben mi a nyeregben ülve elveszett józan eszünket, valamint a választ kerestük arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen miért is vágtunk bele ebbe az egészbe.

Első helyszínünkön magunkhoz idéztük történelemtanárunk, Annamari néni szellemét, egy rögtönzött történelem óra erejéig. Megtekintettük a Zrínyi-Újvár romjait. A Kanizsát támogató és a Murát szemmel tartó földvárat Zrínyi Miklós emelt***e, akitől a híres mondás származik: „Jó szerencse, semmi más!” Sajnos a vár Magyarország egyik legrövidebb életű erődítménye lett: mindössze három évig állt, mielőtt a törökök földig rombolták. Ez alapján kijelenthetjük, hogy a szlogen ugyan kiváló volt, de Fortuna végül nem bizonyult elég nagyvonalú szponzornak.

Őrtilosnál megálltunk a Mura és a Dráva összefolyásánál. A legnyűgöző természeti látvány mellett a helyi fauna ékes tagja, egy mocsári teknős kelt***e fel figyelmünket. Láthatóan élvezte a hirtelen jött népszerűséget, és türelmesen pózolt a róla készült fotók tucatjához. Ajándékba kapott kulacsainkat a helyi vasútállomáson töltöttük fel. Mi, felnőttek igazi időutazáson vehettünk részt. A vasútnál dolgozó hölgy türelmesen mutatta meg a 80-as éveket idéző technikai csodát: a kézzel felhúzható és leengedhető sorompót. Mi, az X és Y generáció szülöttei könnyes nosztalgiával, a gyerekek pedig tátott szájjal figyelték a műveletet.

A túráról megfáradva visszatértünk kiindulópontunkra, ahol a gyerekek egybehangzó véleménye szerint életünk legjobb hideg gyümölcslevesét fogyasztottuk el. Második fogásként két hatalmas szelet rántott hús került a tányérokra, amelyet a társaság többsége olyan sebességgel tüntetett el, mintha előzőleg nem kerékpár túrán, hanem az éhezők viadalán vettünk volna részt.
A kiváló vacsora után, energiától duzzadva folytattuk az estét. Ottó bácsi rögtönzött pingpong szakkört tartott, miközben a tollas pályán is komoly küzdelmek zajlottak. A játék hivatalos mottója hamar megszületett: „Nem röhög, együttérez!” Közben spontán focimeccs is kialakult a helyi gyerekekkel. A találkozó színvonala alapján kijelenthetjük, hogy a következő világbajnokság kerete még nem állt össze teljesen, de a lelkesedés, a reklamációk száma és a vitatott bírói ítéletek kezelése már most világszínvonalú volt.

A családtól való elszakadás nem mindenki számára ment zökkenőmentesen, ugyanakkor már első nap látszott, hogy kiváló, egymást támogató csapat formálódik. A honvágytól szenvedőket szeret***el bíztatták a többiek. Sajnos azonban egy kisdiákunk számára egy nap elég volt a kalandokból és inkább a hazai pályát választotta.
Miközben nyugovóra tértünk, még nem tudtuk, hogy a következő nap új kihívásokat, új élményeket és valószínűleg új izomcsoportok létezésének felismerését tartogatja számunkra.
Köszönöm, hogy útnak indultál velünk!
Holnap folytatjuk, amikor kiderül: az első nap valójában csak a bemelegítés volt.

Linda néni