Teremtő párkapcsolat Ikigai & Love - Hasegawa - Németh Irénnel

Szülinapomon adományozz valakinek valamit, mert a legjobb adományozónak ingyenes egyéni családállítást adok. Kommentben írd meg mit adományoztál.

Fogadjunk, hogy nem találod el, melyik a kakukktojás.
Az Ikigai & Love üzenete egyszerű, de nem felszínes:
Legyen teremtő párkapcsolatod — önámítás nélkül.
De vajon az alábbi 10 állításból melyik az, ami NEM igaz az Ikigai & Love szemléletre?
Legyen teremtő párkapcsolatod — tévhitek nélkül.
Legyen teremtő párkapcsolatod — játszmák nélkül.
Legyen teremtő párkapcsolatod — traumakötés nélkül.
Legyen teremtő párkapcsolatod — önámítás nélkül.
Legyen teremtő párkapcsolatod — önfeladás nélkül.
Legyen teremtő párkapcsolatod — mérgező minták nélkül.
Legyen teremtő párkapcsolatod — belső hazugságok nélkül.
Legyen teremtő párkapcsolatod — illúziók nélkül.
Legyen teremtő párkapcsolatod — fájdalom nélkül.
Legyen teremtő párkapcsolatod — szenvedésminták nélkül.
Melyik a kakukktojás?
Én hiszem, hogy a teremtő párkapcsolat nem ott kezdődik, hogy végre találunk valakit, aki majd megment minket.
Hanem ott, amikor elég bátrak vagyunk ránézni arra, amit eddig szerelemnek hittünk, pedig lehet, hogy csak kapaszkodás volt.
Lehet, hogy csak hiányból választottunk.
Lehet, hogy csak egy régi seb próbált újra és újra ismerős történetet írni.
Az Ikigai & Love nem rózsaszín ígéret.
Nem azt mondja, hogy a változás mindig könnyű.
Nem azt mondja, hogy soha nem fog fájni.
Hanem azt mondja:
nem kell tovább önámításban élni.
nem kell tovább játszmákban maradni.
nem kell tovább traumakötést szerelemnek nevezni.
nem kell tovább önmagadat feladni azért, hogy végre szeressenek.
A teremtő párkapcsolat nem fájdalommentes mese.
Hanem egy tudatosabb, igazabb, felnőttebb kapcsolódás önmagadhoz és a másikhoz.
Írd meg kommentben:
szerinted melyik szám a kakukktojás?

Ikigaiandlove.hu

Vannak otthonok, amelyeket nem csak elhagyunk. Hanem egy darabot önmagunkból is ott hagyunk bennük.

Most elengedem azt a helyet, amely 27 éven át az életem része volt.
Ahol három lányom felnőtt.
Ahol egy kutyus is velünk élt.
Ahol örömök, veszteségek, remények, csalódások és újrakezdések rakódtak egymásra évről évre.
Ahol az előző két férjemmel a válást is kimondtuk.

Nem csak egy lakást engedek el.
Hanem egy korszakot.
Egy régi önmagamat.
Egy egész életet, amely egyszerre tartott meg és kötött magához.

2019-ben már egyszer elkezdtem belül elbúcsúzni ettől a régi történettől. Akkor értettem meg, hogy a korábbi életem forgatókönyve valójában a P.S. I Love You – Ui.: Szeretlek történetére hasonlított bennem: a veszteségre, a hiányra, a fájdalomra épült. És akkor tudatosan úgy döntöttem, hogy lecserélem ezt a belső filmet. Az Ízek, imák, szerelmek lett az új mintám, és megfogadtam, hogy újraírom a sorsomat — még akkor is, ha ennek ára a lerombolás lesz.

Mert van, amit nem lehet tovább foltozni.
Van, amit nem lehet megszépíteni.
Van, amikor az ember már tudja: nem megmenteni kell a régit, hanem elég bátornak lenni ahhoz, hogy összeomoljon, ami már nem az igazságát hordozza.

Az elengedés ezért nem mindig puszta veszteség.
Néha szent rombolás.
Néha kegyelem.
Néha az élet nem elvesz, hanem helyet készít annak, ami végre méltóbb hozzánk.

Most így búcsúzom ettől az otthontól.
Nem haraggal.
Nem menekülve.
Hanem könnyekkel, hálával, és azzal a mély tudással, hogy ami valóban az enyém volt, azt a falak nélkül is viszem tovább magamban.
Talán most már érted, miért került az Ikigai & Love könyvem borítójára a szakadás jelképe, és miért hordozza ugyanezt a motívumot a YouTube-csatornám is. Mert van, amit nem lehet békésen magunk mögött hagyni. Van, amit csak a lélek földrengése választ le rólunk. És néha nem a szakadás tesz tönkre bennünket, hanem azon át születik meg az a sors, amely végre valóban a miénk.

És ezért ma különösen igaz számomra ez az idézet az Ízek, imák, szerelmek filmből:
“Kedves David, jó ideje nem kommunikáltunk egymással és ezalatt volt időm gondolkodni. Emlékszel, amikor azt mondtad, éljünk együtt boldogtalanul, hogy boldogok legyünk? Abból is tudhatod mennyire szeretlek, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy ezt megpróbáljam.
De egy barátom fantasztikus helyre vitt el nemrég. Úgy hívják Augusteum. Augustus császár építtette végső nyughelyének. Amikor a barbár törzsek betörtek Rómába, ezt is lerombolták. A nagy Augustus, Róma első igazi császára nem láthatta előre, hogy a világ legerősebb birodalmának fővárosát egy napon lerombolják. Ez az egyik legcsendesebb, legelhagyatottabb hely Rómában. Az évszázadok során a város terjeszkedett, körülvette. Olyan, mint egy értékes heg, mint egy fájdalmas szívdobbanás, amitől nem tud szabadulni.

Mind azt akarjuk, hogy semmi se változzon David, inkább élünk boldogtalanul, mert félünk a változástól. Attól, hogy leromboljunk valamit. De amikor körülnéztem azon a helyen és láttam miken ment keresztül, láttam, hogy bár felégették, kifosztották és meggyalázták, képes volt újjáépülni. És ez bátorsággal tölt el. Talán az életem mégsem olyan kaotikus, csupán arra kell ügyelnem, hogy ne ragaszkodjak semmihez.

A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út az újjáépüléshez.

Itt az örök városban, az Augusteum által sikerült megértenem, hogy nyitottnak kell lenni a változásra. Jobbat érdemlünk annál, mintsem azért maradjunk együtt, mert félünk attól, mi lesz velünk, ha elválunk.”

Amikor a pár két külön tudatszinten él

Sok kapcsolat nem azért kezd el fájni, mert elmúlt a szeretet.
És nem is azért, mert két ember eleve rosszul választotta egymást.
Hanem azért, mert egy idő után már nem ugyanabból a belső világból néznek rá ugyanarra a kapcsolatra.

Kívülről ilyenkor sokszor még minden „rendben lévőnek” tűnhet. Együtt élnek, működtetik a hétköznapokat, beszélgetnek is valamennyit, talán még közös terveik is vannak. Belül azonban valami egyre nehezebbé válik. Mintha ugyanabban a kapcsolatban lennének, de már nem ugyanabban a valóságban.

Az egyik fél elkezd önismereti úton járni. Egyre tudatosabban figyeli a működését, felismeri a régi mintáit, szeretne felelősséget vállalni az érzéseiért, és már nem akar játszmákban élni. Nem akar hallgatással büntetni, nem akar hibáztatásban maradni, nem akar manipulációból szeretetet kicsikarni. Elkezd másképp látni.

A másik fél viszont lehet, hogy még mindig a régi mintákból működik. Védekezik. Hárít. Támad. Bezár. Megsértődik. Hatalmi harcokat vív. Nem azért feltétlenül, mert rossz ember — hanem mert onnan tud működni, ahol éppen tart.

És itt kezdődik a kapcsolat egyik legfájdalmasabb feszültsége.

Mert amikor két ember eltérő tudatszinten él, ugyanaz a helyzet teljesen mást jelent számukra.

Az egyik számára egy konfliktus lehetőség a tisztázásra, növekedésre, őszinteségre.
A másik számára ugyanaz a konfliktus fenyegetés, támadás vagy szégyen.

Az egyik azt mondja: beszéljük meg.
A másik azt érzi: engem bántanak.

Az egyik határt húz, mert tanulja az önbecsülést.
A másik ezt elutasításként vagy szeretetlenségként éli meg.

Az egyik felelősséget vállalna.
A másik bűnbakot keres.

Ilyenkor nem egyszerűen kommunikációs zavarról van szó. Mélyebb különbségről beszélünk: arról, hogy két ember mennyire képes összetetten látni önmagát, a másikat, a kapcsolatot, a fájdalmat, a fejlődést és a felelősséget.

Az alacsonyabb tudatossági működés gyakran a túlélés köré szerveződik. Fontosabb a kontroll, az igazam bizonyítása, a védekezés, az azonnali megkönnyebbülés, mint az igaz kapcsolódás. Ilyenkor a kapcsolat gyakran tele van játszmákkal, rejtett hatalmi harcokkal, érzelmi zsarolással, visszahúzódással, sértettséggel vagy ismétlődő drámákkal.

A magasabb tudatosságú működés ezzel szemben nem tökéletességet jelent. Nem azt, hogy valaki már soha nem sérül meg, nem hibázik, nem reagál túl semmit. Hanem azt, hogy egyre inkább képes ránézni önmagára. Képes reflektálni. Képes tanulni. Képes bocsánatot kérni. Képes meghallani a másikat anélkül, hogy azonnal összeomlana vagy támadásba lendülne.

Ezért van az, hogy eltérő tudatszintű párok kapcsolatában idővel gyakran megjelenik a magány.

A fejlődő fél magányossá válhat azért, mert hiába beszél mélyebben, a másik nem tud vele oda megérkezni. Hiába szeretne tudatosabb, érettebb, őszintébb kapcsolódást, újra és újra visszazuhannak a régi körökbe. Egy idő után azt érezheti: már nem az fáj, hogy vannak problémáink, hanem az, hogy nem ugyanúgy akarunk velük dolgozni.

A kevésbé tudatos fél közben szintén szenvedhet. Úgy élheti meg, hogy a párja megváltozott, túl sok lett, túl érzékeny lett, túl sokat elemez, túl sokat akar beszélni, túl sok mindent kér számon. Sokszor fél attól, hogy elveszíti a másikat, de nem tudja, hogyan lépjen vele együtt egy magasabb szintre. Ez a félelem pedig még több védekezést, még több bezáródást szülhet.

A kapcsolat ilyenkor gyakran kettészakad:
az egyik fél fejlődni akar,
a másik pedig stabilan maradni ott, amit már ismer.

Pedig a fejlődés mindig kibillenti a régi egyensúlyt.

Nagyon fontos megérteni, hogy az eltérő tudatszint önmagában még nem jelenti azt, hogy a kapcsolatnak vége. De azt igen, hogy a kapcsolat korábbi formája már nem tartható fenn változás nélkül.

Mert egy ideig lehet úgy együtt maradni, hogy az egyik fél folyamatosan lefelé alkalmazkodik. Visszavesz magából. Nem mondja ki, amit érez. Elhallgatja, amit lát. Letompítja a tudatosságát, csak hogy ne legyen konfliktus. De ennek ára van. Egy idő után önelvesztés lesz belőle. Belső fáradtság. Kiégés. Vágyvesztés. Érzelmi eltávolodás.

A másik lehetőség az, hogy a kapcsolat elkezd valóban fejlődni. Ehhez azonban nem elég, ha az egyik fél „okosabb”, tudatosabb vagy önismeretibb. Ehhez mindkét embernek vállalnia kell valamit.

Azt, hogy nem csak a másikat nézi, hanem önmagát is.
Azt, hogy nem csak túlélni akar, hanem kapcsolódni.
Azt, hogy nem csak igazat akar, hanem valódi közelséget.
Azt, hogy nem a megszokott működést védi mindenáron, hanem nyitottá válik valami érettebbre.

Az eltérő tudatszintű párok legnagyobb kérdése tehát nem az, hogy szeretik-e egymást.
Hanem az, hogy képesek-e együtt fejlődni.

Mert szeretni valakit sokszor még tudunk onnan is, ahol éppen tartunk.
De éretten kapcsolódni, felelősen jelen lenni, a másikat nem lehúzni, hanem vele együtt emelkedni — ez már tudatosságot kíván.

És van még valami, amit kevesen mondanak ki őszintén.

Néha a kapcsolat nem azért ér véget, mert elfogyott a szeretet, hanem azért, mert az egyik fél már nem tud tovább élni ott, ahol a másik még mindig otthon van.

Ez nem felsőbbrendűség.
Nem ítélet.
Nem gőg.

Ez annak a felismerése, hogy a szeretet önmagában nem mindig elég, ha a tudatosság, a felelősségvállalás és a belső érettség között túl nagyra nő a távolság.

A teremtő párkapcsolat nem attól teremtő, hogy nincs benne fájdalom, konfliktus vagy különbség. Hanem attól, hogy két ember hajlandó újra és újra magasabb szinten találkozni. Nem csak egymással, hanem önmagával is.

És talán ez az egyik legfontosabb kérdés minden kapcsolatban:
amikor változom, a párom ellenáll ennek — vagy ő is elindul velem együtt?

Mert egy kapcsolat jövőjét nemcsak az dönti el, mennyire szerettük egymást a kezdetekkor.
Hanem az is, hogy mennyire vagyunk képesek együtt felnőni ahhoz a szeretethez, amire valójában vágyunk.