Kapcsolati Terápia

A változás nem mindig látványos. Néha csak csendben történik.

Mostanában néha én is rácsodálkozom saját magamra.

Az elmúlt években sok mindent megdolgoztam magamban, mégis azt tapasztalom, hogy ahogy telik az idő, én is változom, és bizonyos dolgok egyre inkább kikristályosodnak bennem. Sokkal tisztábban látom a határaimat, a vágyaimat, és azt is, hogy mire van igazán szükségem egy kapcsolatban.

Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy nyári zivatar után lassan kitisztul az ég. Nem látványosan, inkább halkan. Egy csendes belső fejlődés, ami türelmet igényel.

Az önismereti munka során egy komoly transzformáció történik, és legyen az egyéni, család- vagy párterápiás folyamat, sokszor azokból a mondatokból látom, amelyeket a kliensek visszahoznak a két ülés között, hogy elkezdtek változtatni a mindennapjaikban.

„Ma nemet mondtam.”
„Ma kiálltam önmagamért.”
„Most nem úgy reagáltam, ahogy korábban.”
„Figyeltem az érzéseimre.”
„Benne maradtam a helyzetben.”

Érdekes módon azt tapasztalom, hogy ezeket nagyon könnyen lesöpörjük az asztalról.

Amikor egy kisbaba először kezd el kúszni-mászni, azt azonnal észrevesszük, viszont magunknál sokkal nehezebben látjuk meg ugyanezeket az apró lépéseket.

Van, hogy valaki évtizedeken keresztül ugyanúgy reagált bizonyos helyzetekben, és egyszer csak történik valami.

Megáll.
Nemet mond.
Kimondja, amit érez.
Határt húz.

Valamit már másképp csinál, mint korábban, azonban az új működés még nem vált a mindennapjai természetes részévé.

Kicsit olyan ez, mint amikor hosszú éveken keresztül mindig ugyanazon az útvonalon megyünk munkába. Mondjuk minden reggel a Fazekas utcán, aztán eldöntjük, hogy holnap a József Attila utcán megyünk. Másnap viszont gondolkodás nélkül megint befordulunk a Fazekas utcába.

Mert azt ismerjük.

Az ismerős működéshez könnyű visszatérni.

Ez nem jelenti azt, hogy azt az erőfeszítést, amit tettem a változásért, ki kell dobni a kukába.

A változás nem lineáris. Ahogyan egy kapcsolat működése sem, és egy terápiás folyamat sem az.

Nem várhatjuk el magunktól, hogy amit évtizedeken keresztül ugyanúgy csináltunk, azt holnaptól egy csettintésre másképp fogjuk csinálni.

Lehet, hogy egyszer már sikerült.

Aztán visszacsúszunk.

Majd megint sikerül.

Az a munka, amit addig önmagunkba fektettünk, nem veszik el.

Ahogyan egy új működés lassan egyre inkább a részünkké válik, a régi kereteink is elkezdhetnek szűkössé válni.

Ami korábban fontos volt, lehet, hogy már kevésbé az. Változhatnak a prioritásaink, az igényeink, a szükségleteink. Másfajta kapcsolódásra vágyhatunk. Lehet, hogy mélyebb, tartalmasabb beszélgetésekre, több őszinteségre, nyitottságra és jelenlétre van szükségünk.

És mindez a kapcsolatainkra is hatással van.

Ez nem azt jelenti, hogy velünk van baj, vagy a másikkal. Nem jelenti azt sem, hogy egyikünk „előrébb tart”, a másik pedig „lemaradt”.

Lehet, hogy egy adott életszakaszban pontosan arra a kapcsolatra volt szükségünk. Most pedig máshol tartunk.

Ilyenkor számomra fontos kérdés, hogy milyen módból reagálok arra, amit érzek.

Egy régi megküzdési módból menekülök egy kényelmetlen helyzetből? Vagy felnőttként már tisztábban látom a saját érzéseimet, igényeimet és a szükségleteimet, és képes vagyok ezeket kitenni a kapcsolatba?

Mert egy kapcsolatnak is lehetőséget adhatunk arra, hogy velünk együtt változzon.

Elmondhatom, hogy mi fontos nekem. Meghallgathatom, hogy a másik hol tart. És lehet, hogy kiderül: tudunk egymáshoz új módon kapcsolódni.

De az is lehet, hogy egyszer csak azt látjuk: már nagyon mást szeretnénk.

Ez sem feltétlenül jelenti azt, hogy a kapcsolat rossz volt.

Lehet, hogy egyszerűen mindketten ott tartunk, ahol tartunk.

A belső változás pedig lassan kívül is megjelenik.

Abban, ahogyan kommunikálunk.
Abban, hogy jobban megmutatjuk az érzéseinket és a gondolatainkat.
Abban, hogy megtartjuk a határainkat.
Abban, hogy többször tudunk nemet mondani.
És abban is, hogy egyre többször választjuk önmagunkat.

Ami nem egyenlő az önzés légüres terével.

Ezek sokszor egészen apró lépések. Lépések, amelyeket nap mint nap megteszünk önmagunkért és a kapcsolatainkért.

Fontos türelmesnek lennünk magunkkal.

Egy virág sem úgy fejlődik, hogy ma elültetjük a magot, holnap pedig már virágzik.

Először csírázni kezd.

Szüksége van vízre.
Táptalajra.
Napfényre.
Időre.
Szeretetre.

Attól, hogy még nem látjuk a virágot, a változás már elkezdődhetett.

saraiheni.hu

Egy intim, kuckós tér, ahol lehetőség van egy kicsit lelassulni és jelen lenni.

Pontosan ilyen helyet kerestünk az IntimiTárs következő budapesti állomásához – és megtaláltuk.

📍 Budapest, Papnövelde utca 2. (30-as kapucsengő, 1. emelet balra)

📅 2026.09.27. | 10:00–14:00 | 16:00–20:00

Csoportonként maximum 4 párral dolgozunk, hogy megmaradhasson az a személyes és bensőséges hangulat, amit az IntimiTárssal szeretnénk megteremteni.

Egy megtartó és biztonságos közegben várunk benneteket sok szeretettel.

Négy óra, ami csak rólatok szól.

A részleteket és a regisztrációt az IntimiTárs oldalán találjátok. 👇

IntimiTárs Roadshow Kapcsolódási élmény pároknak, akik szeretik egymást, de érzik, hogy a hétköznapok rohanásában néha elveszik a figyelem, a játékosság és a valódi jelenlét.

Miért akarjuk megoldani a másik problémáját?

Sokszor egészen természetesen indul.

Egy barátunk nehéz helyzetben van, a társunk küzd valamivel, valaki, aki fontos nekünk, elmeséli, hogy problémája van.

Mi pedig már gondolkodunk is.

Mit lehetne tenni?
Hogyan lehetne megoldani?
Mit mondjunk neki?
Hogyan tudnánk segíteni?

Pedig lehet, hogy a másiknak abban a pillanatban nem megoldásra lenne szüksége. Lehet, hogy csak arra, hogy valaki meghallgassa.

Vajon miért olyan nehéz egyszerűen jelen lenni mellette?

Családterápiás szemüvegen keresztül nézve ennek sokszor története van.

Egy gyerek kerülhet olyan szerepbe a családi rendszerben, ahol azt tanulja meg, hogy neki is dolga van a körülötte lévő feszültséggel.

Figyeli, ki hogyan van.
Próbál békíteni.
Alkalmazkodik.
Csillapítja a konfliktusokat.
Megpróbálja valahogy stabilizálni azt az érzelmi feszültséget, ami körülötte zajlik.

Egyfajta villámhárítóvá válik a családi rendszerben.

Ami gyerekként egy megküzdési mód volt, azt később könnyen továbbvihetjük más kapcsolatainkba is.

Ha valaki szomorú, megpróbálom megvigasztalni.
Ha problémája van, megpróbálom megoldani.
Ha két ember konfliktusban van, közéjük állok.
Ha valaki rosszul van, megjelenik bennem az érzés: tennem kell valamit.

Gyerekként megtanulhatom, hogy felelős vagyok mások érzelmi állapotáért, és később akár a saját értékességem is összekapcsolódhat azzal, hogy akkor vagyok értékes, ha szükség van rám.

És ha nem segítek?

Jöhet a bűntudat.

Pedig van különbség aközött, hogy támogatok valakit, vagy átveszem a felelősséget azért, ami valójában az ő története.

Vegyünk egy hétköznapi helyzetet.

Két barátom párkapcsolati konfliktusba kerül. Az egyikük elmeséli nekem a saját oldalát azzal, hogy „de ezt ne mondd el neki”. Később a másik is megkeres, és ő is elkezdi mesélni a saját verzióját.

Nagyon könnyen azon kaphatom magam, hogy egyszer csak ott állok kettőjük között, a “titkok őrzőjeként”.

Figyelem, kinek mit mondhatok. Mit tudok az egyiküktől, amit a másik előtt nem említhetek. Próbálom összeegyeztetni a két történetet, esetleg még segíteni is abban, hogyan oldják meg.

Közben egy olyan terhet kezdek el cipelni, ami valójában nem is az enyém.

Ilyenkor számomra az egészséges határ valahogy így néz ki:

Szívesen meghallgatlak abban, hogy te hogy vagy, viszont ami kettőtök között történik, azt nektek kell egymással megbeszélnetek.

Ha pedig azt érzem, hogy a helyzet meghalad engem, azt is ki lehet mondani.

Ebben én nem tudom megadni neked azt a segítséget, amire szükséged van. Fontosnak tartom, hogy kérjetek segítséget, de melletted vagyok.

Nem kell a társunk, a barátunk vagy a barátnőnk terapeutájává válnunk ahhoz, hogy támogassuk őt.

A határhúzás persze nem mindig könnyű.

Különösen akkor, ha korábban azt tanultuk meg, hogy mások szükségletei előrébb valók a sajátunknál. Ilyenkor annak is lehet kapcsolati kockázata, ha egyszer csak elkezdjük figyelembe venni önmagunkat.

A másik megsértődhet.
Csalódhat.
Dühös lehet.
Akár még önzőnek is nevezhet.

Különösen nehéz lehet ezt elviselni akkor, ha a saját értékességünket hosszú időn keresztül mások visszajelzéseiből próbáltuk összerakni.

Attól, hogy valakinek nem tetszik a határom, a határom még lehet érvényes.

A megmentésnek nemcsak számunkra lehet ára.

Ha folyamatosan megoldjuk valaki más problémáját, azzal akaratlanul is elvehetünk tőle valami fontosat: annak a lehetőségét, hogy megpróbálja ő maga megoldani.

Hogy megtapasztalja, mire képes.
Hogy döntsön.
Hogy esetleg hibázzon.
És hogy tanuljon abból, ami történt.

Érdemes néha megállni, mielőtt automatikusan segíteni kezdünk, és egyszerűen megkérdezni:

Most mire lenne szükséged?

Arra, hogy meghallgassalak?
Arra, hogy együtt gondolkodjunk?
Vagy valóban tanácsot szeretnél kérni tőlem?

Valakit támogatni nem feltétlenül azt jelenti, hogy megoldjuk helyette azt, ami nehéz.

Néha sokkal inkább azt, hogy megpróbáljuk megérteni, ott vagyunk mellette, és közben meghagyjuk nála azt, ami az ő története.

saraiheni.hu

Elengedés és elengedés között is van különbség

Azt tapasztalom, hogy az „engedd el” ma már szinte univerzális tanács lett.

„Engedd el a múltat.”
„Engedd el a haragot.”
„Engedd el a rossz mintáidat.”

Csakhogy nem mindent lehet ugyanúgy elengedni.

Egy utazást, amit nem sikerül úgy megszerveznem, ahogy szeretném, elengedhetek. Meghozhatom azt a döntést, hogy jó, most nem megyek.

De például egy gyerekkorban kialakult megküzdési módra nem tudom egyszerűen azt mondani, hogy jó, holnaptól elengedem.

Ha gyerekként azt tanultam meg, hogy jobb csendben maradni, alkalmazkodni, kontrollálni, mások érzéseire figyelni vagy éppen elrejteni a saját szükségleteimet, akkor ezek valamikor valamilyen funkciót töltöttek be. Beépültek abba, ahogyan kapcsolódom, és ahogyan megpróbálom magamat biztonságban tartani.

Mit jelent ilyenkor az elengedés?

Bizonyos dolgokat nem elengedni kell, hanem először megérteni.

Miért volt rá szükségem?
Mikor kapcsol be ma is?
Mitől próbál megvédeni?
Van-e már más eszközöm arra, amire egykor csak ez az egy volt?

Néha már az is elindít valamit, amikor nem elengedni próbáljuk, hanem elkezdjük megérteni.

saraiheni.hu

Nem vagy sok. Elég vagy.

Az elmúlt napokban volt egy álmom, ami érdekes módon tovább dolgozott bennem.

A szülői házban voltam, és az öcsémmel pakoltunk. Válogattam a dolgaim között: mi az, amit szeretnék megtartani, és mi az, amit már nem szeretnék továbbvinni.

Ma futás közben újra eszembe jutott ez az álom. Ahogy futottam, elkezdtek összeállni bennem bizonyos képkockák arról, hogyan voltam jelen gyerekként a családi rendszerünkben.

És egyszer csak megérkezett bennem egy mondat:

Nem vagy sok. Elég vagy. Elég jó vagy úgy, ahogy vagy. És nem kell bocsánatot kérned azért, hogy létezel.

Érdekes volt ezt most így meghallani magamban, mert ma már valóban azt érzem, hogy elég vagyok. Ez számomra már nem egy mondat, amiről próbálom meggyőzni magam.

Inkább arra mutatott rá, milyen messziről indult ez a történet.

Gyerekként sokáig azt éltem meg, hogy zavarok. Azt tanultam meg, hogy ha problémám van, akkor velem van a baj. Hogy jobb csendben maradni. Hogy az érzéseimnek, a szükségleteimnek vagy annak, ha valamiről másképp gondolkodom, nincs helye.

Egy gyerek pedig abból tanul önmagáról, ahogyan a számára fontos emberek kapcsolódnak hozzá.

Internalizáljuk a mondatokat, reakciókat, viselkedéseket, amelyeket újra és újra megtapasztalunk, és idővel könnyen a sajátunkként kezdjük el használni őket.

„Már megint hülye vagyok.”
„Már megint elrontottam.”
„Biztos velem van a baj.”
„Jobb, ha csendben maradok.”
“Bocs, hogy élek.”

Pedig nem minden belső mondatunk a sajátunk.

Van, amit olyan régen hallunk magunkban, hogy idővel összetévesztjük a saját hangunkkal.

Talán ezért is szeretem annyira az önismereti munkát. Mert amikor újra felbukkan egy-egy ilyen mondat, már meg tudok állni mellette.

Fel tudom ismerni:

Ez nagyon ismerős. De ez nem az én mondatom. Ezt valahonnan hozom.

És ezzel együtt vissza tudok érkezni a jelenbe.

Mert a múltat nem tudom megváltoztatni. Arra viszont van ráhatásom, hogy az itt és mostban hogyan reagálok arra, ami velem történik.

Amikor ma felbukkan bennem egy ilyen régi mondat, szeretettel fordulok a kicsi Henihez, aki valamikor megtanulta mindezt.

Ha dühös, megengedem neki, hogy dühös legyen.

Ha fáj valami, annak is lehet helye.

Nem akarom elhallgattatni vagy meggyőzni arról, hogy nem kellene azt éreznie, amit érez.

Inkább megnyugtatom:

Rendben van, hogy most dühös vagy. Rendben van, hogy ezt érzed.

És ha valamit elrontottam?

Akkor valószínűleg abban a helyzetben úgy tudtam megoldani, ahogy.

De ettől még nem vagyok alkalmatlan. Nem vagyok kevésbé értékes. És nem lettem kevésbé szerethető.

Az érzéseinknek lehet helyük anélkül, hogy azokból következtetést kellene levonnunk arra, hogy kik vagyunk.

Számomra ma ezt jelenti az önismeret is.

Nem azt, hogy a múlt egyszer csak eltűnik, és soha többé nem szólal meg bennünk.

Hanem azt, hogy amikor megszólal, már egyre inkább felismerjük, mi tartozik a jelenhez, és mit hoztunk magunkkal egy régi történetből.

És akkor már van választásunk abban is, hogy mit viszünk tovább.

Ahogy visszagondoltam az álmomra, azért vált olyan erőssé számomra a pakolás és a szelektálás képe is, mert nem szeretnék mindent letenni abból, amit otthonról hoztam.

A szüleim mindketten nagyon kitartó emberek voltak. A drive, az erő, hogy menjek tovább és dolgozzak azért, ami fontos nekem, bennem is ott van. Ezt szeretettel megtartom.

De vannak dolgok, amelyeket már nem viszek tovább.

Azt, hogy a saját érzéseimet vagy szükségleteimet háttérbe kell szorítanom azért, hogy szerethető maradjak.

Azt, hogy ha valamiben másképp gondolkodom, azzal baj van.

Azt, hogy ha valami fáj, akkor inkább csendben kell maradnom.

És talán felnőttként valahol ezt a szelektálást végezzük újra és újra.

Mit kaptam?

Mi az, ami ebből valóban az enyém?

Mit szeretnék továbbvinni?

És mi az, amire már nincs szükségem?

Ma futás közben pedig valahogy egyetlen mondatba sűrűsödött mindez:

Nem vagy sok. Elég vagy. Elég jó vagy úgy, ahogy vagy.

És nem kell bocsánatot kérned azért, hogy létezel.

saraiheni.hu

Hogyan kapcsolódhatunk másokhoz úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?

Sokszor éppen azért hallgatunk el dolgokat, mert fontos számunkra a másik. Nem szeretnénk megbántani, konfliktust okozni vagy kockára tenni a kapcsolatot.

Csakhogy van ebben egy érdekes ellentmondás.

Amit rövid távon a kapcsolat védelmében nem mondunk ki, az hosszabb távon akár távolságot is teremthet közöttünk. Minél több mindent hallgatunk el magunkból, annál kevésbé találkozik a másik azzal, akik valójában vagyunk.

Számomra ezért az intimitás egyik fontos kérdése:

Lehet-e valódi közelség ott, ahol a kapcsolat biztonságának feltétele az, hogy bizonyos részeimet ne mutassam meg?

És hogyan lehet úgy önazonosan jelen lenni egy kapcsolatban, hogy közben a másikat és magát a kapcsolatot is figyelembe vesszük?

Erről írtam hosszabban a legújabb blogbejegyzésemben. Ha érdekel a téma, itt tudod tovább olvasni. 👉 https://saraiheni.hu/blog/hogyan-kapcsolodhatunk-masokhoz-ugy-hogy-kozben-ne-veszitsuk-el-onmagunkat

saraiheni.hu

Boldog 4. születésnapot, Kapcsolati Terápia! 🎉

Négy évvel ezelőtt léptem rá egy olyan útra, amelyen azóta is nap mint nap járok: tanulok, fejlődöm, és egyre inkább megerősödöm abban, hogy jó helyen vagyok.

Visszatekintve az elmúlt egy évre, különösen sok minden történt, ami szakmailag és emberileg is formált.

Tavaly szakmailag egy fontos mérföldkőhöz érkeztem: megszereztem a családi tanácsadói címet, amely számomra sokkal több, mint egy papír. A küldetésem az, hogy minél több család megtapasztalhassa, milyen érzés önazonosabban élni. Korábban én sem hittem, hogy lehet így élni. Ma már tudom, hogy lehet. Ez az út sokszor kényelmetlen helyzetek elé állít bennünket, és vannak pillanatok, amikor legszívesebben feladnánk. Mégis hiszek abban, hogy az önmagunkba fektetett munka hosszú távon mindig meghozza a gyümölcsét.

Idén megjelent az első könyvem, a Lélekből Írtam – Hogyan válhat a múlt erőforrássá? Szakmai pályámon és a terápiás üléseken azt tapasztalom: a múltunk feldolgozása nem a hibáztatásról szól – amely a családterápia szemlélete is –, hanem arról a felelősségvállalásról, amellyel felismerjük, hol akadályoznak minket a hozott mintáink a jelen életünkben. A könyvem mostantól egy fontos alapkő a munkámban. Egy szemléleti keret, ami megmutatja azt az utat, amin a klienseimet kísérem, és egyben egy biztonságos első lépés azoknak, akik még csak keresik a bátorságot az önismereti munkához. Hiszem, hogy egy-egy személyes történet néha mélyebb felismeréshez vezet, mint bármilyen elméleti fejtegetés.

Idén májusban elindult az IntimiTárs Roadshow, egy kapcsolódási program pároknak. Az indulását hosszú előkészítő munka előzte meg, ezért külön öröm számomra, hogy egy újabb darabja vált valóra annak az álomnak, amelyen hónapok óta dolgoztunk.

Szeptembertől egy újabb szakmai útra is rálépek: elkezdem a rendszerszemléletű szexológus képzést. Régóta szerettem volna ebbe az irányba is mélyebben beleásni magam, ezért különösen várom ezt az új fejezetet.

És ami ennél is izgalmasabb számomra, hogy már formálódik a második könyvem váza.

Az elmúlt év nem volt mindig könnyű. Voltak benne váratlan kanyarok és olyan helyzetek, amelyek próbára tették a saját magamba vetett bizalmamat, és újra át kellett gondolnom a helyes irányt. Mégis úgy érzem, hogy minden egyes helyzet megerősített abban, hogy érdemes továbbmennem.

A vállalkozói lét megtanított arra, hogy különbséget tegyek a fontos, a sürgős és a valóban lényeges dolgok között. Talán ennek is köszönhető, hogy ma már egyre inkább azt érzem, hogy nem mindig az a következő lépés, hogy még többet hozzak létre, hanem az, hogy megtanuljam értékelni mindazt, amit már felépítettem. Azt hiszem, számomra most erről fog szólni a következő időszak. Nem új dolgokat szeretnék mindenáron létrehozni, hanem tovább építeni, megerősíteni és gondozni mindazt, ami az elmúlt években megszületett.

Amikor négy évvel ezelőtt létrehoztam ezt az oldalt, még nem tudtam, hová vezet majd ez az út. Azt viszont tudtam, hogy szeretnék olyan hivatást, amellyel értéket teremthetek. Ma, négy év távlatából visszatekintve, egy dolgot biztosan tudok: nem mindig látjuk előre, hová vezet az utunk, de ha hűek maradunk önmagunkhoz, idővel minden a helyére kerül.

Köszönöm, hogy itt vagytok, olvastok, és időről időre bekapcsolódtok azokba a gondolatokba, amelyeket megosztok veletek. 💗

saraiheni.hu

Nyáron egészen más olvasni

Amikor egy kicsit lelassul körülöttünk a világ, több tér marad arra is, hogy befelé figyeljünk.

Van, amikor nem egy izgalmas történetre vágyunk.

Hanem egy könyvre, amely mellett meg lehet állni egy pillanatra. Amely kérdéseket indít el. Amely segít egy kicsit más szemmel ránézni önmagunkra és a saját történetünkre.

A Lélekből Írtam ilyen szándékkal született.

Ha ezen a nyáron szeretnél időt adni magadnak, és egy kicsit közelebb kerülni ahhoz, ami benned zajlik, szeretettel ajánlom.

📖 Lélekből Írtam – Hogyan válhat a múlt erőforrássá?

Itt tudod megrendelni: 👉 https://saraiheni.hu/lelekbol-irtam

saraiheni.hu

Mit taníthat egy nyári csend önmagunkról?

Amikor egy kicsit csendesebb lesz körülöttünk a világ, hirtelen hangosabbá válik mindaz, ami bennünk történik.

Ilyenkor több tér marad arra, hogy egy kicsit jobban figyeljünk a saját belső igényeinkre.

Lehet, hogy ez valakinek egy esti séta az erdőben. Egy nyugodt kávézás a tengerparton. Vagy csak néhány csendes perc a tóparton, a hullámokat nézve.

Apró pillanatok, amelyekből élmények, érzések és felismerések születhetnek.

Van, akinek a csend ijesztő.

Van, aki éppen a csendben talál rá olyan válaszokra, amelyeket korábban nem hallott meg.

Fontosak ezek a pillanatok, mert segíthetnek abban, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk önmagunkhoz. Amikor pedig jobban értjük azt, ami bennünk zajlik, sokszor a másik emberhez is könnyebb kapcsolódni.

saraiheni.hu