Egyensúly - Truszek Tímea belső gyermek mentor

A mostani Holdciklus egyik témája, amivel dolgozunk:
"Amikor azt várom, hogy a másik találja ki, ami bennem van."

“Ha igazán szeretnél, akkor tudnád.”
Mondták már ezt Neked?
Vagy mondtad Te ezt hasonlóan valaki másnak..?
"Tudnád, hogy most nem tanácsra van szükségem, csak arra, hogy mellém ülj. Tudnád, hogy amikor elcsendesedem, igazából nem csendet akarok, csak félek megszólalni. Tudnád, hogy most fontos lenne megkérdezned, mi van velem. Tudnád, hogy ez nekem fájt. Tudnád, hogy nem mindegy."
Kívülről, a másik oldalról ez igazságtalannak tűnik: hiszen honnan kellene tudnia a másiknak, amit nem mondtunk el, nem fejezünk ki?

Belülről viszont egészen másként tud hatni.
Nem a racionalitás kelti ezt életre, hanem szerintem egy mély belső vágy, egy nem jól csatornázott szükséglet. Egy régi vágy, mely mögött általában van egy sérülés is, ami azt szeretné, hogy valaki annyira figyeljen ránk, annyira ismerjen minket és annyira ránkhangolódjon, hogy ne kelljen mindent külön megmagyarázni.

Ha valaki vágyik erre, az igazából szép és nem "bűntetendő".
Mindannyian vágyunk arra, hogy valaki észrevegyen minket, és valakinek nagyon fontosak legyünk. Ne csak azt hallja, amit mondunk, hanem azt is megérezze, ami a szavak mögött bennünk van az érzelmek terében. Jólesik, amikor valaki ismeri az arcunk rezdülését, a hallgatásunk árnyalatait, a mondataink mögötti rejtett üzenetet. Ez szép része is egy kapcsolódásnak: amikor szavak nélkül is értjük egymást.

Viszont ebben a formában, az elvárás és szinte "kikényszerítés" mezején ez nem fog tudni megtörténi.
Sőt, épp ez a működés és 'vizsgáztatás' lesz az, ami a kapcsolódás mélységét aláássa.
Nem kérek, csak figyelem, vajon észreveszi-e.
Nem mondom el, hogy mire lenne szükségem - de belül már számolom, hogy megadja-e, sőt, lehet már az időkorlátot is felállítottam. A másik pedig nem is tudja, hogy egy láthatatlan próbatételben van; én pedig közben egyre csalódottabb leszek.

Ebben a működésben egyfajta játszmát érzékelhetünk, de talán ami még fontosabb:
a csendesen elváró fél nem vállalja a felelősséget a saját szükségletei és érzései kifejezéséért, hanem ezt a felelősséget a másikra hárítja - és ráadásul még bünteti is, hogy ha az nem teljesíti megfelelően.

Ez ebben a formában sosem tud egészségesen működni.
Van az, hogy akkora az összhang állapota közöttünk, hogy értjük egymást szavak nélkül. Hogy mikor meg sem tud szólalni a másik, én megölelem.
De ezt elvárni nem lehet.
S kikényszeríteni sem lehet.

Ha ez rendszeres dinamikává és játszmává válik, ennek eredményeképp a kapcsolatban furcsa távolodás következik be. Begyűrűzik a játszma: elmarad egyre több érintés, egyre több beszélgetés, egyre kevésbé elégülnek ki az eddig kielégült szükségletek. De ha nehéz a kifejezés, az érzések megosztása és a kérés, akkor egyre több minden nem lesz kimondva. Egyre több minden lesz némán elvárva.
És óhatatlanul egyre több vita keletkezik ezen hiányosságokból.

Érdemes nagyon őszintén, de nem bántóan ránézni erre, hogy volt-e, van-e részünk ebben. Mert sokszor nem egyszerű makacsságról van szó, senki nem akar direkt játszmázni.
Inkább az jelenik meg, hogy az egyik ember nem tudja kifejezni a szükségleteit, például gyerekkorában tapasztalta, hogy hiába kér, akkor nem kap választ, csak ha csendben elvonult, akkor figyelt fel erre az anyukája és ment utána... Így most is csak vár. Hogy hátha majd most... 🥺
Ez nagyon emberi. Ám egy gyermeki szerep - ami felnőtt kapcsolatban a kölcsönösséget és felnőtt minőségű kapcsolatot könnyen felborítja.
A másik ember nem mindig fogja tudni, mi zajlik bennünk. Akkor sem, ha szeret. Akkor sem, hpgyha próbál folyton figyelni, és akkor sem, ha a szándéka megkérdőjelezhetetlen.
Néha eltalálja, néha nem. Néha ráérez, néha teljesen máshol jár. És valójában ha a kapcsolati biztonságunk azon múlik, hogy kitalálja-e a másik, amit nem mondtunk ki, akkor újra és újra nagyon kiszolgáltatott helyre tesszük magunkat...
A kimondás azért fontos, mert általa a saját belső világunkhoz is felelősebben kapcsolódunk. Ettől a héttől kezdve egyre többet fogjuk gyakorolni, hogy hogyan adjunk hangot ezeknek. S ha esetleg a másik oldalon szoktál lenni kapcsolatokban, akitől némán elvárnak, akkor ezen gyakorlatok abban is segítenek, hogy ha érzékelsz valami kimondatlanságot, de nem tudod hogy mit, akkor játszmák helyett tudni fogsz egyenesen rákérdezni a másiknál, hogy mi is van benne.

Kifejezni nem kell tökéletesen, de a gyakorlás egyre könnyebbé teszi az ilyen mondatok megszületését:
“Most még nem tudom pontosan hogy mi, de valami fájdalom van bennem.”
“Azt vettem észre, hogy vártam valamire, amit nem kértem, és Téged bünt***elek. Sajnálom.”
“Szükségem lenne egy kis figyelemre, csak annyira nehéz ezt kimondanom.”
“Nem szeretném, hogy találgatnod kelljen, ezért most megpróbálom elmondani.”

Ezek a mondatok nem gyengítik a kapcsolatot, hanem épp ellenkezőleg: leveszik róla a láthatatlan nyomást.
Ha párkapcsolatban vagy, ezen a héten érdemes megfigyelned, hol várod azt, hogy a másik magától tudja. Nem azért, hogy hibáztasd magad érte. Csak hogy észrevedd: milyen szükséglet maradt benned kimondatlanul? Figyelem? Gyengédség? Biztonság? Megnyugtatás? Elismerés? Több jelenlét?

Ha egyedül vagy éppen, ugyanez a minta megmutatkozhatott korábbi párkapcsolatokban, vagy épp jelenlegi családi helyzetekben, barátságokban, vagy akár már bármilyen típusú kapcsolódás elején.

Van valami nagyon felszabadító abban, amikor már nem csak várunk. És abban is, ha érzékeljük ezt a másik felől, és rá tudunk kérdezni.

Elmondhatom ami bennem van, és kérdezhetek is.
Kereshetem a szavakat.
Akár kérhetek is rá időt.

És közben ezekben a helyzetekben megtanuljuk, hogy az érzéseink és szükségleteink kifejezése az egyik legfontosabb képesség, amivel ezután minden kapcsolatunkat építeni tudjuk.

🙏🏼🌟💚

Mitől nőies egy nő?
Nem a mellére gondolok. Nem a fenekére. És végképp nem a felfújt ajkaira.
Ma a világ ezt adja el neked „nőiességként”. Sminket. Szilikont. Botoxolt arcot, ami már mozdulni sem tud. Egy arcot, ami mindig ugyanolyan. Kisimítva. Befagyasztva. Kontroll alatt.

És itt a csavar: pont ez a nőiesség ELLENTÉTE.
Mert az igazi nőiességben egy dolog biztos: a MOZGÁS.

A nőies nő olyan, mint az időjárás. Mint az óceán. Változékony. Áramló. Egyszer sugárzik, egyszer viharzik. És pont ez az, ami vonzza a férfit.
Aztán pont ez az, amitől a férfi kiborul.

A HIBA, AMIT SZINTE MINDEN FÉRFI ELKÖVET
Férfikörön ülünk. Tízen vagyunk. Csend van. Felteszem a kérdést: „Mi az, ami a legjobban idegesít a párodban?”

És általában jönnek ezek a válaszok: „Hogy állandóan változik a hangulata.” „Hogy sosem tudom, mi jön.” „Hogy néha ok nélkül kiborul.” „Hogy egyik percben nevet, a másikban sír.”

És itt van a csapda. Mert amikor megismerted, PONT EZ fogott meg benne. Az élet. A mélység. Az, hogy sosem unalmas. Az, hogy áramlik belőle valami, amiből benned kevés van.
De aztán elkezded „megjavítani”.

AMIT A FÉRFI CSINÁL (ÉS NEM VESZI ÉSZRE)
Zoltán, 44 éves: „A feleségem érzelmes. Régen imádtam benne. Aztán elkezdett zavarni. Mindig azt mondtam neki: ne csináld ebből ekkora ügyet. Légy már racionális. Ne érzelmeskedj. És egy nap rájöttem: már nem érzelmeskedik. Már nem is nagyon szól. Nyugodt lett. Kiszámítható. Pont amilyet kértem. És pont attól nem kívánom többé.”

Gábor, 41 éves: „Amikor kibillent az egyensúlyából, engem is magával rántott. Beszóltam. Bizonyítottam, hogy nekem van igazam. Logikával mentem neki az érzéseinek. Aztán csodálkoztam, hogy elhidegült. Hogy már nincs szikra. Hogy szobatársak lettünk.”
Ez az, amit a legtöbb férfi tesz: Megpróbálja FÉRFIASÍTANI a nőt. Logikussá tenni. Kiszámíthatóvá. Nyugodttá. Kontrollálhatóvá.
És sikerül is neki.

ÉS EZ A LEGNAGYOBB BAJ
Mert amikor a nőt férfiasítod, kioltod benne azt, ami nő. David Deida erről ír: két semleges ember között nincs vonzás. Ha te férfias vagy, és a nőd is férfiassá válik, akkor két azonos pólus áll egymással szemben. És a két azonos pólus taszítja egymást.
Ezért hal ki a vágy. Nem azért, mert megszoktátok egymást. Nem azért, mert eltelt tíz év.
Azért, mert a saját kezeddel oltottad ki benne azt, ami egykor lángra lobbantott.

HOGY VAGYOK ÉRINTETT
Én is ezt csináltam Nórival.
Amikor jött az érzelem tőle, én rögtön „megoldó módba” kapcsoltam. Érveltem. Magyaráztam. Bebizonyítottam, hogy nincs igaza. Azt hittem, segítek. Közben csak azt üzentem: „Rossz, amit érzel. Ne érezd.”

Ebbe majdnem belebukott a házasságunk. És amikor elkezdtem dolgozni magamon, megért***em valamit: Nóri nem egy probléma, amit meg kell oldani. Nóri egy áramlás, amit meg lehet élni.

A dolgom nem az, hogy megállítsam a vihart. A dolgom az, hogy szikla legyek a viharban.

A HEGY ÉS AZ IDŐJÁRÁS
Képzeld el: a nő az időjárás. Te vagy a hegy. A hegy nem vitatkozik a viharral. Nem sértődik meg a széltől. Nem menekül el az eső elől. A hegy stabilan ÁLL.

És a vihar elvonul. Mindig elvonul.
De ha te is viharrá válsz, ha te is elkezdesz villámlani és mennydörögni, akkor két vihar csap össze. És abban a házban nincs biztonság. Se neki. Se a gyerekeknek. Se neked.

A nő akkor tud igazán nőként megnyílni, amikor érzi: van egy férfi mellette, akit nem sodor el a saját hulláma.

MIT TEGYÉL FÉRFIKÉNT?
1. Amikor „vihar van”, ne akard megjavítani. Nem elromlott. Csak érez.

2. Ne vedd magadra. A legtöbbször nem rólad szól.

3. Ne akar férfivá idomítani. Ne kérd, hogy legyen „logikusabb”. Az áramlás nem hiba.

4. Legyél a szikla, ne a második vihar. Egy mély levegő. Egy nyugodt jelenlét.

5. Kérdezz, ne oktass: „Látom, hogy nehéz. Itt vagyok. Elmondod?”

6. Ne fordulj el, ne menekülj a munkába, a telefonba. Maradj.

Mert amikor maradsz, amikor nem sodródsz el, akkor történik a csoda: a nő kivirágzik. És pont azt kapod vissza, amiért egykor beleszerettél.

A nőies nő nem azért kihívás a férfinek, mert rossz. Azért „kihívás”, mert ÉL. És a te dolgod nem az, hogy megváltoztasd. A te dolgod, hogy elég erős legyél ahhoz, hogy szabadon élhessen melletted.

Női olvasóm: te érezted már, hogy férfiasítani akarnak? Hogy le kell fojtanod magadban azt, ami él? Írd meg, hátha a te szavaiddal többen megértik.

Férfi olvasóm: milyen kihívásaid vannak a nőies nővel? nálad mi vált be?

Ha ez a poszt megérintett, oszd meg. Lehet, hogy egy férfi ettől kezdi el másképp látni a párját.
Kiss Gergely
Férj - Apa - Férfi

Van az a nő, aki évekig hiszi, hogy jó a sz*****is élete, miközben rendszeresen olyan dolgokra mond igent, amelyekhez semmi kedve.
Az „igen” egyszerűbben hangzik, mint folyamatosan beleszédülni abba a helyzetbe, hogy a „most nem szeretném” után jön a sértett arc, a hallgatás, a „régen azért bevállalósabb voltál”, a látványos elfordulás az ágyban. Minden megalázó mondat következménye, hogy egész éjjel azon gondolkodik, mi lesz, ha talál egy jobb partnert, aki kevésbé problémás?

Ilyenkor sok nő belemegy a szenvedélyesnek hazudott jelenetbe, hogy a férfi megkapja, amit akart, a szexet és a békességet.
Tudod, hogy többek között miért fájdalmas ez?
Mert rengeteg férfi nincs tisztában azzal, sőt, nem is érdekli őket, hogy a feleségükben mi játszódik le, milyen fájdalmakat élnek át, milyen érzésekkel küzdenek, miért lettek távolságtartók, miért szenvednek az igénytelenség bűzében és a higiénia mellőzése miatt, és miért hazudnak orgazmust a kedvükért.
Főleg azért nem érdekli őket, mert kívülről nézve irigylésre méltó a kapcsolatuk. Ráadásul mások is ezt mondják. Rendszeresen szexelnek, évek óta együtt vannak, rendezettek a körülmények, tehát minden rendben. Csakhogy a környezet és a gyakoriság önmagában semmit nem mond arról, mi történik közben. A mókus is egész nap lelkesen rágja a mogyorót, de ettől még nem biztos, hogy kiegyensúlyozott párkapcsolatban él.

Tegyük fel azt a kellemetlen kérdést, ami idevág: mennyire szabad az az igen, ami mögött megbújik az attól való félelem, hogyha nemet mondasz, elveszítheted a kapcsolatot, a szeretetet vagy a másik jóindulatát?

A beleegyezés szakmailag is szabad döntést feltételez.
Amikor sértődés, fenyegetés, érzelmi büntetés vagy folyamatos nyomás teszi egyre drágábbá azt az apró szót, hogy „nem”, már messze járunk attól a szextől, ahol két ember szabadon találkozik.

Létezik másik történet is.
A férfi semmit sem követel, a nő mégis automatikusan teljesít.
Mert jóval előtte megtanulta, hogy szerethetőnek lenni annyi, mint könnyen kezelhető maradni. Olyan elvárt, gondoskodó „feleségtípus”. Már gyermekként annak is puszit adott, akinek nem akart, mert hallgatott az anyjára, aki a fejébe verte, hogy „ne legyél már udvariatlan”. Hallgatott, amikor kellemetlenül érezte magát, hiszen a rokonok azt üzenték, „ne csinálj jelenetet”. Figyelte anya hangulatát, apa sértődését, és hamar kitanulta azt a családi szakmát, amelyből soha nem adnak doktori fokozatot: hogyan tarts magad körül mindenkit érzelmileg rendben, önmagad rovására.

Aztán felnő, és ez a megszokott világ beköltözik az ágyába.
Figyeli, mit szeretne a férfi. Gondoskodik arról, hogy kívánatosnak érezze magát. Belefér még ez is, no meg az is, hiszen „mit számít, mit gondolok és érzek, más nők is így élnek”. Vagy nem?

Közben a saját kérdése rendszeresen elmarad. Valóban ezt akarom? Harminc évesen senki nem parancsol rá, hogy legyen jó kislány. A régi rendszer kiválóan működik, akár egy modern étterem, önkiszolgáló üzemmódban.

De mégis, gondolj csak bele, milyen kapcsolat az, ahol reggelente előbb felméred a terepet, hogy a másik milyen lábbal ébredt, és utána következnek a te igényeid?

A test rosszul viseli a diplomáciai szolgálatot.
Úgy tűnik, hogy kezdetben együttműködik, belefér ez is, kibírom azt is, legyen végre jó az este. Aztán hirtelen eltűnik a vágy, megfeszül minden érintéstől. Gyorsan átfordulsz a másik oldaladra, és a szex gondolatára úgy lelkesedsz, mint a hétfő reggeli ügyintézésre.

Rendszeres önfeladás esetén érdemes komolyan venni, hogy a tested összekötötte a szexet a kötelességgel, a feszültséggel és azzal a házi feladattal, hogy egyben tartsd a kapcsolatot.

Az a kapcsolat, ahol a szeretetért rendszeresen a sz*****is határaiddal fizetsz, rohadtul drága kapcsolat.
A szabad beleegyezés része az is, hogy öt perce még akartad, most viszont hagyjon békén, mert nem akarod. A kontroll, a büntetés és a kényszerítő nyomásgyakorlás a bántalmazó működés területére viszi a kapcsolatot.

Szóval, így a végén, te is látod magad előtt a hangulatos vacsorákat, a közös nyaralást, az évfordulókat, a karácsonyi fotókat, amelyen mindenki mosolyog. Mégis, minden közeledésnél lefut a fejedben egy gyors számítás: akarom ezt, vagy túl nagy balhé lenne, ha nemet mondanék?

Szabadon mondasz igent a kapcsolatodban, vagy túl drágának érzed kimondani azt, hogy NEM?

-----
Aranyos Zsolt
pár- és családkonzulens

https://feelingswheel.app/hu

Érzelemkerék: Kapcsolódj Magadhoz Fedezd fel az érzelmeidet könnyedén az interaktív Érzelmi Kerékkel! Azonosítsd és értsd meg érzéseidet, elősegítve az önismeretet és az érzelmi jólétet.

Talán tegnap történt, hogy ránéztél arra az emberre akivel tíz éve osztozol a franciaágyon, és hirtelen arra gondoltál, „mégis mi a francért választottam őt”?
Nem azért, mert rossz kapcsolatban élsz, persze lehet, hogy van benne valami. Inkább az elmúlt évek élményei szülték meg benned a felismerést, hogy kettőtök között rengeteg dolog megváltozott.

Az elmúlt 120 hónap alatt megszülettek a gyerekek, akik nőnek, mint a gomba, eltűnt a pihentető alvás, elhunyt valaki a családban, beteg lett az, akiről soha nem is gondoltátok volna, hogy vele megtörténhet, hitelt vettetek fel, kirúgtak a cégtől, időpontot kért a változókor, a tesztoszteron egy része elment szabadságra, felszaladt tizennégy kiló, és a romantikus vacsorát felváltotta a sorsdöntő kérdés, „már megint ki rakta a vizes törölközőt az ágyra”.

Időnként tényleg elegünk lesz. Még belőle is. Belőle, akiért régen mindent adtunk volna.

Vannak esték, amikor elég egyetlen szó, és a hangjától felmegy a vérnyomásod. Kirobban olyan konfliktus, amikor komolyan elgondolkodsz azon, mennyibe kerülne egy albérlet. Jön olyan időszak, hogy egyáltalán nem kívánod, nem keresed a társaságát, és kifejezetten felszabadító élménynek tűnik, hogy senkinek sem kell elmagyaráznod, miért t***e rossz helyre a hűtőben a lereszelt sajtot.

Az erős kapcsolatok egyik titka, hogy a felsoroltakat simán kibírják.

A hosszú távú kötődés nem folyamatos, egymás iránti rajongás. Egyszerre lehet szeretni a másikat és időközönként pokolian unni. Kötődni hozzá és menekülési fantáziákat gyártani egy távoli, nevesincs országba. Vágyni arra, hogy maradjon, majd húsz perccel később arra utalni, hogy menjen valahová, lehetőleg messzire, és vigye magával azt a rohadt jégkrémes bögrét is, amit mindig a mosogató mellett felejt.

Az ambivalencia önmagában nem a kapcsolat halála.
Sokkal érdekesebb, hogy te mit kezdesz vele.
Ugyanis hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amit most, ebben a pillanatban érzünk, az egy szent és megkérdőjelezhetetlen igazság. „Már nem érzem ugyanazt.” Rendben. Szerda délután fél ötkor én sem érzem ugyanazt az életről, mint szombat délelőtt egy nagy alvás után.

A testi és érzelmi állapotunk durván befolyásolhatja és egyben eltorzíthatja a párunkról alkotott képünket.
Tartós stressz, depresszió, szorongás, kiégés, alváshiány, hormonális változások, krónikus fájdalom, gyász vagy egzisztenciális szorongás mellett ugyanaz a férfi vagy nő, akinek korábban imádtad a nyugalmát, egyszer csak idegesítően passzívnak és rémisztően unalmasnak tűnik. A spontaneitása ebben az állapotban felelőtlenség, a folyamatos beszéde kész idegbaj, a hallgatása érzelmi fogyatékosság, a kreativitása káosz.

Miközben te is összegyűjtöttél a pároddal kapcsolatban néhány kevésbé hízelgő tapasztalatot, megtörténhet, hogy ebben az állapotban feltűnik a mesebeli megmentő. Természetesen figyel rád, érdeklődik, nevet a vicceiden, és fogalma sincs arról, milyen arcokat vágsz egy rosszul sikerült nap végén, amikor a gyerek üvölt, te pedig gyomorrontással próbálsz túlélni éjjel kettőkor. Mellette érdekesnek, könnyűnek és kívánatosnak érzed magad.

Az agy pillanatok alatt összeállítja az évszázad üzleti tervét, ami röviden így szól: vele minden sokkal jobb lenne. Vele boldogan élhetnék.

Lehet. Csak az összehasonlítás csalóka. Az egyik oldalon áll valaki, akivel megosztottál tíz év fáradtságot, gyereknevelést, pénzügyi gondot, családi konfliktust és rengeteg hétköznapi szart.
A kecsegtető, pálmafákkal borított túlsó parton vár valaki, akivel eddig háromszor kávéztál, és közben, a jobb látvány kedvéért mindketten behúzzátok a hasatokat.

A hosszú kapcsolat próbája mindenki életében eljön. Akár így, akár úgy.
A lényeg szinte ugyanaz, képes vagy ellenállni, amikor valaki megmozgatja a fantáziád és jobb partinak tűnik? El tudod viselni, hogy a vágy megjelenése nem parancs arra, hogy repülj rá? Nyitott vagy arra, hogy magadba nézz és megvizsgáld, valójában mit keresel a harmadik emberben?

Igen, előfordul, hogy néha a harmadik személyre van szükséged. Máskor viszont önmagad hiányzó láncszemét és részét kutatod. A szabadságod, a fiatalságod, a szexualitásod, azt, hogy valaki figyeljen rád és végre te is fontos legyél. Azt a férfit vagy nőt akarod visszakapni, akinek születtél, akinek az életéből kapcsolatrendelő lett.

Kitartani a párod mellett önmagában még nem erény. Egy megalázó, erőszakos, folyamatosan hűtlen vagy érzelmileg pusztító kapcsolat nem változik romantikus élménnyé csak azért, mert húsz évig csinálod. Az önfeladásra rengeteg gyönyörű és hangzatos kifejezést találtunk már, pl. a „küzdöttem a családért” különösen népszerű.

A párterápián gyakran láthatóvá válik az a fura helyzet, hogy a „válni akarok” mögött más mondat lapul: „Így már képtelen vagyok veled élni.”

A kettő között óriási különbség van. A „válni akarok” lezárás. A második még nyomokban tartalmaz kapcsolatot, dühöt, igényt, csalódást. Talán egy csipetnyi szeretetet is, csak olyan állapotban, hogy ember legyen a talpán, aki felismeri.

A hosszú kapcsolatban is eljöhet az a pont, amikor legszívesebben összecsomagolnál, és a közös vízforralóért is ügyvédet hívnál.
Attól válik erőssé, hogy amikor lenyugszol és elmúlik a haragod, még mindig marad valami, amiért azt mondod: „basszus, ezt nem dobom el”.

Előfordult már veled is, hogy majdnem kiléptél a kapcsolatodból, de később hálás voltál magadnak, amiért maradtál?

-----
Aranyos Zsolt
pár- és családkonzulens