17/07/2026
🎓 Így búcsúzott Antalovits-Biszak Hanna a végzett hallgatók nevében az ELTE Savaria Egyetemi Központ július 11-i második Diplomaosztó ünnepségén.
A diplomaátadókon hagyománnyá vált, hogy egy frissdiplomás búcsúzik az Alma Matertől.
Idén az ELTE SEK nyári diplomaosztói közül a délutáni ünnepségen Antalovits-Biszak Hanna okleveles közösségszervező osztotta meg gondolatait.
💬 Beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében olvashatjátok.
Amikor megkaptam azt a megtisztelő felkérést, hogy frissdiplomás hallgatóként én mondhatom el a végzősök nevében a gondolataimat, őszintén szólva még nem tudtam, milyen szavakkal lehetne igazán kifejezni mindazt, amit ez a nap jelent számunkra.
Sok minden eszembe jutott. Az elmúlt három év emlékei, a közös pillanatok, a nehézségek és a sikerek. De egy gondolat végig velem maradt. Egy számomra nagyon kedves idézet, amely talán különösen jól kifejezi azt az utat, amelyet mindannyian megtettünk: „Az élet olyan, mint egy vonatutazás. Gyakran beszállunk és kiszállunk, vannak váratlan kitérők, néha akadályokba ütközünk, máskor pedig olyan emberekkel találkozunk, akik örökre velünk maradnak. Ilyen az utazás, tele kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással… és visszafordulni soha sem lehet.”
A mai nap is egy állomás. Egy határ, amelyet átlépünk. Néhány ismerős útitárs most más irányba indul tovább, új emberek érkeznek majd az életünkbe, mi pedig egy új fejezetet nyitunk. A mai nap egy olyan mérföldkő, amikor talán még fel sem fogjuk igazán, mekkora utat jártunk be. Azt sem, hogy kimondhatjuk: diplomás emberek lettünk. Minden olyan friss, olyan hihetetlen és euforikus.
Három évvel ezelőtt, amikor először átléptük az egyetem kapuját, ugyanazokat a bizonytalan tekinteteket kerestük egymás között. Azokat, akik épp annyira elveszettnek érezték magukat, mint mi. Azokat, akikkel együtt fedezhetjük fel ezt az ismeretlen világot, és akikből idővel barátok, csoporttársak, sőt sok esetben életre szóló társak lehetnek.
Eszünkbe jut a gólyatábor, a temérdek határidő, a kérdések, amelyekre kapkodva kerestük a válaszokat. Az első tárgyfelvétel a Neptunban, amikor úgy éreztük, hogy egyetlen rossz kattintás az egész félévünket tönkre teheti. Az első tanórák izgalma, amikor nyitottan és kíváncsian vágytuk az új tudás megszerzését. Az első ZH-k, beadandók és prezentációk sora. Az első vizsgaidőszak. A megszámlálhatatlan csésze kávé. A hajnalig tartó tanulások. És persze a jól ismert mantra: „Meg fogok bukni.” Ismerős mondat, ugye? Azt hiszem, nincs közöttünk olyan, aki ezt legalább egyszer ne mondta volna ki az elmúlt három évben.
Aztán szépen csendben minden megváltozott. Ami eleinte félelmetes volt, lassan megszokottá vált. Belerázódtunk. Megtanultunk küzdeni, alkalmazkodni, újrakezdeni. És egyszer csak azt vettük észre, hogy az elsőkből utolsók lettek. Az utolsó beadandók. Az utolsó vizsgák. Az utolsó tantermi órák. Az utolsó átdolgozott éjszakák.
Nem volt egyszerű ez az út. És ezt mindannyian pontosan tudjuk. Nemcsak a tanulmányi kihívásokkal kellett megküzdenünk, hanem egy olyan világban kellett helytállnunk, amely folyamatosan változik körülöttünk. Egy olyan időszakban, amikor sokszor több volt a kérdés, mint a válasz. De talán éppen ezért ilyen értékes ez a pillanat. Mert ez a diploma nemcsak azt mutatja meg, hogy mit tanultunk meg az elmúlt években, hanem azt is, hogy képesek voltunk végigmenni egy úton akkor is, amikor az nem mindig volt könnyű.
Ha valaki megkérdezné tőlem, miért volt jó Szombathelyen diplomát szerezni, egyetlen dolgot mondanék: azért, mert itt nem csupán egy diák voltál az oktatóid szemében. Hanem „a” diák. Az a hallgató, akit az évek alatt megismertek, akinek tudták a nevét, akinek ismerték az erősségeit és a nehézségeit, akiben látták, hogy mire képes, és mit lehet még kihozni belőle. Akik meghallgattak bennünket, segít***ek bennünket, és sokszor akkor is hittek bennünk, amikor mi magunk kevésbé hittünk saját magunkban. Ezért ma szeretnék valamennyi oktatónknak őszinte köszönetet mondani.
Az egyetemen eltöltött éveim alatt lehetőségem volt műsorvezetőként részt venni több évnyitón és diplomaosztón. Mindig figyeltem az arcokat. Figyeltem azt, milyen érzésekkel veszik át a végzett hallgatók a diplomájukat. Mindig átjárt az érzés: vajon nekem milyen lesz majd? Milyen érzés lesz majd a családomnak? És hogy milyen? Nagyon jó kérdés, de talán már tudom a választ: hihetetlen, megható, és közben hatalmas megkönnyebbülés.
Ez a pillanat azonban nemcsak a miénk. Ez a diploma egy kicsit a családjainké, a barátainké és mindazoké, akik végig mellettünk álltak. Azoké, akik akkor is támogattak bennünket, amikor elfáradtunk, akik akkor is hittek bennünk, amikor mi már bizonytalanok voltunk, akik nem engedték, hogy feladjuk. Ezért ma nekik is köszönet jár.
Ma közösségszervezők, pszichológusok, gépészmérnökök, programtervező informatikusok, edzők, sportszervezők, tanárok, gazdálkodási és menedzsment szakemberek, kereskedelmi és marketing szakemberek, turizmus-vendéglátás és vállalkozásfejlesztés területén végzett hallgatók lettünk.
De ennél is fontosabb, hogy emberekké váltunk. Olyan emberekké, akik tudásukkal, energiájukkal és szemléletükkel szeretnének értéket teremteni. Mert egy diploma nemcsak egy oklevél, hanem bizalom. Annak a bizalma, hogy mindazt, amit itt kaptunk, felelősséggel használjuk majd, hogy nemcsak a saját utunkat építjük, hanem a közösségeinket és a társadalmat is gazdagítjuk.
És talán ma már válaszolni is tudunk arra a gyermekkori kérdésre: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Most már tudjuk. Persze még számtalan kérdés van előttünk. Mi lesz ezután? Hogyan tovább? Merre visz az utunk? De egy dolgot biztosan magunkkal viszünk innen. Azokat az embereket, akikkel együtt tettük meg ezt az utat. Barátságok születtek, szerelmek kött***ek, élményeink lettek, és mindannyian távozunk valamivel, ami örökre belénk épül.
Remélem, hogy bárhová is sodor majd bennünket az élet, ha egyszer találkozunk valakivel, aki szintén Szombathelyen végzett az ELTE-n, egy pillanatra megdobban majd a szívünk. Mert tudni fogjuk: ugyanazon az úton indultunk el.
Hálásnak kell lennünk magunknak is. Hiszen csak mi tudjuk igazán, milyen akadályokon, milyen bizonytalanságokon és milyen megmérettetéseken keresztül jutottunk el idáig.
Végezetül engedjék meg, hogy egy számomra nagyon kedves vers részletével zárjam gondolataimat. Horváth István erdélyi költő Tornyot raktam című verse számomra mindig azt üzeni, hogy az életünk során újra és újra építünk. Álmokat, célokat, közösségeket, önmagunkat. Lesznek tornyok, amelyeket sikerül felépítenünk, és lesznek olyanok is, amelyek egyszer összeomlanak. De az élet szépsége talán nem abban rejlik, hogy semmi sem dől le, hanem abban, hogy mindig van bátorságunk újrakezdeni.
„Hadd el, ne sírj, kisunokám, / ne bánd a csuszatornyodat. / Telhetetlen vágyaidból / építesz te még nagyobbat is, / és a sors egy legyintéssel / így dönti le azokat is. […] Látod, a csuszák megvannak: / újra lehet megint rakni. / Amit nem kezdhetsz el újra, / csak azt szabad megsiratni.”
Kívánom mindannyiunknak, hogy ezek a sorok egész életünkben elkísérjenek bennünket: hogy merjünk nagyot álmodni, hogy a vágyaink mindig magasabbra vezessenek. És ha egyszer ledől egy torony, legyen bennünk elég hit és erő ahhoz, hogy újra felépítsük.
És hogy mi fog eszembe jutni erről a napról? A hála. Hála ezért az útért. Hála azoknak, akik végig mellettünk álltak. És hála saját magunknak is, hogy nem adtuk fel. Ma egy új állomásra érkeztünk. A vonat azonban nem áll meg. Csak mi lettünk mások az út során.
Kívánom, hogy bárhová is vigyen bennünket tovább az élet, legyen bennünk mindig elég bátorság új álmokat követni, új tornyokat építeni, és hinni abban, hogy a következő állomás is tartogat számunkra valami szépet. Ha pedig egyszer össze is omlana egy torony, mindig legyen erőnk újrakezdeni.
Jó utat kívánok mindannyiunknak!
📌Tudósítás és képgaléria a Diplomaosztó ünnepségekről: https://www.facebook.com/elte.sek/posts/pfbid0aVzeVMX8FX24xEqGD5K5xrCYfUvWb9hzLwdhZoea2hztXjXvsr7qRPpu3L1b521ol
(Fotó: Kleinhappel Miklós)