Inmemoriam Kuba Attila

TETSZIK VERS...
Kun Magdolna: Addig lehetsz gyermek

Puszi a mamának 😊

Az alábbi írást most kaptam egy nagyon kedves barátomtól és tarokkos társamtól Farkas Árpádtól:

1.121.) 2022. október 14. (péntek)
Annyit – még – a tegnap némi iróniával emlegetett jó kinézetemről, hogy ma délután a
városi kirándulásunkról hazafelé tartva a 60/Y-os buszon az ellenőr Babikámtól kérte a bérletét,
de rám – látva, hogy a farzsebem felé kapkodok –, csak legyintett. Ezt nyilván nem lesajnálásnak
szánta, de benne volt, hogy: Nyugi, öreg, látom, hogy neked már örökös bérleted van.
Ugyan ezen a buszon konstatáltam, hogy a köztársasági hármas jelszóból a középső – az
egyenlőség – feltétlenül jellemző ránk. A telefóniában. Szinte mindenki a telefonját basztatta.
Fiatalok és idősebbek, fehérek és cigányok, a jól öltözöttek és a hajléktalannak tűnők is. Néztem
őket, és felrémlett, hogy a hatvanas-hetvenes években a vonatomon és a szegedi járműveken is
beszélgettek az emberek. Egymásra, egymás szemébe nézve. A vonaton – amelyen tizenhárom
évig Vásárhely és Szeged között ingáztam – ha barátságok nem is, de rokonszenvezések gyakran
kialakultak. A mostani telefonra meredők felett szinte észrevétlenül szaladnak el a valóság évei,
és végső soron elillan felettük maga az élet is.
A mostanában szokásos elalvás előtti morfondírozásom során tegnap – sokadszorra –
felidéztem a vízitelepi emlékeimet, és az ott töltött negyvenhárom évem számomra fontos
szereplőit. A róluk őrzött képeim között bukkant fel a Kuba Attiláé is. Amint mosolyogva,
kedvesen, tiszta tekintettel néz rám.
Attilát a kilencvenes években a vízitelepen ismertem meg. Kajakozott. Gyakran egymás
mellett törölgettük a hajótároló előtti gurtnis állványokon az evezés után vizes hajóinkat. Attila
kajakja és az én kenum is ütött-kopott öreg jószág volt, nem kívánták már a kényeztetést, de mi
tartottuk magunkat az örök szabályhoz: evezés után a hajót – pedig – le kell mosni, és le is kell
törölgetni. Gyakran beszélgettünk. A legtöbbet az evezés gyönyörűségeiről: a két szegedi
folyóról, az ártéri erdőkről, az illatokról, a párás tiszai reggelekről és az aranyhidas
alkonyatokról, meg a déli szeles hullámlovaglásainkról. Tudtam róla hogy a szegedi egyetemen
tanít, én is elmondtam neki, hogy kereskedő vagyok. De azt, hogy ő világhírű professzor, én meg
szakmai körökben elismert közgazdász és vezérigazgató vagyok, kölcsönösen elhallgattuk
egymás előtt. Mert nem ez volt a lényeg. Aztán villámcsapásként jött a telepre is a hír, hogy
Attila 2006-ban, ötvenhárom éves korában meghalt. Elvesztettem egy nagyon kedves vízitelepi
emberemet, akihez a testvérén, a tarokkpartneremen, Kuba Ákoson keresztül is kötődtem.
Ákostól, akit a megismerkedésünk után hamarosan az atyáskodó barátságomba fogadtam,
tudtam, hogy a családon – érthetően – hatalmas sebet ejtett Attila halála. Ezért erről a
tragédiáról, tapintatból, akkor is, és az óta is keveset beszéltünk.
Mivel emlékeztem Ákos felvetésére, hogy a szegedi egyetemre járó fiának, Bencének,
nehéz dolga lesz, mert a képességeit és a teljesítményét óhatatlanul a nagybátyja nagyon
magasra állított mércéjéhez hasonlítgatják majd, ma megnéztem az interneten, vajon mit találok
ott Kuba Attiláról. És megdöbbentem. Először is a fényképe ütött meg, mert Attilát én is
ilyennek, ilyen kedves embernek ismertem. Másodszor a nekrológok. Amikből kiderült, amit én
eddig nem tudtam, hogy Attila világhírű, tanszékalapító professzor volt, eszményi vezető és
kiváló oktató, sok tanítványának a mentora és mestere. És – ismét – felhorgadt bennem az
indulat: hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen értékes ember ötvenhárom évesen meghalt, sok
szemét kortársa pedig vidáman szambázik itt közöttünk, és hangyaszorgalommal bassza el az
életünket? Hol volt – éppen akkor is – az isten? Mert ha létezik a keresztények mindenható
mennyei atyja, akkor neki csak egy fricskába került volna elzavarni az Attilára acsarkodó halált.
Ha nincs, akkor nem tehet róla. De ha mégis létezik, akkor igazságtalan és aljas, nem méltó
imádatra. Azt szoktam mondani, hogy az isten – ha látta – tehetetlenségében bizonyára
öngyilkos lett az 1944-es magyar holokauszt, és a rengeteg háborús áldozat miatt. Attila korai,
méltatlan halála is ilyen motiváció lehetett volna a számára.
Most, amikor befejezem mára a naplóírást, a régi vízitelepre visz a képzeletem. A hajóink
már szárazak, mi még mellettük állunk, és beszélgetünk Attilával. A kellemes fáradtságunk
feletti győzelmi érzéseinket emlegetjük. Áll az idő – mindketten boldogok vagyunk.

Köszönöm Árpi bácsi

K. Albert, Attila legkisebb unokája.