Szerémy Gyula

14/11/2024

Id. Szerémy Gyula naplójából
A salgótarjáni gépmentés.

09/03/2019

❤️

18/01/2018

07/06/2017

"Gratulálok és sikeres munkát kívánok! Tanácsként csak annyit merészelek adni, hogy úgy tedd a dolgodat, hogy Apukád is büszke legyen Rád! Akkor el nem tévedhetsz!"
Lajos Zsédely

12/08/2016

24/06/2016

Büszkén emlékszünk rá!

Facebook: https://www.facebook.com/szeremygyula/?fref=ts A Nógrád megyei Szécsényben élő Szerémy Gyula tanár Prima Primissima díjat kapott 2006-ban az oktatá...

10/06/2016

FOLYTATÁS!
..A nagyra nőtt doktor bácsi volt a főorvos. Az irodájában ülve is oly magasnak
látszott, mint a bányász zenekar cintányérosa a Vízválasztóról a Liptay-sor előtt
elrobogó szenes csille tetején üldögélve. Ugyanis amikor nem zenélt, csillés
volt. Így eztán ez a főorvos is felcsaphatna cintányérosnak, mert ugyanolyan magasan
tudná püfölni a tányérokat a nagydobos feje fölött, mint az otthoni fékező
csillés. És a dobos ugyanúgy rogyasztgathatná a térdét, húzogathatná a nyakát
a vállai közé menet közben, mint azt a mi csillésünk előtt teszi. Ettől az eszmefuttatástól
annyira megvidámodtam, hogy a pillanatban a kórház legfontosabb
személyiségének hittem magam. Amikor a doktor bácsi felnézett papírjairól, rám
vetette a szemét, ekkor Sárika néni:
– Főorvos úr! Hallgassa már meg ezt az aranyos gyereket!
Ilyen átéléssel még sosem sikerült a Sürgésforgás! A pesti úr fülébe furakodott
palóc „a” és „e” hangjaim megtették a hatásukat, a „… férfi pedig szórakozzon!”
a fődoktor bácsinak tetszett igazán. Olyannyira, hogy tíz pengőt nyomott
a pizsamám zsebébe. Ez volt az első és utolsó alkalom hosszúra sikeredett életemben,
amikor ilyen lett a szereposztás köztem és az orvos között. A tíz pengő
vásárlóértéke bőven vetekedett a fordított szereposztású ügyletekben manapság
szokásos paraszolvencia összegével. Édesapám akkortájt az acélgyárban egy álló
hétig dolgozott tíz pengőért.
Ezután nem maradt időm a sírásra! Az ápolónők, a betegek egymás kezére adtak,
dajkáltak, babusgattak, a férfiak sovány kis vállamat veregették. A Sürgésforgást
minden kórteremben, orvosi szobában számos alkalommal előadtam és más
versikéket is az óvodában tanult repertoáromból. Egy palóc kis srác akkoriban
ritkaság számba ment abban a hatalmas városban, amelynek csak egy kis darabkája
az a nagy, nagy víz, amit ott Dunának hívnak, én azonban, amikor megláttam,
„Jaj de nagy békástó!”-ként csodáltam meg.
A Menház utca (ma Arany János utca) tetején, a temető mellett-fölött, a dombok
közötti völgyben Tarjánnak is volt Békás-tója. Csak hát sokkal, sokkal kisebb,
mint Pestnek. Igaz, már réges rég betemették, feltöltötték családi házak trónolnak
ma a helyén. Hát hogyne szerettem volna ettől kezdve az én Tarjánomat! Ahol
mindenki palóc volt, mint én, és ahol megtanultam palócul beszélni, miért is a
nagy kórházban oly sok tízfillérest és egypengőst csúsztattak a pizsamám zsebébe.
És amikor édesanyukám meglátogatott, egy papírzacskó pénzt nyomtam büszkén
a kezébe. Ő azonban ahelyett, hogy megdicsért volna, hüledezett, hogy
koldult a fia! Be is kopogott nyomban (velem és a pénzzel együtt) a főorvosi
szobába, hogy szeretné visszaadni mindenkinek a pénzét, mert hát hiszen nem
koldus az ő kicsi fiacskája.
– Kedves asszonyom! – így a fődoktor – a betegek állandóan cserélődnek, nem
tudnám már kinek visszaadni és el sem fogadnák, hiszen a kisfiú egyébként is
megdolgozott érte. Oly gyönyörűen szavalgatott, hogy még más kórházi osztá-
lyokról is jártak ide a kollégáim, hogy megcsodálják a szép tájszólását. Anyukám
e szavakra megnyugodott, pontosabban beletörődött a megváltoztathatatlanba.
Itt kezdődhetett először formálódni az én lokálpatriotizmusom…
A sárospataki diákévek alatt Salgótarján NB I-es csapatával dicsekedtem. Azt
pedig utólag szégyellem, hogy időlegesen leszoktam palócságomról: Ne csú-
foljanak vele! Hol voltak már azok az idők, amikor fizettek is érte?! Elég sokan
tanultunk Patakon nógrádiak. Szinte valamennyien átvedlettünk zemplénivé.
Évek múlva nőttek a szememben a kivételek. Az egyiket még a matektanár is
Kálocsainak szólította. Igaz, ő mindenkit megajándékozott egy becenévvel.
Engem Serédi Jusztinián hercegprímásnak szólítgatott, Tisza Jóska osztálytársam
volt a miniszterelnök, Ferencz Jancsi pedig a császár.
Amikor Ceredre helyeztek tanítani, attól kezdve még jobban rajongtam Palócföldért,
mint annakelőtte. Azóta is egyfolytában szeretem. Szégyellem, hogy valaha
– ha még oly rövid időre is – titkoltam a palócságomat.
Kojnok Nándor kollégám döbbentett rá végérvényesen, amikor a megyei
könyvtár igazgatójaként a Kossuth Rádiónak ízes – palócosan – nyilatkozott,
hogy a mi anyanyelvünk ez, nem a köznyelv, az „irodalmi” nyelv (amit megtanultunk
ugyan az iskolában), de szeretnünk anyanyelvünket, tájszólásunkat kell, és
akik beszélik, mindennél mindenkinél jobban kell szeretnünk… ”

07/06/2016

A Kisvárosi Krónika Szerkesztő-
sége mély megrendüléssel fogadta
Szerémy Gyula nyugalmazott iskolaigazgató
halálhírét. A Prima Primissima
díjas és a „Szécsényért Emléklap” kitüntetéssel
rendelkező tanár úrtól saját gondolataival
búcsúzunk, melyet családja egyetértésével
az alábbiakban olvashatnak.

„Az én lokálpatriotizmusom

Ne bömbölj! Hagyd már abba! Még ilyen rossz kölyköt, megsüketül tőle az ember! - veszekedett egy ápolónő 1940-ben a pesti Pasteur (pasztőr) Intézetben.
A rossz kölyök én voltam. Megharapott egy kóbor kutya, amikor a salgótarjáni acélgyári óvodából bandukoltam hazafelé. A veszettség elleni oltáshoz, akkor csak a fővárosba lehetett hozzájutni. Heteken át naponta háromszor szurkálták a hasamat. De nem azért bömböltem, sőt, összeszorított ajkakkal, némán tűrtem a szurikat. – Az édesanyám hiányzott! Csak egyetlen egyszer tudott meglátogatni a három hét alatt, hiszen drága volt a vonat, és a két kisebb testvéremről kellett otthon gondoskodnia. Hogyan is érthette volna meg az az érzéketlen fehérköpenyes, hogy miért is sír szakadatlan az az átkozott kölyök? Sőt, ha időnként bele is fárad a zokogásba, akkor sem hajlandó megszólalni. Eltekintve
a gyakori pityergésektől, napokig némaságot fogadtam, még nem egy igen kedves, bár fehérköpenyes néni leült az ágyam szélére és – csodák csodájára! – úgy szólított, mint az édesanyukám.
– Gyuszika! Mondd már el nekem, légy kedves, hogy mit szeretnél!
– Az anyukámat! - vágtam rá, de nyomban meg is bántam, hogy megszegtem a fogadalmamat.
– Hát, sajnos, ezt nem lehet. Édesanyád messze van. Amíg nem tud téged meglátogatni, fogadj el engem helyette! - Megsimogatta a buksimat, ám azon nyomban elszólította őt mellőlem egy igen hatalmasra nőtt doktor bácsi. Kisvártatva azonban visszajött a néni, én pedig addig megfejtettem,
hogy honnan tudja, hogy hogy hívnak. Már egy hete itt lehettem, de csak most olvastam el az ágyvégi kórlapomat, melyen legfelül a nevem ékeskedett. Hálával gondoltam a tanítónőknek készülő unokanővéreimre, akik már rég bevezettek Betűországba. Rajtam gyakoroltak.
Sárika néni – talán így hívták a kedves fehérköpenyest – visszaült az ágyamra, és kezdetben egyoldalúnak tűnő beszélgetésbe fogott. Azért tűnt ilyennek a diskurzus, mert csak magamban felelgettem a léleksimogató - vigasztaló kérdéseire.
– Hogy, hol is laksz te? Salgótarjánban? - Hát az igen szép hely, jártam már ott a hegyek között.
- Vannak-e testvéreid? - Hogy hívják őket?
– Béla és Editke! - vágtam rá valódi palóc kiejtéssel, ami Sárika néninek nagyon tetszhetett, mert olyan szépen mosolygott, ahogy az anyukám szokott. Én pedig ezért Sárika nénit annyira megszerettem, hogy amikor kérdezte:
– Énekelni, verset mondani tudsz-e? - Azonnal belekezdtem a konyhai falvédőnk „művészi” költeményébe:
Sárika néni ámulattal nézett rám, és amikor valódi férfiúi felsőbbrendűséggel kivágtam, hogy „… férfi pedig szórakozzon!”, olyan hahotába kezdett, hogy a folyosón beszélgető felnőtt szobatársaim – ki milyen gyorsan csak tudott – beviharzottak a kórterembe. És aztán nekik is elszavaltam a Sürgésforgást, újra és újra, amíg Sárika néni és a többiek nem bírtak tovább könnyes szemekkel hahotázni.
Ekkor Sárika néni kézen fogott:
– Gyere, Gyuszika, ezt a szép verset el kell mondanod a főorvos
úrnak is!

FOLYTATÁS HAMAROSAN!!!

10/05/2016

http://www.szecseny.hu/fajlok/hirek/kronika/kisvarosi_kronika_2012_03_02.pdf

07/05/2016

http://primissima.hu/dijazottak/szeremy-gyula/164/

...