Horváth-Szeles Adrienn - gondolatébresztő

Vannak történetek, amik nem hagynak nyugodni… Nem mindig tudjuk, miért ,de ha megérint, ott dolgunk van vele.
Belelapoztam egy cikkbe, amit a kereső véletlenül feldobott – teljesen más témában kerestem valamit.
Ahogy olvastam, egy fura, zsigeri idegesség futott végig rajtam.

A coachingban pont ezeket a pillanatokat keressük az ügyfeleimmel is:
amikor valami megmozdul bennünk.
Mert az azt jelzi, hogy itt és most dolgunk van vele.

A cikk Adeo Ressi történetét mesélte el – sikeres, vagyonos vállalkozó, aki mégis elégedetlen volt magával.
Amikor Jordan Petersonnal dolgozott, kiderült, miért:
egykori szobatársát, Elon Muskot sosem tudta felülmúlni.

Ezen a ponton jött fel bennem az idegesség.
Miért érint ez meg ennyire?
Pár nap múlva bevillant egy régi emlék.

Pár nap múlva a semmiből bevillant egy eddig már elfelejtett történetem, és most a jelenben újra életre kelt, összefonódott a szobatárs történettel.
Legnagyobb fiam akkor tíz éves volt. Összefutottunk egy nehéz természetű nővel. Kirekesztő és goromba szavaival szinte megfagyasztotta a levegőt maga körül. Amennyire tudtam asszertíven lekezeltem a helyzetet, de eredménytelenül. Bevallom nagy kihívás elé állított. Sírás határán álltam.

Hazafelé a kocsiban hátranéztem a visszapillantóban a tízéves fiamra:
– „Hogy vagy most ezzel?” – kérdeztem.
Ő csak vállat vont:
– „Ja, jól vagyok! Te vagy az Anyám, szóval nem igazán érdekel a kiabálós néni.”

Ott és akkor tanultam tőle valamit.
Azt, amit Adeo Ressi sem talált meg a sikereiben:
hogy nem mások viselkedése vagy teljesítménye határozza meg, kik vagyunk.
A mindennapi életben ugyanis hajlamosak vagyunk mások véleménye alapján meghatározni önmagunk értékét.

A fiam egyszerű gyermeki mondata helyre t***e bennem a belső zajt.
Nem kell mindenkit felülmúlni, sem minden helyzetet „megnyerni”. Nem mindig tudjuk megváltoztatni a körülményeinket, de megválaszthatjuk, mire irányítjuk a figyelmünket.
Csak megőrizni magunkban a nyugalmat, és felismerni:
amikor valaki hat ránk, formál minket – az is ajándék.
De van, hogy a lecke egyszerűen az, hogy elengedjük.

✨ Állj meg ma egy percre, és kérdezd meg magadtól: mi az, amit már nem kell tovább hasonlítanom?

🍁 Találd meg azt a csendes pontot magadban, ahol nincs verseny – csak te vagy, és a saját utad.

☀️ Ma engedd el a hasonlítgatást – és figyeld meg, mennyi könnyedség fér el a helyén.

🍁 Gyerekként a szeptember mindig izgalommal telt: új táska, az új füzetek, könyvek, ismeretlen kihívások vártak. A grafit ceruza és az elefántos radír illatára mai napig emlékszem.
Felnőttként már nincs csengő, de az érzés valahol megmaradt.

Ahogy a gyerekek új füzetet, tolltartót és könyveket kapnak, úgy mi, szülők is kapunk egy „új lapot”.
Sokszor persze csak rohanásként éljük meg: órarend, különórák, szendvicsek, cipők bekötve – és indulás.

🍁Pedig az ősz lehetőség is: egy új kezdet. Nekünk, felnőtteknek is.
Egy pillanat, amikor feltehetjük a kérdést magunknak:
👉 Mit szeretnék másképp csinálni mostantól?
👉 Hol tudnék több figyelmet, jelenlétet vinni az életembe?

Új szokást, új ritmust, új gondolatokat.
És igen, néha félelmet is hoz – de a félelem gyakran csak annak a jele, hogy valami fontos előtt állunk.

A coachingban pontosan erről van szó: meglátni a tiszta lapot magunk előtt, és megírni rá a saját történetünket. ✨

Szóval: új füzetek, új tervek. Nemcsak a gyerekeknek. Nekünk is.

Gyerekkorunk meséi sokkal jobban hatnak ránk, mint gondolnánk.
Mindannyiunkban ott él a hős, a legkisebb királyfi, vagy éppen a bátor táltosparipa története.

Nekem kamaszként egy sirály lett a hősöm. Jonathan – Richard Bach regényéből*. Egy madár, aki nem elégedett meg azzal, amit mindenki természetesnek vett. Nem a kenyérmorzsákért küzdött… hanem a szabadságért. A repülés öröméért.

Jonathan rájött: a határokat nem a világ szabja ki – hanem ő saját magának.
És minél inkább feszegette ezeket a korlátokat, annál szabadabbá vált.

Az ő története tanított meg arra, hogy:
✨ az álmaink számítanak
✨ a korlátaink többnyire csak a fejünkben léteznek
✨ és bár néha „beleszállunk a tengerbe”, minden próbálkozás közelebb visz ahhoz, amit igazán szeretnénk.

Én ezt viszem magammal a mindennapokba is – és amikor kételkedem, mindig eszembe jut:
Lehet, hogy a szabadság közelebb van, mint hinném.
👉 És te? Volt olyan mesehősöd vagy könyvbeli szereplő, aki máig hatással van rád? Olvasd el újra a történetét!


*Richard Bach Jonathan, a sirály/Jonathan Livingstone Seagull,
Édesvíz Kiadó, 1997

"Minden emberi erőfeszítésben két fontos aréna van: a külső és a belső. A külső játszma a külső arénában játszódik, hogy legyőzzük a külső akadályokat, hogy elérhessük a külső céljainkat. A belső játszma a játékos tudatában játszódik, olyan akadályok legyőzése a cél, mint a félelem, a kétség magunkban, a fókusz elvesztése, akadályok, és korlátozó koncepciók és feltételezések. A belső játszmában azokat az akadályokat akarjuk legyőzni, amelyeket saját magunk állítunk saját magunk elé, amelyek megakadályozzák az egyént vagy egy csapatot, hogy elérje a lehetséges maximális képességeinek megfelelő teljesítményt..."Timothy Gallwey

Röviden:
Külső játszma = világ akadályai
Belső játszma = saját korlátaid
Nyerd meg a belsőt, és a külső is nyer!

Gyakran kérdezitek tőlem.
„És mit is csinálsz pontosan egy coaching ülésen?”
Érdeklődve, olykor hitetlenkedve.
Mintha a coaching valami titkos szertartás lenne… misztikum...

Pedig nem az.
A coaching egyszerre hétköznapi és különleges.
Egyszerű. Emberi.
És pont attól működik, hogy a főszereplő benne Te vagy.

🎯 Íme, mit élhetsz meg a coaching folyamatban:

1. "Végre értik amiről beszélek" "Elmondhatom"
Nem csak „hallják” – figyelnek rád.
Végre kimondhatod, ami benned van. Nem ítélkezik senki.

2. "Már látom, hol akadtam el."
Ránézel arra, amit eddig csak tologatottál.
Nem erővel, nem sürgetve – csak épp elég fénnyel ahhoz, hogy ne legyen többé ijesztő.
A problémából így lesz lehetőség.

3."Nahát! Van választásom!"
Ahol eddig csak falat láttál, most elkezded észrevenni az ajtókat is.
A „muszáj” helyére megérkezik a „lehet”.

4. "Elindultam..."
Nem kifogásokkal, hanem szándékkal.
Nem tökéletesen, hanem elég bátran ahhoz, hogy haladj.

5. "Bízom magamban."
A külső zaj halkul, a belső hang erősödik.
Nem mások véleményére vársz többé – tudod, merre indulj.

A coaching nem megmondás, nem tanácsadás, és nem pszichoterápia.
A coaching egy biztonságos tér, ahol a fókusz te vagy.
És ahol újra felfedezed, mire vagy képes, ha végre magadra figyelsz.

Ha már benned is megfogalmazódott a „valamin változtatni kéne…” érzése – akkor már el is kezdődött valami.

Egy reggeli, ami visszahozott a jelenbe...

Volt már olyan napod, amikor ideges vagy, és fogalmad sincs, miért?
Kattogsz. Folyton pörög valami a fejedben – múltbéli beszélgetések, jövőbeli forgatókönyvek.
És pont ott nem vagy, ahol lenned kellene: a jelenedben.

Nekem ez sokszor ismerős volt. Túl sokszor.

Aztán hoztam egy döntést. Nem nagy hanggal. Csak úgy, magamban:
👉 „Elég a robotpilótából. Mostantól tényleg jelen akarok lenni.”

Elkezdtem kóstolgatni a mindfulness-t. Nem mester szinten, csak finoman, egyszerűen. Csak annyira, hogy meg tudjak állni időnként.

Egyik reggel például leültünk reggelizni a legkisebb fiammal.
Álmosan a kezemre támaszkodva nézem, ahogy a műzli karikákat vadássza a tányérban. Üres az agyam, és mindenre figyelek, de nem ragadok bele semmibe. Fura érzés.. A nyitott ablakon keresztül ekkor meghallok egy gyönyörű hangot.

„Figyelj csak Boti!" szólok a fiamnak.
Boti lejjebb ereszti a kanalat, és fülel. Ő is meghallja.
Először komolyan figyel, majd vesz egy mély levegőt és halkan suttogja:
„Kismadár! De szép!”

Fülig ér a szánk. Itt vagyunk a jelenben. Mindketten.Hallgatjuk a madarat, aki trillázva a fa tetején ébreszti az utcát.
És abban a pillanatban tényleg ott voltunk. Ő is, én is. A jelenben.
Nem volt semmi nagy történés – mégis minden benne volt.
Hálás vagyok ezért a pillanatért.
Mert azon a reggelen nem az aggodalom lopódzott be a fejembe, hanem valami sokkal finomabb: az öröm.

És tudod mi történt aznap?
Könnyed voltam. Mosolygós. Volt kedvem alkotni, beszélgetni, jelen lenni.

Azóta igyekszem minden nap legalább egy ilyen pillanatot megélni.
Nem mindig jön. De ha jön, akkor megállok. És köszönöm.

Ha most épp rohan a napod, kívánok neked is egy kismadarat.
Egy hangot, ami emlékeztet arra, hogy most vagy itt. És ez épp elég.

A " Majd ha..." élet kábulatában

Sokáig azt hittem, a dolgok majd egyszer, „később” lesznek jók.
Majd ha kipihenem magam. Majd ha több időm lesz. Majd ha minden rendben lesz.
Közben meg észrevétlenül elment mellettem az élet.

Miért olyan fontos a jelenben lenni?
Mert a múlt már megtörtént. A jövő még sehol.

A jelen az egyetlen hely, ahol valóban létezel.
Ahol érezhetsz, kapcsolódhatsz, megpihenhetsz.

Most tanulom, hogy az élet nem akkor történik, ha majd egyszer minden tökéletes lesz.
Hanem MOST. ITT.
Most tanulom, hogy nem kell hozzá semmi különös.
Elég egy reggeli fény, egy kisgyerek mosolya, egy madárhang.
És az a döntés, hogy gondolatban nem máshol vagyok – hanem itt. Most.
Nem mindig könnyű visszatérni a jelenbe. De megéri.
A következő posztban elmesélem, hogyan tanított meg erre egy kismadár. És mit adott nekem az a pár perc csend.

💼 A „munkahelyi játszmák” – avagy amikor a megoldás mindig falba ütközik
(avagy a „nem lehet megoldani” életérzés irodai verziója)

Ismerős az a kolléga, aki mindenre bólogat...
..de mindig van egy "igen, de..." válasza?

Vagy te vagy az a kolléga, aki szívből örül, ha segítenek – csak épp az ötleteket reflexből visszapasszolja valami kifogással?

A munkahelyi játszmák különösen gyakoriak – és mivel sokszor rejtve zajlanak, csak a végén érezzük: valami megint félrement, pedig „csak jót akartunk”.
Nézzük meg, hogyan néz ki egy „igen, de…” játszma irodai verzióban:

👩‍💼 Főnök:
„Nagyon jó lenne, ha átnéznéd a prezentációt, mielőtt kimegy az ügyfélnek.”

👨‍💻 Dolgozó:
„Persze, jó ötlet! Igen, de ma el vagyok havazva…”

👩‍💼
„Segítek, átveszem tőled a heti riportot, így marad időd.”

👨‍💻
„Köszönöm! De a CRM-ben megakadt az adatfrissítés, úgysem lesz elég pontos…”

👩‍💼
„Szólok az IT-nak, hogy nézzenek rá.”

👨‍💻
„Igen, de most ebédidő van, biztos nem érünk a végére.”

👩‍💼 (némi feszültséggel)
„Akkor menjünk át rajta holnap?”

👨‍💻 (kifogás csúcsa)
„Holnapra már be van táblázva a napom.”

🎭 Taps. Függöny. Prezi nincs, ügyfél se tudja, miért. A főnök frusztrált. A dolgozó? Kimerült. És még mindig úgy érzi: "rajtam a világ terhe".
És mi a közös ezekben a helyzetekben?
A játszma látszólag arról szól, hogy segítséget kapok, megértenek, támogatnak.
De belülről egy forgatókönyv fut:
❝ Nehogy már megoldódjon, hiszen én NEM OK vagyok – nem megy ez nekem! ❞

Ez nem tudatos ellenállás. Hanem egy berögzült minta, amit valószínűleg évekkel ezelőtt tanultunk meg.
☀️ De van kiút.
Amióta a tranzakcióanalízist tanulom, ráismerek ezekre a mintákra – magamon is.
És egyre gyakrabban mondom magamnak:
„Állj! Most akkor tényleg nem lehet megoldani – vagy csak a régi forgatókönyv beszél belőlem?”

És amikor sikerül kiszállni, jön a felismerés:
✨ „Hoppá, ez most simán ment. Nem volt vita. Nem volt görcs. Csak egy megoldás.”

💬 És te?
👉 Ismerős a munkahelyi „igen, de…” játszma?
👉 Volt már olyan, hogy utólag jöttél rá: sablon szerint válaszoltál, nem szándékból?

Írd meg kommentben – vagy csak csendben figyeld magad holnap:
🎯 Melyik helyzetben szállsz bele automatikusan a játszmába?

A felismerés az első lépés. Innen már van választásod.

🥧 Az „Almáspite játszma” – avagy hogyan ízesít***em meg a saját játszmámat egy csipet „igen, de”-vel 🎭
Pár éve, ha ezt a posztot írtam volna, valószínűleg így kezdtem volna: „Igen, de…”

És innen már sejtheted: indul a játszma.

A „igen, de” játszma az, ahol látszólag nyitott vagyok a megoldásra, de minden egyes új ötletre előhúzok egy újabb kifogást. A felszínen együttműködő vagyok, belül viszont ellenállok, tiltakozom – és végül meg is hiúsítom a megoldást.

Sajnos (vagy inkább szerencsére) ebben világbajnok voltam. A párom éveken át mondta, hogy ez fárasztó, én meg csak csóváltam a fejem: „Igen, de nem is értesz meg…”

Aztán jött a tranzakcióanalízis, és világossá vált: ez nem csak egy rossz szokás – ez egy belső forgatókönyv, egy jól bejáratott játszma.

👇 Így nézne ki az „Almáspite játszma”, recept szerint:
👱‍♂️ Párom:
„Ma főzök főzeléket, te süss egy jó almáspitét, utána menjünk kirándulni!”

🙋‍♀️ Én (mosolyogva):
„Igen, de ma kirándulni megyünk, nem?”

👱‍♂️ Párom:
„Pont ezt mondom!”

🙋‍♀️ Én:
„De még takarítani is kell…”

👱‍♂️ Párom (reménykedve):
„Majd megvár! A pitét meg esszük a tónál.”

🙋‍♀️ Én:
„Igen, de a sütőt nem tudjuk egyszerre használni!”

👱‍♂️ Párom (már kissé feszülten):
„Nem kell hozzá sütő…”

🙋‍♀️ Én:
„Igen, de elfogyott a fahéj…”

👱‍♂️ Párom:
„Valamelyik gyerek leugrik érte!”

🙋‍♀️ Én:
„Na persze! Tele vannak leckével!”

👱‍♂️ Párom:
„Akkor menj le Te!”

🙋‍♀️ Én (drámai csúcs):
„Most mostam hajat! Megfázzak?!”

🎭 Taps. Függöny. És nincs pite.

Ma viszont játszmamentes nap volt.
Meghallottam a kérést. Megsütöttem a pitét.
Ott hűlt az asztalon, mentünk a tópartra, és jól esett.

A különbség?
Felismertem, hogy hajlamos vagyok ugyanarra a forgatókönyvre, és még időben kiszálltam.
Nem lett belőle vita, bűntudat, dráma.
Csak pite. 🥧 Meg szeretet. ❤️

💬 És most te jössz:
👉 Melyik az a játszma, amit újra és újra "elpróbálsz"?
👉 Volt már olyan, hogy észrevetted, és sikerült máshogy reagálni?

😔 "ÉN NEM OK – TE OK"... és a játszmák csapdája 🎭
Legutóbb egy különös szemüveget vettünk fel – az ÉN NEM OK – TE OK szemüvegét. Azt, amin keresztül úgy látjuk a világot, hogy mi kevesebbek vagyunk, mások jobban tudják, rólunk döntenek, mi pedig csak elszenvedjük az eseményeket.

Ez a belső állapot gyakran vezet oda, hogy nem tudjuk őszintén megfogalmazni, amit érzünk vagy akarunk. Inkább csendben maradunk… vagy épp burkoltan, kerülőúton próbáljuk meg elérni, amire vágyunk.

Ez a játszma kezdete. 🎲

Például:
Nem mondom ki, hogy bántottál, csak duzzogok… hátha észreveszed.
Nem kérek segítséget, csak túlterhelem magam… hogy utána sajnáltassam magam.
Nem állok bele a döntéseimbe, csak hibáztatok… mindenki mást.

Mindez nem tudatos manipuláció – inkább egy belső kisgyermeki reakció, aki megtanulta: "Nekem nem lehet, nekem nem jár, nekem csendben kell maradnom."

De vajon meddig akarunk ilyen játszmákban élni?
Mi lenne, ha elkezdenénk felnőtt módon, őszintén kommunikálni?

💡 Te is ismerősnek érzed ezt?
Írd meg kommentben:
👉 Melyik játszmán kapod magad leggyakrabban?
👉 És hogyan tudnál legközelebb máshogy reagálni?

🎯 A változás első lépése mindig a felismerés. Innen már tudatos döntés, hogy kilépünk-e a szerepből, és belépünk az ÉN OK – TE OK világába.

"Minden az ÉN hibám, de persze erről NEM ÉN tehetek."

Több féle lencsén át látjuk a világot, és e miatt másképp éljük meg a velünk történteket.
Próbáljuk ma fel az ÉN NEM OK TE OK lencsét. Nézzünk át a szemüvegen! 👓
Ha az ÉN NEM OK TE OK lencsét viselem a szemüvegemben, akkor minden az ÉN hibám de persze erről NEM ÉN tehetek.
Gyakran úgy érzem senki sem veszi figyelembe az én szempontjaimat, hiszen Én sem állok ki önmagam mellett.
Menekülök a felelősség elől is. Mivel nem veszek részt a döntésekben, úgy érzem minden a fejem felett dől el, és persze nincs is jogom ezen változtatni.
A külső hatások, (ideértve többek között az időjárást, hogy jobb vagy bal lábbal kelek fel, főnököm, férjem, szüleim, szomszédom hangulatát) olyannyira befolyásol, hogy nem is emlékszem milyen az, hogy ÉN érzésemet kimondom.
Saját ötlet, amiért kiállok? Felejtsük el! Hogyan járt a múltkor az az ismerősöm aki belevágott az álmai kergetésébe. Naná, majd pont nekem lenne ebben több szerencsém, kizárt..
Valaki megbántott? Inkább csendben maradok. Nem akarok konfliktust. Még csak az kellene. Mit gondolnak akkor majd rólam?
Te milyennek látod önmagad?

Vegyünk egy példát: Gondolj most arra, reggel fontos hírt kapsz főnököd rád üzen: "Délután FELTÉTLENÜL keress fel kérlek, várlak 14:00 órakor az irodámban, FONTOS!"

MI az első gondolatod?

Várva várt előléptetés, amire annyira vártál?
Végre egy izgalmas, új munka, amiben remekelhetsz?
Vagy egész délelőtt azon aggódsz, hogy biztos hibát követtél el, és most kiderült, véged, nagy bajban vagy.

Ha az utóbbi az első gondolatod, akkor ÉN NEM OK TE OK énállapotban vagy éppen.

Ebben az életpozícióban könnyű belecsúszni egy önsajnálatba, és passzív agresszív probléma megoldásba.

Amit érdemes átgondolni:
Ez a szemüveg nem a valóság, csak egy nézőpont. Olyan, mint egy napszemüveg, ami sötétíti a világot – de attól még nem biztos, hogy valóban borús az ég.

Ez tanult viselkedés – gyakran gyermekkorból ered, amikor a túléléshez az alkalmazkodás volt a legjobb stratégia. De felnőttként már választhatunk más nézőpontot is.

A változás kulcsa az öntudatosság. Már az is hatalmas lépés, hogy felismered: "ÉN NEM OK, TE OK" állapotban vagyok. Innen lehet elindulni a "ÉN OK, TE OK" állapot felé, ahol önmagadat is elfogadod és a másikat is partnerként látod.

Ma csak figyeld meg magad: milyen szemüvegen keresztül látod a világot?

🔍 „Csak akkor gondolkodunk, amikor problémával szembesülünk.” – Thomas A. Harris
( Oké vagyok, Oké vagy )

Ez az idézet elsőre talán provokatívnak tűnhet – pedig mélyen igaz. Harris ezzel arra hívja fel a figyelmet, hogy a valódi gondolkodás, azaz a tudatos, felelős, racionális döntéshozatal – csak akkor kapcsol be, amikor egy probléma kizökkent minket a megszokott mederből.

Mi történik bennünk ilyenkor?
A tranzakcióanalízis szerint háromféle én-állapot működik bennünk:
– Szülő (hozzuk a tanult szabályokat, „így kell csinálni”)
– Gyermek (reaktív, érzelmi, ösztönös válaszok)
– Felnőtt (tárgyilagos, logikus, döntéshozó működés)

A hétköznapok nagy részét gyakran a Szülő vagy a Gyermek vezeti bennünk. A Felnőtt én-állapot nem magától működik – akkor aktiválódik, ha meg kell oldanunk egy helyzetet. Ha kérdés, dilemma, vagy kihívás áll előttünk, és nem tudunk előre gyártott mintákból reagálni.

👉 Példa a mindennapokból:
Valaki kritikát fogalmaz meg veled szemben munkahelyen.
– Gyermek: megsértődsz, bezárkózol, vagy visszavágsz.
– Szülő: „Ez felháborító! Ki beszél így?”
– Felnőtt: megállsz és megvizsgálod: „Mi az ő szándéka? Van benne igazság? Hogyan tudnék válaszolni úgy, hogy értelmes legyen a párbeszéd?”

A Felnőtt működés nem a megszokott sablonokat ismétli, hanem helyzetfüggően, tudatosan dönt. Ez az a minőség, amely képessé tesz minket a fejlődésre, az asszertív kommunikációra és a valódi önreflexióra.

📌 A gondolkodás nem automatikus. A tudatosság döntés kérdése.

🟠 Te mikor veszed észre, hogy automatikusan reagálsz? Mi segít abban, hogy átkapcsolj Felnőtt üzemmódba?
Írd meg kommentben – tapasztalataink egymást is ébresztik. 👇