Mesélő Ági

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben.
Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt.
A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségrõl, gyerekekrõl, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból.
A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt.
Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek.
Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre.
Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.

Van, amikor a kedvesség már nem erény, hanem olyan ajtó, amin mások
következmények nélkül járnak ki-be az életedben.

Sokan azt hiszik, hogy aki türelmes, megértő és segítőkész, azzal bármit meg lehet tenni.
Hogy majd elnézi még egyszer. És még egyszer... És még egyszer...
Pedig minden embernek vannak határai.
Néha nem azért kell bekeményíteni, mert megváltoztál. Nem azért, mert rossz ember lettél.
Hanem azért, mert rájöttél, hogy a túlzott engedékenység nemcsak lehetőséget ad másoknak arra, hogy kihasználjanak, hanem arra is, hogy hülyének nézzenek.

A határhúzás nem kegyetlenség.
Az önbecsülés egyik formája.

Van az a pont, amikor a kedves mosolyt felváltja a határozott nem.
Amikor a végtelen türelmet felváltja a tiszta kiállás önmagadért.
Amikor már nem magyarázkodsz, nem bizonygatsz, nem győzködsz senkit.
Egyszerűen csak tudod az értékedet.
És aki ezt tiszteletben tartja, az marad.
Aki pedig csak addig volt melletted, amíg bármit megtehetett veled, az magától eltűnik.

A mai napra is ezt kívánom! Hallgassunk magunkra!

“Eszes lény az ember, tehát mérlegel: tegye, ne tegye.
S közben kuncog benne a lélek:
"Csak töprengj, okoskodj - dönteni úgyis én fogok,
sőt már döntöttem is, ha te még nem is értesültél róla."”
(Ancsel Éva)

Gyermekként nem kérdés, hogy amit érzünk, azt követjük.
Aztán olyan remekül megtanulunk viselkedni, átgondolni, racionalizálni, megfelelni, hogy nem is hallgatunk többet a belsőnkre, amely továbbra is közvetíti, hogy valójában mit érzünk, mire lenne szükségünk.
Csak utólag csapunk a fejünkre: pedig éreztem, hogy meg kéne tennem…

Mindennapjaim során a legtöbbet az segít, akkor vagyok önazonos és valójában “sikeres”, ha ki tudok jönni a fejemből és a szívemből-lelkemből élek - ha merek és tudok hinni és hagyatkozni.

A képen a felirat: “Kérlek fuss le a domboldalon üvöltve - a szabályokhoz túl rövid az élet.”

Este vizsgáld meg a napodat, és nézd meg mi adott hozzá az életedhez, és mi vett el belőle.
Aztán gondold át, hogy a mai napon te kinek, milyen módon adtál hozzá az életéhez.

Melyek azok a magatartásminták, amik ezeket hozták?
Felismered?
Visszatérőek?
Mi az, amit megerősítesz és min lenne érdemes változtatni?

Ha ezeket esténként végiggondolod, a holnapjaid egyre tudatosabbakká és önazonosabbakká válnak!

A reakcióverseny győztese

Megfigyelted már, hogy az intuíció mennyivel gyorsabban reagál egy helyzetben, mint a gondolat?
Sőt, a dobogó harmadik fokán az érzelem követi őket, ami az esetek 99 százalékában egy korábbi, hasonló helyzet alapján generált reakció.
Ítélet - ez jó, ez nem, ez veszélyes, ez félelmetes, úgyse megy, le tudod tolni, menekülj, ne mondd meg az igazat, kerüld el, ebből baj lesz…

Igen, legtöbbször ha az ego önvédelmi hangjára hallgatunk, bizony baj lesz.
Bárcsak az első megérzésemre hallgattam volna…

Egy beszélgetésben hallottam, hogy mivel az embrionális korban a szív alakul ki hamarabb, mint az agy, így az a kontrolláló szerv, s most kezdik a kutatások igazolni, hogy a szív mennyivel nagyobb koordinátori szereppel bír a szervezetünkben, mint korábban gondolták.

Brit tudósok, vagy sem, így van -e vagy sem - kivételesen nem kell bizonyíték.
Tapasztalatból tudom, hogy a legigazibb iránytűm a szívem hangja. Vagy, ahogy egy kedves barátom hívja: a “belső első”.
Te hogy vagy ezzel?

📷 saját

“Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl egy bakarasszal, volt egy szép nagy kert, abban a kertben lakott egy öregasszony, annak a kontyában volt egy tű. A tű hegyében volt egy gomb, a gombban meg el volt rejtve egy …”

Na micsoda?
Mit látsz ott?
Mit képzelsz oda?
A te meseverziód hogy szólna?

A gyereklét egyik csodája a határtalan képzelet. Ami még most is ott van benned!
Használd, éld, örülj!

Éljen minden gyerek, kicsi és nagy, külső és belső!
Boldog gyereknapot! 🌻☀️✨🤗