04/09/2026
Ujházi-Tóth Enikő pszichológus kollégánk a teljesítményszorongás kérdéskörét járta körbe. A bejegyzés kissé hosszú, de érdemes elolvasni 😇
Az elmúlt időszakban sok olyan helyzettel találkoztam, ami elgondolkodtatott azon, hogy mennyire fontos, hogy egy gyermek milyen visszajelzést kap a környezetétől a teljesítményére. Milyen gyakran kell? Milyen mértékben?
A tehetséges gyermekek esetében ez különösen érdekes kérdés. Egy gyermek, aki valamiben kiemelkedő, gyakran valóban sok pozitív visszajelzést kap. Ő az, aki hamarabb megtanul olvasni, könnyebben számol, különleges érzéke van a zenéhez, fantasztikusan rajzol, gyorsan átlát összefüggéseket, vagy éppen olyan éretten gondolkodik, hogy a környezete újra és újra elmondja neki: „Te egészen különleges vagy.” Ezzel önmagában nincs probléma. Sőt, fontos, hogy észrevegyük és támogassuk a gyermek erősségeit.
Azonban könnyen teherré válhat, amikor a gyermek önmagáról alkotott képének központi elemévé válik, hogy „én vagyok az, aki okos, ügyes, tehetséges, különleges”. Amíg a gyermek a saját mikrokörnyezetében van – a családban, az óvodában, az iskolai közösségben –, könnyen lehet, hogy valóban ő az, aki valamiben kiemelkedik. Aztán egyszer bekerül egy új közegbe. Egy tehetséggondozó programba, egy versenyre, egy új iskolába, egy egyetemre. És ott találkozik más gyerekekkel, akik ugyanúgy gyorsan gondolkodnak, kreatívak, ügyesek vagy tehetségesek. És ekkor felmerülhet benne a kérdés: „Ha nem én vagyok a legjobb, akkor ki vagyok én?”
Ez már nem egyszerű csalódás. Ha a gyermek identitásának jelentős része a teljesítményére épült, akár komoly önértékelési bizonytalanságot (identitáskrízist) is megélhet. Megjelenhet a kudarctól való félelem, a perfekcionizmus, a visszahúzódás, vagy éppen az a folyamatos szorongás, hogy mikor derül ki róla, hogy mégsem olyan okos, mint amilyennek mindenki gondolta.
És itt kapcsolódik össze ez a kérdés egy másik jelenséggel, amellyel egyre gyakrabban találkozhatunk: a teljesítményszorongással. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy amikor egy gyermek szorong a teljesítménye miatt, annak hátterében nem feltétlenül áll egy „túl sokat követelő” szülő. A gyermekek ugyanis nemcsak abból tanulnak, amit mondunk nekik. Abból is, ahogyan mi magunk viszonyulunk a teljesítményünkhöz.
Ha a gyermek azt látja, hogy a szülő állandóan elégedetlen önmagával, nehezen viseli a hibákat, folyamatosan teljesíteni akar, vagy saját értékét is elsősorban az eredményei alapján méri, akkor ezt a gyermek könnyen megtanulhatja. Nem kell azt mondanunk neki, hogy „csak akkor vagy értékes, ha ötöst kapsz”. Elég, ha a gyermek újra és újra azt tapasztalja, hogy a teljesítménynek nagyon nagy érzelmi jelentősége van.
És van ennek egy másik oldala is.
Találkozhatunk olyan gyermekekkel, akiknek bizonyos képességterületeken nehézségeik vannak, miközben a szülő ezt nehezen tudja elfogadni. Ilyenkor előfordulhat, hogy a gyermek rengeteg fejlesztést, gyakorlást, különórát és „rátanítást” kap. Pedig a képességfejlesztés és a gyermek hiányosságainak folyamatos korrigálása nem ugyanaz. A fejlesztés akkor tud igazán támogató lenni, ha a gyermek aktuális képességeihez igazodik, reális célokat állít, és nem azt az üzenetet közvetíti, hogy „akkor lennél rendben, ha ezt már tudnád”. Mert a gyermek közben pontosan érzi, hogy mi történik. Érzi, ha a szülő túlzottan figyeli, hogy hogyan teljesít. Érzi, ha egy bizonyos képességének fejlesztése körül állandó feszültség van. És ebből kialakulhat benne egy nagyon erős belső szabály: „Nekem okosnak kell lennem.”
A tehetséges gyermeknél: „Nekem különlegesnek kell lennem.”
A nehézségekkel küzdő gyermeknél: „Nekem be kell bizonyítanom, hogy mégis elég jó vagyok.”
A teljesítményszorongó gyermeknél pedig: „Nem hibázhatok.”
És talán itt van a közös pont. A gyermekek számára a figyelem nagyon gyakran a szeretet egyik fontos jelzése. Ha figyelnek rám, fontos vagyok. Ha örülnek annak, amit csinálok, büszkék rám. Ha jól teljesítek, örömöt okozok. Ha úgy teljesítem, ahogy elvárják tőlem, akkor minden rendben van.
Ezekből az ismétlődő tapasztalatokból pedig idővel belső elvárás születhet. Már nem a szülő várja el tőlem. Én várom el saját magamtól. De mi van akkor, ha nem sikerül?
Éppen ezért a gyermek egészséges énképének kialakításához azt is meg kell tanítanunk neki, hogy az értéke nem ezekből a tulajdonságokból következik.
Lehet tehetséges, és lehet valamiben ügyetlen. Lehet nagyon okos, és lehet olyan terület, ami nehezen megy neki. Lehet első, és lehet tizedik. Lehet sikeres, és lehet kudarca. És mindezek mellett továbbra is ugyanaz a gyermek marad, akit szeretünk.
Talán ezért az egyik legfontosabb szülői feladat nem az, hogy mindenáron kihozzuk a gyermekből a maximumot. Hanem az, hogy segítsünk neki megismerni önmagát. Lássuk őt olyannak, amilyen. Ismerjük fel az erősségeit, de ne akarjuk letagadni a nehézségeit. Támogassuk abban, amiben segítségre van szüksége, de ne próbáljuk mindenáron „megjavítani”. És tanítsuk meg arra is, hogy a világban mindig lesznek nála valamiben ügyesebb, okosabb, kreatívabb vagy gyorsabb emberek. Ez nem az értékének a csökkenése. Ez az élet része.
