Bors Lívia

UPDATE: Úgy tűnik, megvagyok. köszönöm a megosztásokat, ajánlásokat, üzeneteket!

Sziasztok,

Keresek valakit, aki kisebb képszerkesztési munkákban tudna nekem kicsit segíteni. Például egy adott képre szöveget/ szövegeket tesz, megszerkeszti, hogy jól nézzen ki, ne csússzon el stb. Vagy készít nekem egy borítóképet megadott szempontok alapján. Tényleg ilyen nagyon egyszerű dolgok (annak aki, ért hozzá.)

Igen, tudom én is megcsinálhatnám magamnak, de nincs időm rá. Órákig képes vagyok szüttyögni ilyenekkel, de most nem fér bele.

És igen, a ChatGPT-vel is készíttethetnék, de több okból sem szeretnék;

1. Sok helyen olvastam mennyire káros a környezetre nézve, ha minden hülyeséget ott kérdezgetünk, mindent azzal csináltatunk.

2. Rám nézve is káros, az okostelefontól/ közösségi médiától már így is kezdek elhülyülni.

3. Rendkívül igénytelennek tartom, mikor valaki ilyen AI poszterekkel reklámozza magát, a csapból is ez folyik, gagyi, akinél ilyet látok már követem is ki, vagy eleve be sem követem. (Igen, volt, hogy én is használtam képszerkesztésre anno egyszer-kétszer, de már nem szeretném a fentebb leírt okok miatt.)

Szóval írj rám, ha foglalkozol ilyesmivel, és esetleg van egy kis szabad kapacitásod, és megbeszéljük a részleteket.
Köszönöm előre is.

„Évek óta tanulok angolul, mégsem merek megszólalni.” Egyrészt tanárként rengetegszer hallom ezt, mikor valakivel elkezdünk együtt dolgozni, másrészt pontosan emlékszem még arra az időre, amikor én ugyanígy voltam vele. A gimiben ötös voltam angolból, de nem igazán vettem komolyan a nyelvórákat, viszont az egyetemen, nyelvszakon természetesen elvárás volt, hogy angolul kommunikáljunk az órákon. Ma is érzem azt a gyomorgörcsöt, ami bennem volt akkor, hogy „Jézusom, csak nehogy engem kérdezzenek.”

Sok mostani diákomhoz hasonlóan, addigra már hosszú éveket töltöttem nyelvtanulással, mégis bizonytalanná váltam, amikor valódi beszélgetésekben, vagy mások előtt kellett használnom a nyelvet. Pedig ismertem a nyelvtani szabályokat, rengeteg szót megtanultam, számtalan feladatot megoldottam és nyelvvizsgám is volt.

De akkor miért volt olyan nehéz megszólalni, és miért küzd ezzel a legtöbb idegen nyelven tanuló? Ezt sok tényező befolyásolhatja (esetemben például anno a maximalizmus, vagy akár a kisebbrendűség érzése, előző rossz tapasztalatok is), de az is megállapítható, hogy a nyelvtudás sajnos nem egyenlő a nyelvhasználattal. A szókincs bővítése, a nyelvtani szabályok megtanulása és a különböző feladatok megoldása mind fontos részei a nyelvtanulási folyamatnak, és én is alkalmazom ezeket a tanítás során, nem véletlenül. Ahhoz, hogy pontosan és árnyaltan tudjunk kommunikálni, szükségünk van megfelelő szókincsre és nyelvtani tudásra. Ezek adják azt az alapot, amelyre a magabiztos nyelvhasználat épülhet.

A probléma akkor kezdődik, ha a tanulási folyamat itt megáll. Mert attól, hogy felismerünk egy nyelvtani szerkezetet egy feladatban, még nem biztos, hogy spontán módon használni is tudjuk majd egy beszélgetésben. És attól, hogy felismerünk egy szót egy szövegben, még nem feltétlenül jut az eszünkbe, amikor éppen szükségünk lenne rá.

A tudás és a használható tudás között ugyanis van egy fontos különbség. A nyelvet használni is meg kell tanulni. Gondolj csak például egy egyszerű nyelvtani szerkezetre. Megtanulod a szabályt, megoldasz néhány feladatot, felismered a helyes megoldást, és akár hibátlanul ki is töltöd a tesztet. Ez is egy fontos lépés, de a következő szint az, amikor már nem kell fejben végiggondolnod a szabályt ahhoz, hogy használd. Egyszerűen alkalmazod, amikor beszélsz. Ugyanez igaz a szókincsre is. Nem az a végső cél, hogy minél több szót tudjunk felsorolni, hanem hogy a megfelelő szó a megfelelő pillanatban rendelkezésünkre álljon. Ezért tartom fontosnak, hogy a nyelvtanulásban legyen helye az új szókincs és a nyelvtani szerkezetek tudatos elsajátításának, de ezek rendszeresen kapcsolódjanak a valódi nyelvhasználathoz is, kontextusban is gyakoroljuk ezeket.

Sokan úgy érzik, hogy „még nem állnak készen” a megszólalásra. Én is az a fajta diák voltam, aki csak akkor szól, ha kérdeznek, és még inkább csak akkor, ha biztos vagyok benne, hogy jól és helyesen mondok mindent, amit szeretnék. Pedig ma, tanárként már tudom, hogy a helyzet éppen fordítva van; nem akkor kezdünk el beszélni, amikor már készen állunk, hanem attól válunk egyre magabiztosabbá, hogy használni kezdjük a nyelvet. Épp ezért bátorítom minden diákomat arra, hogy tessék minden lehetőséget megragadni a nyelvhasználatra az óráinkon kívül is! Külföldi nyaralás alkalmával, esetleg külföldön élő, már anyanyelvi rokonokkal való kapcsolattartásban stb.

Mert a nyelvtanulás nem ér véget a szabályok megértésével és a szavak megtanulásával. Ott kezd igazán érdekessé válni, amikor ezek életre kelnek egy valódi kommunikációs helyzetben.

A következő bejegyzésekben arról is fogok írni, hogyan lehet ezt a gyakorlatban megvalósítani: milyen tanulási szokások segítenek abban, hogy a megszerzett tudás valóban használhatóvá váljon, és hogyan érdemes beépíteni a nyelvet a mindennapokba.

Addig is érdemes feltenned magadnak egy kérdést:
Te jelenleg inkább tanulod a nyelvet, vagy használod is?

Bors Lívia

Nem erről akartam írni alapból, mindenki erről ír, meg a DJ Oti buliról, de aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy mi lehetne ennél fontosabb. Olyan korba léptünk, amikor semmi.

20 évvel ezelőtt olvastam egy könyvet, az volt a címe, hogy A raj, életem egyik meghatározó könyvélménye volt. Arról szól - és innentől spoiler - , hogy a mélytengerben szunnyadó intelligens lény (lények?) megelégeli(k) azt a pusztítást, amit a Földdel tettünk, és a természet kvázi fellázad ellenünk. Bálnák vetik magukat tömegesen a partra, állatok támadnak emberekre, mérgező algák pusztítanak. A regény fő kérdése (amellett, hogy a A Föld több mint fele (kb. 60%) mélytenger, ennek nagy részét (akár 80–90%) alig ismerjük, ami szerintem egy elképesztő adat), képes-e az ember együtt élni a természettel, vagy saját pusztulását okozza?

Emlékszem gimis voltam, mikor számomra először hallhatóan a tudósok elkezdték megkongatni a vészharangokat, hogy ha nem változtatunk, baj lesz. Itt vagyunk 20 évvel később a bajban, mert nemhogy máshogy csináltuk volna a dolgainkat, még rá is kapcsoltunk a hülyeségre. Például, ha csak Trumpot nézem, meg hogy szerinte nincs klímaválság (de az olaj az mindenkitől kéne, meg esetleg egy Béke Nobel-díj is, ugye), szóval félelmetes, hogy a világ egyik legbefolyásosabb vezetője ekkora barom.

Kisemberként meg elzárom a vizet, szelektíven gyűjtöm a szemetet, természetesen nem szemetelek, a Sheinről, Temuról életemben nem rendeltem, mert szintén rettentő káros a világ másik feléről ideutaztatni műanyag szarokat, használt ruhákat veszek és hordok a leggyakrabban, félévente átforgatom a cuccainkat, és ami nem kell, és jó állapotú ruha, játék, bármi, azt egy helyi anyaotthon számára ajándékozom.

Na mindegy szóval, mégis azt érzem, hogy kb csak a partvonalról nézem, ahogy rohanunk, igen, a saját vesztünkbe. És ha nem lenne gyerekem, talán nem is venném annyira a szívemre (a Föld miatt igen, de csupán magam miatt nem.) Sztoikusan nézném, mint ahogy félig nézem most is, hogy állítólag mi vagyunk a "világegyetem legintelligensebb élőlényei". Na akkor ez már régen rossz, és nyugodtan pusztuljunk ki, ha ennyit tudtunk kihozni az adottságainkból, szétcseszünk mindent magunk körül.

Viszont ott van Ábel, most 10 éves. 25-30 évvel ezelőtt, mikor én voltam gyerek a 30 fok melegnek számított, most meg olyan új szavakat tanulok a többnapos, 40 fok feletti hőmérsékletre, hogy "hőkupola", amiről 3 hónapja még nem is tudtam. Ha ő felnő, a sivatagban viselt bő köntösökben fogunk már járni, éjjel leszünk aktívak és egymást öljük majd a vízért? Az általam igencsak kedvelt és sokra tartott író és történész; Harari szerint ez is benne van a pakliban. Szép új világ...

Ha most csinálnék rendezvényt, csakis erről szólna; a környezetvédelemről, arról, hogyan tudnánk újra egységben élni a természettel.

Tavaly amikor a kedvesemmel elmentünk Berlinbe ősszel, akkor megnéztük a berlini botanikus kertet is. Egy, a poszt képéhez nagyon hasonló poszter fogadott mindenkit a kijáratnál (sajnos az eredeti fotót nem találtam meg), mellette adatok, hogy az emberi befolyások miatt történt biztosan ismert kihalások: ~800–900 állatfaj, de a valós (becsült) szám: több ezer, akár tízezer+ faj is lehet. És a folyamat most is zajlik. Több mint 40 000 (!!!) faj van közvetlenül a kihalás szélén (az IUCN vörös lista szerint.) Torokszorító volt ott állni, és ízlelgetni ezeket a számokat.

Sok természetfilmet nézünk mostanában; mindig az jut eszembe közben, hogy Attenborough bácsi megmutatja az állatokon keresztül, hogy ránk is mi vár. Amikor szerencsétlen jeges medvéknek egyre nagyobb távolságot kell megtenniük az élelem miatt, sok bocs nem is bírja, út közben elpusztulnak, mert a táplálék hiányában egyszerűen nincs erejük tovább úszni... Ketten reszketnek egy talpalatnyi jégtáblán...

Az egyik ilyen filmben azt is említették, hogy eddig öt nagy kihalás is volt a Föld történetében, amikor a fajok, akár több, mint 90%-a kihalt. Nincsenek illúzióim, hogy ez időről-időre ismétlődik, de mi még rá is taposunk a gázra és közben rántunk magunkkal minden élő és érző lényt. A Föld jól lesz nélkülünk is, megrázza magát és kigyógyul majd ebből a lázas állapotból. Talán az utánunk következők valóban intelligensek lesznek.

Ahogy a volt marketingvezetőm mondta, mikor az AI térnyeréséről beszélt: "We're doomed." Klímaszorongok már egy ideje. Ez van.

Nem tudhatod milyen helyekre juthatsz el, néha egészen különleges helyekre is, főleg, ha beszélsz idegen nyelveket.

Feldobta a Facebook a személyes oldalamon emlékként, hol voltam 4 évvel ezelőtt. Egy nemzetközi kiállításon vettem részt Miamiban, és az Atlanti-óceánban jógáztam.

Lehetőségem nyílt ugyanis részt venni a FIME – Florida International Medical Expo nevű, rangos nemzetközi egészségügyi kiállításon, amelyet Miamiban, a Miami Beach Convention Center impozáns épületében rendeztek meg. Ez az amerikai kontinens egyik vezető orvostechnikai szakkiállítása, ahol több mint 700 kiállító és több ezer szakember találkozott a világ minden tájáról, hogy bemutassák a legújabb innovációkat és megoldásokat.

Akkoriban a Kinepict Health Ltd-nek dolgoztam, mint értékesítési - és marketing asszisztens. Ez egy innovatív, képalkotó szoftvereket fejlesztő start-up volt, ahol valós idejű képfeldolgozó algoritmusokat fejlesztenek az orvosi képalkotás biztonságának, sebességének és élességének javítása érdekében. A cég képviseletében vettem részt ezen az eseményen, miután kiválasztották azon 20 európai vállalkozás közé, akik az Európai Unió nagyköveteként mutathatták be a konferencián technológiájukat. A felkészülés már hónapokkal korábban elkezdődött az European Innovation Council támogatásával.

A kiállítás egyik különleges eleme volt az Innov8 Talks startup verseny, ahol 20 innovatív vállalkozás mutathatta be ötletét egy nemzetközi zsűri előtt. Igaz, eredetileg nem én adtam volna elő a konferencián, és nem is én utaztam volna, de végül én ugrottam be a felettesem helyett. Életem egyik legizgalmasabb kihívása volt színpadra állni és angolul prezentálni a cégünk technológiáját, mindezt úgy, hogy korábban még sosem vettem részt hasonló helyzetben. Olyan volt, mint a Cápák között című műsor, csak nem a tévében közvetítették, és amerikai befektetők kérdéseire kellett élőben válaszolni, miután előadtam a bemutatkozásunkat. Úgy izgultam, hogy azt hittem leszédülök a lépcsőről, miközben mentem felfelé a színpadra, megtartani az előadást. Az alapos felkészülésnek hála szerencsére végül magabiztosan tudtam előadni és válaszolni a kérdésekre, ami aztán rengeteg érdeklődőt vonzott a standunkhoz, és értékes szakmai kapcsolatokat eredményezett.

A kiállítás hatalmas inspirációt adott: a legmodernebb orvosi technológiáktól kezdve a digitális egészségügyi megoldásokig rengeteg újdonsággal találkoztunk. Emellett értékes visszajelzéseket kaptunk lehetséges partnerektől, amelyek segítettek tovább fejleszteni a termékeinket.

És persze volt egy személyes oldala is az útnak: először jártam Amerikában, először láttam az Atlanti-óceánt, ezzel pedig egy régi álmom vált valóra, hiszen mindig is szerettem volna eljutni legalább egyszer az "Újvilágba", de nem valószínű, hogy engem küldtek volna, ha nem ennyire stabil és magasszintű a nyelvtudásom. (Ráadásul az egyik kedvenc sorozatom, a Dexter is itt, Miamiban játszódik.)

Ez az élmény számomra nemcsak szakmai siker volt, hanem egy fontos felismerés is: egyrészt a nyelvtudás valódi kapukat nyithat meg és olyan lehetőségeket hozhat, amelyekről korábban talán álmodni sem mertünk, legyen szó nemzetközi színpadokról, új kapcsolatok építéséről vagy életre szóló élményekről. Másrészt ha egy kis önbizalom-tuningra van szükségem, gyakran visszagondolok az előadásra; ha ezt sikeresen le tudtam hozni, akkor bármire is képes vagyok. :)

Mi lenne, ha a következő nagy lehetőség már téged találna meg, és készen is állnál rá? Én sem tudtam előre, hova vezet majd az angol tudásom, mégis újra és újra olyan helyzetekbe hozott, ahol hatalmas előnyt jelentett. (És ez azóta is így van.)

Ha szeretnél magabiztosabban kommunikálni, több lehetőség közül választani, és nem lemaradni csak azért, mert „nem megy az angol”, akkor vágj bele velem most; angolórák kezdőtől felsőfokig, online vagy élőben Esztergomban. Részletekért bátran keressetek privátban! :)

Érdekes jelenségre figyeltem fel, mióta vállalkozó vagyok. Gyakran találkozom azzal a mondattal, hogy "köszi, nem kérek számlát."

Mindig mosolygok rajta, és mindenkinek elmondom, aki velem dolgozik, hogy márpedig tőlem kapni fogsz. :) Így leírva valóban úgy hangzik, mint egy fenyegetés, pedig ez kellene, hogy legyen az alap, nem? Vállalkozóként számlaadási kötelezettségem van, nem pedig választási lehetőségem, hogy adok-e, vagy nem.

Nem értek sokat a gazdasági folyamatokhoz, de azt tudom, hogy a számlázás egyrészt láthatóvá teszi a pénzmozgást, ezáltal csökkenti a feketegazdaság arányát és tisztább helyzetet mutat a piacon, másrészt hozzájárul az állami bevételekhez. Vagyis amikor számlát adok, akkor a bevételem hivatalosan is megjelenik a gazdaságban, segít abban, hogy láthatóvá váljon a valós vállalkozói teljesítmény. A szabályosan működő vállalkozások adófizetése (különböző adónemeken keresztül) pedig hozzájárul az állam bevételeihez. Az állam ezekből a bevételekből finanszírozza a közfeladatokat: például egészségügyet, oktatást, infrastruktúrát, szociális rendszereket, tehát nemcsak egy vállalkozó és egy ügyfél közötti adminisztráció, hanem része annak a gazdasági rendszernek, amelyből a közös dolgainkat fenntartjuk. Aki szolgáltatóként nem ad számlát, az nem ugyanúgy vesz részt a közteherviselésben, mint azok, akik szabályosan működtetik a vállalkozásukat.

Akikhez én járok szolgáltatók, szintén adnak nekem számlát. De akkor miért van ez sok emberben, hogy köszi, de nekem nem kell? Tőlem rögtön kitörölheted a postafiókodból, nem spammelni akarok senkit. Én sem tartogatom a blokkot sokáig, miután vásároltam a kisközértben, de azon csodálkoznék, ha ott felmerülne, hogy nem kapok.

Mondjuk ha jóhiszemű vagyok, akkor el tudom képzelni, hogy sokan egyszerűen nincsenek tisztában vele, hogy nekem szolgáltatóként kötelező adnom. Vagy lehet, hogy nincs szükségük rá könyvelési szempontból, vagy találkoztak többször olyannal, aki nem ad automatikusan, tényleg nem tudom.

Nekem viszont nagyon fontos, hogy nyugodtan, tiszta lelkiismerettel végezzem a munkámat, így mindig fogtok tőlem számlát kapni, akár az angol-, a tánc-, vagy a jógaoktatásról van szó, mert szeretném továbbra is tisztességesen, átláthatóan és hosszútávon működtetni a vállalkozásomat.

Tegnap óta alig bírok lehajolni. A derekam úgy beállt, mintha egyik pillanatról a másikra emlékeztetni akarna valamire, amit eddig egyszerűen nem volt időm meghallani. Vagy csak szimplán nem figyeltem rá. Nem emeltem nehezet, nem erőltettem meg, edzeni sem voltam előtte, szóval ez valami más lesz.

A gerincjóga oktatói tanfolyamon is azt tanuljuk, hogy "nem a bűnösök sírnak", vagyis sokszor - mivel a test egy komplex rendszer, - nem ott kell keresni a problémát, ahol a fájdalom jelez. Én is egyre inkább úgy érzem, hogy ez nálam sem csak a derekamról szól. Hanem a hosszú hónapokról, az elmúlt időszakról, főleg mióta vállalkozó vagyok, amikor folyamatosan mentem és csináltam. Amikor mindig volt még egy feladat, még egy szervezés, még egy „csak ezt még megcsinálom”. Amikor nem igazán álltam meg. Amikor a pihenés valahogy mindig háttérbe szorult. (És igen… sajnos az alvás sem volt az igazi.) Az én tippem az, hogy most ért utol a stressz, és ez testi tünetben jelentkezett.

Megérezte a szervezetem, hogy végre a nagy hajtásnak már vége, mert vasárnap este óta, mióta lement a mentál rendezvény, nekem is hivatalosan is elkezdődött a nyár. Nincs semmi plusz feladat, extra tenni-vagy szerveznivaló, csak azok, amiket amúgy is csinálok a munkámhoz, az oktatáshoz kapcsolódóan, de azok közül egyik sem teher, vagy megerőltető, mert alapvetően szeretem, amit csinálok.

Most viszont, hogy a testem is jelez már, nemcsak a rossz alvás, szeretnék kicsit jobban befelé figyelni, kevesebb képernyőidővel, több személyes kapcsolattal, olvasással, úszással, jógával, kirándulással megtölteni ezt a pár hetet, amíg rá nem fordulok a szeptemberre, és át nem gondolom, hogy milyen területekre fókuszálok jobban és melyekre kevésbé, mert egyszerűen nincs annyi idő a napjaimban, hogy minden beleférjen, amit szeretnék.

Rengeteg tervem van őszre, például biztosan folytatódik a musical tánc workshop sorozat, szeretném megcsinálni a nemzetközi divattánc-pontozóbírói vizsgát, jobban visszakapcsolódni a versenyző gyerekek felkészítésébe, illetve sokan kérdeztétek és igen, szeretnék kezdő csoportos gerincjógát is tartani majd a közeljövőben és szeretnék majd elvégezni még egy-két képzést idén, angollal és mozgással kapcsolatban is, jó emberekkel jó dolgokban együttműködni. (Na tessék, felét nem írtam le, már én is elszédültem benne. Erről beszélek.😀)

Szóval le kell lassuljak, máshová kell helyeznem a fókuszt, hogy letisztuljon előttem is a mit, mikor, kinek, hogyan. Mert ha nem töltődöm fel, nincs is miből adjak. Elköszönök, visszavonulok innen a posztolástól és a közösségi médiától kicsit, hogy pár hét múlva letisztultan, újra az erőmbe beleállva tudjak nektek minőségi szolgáltatást nyújtani, akár az angoltanulásról, akár a tánc-vagy a jógaoktatásról van szó.

Búcsúzom egy kicsit tehát az egyik új kedvenc képemmel, ami a mentálnapon készült, és amiért egyébként nagyon is megérte a stressz és nemalvás; hogy az ilyen pillanatoknak a részese lehetek.

Köszönöm addig is a figyelmet, és mindenkinek csodaszép nyarat kívánok! ☀🙏❤️

Véget ért az első, ingyenes Mentálnap Esztergomban, ahol a mentális egészséggel kapcsolatos segítő szakemberek tartottak előadásokat illetve gyakorlati foglalkozásokat az érdeklődőknek. Végül nagyjából 70 fővel, abszolút családias hangulatban telt az esemény.

Én szervezőként azt látom, hogy szükségünk van rá, kellenek az ilyen rendezvények, ahol tanulhatunk egymástól, foglalkozhatunk magunkkal, és leginkább kapcsolódhatunk. Én is rengeteg értékes embert ismerhettem meg a szervezés során, akikkel lehet, hogy egyébként csak úgy, nem hozott volna össze az élet.

Szeretném tehát megköszönni név szerint, akik nélkül ez a rendezvény nem jöhetett volna létre; szervezőtársamnak; Krisztina Hauszknecht-nek, Réti Kornélia-nak; hogy biztosította számunkra a helyszínt (és még sokkal többet), Szabó Zoltánnak; hogy hozott nekünk, és beszerelte a projektort, a segítőknek, akik a workshopokat és előadásokat tartották; Tamás-Kovaly Zsóka, Nagy Attila, Anikó Obermajer, Nánási Emese, Szádóczki-Török Ivett, Bogárdi Zsuzsi, Kovács Krisztina, Szántai Edina, Szeghalmi Laura, Karsai Szilvia és a Pszichodiák Alapítvány képviselői, a dorogi Családsegítő szolgálat, illetve a dorogi Máltai Szeretetszolgálat munkatársainak, Csillag Ramónának, Katalin Juhász-nak, és Kontráné Nyilas Edit-nek.

És szeretném megköszönni a résztvevőknek is, hogy itt voltak, magukat nem féltve, bátran becsatlakoztak a workshopokba vagy nyitott szívvel és elmével végigkövették az előadásokat.

Nagyon megköszönjük, ha írtok vagy privátban, vagy ide a poszt alá visszajelzéseket, hogyan éreztétek magatokat, hasznos volt-e számotokra ez a nap, illetve miben tudnánk fejlődni a jövőben.

"Jövőre veletek ugyanitt!"

Vasárnap lesz az első, ingyenes, mentális egészséget támogató rendezvényünk Esztergomban, amit hetek, hónapok óta szervezünk, és valóban csak egy kósza ötletből indult.
Most én is úgy érzem, hogy saját részre is nagy szükségem van rá, és tök jó, hogy ez manifesztálódik. Mert elfáradtam. Nagyon. Jártam régebben több időszakban is pszichológusokhoz, de nem mindenkinek van erre ilyen formában lehetősége, és ha valaki csak egy olyan gondolatot, élményt, tapasztalást "elvisz" majd a rendezvényből, ami kicsit is segít neki, akkor én már boldog leszek, és megérte megcsinálni. Amit én vállaltam anno, az az, hogy keresek hozzá helyszínt, és összehozom azokat az embereket, akik ilyesmivel foglalkoznak, azokkal az emberekkel, akik ez iránt érdeklődnek.

Ezeket csak azért írom le, mert szeretném, ha tisztában lennétek vele, hogy ezt az egészet 0 forintból és 0 forintért csinálja mindenki, munka, család, egyebek mellett, a szabadidejében. Én is. A többi szervező is. Aki a helyet biztosítja nekünk, ő is. És végül, de nem utolsósorban az összes segítő, aki előad, vagy workshopot tart, azért teszi, hogy "adjon". Jószándékból. Mert SEGÍTŐ szakemberek. Akivel máshogy gondolkodtunk, szerencsére már elköszöntünk egymástól. De ez nem egy profi rendezvény, ennyi pénzből, ilyen formában nem is lehet az. Biztos vagyok benne, hogy lesznek ott helyben felmerülő problémák, amikor valami nem úgy jön ki, amihez szeretném kérni mindenki türelmét és segítőkészségét, tőletek, résztvevőktől is. Mert elsősorban ez az egész Nektek készült és Értetek jön létre. Hogy jobban legyünk. Önmagunkban és kapcsolódásainkban, másokkal együtt is.

Várunk szeretettel mindenkit most vasárnap 10-től 15-ig a Forrás tavon, Esztergomban. Az esemény linkje kommentben.

Onnan is tudom, hogy nem 20 éves vagyok már (azon kívül, hogy látom a tükörben), hogy más döntéseket hozok, mint fiatalon.

Például tegnap jól kireszelkedtünk a kedvesemmel, hogy elmegyünk kicsit táncolni egy helyre, ahol kéthetente tartanak szabadtéri bulikat. Nincs nagy vadulás, Duna-part, DJ, koktélok, nekem ennyi elég is. Előtte elmentünk egy másik, beülős helyre, egy italt ittunk csak, aztán úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk. Jó, én akartam igazából hazamenni. 10-re otthon voltunk.

Már inkább választom a kényelmet és a jó alvást, mint hogy reggelig valami szórakozóhelyen nyerítsek. 20 év után inkább leszoktam a cigiről, mint hogy valami ezzel kapcsolatos betegségben haljak meg. (Ettől még simán benne van, de az esélyét legalább csökkentettem.) Ma inkább kimegyek a strandra, úszom egyet, minthogy otthon fetrengjek másnaposan. Bevásárlásnál inkább arra figyelek, mi van benne, mint hogy "finom" legyen.

Azt figyeltem meg magamon, hogy idővel egyszerűen máshova került a fókusz. (A fiam születése is nyilvánvalóan hozta ezt magával.) De fiatalon még az élmény, az intenzitás hajtott, nem akartam kimaradni semmiből. Később viszont egyre többet számított az, hogyan érzem magam másnap. Vagy hosszabb távon. A rövid távú örömök mellé (vagy inkább helyett); bejött a minőség, a fenntarthatóság, a saját határaim tisztelete.

Már nem azt kérdezem magamtól, hogy „hova menjek bulizni?”, hanem hogy „mi esik jól?”;
nem azt, hogy „meddig bírom?”, hanem hogy „megéri-e?”; nem azt, hogy „mit szólnak mások?”, hanem hogy „nekem ez rendben van-e?”.

Végül egyre többször választottam:

- a kevesebb, de jobb minőségű programot a sok, de fárasztó helyett,
- a mély beszélgetést a felszínes zaj helyett,
- az alvást a még egy ital helyett,
- a saját testem jelzéseit a társas nyomás helyett

Ahogy idősebbek leszünk, egyre inkább veszünk egy drágább, de tartósabb dolgot, mint három olcsót. Inkább maradunk otthon egy nyugodt estén, mint hogy „csak azért is” menjünk valahova. Inkább figyelünk arra, mit eszünk, hogyan mozgunk, mennyit pihenünk, mert már pontosan tudjuk, hogy ezeknek ára van.

És talán a legfontosabb: már nem akarunk mindenhol ott lenni. Nem akarunk minden élményt kipipálni. Kicsit jobban megválogatjuk, mire mondunk igent, és szerencsére egyre bátrabban mondunk nemet is.

Tudom, boomer vagyok. És már így érzem jól magam. :)