Kállai Judit önismereti mentor

Olyan sokszor találkozom a kiégéssel, sokan érkeznek hozzám ezzel. Én magam is jártam a határán többször - voltam benne is. És szomorúan tapasztalom, hogy még mindig tartja magát a nézet, hogy a kiégést a sok munka okozza.

Miközben a valóság az, hogy nagyon 𝙣𝙚𝙢 𝙖 𝙢𝙪𝙣𝙠𝙖 𝙚́𝙜𝙚𝙩 𝙠𝙞.

Hanem az, hogy közben 𝙤𝙡𝙮𝙖𝙣 𝙢𝙞𝙣𝙩𝙖́𝙠𝙗𝙖 𝙛𝙚𝙨𝙯𝙪̈𝙡𝙨𝙯 𝙗𝙚𝙡𝙚, 𝙖𝙢𝙞𝙠 𝙢𝙖́𝙧 𝙧𝙚́𝙜 𝙣𝙚𝙢 𝙩𝙖𝙧𝙩𝙖𝙣𝙖𝙠 𝙢𝙚𝙜.

Legtöbben nem a feladatoktól rogyunk meg, hanem attól, hogy minden nap hozni akarjuk azt a verziónkat, akiről azt hisszük, hogy „így kell működni”. Vagy mert ezt szoktuk meg. Kényelemes. Volt.

A belső hang szerint:
Tartsd magad, különben szétesel. És a világ is körülötted.
Légy elérhető, különben elfelejtenek. Egyedül maradsz.
Mutasd, hogy bírod, különben kiderül, hogy nem vagy elég.
Érezz mélyen, különben semmit nem érsz.
Húzódj vissza, különben felfalnak.
Készülj fel mindenre, különben baj lesz.
Maradj könnyű, különben terhes leszel másoknak.
Tartsd kézben. Ha nem te irányítasz, rád másznak.
Ne zavarj - és ne hagyd, hogy zavarjanak. Ha felkavarod a vizet, minden szétesik.

És közben csodálkozol, hogy kiégsz.

A túlterhelődés valójában nem kívülről jön. Belül fut: a 𝙢𝙚𝙜𝙛𝙚𝙡𝙚𝙡𝙚́𝙨, a 𝙗𝙞𝙯𝙤𝙣𝙮𝙞́𝙩𝙖́𝙨, a 𝙜𝙤𝙣𝙙𝙤𝙨𝙠𝙤𝙙𝙖́𝙨, a 𝙠𝙤𝙣𝙩𝙧𝙤𝙡𝙡, a 𝙗𝙚́𝙠𝙚𝙠𝙚𝙧𝙚𝙨𝙚́𝙨.

A kiégés nem attól jön, hogy sokat dolgozol, hanem attól, hogy közben nem engeded meg magadnak azt, aki valójában vagy.

Nem lehetsz fáradt.
Nem lehetsz bizonytalan.
Nem lehetsz dühös.
Nem lehetsz „nem elérhető”.
Nem lehetsz érzékeny, erős, mély, visszahúzódó, vidám, határozott vagy békét kereső - csak pont annyira, amennyire szerinted „illik”.

Nem a munka fáraszt ki.
Sokkal unkább az, hogy közben tartanod kell egy verziót magadból, ami 𝙢𝙖́𝙧 nem te vagy. A túlélési mintád. Repedezik. Ezért érzed, hogy kiégtél, mert már nehéz fenntartani.

És amíg ezt csináljuk, addig a saját életünkben csak mellékszereplők vagyunk💪👩💕.

𝙎𝙯𝙚𝙧𝙚𝙩𝙚𝙙 𝙢𝙖𝙜𝙖𝙙?
Na, erre a kérdésre tuti sokan automatikusan rávágják, hogy „persze”, aztán a következő pillanatban szétszedik magukat egy félrecsúszott mondatért vagy egy nem tökéletes napért.

Szóval beszéljünk arról, mi az önszeretet - és mi az, ami rohadtul nem az.

Az önszeretet nem az, hogy mindig jól érzed magad.
Nem az, hogy elfogadod a hibáidat egy Pinterest‑idézet szintjén.
És pláne nem az, hogy „nem érdekel mások véleménye”.
Már hogy ne érdekelne - csak piszokul nem mindegy, mennyire irányít.

Az önszeretet az, hogy 𝙣𝙚𝙢 𝙢𝙚́𝙨𝙯 𝙚𝙡 𝙢𝙖𝙜𝙖𝙙 𝙢𝙚𝙡𝙡𝙚𝙩𝙩.
Hogy meghallod, amikor fáradt vagy.
Hogy észreveszed, amikor túl sokat vállalsz.
Hogy nem hagyod, hogy a belső kritikus legyen a főnök.
Hogy nem bünteted magad azért, mert 𝙚𝙢𝙗𝙚𝙧 vagy.

Az önszeretet egy döntés. Egy viszony.
Egy „most pihenünk, mert ennyi fért bele” mondat.
Egy „nem kell bizonyítanom semmit”. (Ideje magamnak is újra sűrűbben ismételni ezt a mondatot. 💪😉)

És ami a legfontosabb:
Az önszeretet nem azt jelenti, hogy mindig tetszel magadnak.
Hanem azt, hogy akkor is a saját oldaladon maradsz, amikor épp nem.🥰👩
Szóval. 𝙎𝙯𝙚𝙧𝙚𝙩𝙚𝙙 𝙢𝙖𝙜𝙖𝙙? 😉🙃

Ezt a füzetkét jópár éve kaptam karácsonyra. Emlékszem, mennyire feldúlt, hogy már miért ne lennék tökéletes? 😂Szinte észre sem vettem, hogy ott díszeleg az 𝙚𝙧𝙚𝙙𝙚𝙩𝙞 szó is. Most, hogy a fotót készítettem róla is mindenáron meg akartam igazítani a masnit. 😆
𝘼 𝙥𝙚𝙧𝙛𝙚𝙠𝙘𝙞𝙤𝙣𝙞𝙯𝙢𝙪𝙨𝙣𝙖𝙠 𝙩𝙚́𝙣𝙮𝙡𝙚𝙜 𝙯𝙨𝙚𝙣𝙞𝙖́𝙡𝙞𝙨 𝙖 𝙋𝙍-𝙟𝙖. Minden tekintetben.

Olyan szépen tudjuk csomagolni:
„magasak az elvárásaim”,
„igényes vagyok”,
„szeretem a minőséget”.

Csak hát… sokszor rohadtul nem erről szól. Sokkal inkább arról a régi, mélyen beégett mondatról:

„Nem hibázhatok.”

Mert ha hibázom…
..akkor biztos csalódást okozok.
..biztos kevés leszek - vagy sok.
..biztos kevésbé szeretnek.
..biztos elveszítek valamit.
Csak érezz bele. Melyik lehet a tiéd fentiek közül? Vagy valami más válasz érkezik?

Ilyenkor a tökéletesség nem cél. Páncél. Egy régi, túlméretezett mellvért, ami azt hiszi, még mindig háború van.

És persze ennek ára van, mint minden háborúnak.

Halogatás.
Önkritika nonstop.
Megkönnyebbülés helyett újabb mérce.
És az a marha fárasztó érzés, hogy bármit csinálsz, 𝙢𝙚́𝙜 𝙢𝙞𝙣𝙙𝙞𝙜 𝙡𝙚𝙝𝙚𝙩𝙚𝙩𝙩 𝙫𝙤𝙡𝙣𝙖 𝙚𝙜𝙮 𝙠𝙞𝙘𝙨𝙞𝙩 𝙟𝙤𝙗𝙗𝙖𝙣.

Az önismeret nekem nem arról szól, hogy „legyél kevésbé maximalista”.

Inkább arról, hogy őszintén megkérdezed magadtól és meg is halld a választ:
𝙈𝙞𝙩𝙤̋𝙡 𝙥𝙧𝙤́𝙗𝙖́𝙡 𝙢𝙚𝙜𝙫𝙚́𝙙𝙚𝙣𝙞 𝙚𝙯 𝙖 𝙩𝙤̈𝙠𝙚́𝙡𝙚𝙩𝙚𝙨𝙨𝙚́𝙜𝙧𝙚 𝙝𝙖𝙟𝙩𝙤́ 𝙧𝙚́𝙨𝙯?

Ahogy érkezik a válasz - mert előbb vagy utóbb szokott, valahogy érzed a testedben - már nincs mit legyőznöd. Nincs mit elnémítani. Vagy szégyellni.

Mi több! Mi lenne, ha az első, erre mutató lépésed nem lenne tökéletes? 🥰💕Mi lenne, ha most csak egy pillanatra elhinnéd: az értékedet soha nem a hibátlanságod adta. Próbálkozni is ér ám! 🌟

Csak beköszöntem. 🙃 És ha már itt vagyok.

𝙀́𝙧𝙯𝙚𝙙 𝙖 𝙩𝙚𝙨𝙩𝙚𝙙, 𝙢𝙞𝙠𝙤̈𝙯𝙗𝙚𝙣 𝙚𝙯𝙩 𝙤𝙡𝙫𝙖𝙨𝙤𝙙?
Milyen helyzetben van?
Mennyit érzel belőle?
Mennyire intenzíven?
Mi segítene, hogy egy fokkal erősebben érezd?

Mert a tested folyamatosan beszél hozzád.

Néha azt mondja: hé, lassíts már egy kicsit.
Máskor meg: mozogjunk, mert sok a feszkó.
Vagy csak odaszúr: figyelj már rám, valami nem oké.
És igen, azt is megmutatja, mikor vagy végre tényleg önmagad.

A testi intelligencia arről szól, mennyire vagy hajlandó együttműködni azzal a testtel, amiben élsz. Hogy figyelsz-e rá. Hogy reagálsz-e, amikor szól.
Hogy nem csak használod, hanem kapcsolódsz is hozzá.

Mit üzen ma a tested?
Lassíts.
Mozdulj meg.
Lélegezz mélyebben.
Pihenj többet.
Engedd ki a feszültséget, ami már úgysem jó semmire, nem igaz?😉💪

Minél jobban ráhangolódsz, annál tisztábban látod, mi történik Benned.
Szép napot mára, és figyelj a testedre! 🥰

Sok ügyfelem mondja, hogy jó velem lenni. Megnyugszanak nálam, máshogy látnak dolgokat. És nem csak feltétlenül a kérdéseimtől.

Azon felül, hogy persze, hogy jól esik - mindig cseppet bazsalygok, mert… hát… tudod, miért jó? Mert amikor velem vagy, valójában 𝙢𝙖𝙜𝙖𝙙𝙙𝙖𝙡 vagy.
Végre. Nem a zajjal, nem a „mit kéne most csinálnom” üzemmódban, nem a belső műsoroddal.

Valójában nem az a lényeg, hogy én meghallgatlak, hanem hogy végre 𝙏𝙚 𝙝𝙖𝙡𝙡𝙤𝙙 𝙢𝙖𝙜𝙖𝙙. Lelassulsz, ahogy meghallod a saját mondataidat. Ahogy megérkezel. Nem hozzám - 𝙢𝙖𝙜𝙖𝙙𝙝𝙤𝙯.

Ezek a pillanatok nekem is ugyanilyen jók ám. Veletek én is könnyebben vagyok 𝙟𝙚𝙡𝙚𝙣.

Szóval ami itt történik, az nem varázslat. Csak végre nem kapkodunk. És ha ezt néha sikerül hazavinni is… hát az már ajándék. Én is próbálom, több-kevesebb sikerrel. De legalább nem egyedül, nemde?😉💕🙏

♥️

Van valaki az életedben, aki állandóan lealacsonyít?
Aki mellett alkalmatlannak érzed magad?
Vagy akivel úgy kell bánnod, mintha porcelánból lenne - mert különben baj lesz?

Na, mielőtt automatikusan rávágnád, hogy „toxikus, kuka”, hadd mondjak valami kényelmetlent és manapság nem túl népszerűt: 𝙤̋ 𝙖 𝙡𝙚𝙜𝙚𝙧𝙤̋𝙨𝙚𝙗𝙗 𝙟𝙚𝙡𝙯𝙤̋𝙧𝙚𝙣𝙙𝙨𝙯𝙚𝙧𝙚𝙙. 𝘼 𝙡𝙚𝙜𝙚́𝙧𝙯𝙚́𝙠𝙚𝙣𝙮𝙚𝙗𝙗 𝙧𝙞𝙖𝙨𝙯𝙩𝙤́d.

És nem, ez nem azt jelenti, hogy maradj mellette, vagy tűrd el. Azt jelenti, hogy 𝙣𝙚 𝙙𝙤𝙗𝙙 𝙠𝙞 𝙖𝙯𝙩, 𝙖𝙢𝙞𝙩 𝘽𝙚𝙣𝙣𝙚𝙙 𝙢𝙚𝙜𝙢𝙤𝙯𝙙𝙞́𝙩.

Mert néha pont az az ember mutat rá arra a sebhelyre, amit már évek óta kerülgetsz. Arra a régi mondatra, amit valaki egyszer Beléd égetett.
Arra a reflexre, amit már rég kinőttél volna - ha észrevetted volna, hogy még mindig működik.

Van, aki mellett hirtelen kicsinek érzed magad.
Van, aki mellett túl óvatos leszel.
Van, aki mellett megmagyarázhatatlanul feszült.
És van, aki mellett egyszerűen "összemész".

A kérdés nem az, hogy „miért ilyen a másik”.
Hanem az, hogy: 𝙢𝙞𝙩 𝙚́𝙧𝙞𝙣𝙩 𝙢𝙚𝙜 𝘽𝙚𝙣𝙣𝙚𝙙?
Mit jelez? Mit mutat meg arról, 𝙖𝙢𝙞𝙧𝙚 𝙢𝙚́𝙜 𝙣𝙚𝙢 𝙢𝙚𝙧𝙩𝙚́𝙡 𝙧𝙖́𝙣𝙚́𝙯𝙣𝙞?

És igen, néha ez a jelzés fáj. Néha dühít. Néha szégyent hoz fel.
Néha olyan érzéseket, amiket legszívesebben visszaszukolnál a szőnyeg alá.

De attól még jelzés. Pontosan, tisztán, könyörtelenül.

Nem mindenki marad az életünkben és nem is kell. De mielőtt kidobod, mielőtt lezárod, mielőtt rásütöd a címkét, hogy „mérgező”, 𝙖́𝙡𝙡𝙟 𝙢𝙚𝙜 𝙚𝙜𝙮 𝙥𝙞𝙡𝙡𝙖𝙣𝙖𝙩𝙧𝙖.

Amit Benned megnyom, az a Te történeted. A Te határod. A Te régi sebeid. Különben nem zavarna, nem igaz?

És ha ezt meghallod… ha ezt meg mered nézni… akkor lehet, hogy pont ő volt az, aki elindított valami fontosat. Erről napokat mesélhetnék a saját sztorimon keresztül.

Nem azért, mert jó volt Hozzád.
Hanem mert pontosan ott ért hozzád, ahol már rég fájt. És ez a hozzánk legközelebb állóknak megy igazán jól, ugye? 💕

Ez sokszor többet ér, mint bármilyen „pozitív” kapcsolat.

Ha az alábbi szövegben a potilitikai hovatartozásomat keresed, nem jó helyen jársz. Az 𝙚𝙢𝙗𝙚𝙧 mellett vagyok.

A kollektív érzelmi mintázat csak addig tűnik hatalmasnak és megváltoztathatatlannak, amíg kívülről nézzük. Amint közelebb hajolunk, látszik: ugyanaz a dinamika fut le egyéni szinten is. És ott sokkal kézzelfoghatóbb, mert sokkal intimebb, sokkal ismerősebb.

A kollektív négyes energia (ennegaram) személyes történetekben él tovább. A „valamit elvesztettünk”, „minket nem értenek”, „velünk igazságtalanság történt” érzése nem csak országos narratíva. Ugyanúgy megjelenik a mindennapi életben:
- amikor egy régi sérelem még mindig meghatározza, 𝙝𝙤𝙜𝙮𝙖𝙣 𝙧𝙚𝙖𝙜𝙖́𝙡𝙨𝙯,
- amikor a fájdalom lassan 𝙞𝙙𝙚𝙣𝙩𝙞𝙩𝙖́𝙨𝙨𝙖́ keményedik,
- amikor a 𝙢𝙪́𝙡𝙩𝙖𝙙 𝙞́𝙧𝙟𝙖 𝙖 𝙟𝙚𝙡𝙚𝙣𝙚𝙙𝙚𝙩,
- amikor a „mi történt velem” fontosabb lesz, mint „mi történik 𝙢𝙤𝙨𝙩 bennem”.

Ez az a pont, ahol 𝙖 𝙠𝙤𝙡𝙡𝙚𝙠𝙩𝙞́𝙫 𝙢𝙞𝙣𝙩𝙖 𝙖́𝙩𝙛𝙤𝙧𝙙𝙪𝙡 𝙨𝙯𝙚𝙢𝙚́𝙡𝙮𝙚𝙨 𝙢𝙪̋𝙠𝙤̈𝙙𝙚́𝙨𝙗𝙚. Vagy fordítva.

A 𝙩𝙪́𝙡𝙚́𝙡𝙤̋ 𝙪̈𝙯𝙚𝙢𝙢𝙤́𝙙 ugyanúgy bekapcsol egy emberben, mint egy ország identitásában. A 𝙛𝙚́𝙡𝙚𝙡𝙚𝙢, a 𝙫𝙚𝙨𝙯𝙩𝙚𝙨𝙚́𝙜𝙚𝙢𝙡𝙚́𝙠, a „mi vs ők” én vs ő" gondolkodás nem csak társadalmi jelenség. Ez az idegrendszer régi, jól bejáratott útvonala.

Amikor aktiválódik, ugyanaz történik:
- beszűkül a perspektíva,
- a múlt lesz a fő narrátor,
- és automatikusan a 𝙧𝙚́𝙜𝙞 𝙢𝙞𝙣𝙩𝙖́𝙠𝙗𝙤́𝙡 cselekszünk.

Ezért olyan ismerős. Ezért olyan erős. Ezért olyan nehéz kilépni belőle. És ezért olyan könnyű megszólítani is.

A változás mindig 𝙚𝙜𝙮 𝙚𝙢𝙗𝙚𝙧𝙣𝙚́𝙡 indul. Nem, itt nem a politikusokról beszélek, rólunk. A kollektív minták nem maguktól oldódnak fel. Akkor kezdenek átalakulni, amikor egyre több emberben történik meg az a belső mozdulat, hogy ránéz a saját történetére - és 𝙣𝙚𝙢 𝙖 𝙨𝙚𝙗 𝙠𝙤̈𝙧𝙪̈𝙡 𝙛𝙤𝙧𝙤𝙜 𝙩𝙤𝙫𝙖́𝙗𝙗.

Ez az a pillanat, amikor a négyes energia (enneagram) már nem beragadás, hanem integráció (kézbe veszem az irányítást):
- amikor a fájdalom nem identitás, csak 𝙞𝙣𝙛𝙤𝙧𝙢𝙖́𝙘𝙞𝙤́,
- amikor a 𝙢𝙪́𝙡𝙩 nem irányít, csak 𝙚𝙢𝙡𝙚́𝙠𝙚𝙯𝙩𝙚𝙩,
- amikor a reakció helyett megjelenik a 𝙩𝙪𝙙𝙖𝙩𝙤𝙨𝙨𝙖́𝙜.

Innen indul minden 𝙫𝙖𝙡𝙤́𝙙𝙞 változás.

A jelen helyzet ezért nem csak kollektív kérdés. Dúl a félelem és ébred a remény. Megosztottság van. A nagy történet mögött ott van a személyes történet is: hogyan működik Benned ez a minta? Hol érzed a saját életedben ezt a régi érzelmi mintát? És hol kezd el valami Benned már máshogy mozdulni?

Ez a két szint - a kollektív és az egyéni - most 𝙚𝙜𝙮𝙨𝙯𝙚𝙧𝙧𝙚 𝙡𝙖́𝙩𝙨𝙯𝙞𝙠. Egyre tisztábban. És talán pont ettől válik ennyire intenzívvé, ennyire ismerőssé, ennyire fontos kérdéssé.❤️

Volt már olyan, hogy ültél egy meetingen, bőszen bólogattál (vagy még azt sem), jegyzeteltél, talán hozzá is szóltál… és közben kibukkant egy gondolat: „𝙀́𝙣 𝙚𝙯𝙩 𝙢𝙤𝙨𝙩 𝙢𝙞𝙚́𝙧𝙩 𝙘𝙨𝙞𝙣𝙖́𝙡𝙤𝙢?”

Kívül minden patent. (Még néha a szégyenérzet is bekapcsol, hogy akkor miért érzem magam 𝙞́𝙜𝙮? Hiszen erre vágytam, ezt akartam.)
A rendszer működik.
Te működsz.
Sőt, néha még meg is dicsérnek, hogy „hú, de jól bírod”.

Ám Te tudod, hogy ez már inkább a „még egy kicsit összeszorítom a fogam, aztán majd valamikor… lesz valami ”.

Talán sejted, hogy már rég nem Te vagy a főszereplő a saját életedben. Ez már nem is Rólad szól. Sokkal inkább a gyerekről, a párodról, a szüleidről, a családról, a verkliről, a logisztikáról.

Az elmúlt években rengeteg ilyen történetet hallottam. Mind más, mégis ugyanaz a magja: 𝙖 𝙢𝙪̋𝙠𝙤̈𝙙𝙚́𝙨, 𝙖𝙢𝙞𝙩 𝙢𝙚𝙜𝙩𝙖𝙣𝙪𝙡𝙩𝙖́𝙡, 𝙢𝙚𝙧𝙩 𝙖𝙠𝙠𝙤𝙧 𝙚́𝙨 𝙤𝙩𝙩 𝙩𝙪́𝙡𝙚́𝙡𝙣𝙞 𝙠𝙚𝙡𝙡𝙚𝙩𝙩.

Most rakok össze egy 𝟴 𝙝𝙚𝙩𝙚𝙨 𝙛𝙤𝙡𝙮𝙖𝙢𝙖𝙩𝙤𝙩 enneagram alapokon (nem kell ismerned hozzá a rendszert), ahol pont ezt bontjuk darabjaira: a szerepeket, a túlélő-üzemmódot, a „jófej, megbízható, mindent megoldok” működést.

Visszatalálunk ahhoz a verziódhoz, aki nem fárad bele a saját életébe.
Ha a sztoriban magadra ismertél, írj rám. Leülünk, beszélgetünk, és megnézzük, hogy ez most Neked szól-e. Elég, ha úgy érzed, hogy valami elkezdett mocorogni Benned. 💪💕

Észrevetted, mennyire „okosak” lettünk? Tele vagyunk pszichológiai kifejezésekkel, felismerésekkel, önismereti mondatokkal – és közben valahol mintha elveszne a lényeg.

Mert piszok könnyű kimondani, hogy „ő toxikus”, „nárcisztikus”, „nem vállal felelősséget”, meg aztán az „én ezt már feldolgoztam, meghaladtam” típusú mondatokkal (spoiler: aki ez utóbbit hangoztatja kérdés nélkül, esélyes, hogy nem sajnos).

Ilyenkor vajon megfordul a fejünkben, (amit legszívesebben kikapcsolnánk, mint egy rossz reklámot): na jó, de mi van, ha az, ami ennyire irritál a másikban…valójában bennem nyom meg valamit?

Na, itt szokott jönni az a rész, amikor hirtelen *nagyon* fontos lesz átrendezni a fűszereket, vagy megnézni, hogy vajon a mosógép dobja tényleg tiszta-e. Bármi, 𝙘𝙨𝙖𝙠 𝙣𝙚 𝙠𝙚𝙡𝙡𝙟𝙚𝙣 𝙗𝙚𝙛𝙚𝙡𝙚́ 𝙣𝙚́𝙯𝙣𝙞.

Mert befelé nézni nem olyan látványos, mint elemezni másokat. Nincs benne gyors megkönnyebbülés, nincs benne az az „én már tudom” érzés. Van helyette bizonytalanság. Meg néha fájdalom. És sok-sok őszinte kérdés.

Például:
– Miért idegesít fel engem ez ennyire?
– Mire emlékeztet?
– Hol találkoztam már ezzel az érzéssel korábban?
– És mit próbál nekem mondani?

A pszichológiai tudás nem arra való, hogy egymást „diagnosztizáljuk” (üssük-vágjuk) vele. Hanem arra, hogy 𝙛𝙞𝙣𝙤𝙢𝙖𝙗𝙗𝙖𝙣 𝙚́𝙧𝙩𝙨𝙪̈𝙠 𝙨𝙖𝙟𝙖́𝙩 𝙢𝙖𝙜𝙪𝙣𝙠𝙖𝙩. Hogy egy kicsit közelebb kerüljünk ahhoz, ami bennünk zajlik, aki bennünk él valójában.

És nem, ez nem azt jelenti, hogy minden helyzetben nekünk kell „megoldani” vagy "elvinni" mindent (amit legtöbbször hallok, hogy "akkor mindenért én vagyok a hibás???" - hibás semmiképp, csak dolgozik bennem valami, ami még nem került eddig a felszínre és nem épp kellemes szembesülni vele) vagy hogy nincsenek valóban bántó viselkedések. Vannak. Határokra is szükség van. (Nagyon is.)

De talán van egy vékony határ aközött, hogy tudatosan meghúzom a saját határaimat… és aközött, hogy a saját feldolgozatlan érzéseimet rávetítem a másikra.

Ha valami kibillent, felpaprikáz, próbálok megállni és befelé figyelni (a testünk piszok jó jelzőredszer, ha nem hallgattatuk el teljesen). Nem mindig sikerül (emberből vagyok, na), aztán felteszem a kérdést: lehet, hogy ez most rólam szól? Ha igen, hogyan?

És amikor ezt meg merem nézni… valahogy csendesedik a vihar. Kevésbé lesz sürgető, kevésbé lesz éles a szitu.

Talán mert ilyenkor nem a másikat akarom „helyre tenni”, "megmenteni", hanem magamhoz kerülök egy kicsit közelebb.💪💕

Pár napja előadáson jártam. Nagyon izgalmas volt a téma, ám sajnos az első tíz percben csak ez járt a buksimban: „𝙊𝙠𝙚́, 𝙩𝙚𝙘𝙝𝙣𝙞𝙠𝙖́𝙗𝙤́𝙡 𝙤̈𝙩𝙤̈𝙨… 𝙣𝙖 𝙙𝙚 𝙝𝙤𝙡 𝙖𝙯 𝙚𝙢𝙗𝙚𝙧?”

Az előadó mindent tudott. 💪
De tényleg mindent.
A prezentációs trükkök úgy sorakoztak, mint egy IKEA-katalógusban:
„most figyelemfelkeltés”,
„most hatáskeltés”,
„most sétálok kettőt, mert azt mondták, az jól mutat”. Az elején eskü, szédültem a sok sétától. Láttam magunkat, mint a közönséget a Rolan Garosson.

Csak azt a piszok ismerős energiát éreztem: „remélem, nem látszik, hogy izgulok, mert akkor meghalok”. ÉS pesze, hogy izgult. Ki nem több száz ember előtt?

Aztán eltelt egy kis idő, és egyszer csak… puff.
Megérkezett. Lelazult. És ezzel megérkezett az igazi, saját hangja is. Imádtam! És onnan kezdve elkezdtem meghallani azt is, 𝙖𝙢𝙞𝙩 𝙢𝙤𝙣𝙙.

Hála az emlékzetetőért, hogy a kommunikáció nem attól lesz jó, hogy valaki hány prezentációs technikát tud felsorakoztatni, vagy mennyire ismeri és tudja fejben a kommunikáció sajátosságait. Nyilván, az is kell. Ám. 𝘼 𝙩𝙚𝙘𝙝𝙣𝙞𝙠𝙖 𝙤𝙡𝙮𝙖𝙣, 𝙢𝙞𝙣𝙩 𝙖 𝙨𝙢𝙞𝙣𝙠: 𝙟𝙤́, 𝙝𝙖 𝙫𝙖𝙣, 𝙙𝙚 𝙝𝙖 𝙣𝙞𝙣𝙘𝙨 𝙖𝙡𝙖𝙩𝙩𝙖 𝙖𝙧𝙘, 𝙖𝙠𝙠𝙤𝙧 𝙢𝙞𝙧𝙚, 𝙢𝙞𝙣𝙚𝙠?

A lényeg mindig az, hogy 𝙩𝙪𝙙𝙙, 𝙝𝙤𝙣𝙣𝙖𝙣 𝙨𝙯𝙤́𝙡𝙖𝙡𝙨𝙯 𝙢𝙚𝙜.
Milyen energiából. Mi az, ami tényleg Te vagy.
És mi az, amit csak azért csinálsz, mert valaki egyszer azt mondta, hogy „így kell”.

𝘼 𝙩𝙚𝙘𝙝𝙣𝙞𝙠𝙖́𝙩 𝙚𝙡 𝙡𝙚𝙝𝙚𝙩 𝙛𝙚𝙡𝙚𝙟𝙩𝙚𝙣𝙞. 𝘼 𝙝𝙞𝙩𝙚𝙡𝙚𝙨𝙨𝙚́𝙜𝙚𝙩 𝙣𝙚𝙢.
És most nem csak az előadásokról beszélek. 😉

Az emberek végül nem arra emlékeznek, hogy milyen szépen váltottál diát, meséltél egy történetet vagy tettél fel profin egy kérdést a bajban lévő barátodnak. Arra viszont igen, ha 𝙝𝙞𝙩𝙚𝙡𝙚𝙨𝙚𝙣 𝙅𝙀𝙇𝙀𝙉 𝙫𝙖𝙜𝙮. 👩