Herperger Anita - A Tündérpálca kalandjai

Abbázia 3. nap

Utolsó napon úgy döntöttem, hogy srandolok. Nem mintha nem ezt csinálnám egyfolytában, de most konkrétan egy teljes napra kifeküdtem a bícsre. Kinéztem magamnak futás és esti séta közben egy mini partot, ugyanis ezen a környéken is hatszáztíz lejáró van.

Ahogy említ***em, a kemping egyik kijárata a szomszéd faluba vezet. Ika egy cuki kis halászfalu eredetileg, aminek kábé háromszáz lakója van. Több a nyaraló, mint a lakó. 😆Kikerekedett a szemem, amikor megláttam futás közben a turisztikai egyetemi kampuszt, először azt hittem nem jól értem a feliratot, annyira nonszensz volt, szóval egy falusi egyetemvárosban is jártam. Sőt egész nap az egyetemet nézegethettem a strandról. Azóta elolvastam, az alapszaktól a doktoriig a továbbképzésen, tanfolyamokon át minden van itt. Ika is Abbáziához tartozik, de kevésbé pörgős, mint például Icici, így aki csendesebben szeretne strandolni, csak átsétál pár száz métert.

Azt hittem, hogy én leszek az első reggel fél kilenckor, de a helyi nénik már ki tudja mióta napoztak kint. Néhány ember fér el csak ezen a kis parton, pont elegendő. Főleg helyi családok, vagy a környéken ismerős turisták jöttek. A legtöbben 1-2 óráig maradtak, megmártóztak, aztán mentek a dolgukra. Az egyik nénivel beszélgettem, kérdezte, hogy tudok e horvátul, de azt hitte német vagyok. Először angolul szóltam hozzá, aztán automatikusan váltottunk németre. A foszíliákról társalogtunk és ehhez hasonló tudományos dolgokról, ezekről németül tudok, angolul viszont nem. A néni egyébként négy nyelven tudott, a kis unokával is németül beszélt, az anyuka pedig horvátul és olaszul.

Mártóztam, napoztam, megfordultam hasról hátra és hátról hasra, nagyjából így telt a délelőtt. Néha tarkítottam a programot azzal, hogy a földet lesve járkáltam tyúklépésben csigaházak után kutatva. Jó kis sziklás partszakasz volt, lehetett úszkálni közöttük is. Egy-két gyerekes család lejött ebéd előtt úszkálni. Ahogy mi a bányatóban szocializálódtunk, ők ugyanígy a tengerben. Kissé távolabb kamaszfiúk bicajt ledőltve ugráltak a kövekről, megszáradtak kicsit a girbegurba sziklákon, aztán tekertek haza. Itt nyoma sem volt a turistáskodásnak, minimál cuccal jött mindenki. Ahogy közeledett az ebédidő, egyre jobban kiürült a kis part.

Én is kinéztem egy közeli éttermet, visszasétáltam a faluba, egy utcával a főúttól jó kis motoros kocsmát fogtam ki. Tipikus falusi hely, ahol kikiabálnak az elmenő szomszédoknak a kocsmárosék, vagy beszalad egy kávéra/kólára/sörre az elmenő ismerős. Valószínűleg motoros család üzemelteti, külön fali fogas volt a bukósisaknak is, ilyet nem láttam még. Mellettem jó hangos olasz nyugdíjasok ebédeltek, a főnökasszony beszélt horvátul, olaszul és angolul is. Korábban írtam, hogy a nagyszüleink generációjának idején kábé huszonöt évig Olaszországhoz tartozott a környék, szerintem sok lehet a leszármazott, illetve megmaradhatott a nyelv a mai napig, bár nagyrészt elköltöztek az olaszok a háború után.
Pljeskavicát választottam, kihoztak nekem egy akkora húst, mint a tányérom, de megküzdöttem vele. 😄

Ebéd után jó ideig ketten-hárman napoztunk csendesen. Néha feltűnt egy-két supos, vagy távolabb néhány kis hajó, motorcsónak, jacht a horizonton. Érdekes, a mellettünk lévő viszonylag nagy parkolóból senki nem választotta a kis partszakaszt, hanem átsétált a faluközpontba a strandra. Az Icici bícshez képest az itteni nagy strand is kicsike volt.

Délután egyre több árnyék lett a kis parton, én olyan helyre pakoltam reggel, hogy majdnem a végéig napon voltam. Négy óra körül hirtelen tele lett a part. A gyerekes családok mellett a nyugdíjasok is visszatértek, elüldögéltek a vízben.
Az utolsó órára áttelepültem a kavicsról a sziklára, elüldögéltem ott. Megvártam, amíg teljesen árnyékba kerül a part, aztán mentem vissza a kempingbe. Még több helyen strandoltak a parton akkor is, szerintem napközben minden kis lejáró tele lehetett.

Hazafelé is éjszakai busszal utaztam, így még volt egy csomó időm pakolászni. Az utolsó busszal mentem be Abbáziába, pont akkor állt be a Flixbus is, de még majdnem fél óra volt az indulásig. Hazafelé kissé lassabban, több pihenővel jöttünk, de legalább éjfélkor még tudtam venni Fiumében egy búcsú almás pitét. Vagyis kettőt. 😄

Jövök még erre a környékre, mert elég közel van és szép is, lehet, hogy majd tartok egy csajos vagy egy futós tábort is egyszer! 🥰

Itt a vége, fuss el véle!

Abbázia 2. nap

A hatszázadik kőlépcsőfok után még elég vidám voltam, aztán kiderült, hogy még csak kábé négy kilométert mentem, én meg azt hittem, mindjárt fent leszek a csúcson. Útközben eszembe jutott, hogy le a kalappal azelőtt a fiú előtt, aki minden nap átmegy gyalog udvarolni a lépcsőn Lovranból Liganjba. Nem egész két kilométer, de van benne majdnem háromszázötven szint... 😆

Szombat délelőttre időzít***em a futást, szépen terveztem magamnak egy útvonalat a Vojakra. Már a faluban láttam a turistejelzést, Iciciből is megy fel útvonal az Uckára. Mi eléggé el vagyunk kényeztetve a turistajelzéseket illetően, minden út más színű, a jelzéseknek különböző jelentése van, de a legtöbb európai országban van egyféle oszt kész, az is sokszor hébe-hóba. Itt viszont nagyon szépen jelzett a túraút, a piros kör jelzés mentén kell haladni, a tájékozódást az elágazókban táblával segítik. Ami nekem halál volt, hogy nem a kilométer van ráírva, mint nálunk, hanem, hogy mennyi idő alatt érsz oda. Egyrészt némileg gyorsabban haladok, mint aki túrázik, másrészt eléggé demotiváló, hogy két óra harminc perc van hátra.

Reggel 8 óra körül indultam, tudtam, hogy nem fog ki rajtam a szint, de azért kemény egyben hét kilométer alatt felmenni ezerötszáz métert. Lovran felé futottam a Ferenc József sétányon, már itt-ott megjelentek a strandolók, de még a reggeli csendesség uralkodott a tengeren. Néhány kóbor sirály repült át maximum és az őrködő kormoránok figyeltek a sziklákról. Futottam már számtalan tóparton, városi és hegyi folyók, patakok mentén és azokon át, sétáltam a Velencei-lagúnákon, az Indiai-óceán homokján, a Földközi-tenger több partján, az Égei-tengernél, Baleár-tengernél, a Francia-riviérán és még sorolhatnám, de a szomszédban, az Adriai-tenger partján eddig csak egyszer jártam, annak is húsz éve.

Három kilométer után megérkeztem Lovranba, és közben még Ikában is jártam, szóval valóban sűrűn vannak itt a települések. Csodaszép, hangulatos kisváros, hallottam azt a kifejezést rá, hogy "kis Abbázia", amiben van némi igazság, de mégis másabb, mint a nagy testvér. A településen átfutva időutazás volt, mindenképpen visszajövök ide, mert az óvárosi sikátorokba nem mentem be, pedig roppant szeretem az olyanokat. Ezen a környéken számomra nagyon érezhető a monarchia békebeli romatikus hangulata mellett az olasz hatás, ettől jobb kombó nem is kell.

Követtem a turistajelzést és a tracket, érdekes volt, hogy az útjelző táblák mellett több helyen gesztenyés jelzőtábla is megjelent. Sejt***em, hogy biztosan nevezetesség lehet, azóta utánanéztem, hogy nagyon különleges a helyi gesztenye. Én pedig eléggé szeretem, úgyhogy vissza kell térnem megkóstolni. Már két indok a városlátogatás és a gesztenye. 🥰

Először még bulinak tűnt a millió lépcső, fejben össze is raktam egy lépcsőfutó versenyt két falu között egy pillanat alatt, aztán csak nem akart elfogyni. Liganjba átérve is folytatódtak a nagy emelkedők és kőlépcsők. Ez is tipikusan olyan falu, ahol a gyerekek hamarabb tanulnak meg hegynek felfelé futni, mint síkon járni. Az jutott eszembe, hogy a horvát Mariska nénik nagyon fittek lehetnek, mert mire elsétál a boltba az utca végére, kap vagy kétszáz méter szintet. A lájtos esti sétája az én hétköznapi szintes edzésem. 😄

Mindkét településről csodálatos volt a kilátás a tengerre, pedig 1-2 kilométerre voltam a parttól. Hamarosan beértem az erdőbe, ahol folytatódott egy ideig a kőlépcső, aztán észrevétlenül alakult át kacskaringós ösvénnyé. Nem is igazán érzékeltem, milyen meredek hegyoldalban megyek, de lenézve nem láttam az alját. Valahogy össze kellett jönni annak a sok szintnek, ha meredek, hát meredek! Útközben egyetlen futóval találkoztam szembe, csendes flowban haladtam fel. Félúton, 850 méteren csodálatos kilátás tárult elém. A Grnjac-csúcsról páratlan a panoráma. Egyedül a semmi közepén egy félméteres ösvényen a hegyoldalban pedig hatalmas flow élmény volt, ahogy beszippantott a hegyek és a tenger látványa.

Szépen fogytak útközben a gélek és a víz is. Másfél literrel indultam el, ebből fél liter izóval, mert egyrészt sejt***em, hogy a településeken kívül nem nagyon lesz vízvételi lehetőség, plusz ismeretlen terepen, ahol nem tudom van e működő forrás, nem kockáztatok. Egyre magasabbra jutottam, még mindig nagyon meleg volt, nagyjából 950 méter környékén harminc fok körül lehetett. A hűtősálam most is nagyon jó szolgálatot tett. Hamarosan egy rétre értem, ahonnan vezetett tovább az egyre meredekebb túraút, viszont itt jeleztek egy forrást is kis kitérővel. Nem sok reményt fűztem hozzá, de kitértem megnézni, aztán sajnos csak a kiszáradt medrét találtam. Volt még nálam víz, de azért a lefelé útra egy kis utánpótlást nem bántam volna, főleg hideget.

A következő szakaszon konkrétan hegyet másztam. Nem hittem el az útelágazónál, hogy még nem vagyok ezer méteren, de két kilométerre van a csúcs, szóval sejt***em, hogy mászás lesz. Tíz kilométer környékén járva egy körülbelül másfél kilométeres úton háromszáz méter szintet mentem fel. A közepétől gyökereken, sziklákon egyensúlyozva, az utolsó elágazó előtt pedig konkrétan a sziklafalon át. Kezdtem rájönni, hogy miért nem találkoztam egyetlen turistával sem felfelé menet. Itt éppen lefelé jött két túrázó, amikor másztam a sziklán, tehát már három embert láttam is a hegyen. 😆

Felérve egy egészen jó murvás út következett, ahol két túrázó baktatott, majd nem sokkal később még kettő, akikről kiderült, hogy magyarok. Nem ért***em hirtelen, hogy a csúcs közelében így megszaporodtunk, aztán láttam, hogy közelebbi településekről egész vállalható túrautak jönnek fel ebből az irányból is. Persze senki nem olyan hülye, hogy a tengerpartról másszon ezerötszáz szintet egyben. 😆
A Sedloról nagyon szép volt a kilátás, de csak pillanatra álltam meg, már leginkább az vezérelt, hogy a hátralévő néhány száz méteren még a maradék százötven méter szinten legyek túl. A magyar apa és fia mögöttem, egy horvát kiránduló házaspár előttem halad a köves dombon. A házaspár leginkább kirándulónak tűnt, mint rutinos túrázónak, meg is erősödött a gyanúm, amikor a csúcs előtt száz méterrel nem vállalták be a láthatatlan úton a köves szakaszt és visszafordultak, közben valamit mondtak horvátul, de válaszoltam, hogy szorriájdontándörsztend.

A csúcson csodásan sütött nap, de nagyon fújt a szél. Nem volt olyan fergeteges flow, mint félúton a kilátás, talán a hirtelen sok kiránduló, vagy a szuvenírbolt a kilátóban, ki tudja, de nem tudtam elmerülni a látványban. A boltnak mondjuk örültem. Szerencsére lehetett vizet kapni, igaz, aranyáron vettem. Pont utánam zárták be, így még éppen felértem nyitvatartási időben. Némi időt eltöltöttem fent, áttöltögettem a vizet a kulacsba, fújattam magam egy kicsit a széllel, majd elindultam lefelé.

Hamarosan rájöttem, hogy az én oldalamról miért nem volt egy teremtett lélek sem. Erről az oldalról szó szerint özönlöttek a kirándulók. Eleinte aszfalton vezetett a túraút, fel lehet jönni kocsival, csak gondolom, egy bizonyos szakaszon engedéllyel. A tornacipős, kutyasétáltatós, válltáskás, babahordozós kirándulók megállás nélkül jöttek velem szembe a kis ösvényen. Hébe-hóba kocogtam, annyian jöttek, hogy nem tudtam lefutni az ösvényen, mert vagy nekem vagy nekik félre kellett állni. El sem tudtam képzelni honnan jönnek fel, mert gondoltam, hogy nem valamelyik tengerparti faluból támadt kedvük felkirándulni. Aztán amikor átmentem a Poklon, megvolt a válasz. 😄Nem kell megijedni, semmi problémám sem volt, egyszerűen így hívták azt a látogatóközpontot, ameddig fel tudtak jönni kocsival és egy három kilométeres, jó kis emelkedős túrával felmásztak a Vojakra.

Innen ismét egyedül maradtam az erdővel. Poklon jó meleg volt (roppant vicces vagyok ma is 😅), ismét 950 méter körül jártam, örültem, hogy vettem pluszban vizet, habár itt már tudtam volna szerezni. Futottam lefelé, figyeltem a jelzéseket, vártam a patakátkelést, de ahogy a másik oldalon, itt is csak a csontszáraz medret találtam. Útközben rájöttem, hogy a különböző turistautakat számokkal és betűkódokkal jelölik, figyeltem azt is és a tracket is. Az eredeti terv az volt, hogy Ikába érkezem, így egy másik túraúton jövök le végig az erdőben. Aztán annyira figyeltem a Lovran táblát, ami jó darabig vezetett, hogy végül azon maradtam és hamarosan becsatlakoztam a felfelé vezető utamba.

Ugyebár nemcsak felfelé, hanem lefelé is meg kellett tenni a jó sok szintet, úgyhogy Liganj előtt már tojó galamb üzemmódban közlekedtem. 😆 Persze, hol néztem be egy utcát? A falu közepén... A világ végén az erdőben nem tévedek el, a hegyi faluban meg igen. Szó szerint telefonos segítséggel visszanavigáltam magam a lovrani lépcsőkhöz, legalább megnéztem a település másik utcáját is. 😅
Lepipiskedtem a majd' két kilométeres lépcsőn, úgy örültem a dög melegben a tengerparti síkfutásnak, mint vak a szemének. Nagy flowban értem vissza Icicibe, rögtön szereztem a kempingben az automatából egy jéghideg izót és nem tudom mennyit üldögéltem a lépcsőn az árnyékban.

Utána a strandröpi bajnokságot figyelve egy jó nagy adag hamburgert ettem a bícsen, és egész délután süt***em magam a napon. Este még elmentem egy kis sétára, kinéztem a másnapi strandot magamnak, de majd holnap megírom. Ha nem lett volna elég a napközbeni futás, rát***em még vagy két kilométert, biztos, ami biztos! 😄

26,7 km 1600 m+

Abbázia 1. nap 2. rész

Majdnem rossz irányba mentem, mert a dzsípíesz nem a csodálatos tengerparti sétányt mutatja automatikusan, hanem a rendes járdát. Habár, és most spoilerezek, mégis megnéztem azt az utat is végül. 😄

Szándékosan vittem az egyik új kedvenc királylányruhámat, amit sikerült jó áron "lőnöm" a háundemben. Általában jól járok, mert ami nekem tetszik, viszonylag kevesen veszik vagy kis méret és előbb-utóbb nagy akció lesz belőle, így volt ez is.
Nem sokáig tartott délután a kissé borongós, szemerkélős esős idő, de annyira pont jó volt, hogy feküdjek a sátorban egy-két órát. Mondjuk, nem mintha nem ugyanazt csináltam volna az ezt megelőző 5-6 órában is a bícsen, de na.

Amikor hajnalban leszálltam Abbázia központjában a buszról, olyan jó csend volt. Vannak helyek, amikről tudja az ember, hogy hozzá tartozik. Én ezeket szoktam tudni magamnak, aztán el is megyek oda. Érdekes, miért vártam ilyen sokat az idelátogatással, aztán hogyan alakult át, de majd erről egyszer írok a memoáromban. A villámlátogatással együtt jár, hogy nem lehet mindent egyszerre, sőt leginkább célja is az ilyeneknek, hogy többször kell jönni.
Nem véletlenül Balatonfüred az egyik testvérvárosa Abbáziának, pont ugyanaz az érzése van az embernek, ahogy egyre közeledik a belváros felé, mint amikor karolkozva, kisestélyiben mennek vacsorázni a balatoni elit nyaralókból nálunk.

Abbázia eredetileg egy apátság volt néhány halászfaluval a környéken. a 19. század közepén még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, ebben az időben felfedezte magának egy fiumei kereskedő, aztán pedig az évszázad második felére a monarchia elitjének kedvelt társasági központja és téli gyógyüdülője lett. Az első világháború után megszűnt a korábbi arisztokrata társasági élet, Olaszország része lett. A második világháború után pedig Jugoszláviához került, az olaszok nagy része elköltözött, de még én is találkoztam a parton itt élő olasz nemzetiségű családdal. Ma pedig Horvátország része, igaz, hogy a neve hetven éve Opatija, de a magyarok mai napig Abbáziába mennek nyaralni. 🥰

Én nagyon szeretem ezt a kettősséget, amiben itt is voltam. Iciciben a "déli part" szabadsága mezítlábasan, bikinisen, három kilométerrel odébb pedig suhanás a libegős szoknyában és csillogós szandálban. Már csak a csipkés napernyő hiányzott, legközelebb Isten bizony viszek. Ahogy haladtam a Ferenc József sétányon, szépen lassan átalakult a világ. A fürdőruhás, bikinis, strandruhás sétálókat felváltották az egyre jobban öltözött emberek. A kis, zegzugos lejáratoknál megjelentek a menő hotelek menő magánstrandjai. Napágyastól, bícsbárostól. Az én szabad lelkem nem szeret koktélruhában menni a strandra olyan drága bikiben, mint a napszemüvegem. Pont ugyanúgy szétcsesződik a sós vízben a húszezres bikini, mint a kétszázezres. Habár az én kedvenc bikinibugyim tizenvalahány éve bírja a strapát, amúgy magyar márka egri tervezőtől, pedig nyúzom, csak a felsőt váltogatom.

Nagyon szép hotelek és magánvillák során egyre beljebb haladva egyszer csak azon kaptam magam, elfelejt***ek szólni, hogy fodrászhoz és sminkeshez is jelentkezzek be az esti abbáziai sétára, de úgy voltam vele, a hajam jó, a napszemüvegem meg menő olasz, úgyhogy kiváltja a sminket. 😆 Nem sok magyar szót hallottam, a hotelsoron is elvétve láttam magyar autót, nem ez a fő célpontja a honfitársaknak.
Tettem egy kört a központban, feltérképeztem a strandot, hogy átjöjjek e ide másnap, de úgy ítéltem meg, nekem nagy a kontraszt a majdnem kisestélyi és a szabadstrand fílingje között, így ezt elvet***em.

Elég sokan sétáltak péntek este, nem volt bántóan nagy tömeg, de azért éppen annyian, hogy egy idő múlva megunja az ember. Már eléggé szomjas voltam, a kis táskámba befért volna a soft kulacs, de nem vittem. Gondoltam, valahova beülök sütit enni vagy ilyesmi és majd iszok ott. Ez a tervem meghiúsult, nem volt kedvem, de végül egy fagyit ettem. Mivel közel négy kilométert sétáltam a parton, úgy gondoltam, visszafelé városi busszal megyek. Kissé fáradtan a kialvatlanságtól és az egész napi strandolástól kinéztem a fél 8-as buszt, ami ott is állt a megállóban. Még volt néhány perc az indulásig, megeszegettem a fagyit, de a sofőr egy másik sofőrrel kedélyesen beszélgetett és csak nem akart indulni. Már járkáltam körülöttük a csukott ajtónál időnként az órámra nézve, amikor öt perccel az indulás után leszálltak és vigyorogva közölték, hogy 8 órakor indul csak. Nem álltam le velük vitatkozni a menetrendet illetően, különösen, hogy az én sofőröm nem is beszélt angolul, a másik segített. Mondom, bakker, ennyi idő alatt visszaérek gyalog, mire indul!

Elindultam hát a másik járdán, így legalább két oldalról látom a várost, illetve ha elunom, felszállok útközben a buszra, ha véletlenül utolérne. Habár sejt***em, hogy csillogós szandálban sem megyek túl lassan, szóval maximum a faluban érhet utol.
Szerencsére épp egy trafik mellett haladtam el, így tudtam vizet venni, egyébként én csapvizet szoktam inni egész Európában, de kulacs híján nem volt túl sok választásom.

Elszállt a pillanatnyi mérgeskedés a busz miatt, igazából nem is volt, csak nem nagyon akartam a hosszú futás előtt fáradtan hét kilométert sétálgatni. Szépen suhant a ruhám a szellőben, én pedig mentem vissza a faluba. Egyszer megálltam egy buszmegállónál, mert meguntam a sétálást, de még volt az indulásig valahány perc akkor is, úgyhogy tovább mentem. Úgy volt, ahogy gondoltam, már a faluban ért utol a busz, szóval tényleg majdnem visszaértem annyi idő alatt vízvásárlással, némi buszmegállóban üldögéléssel együtt. Igen, így működik az ember agya, ha hosszabb távokat fut, hogy ez nem távolság lányos ruhában sem.

Mire visszaértem, már elkezdődött a nemzetközi strandröpi bajnokság a strandon, aznap játszották a selejtezőket, fáradt voltam meccset nézni, így mentem vissza pihenni. Akkor szembesültem vele, hogy sikerült a reflektor alá sátraznom, ez az ára a fél napos árnyéknak és a vizesblokk közelségének, de roppant frappánsan megoldottam. Úgyis ki kellett terítenem a starndplédemet, szóval árnyékolónak rát***em pluszban a sárorra. Úgy aludtam, mint akinek kötelező. A füldugótól sem a strandröpis zenét, sem a jövés-menést nem érzékeltem, örülök, hogy felfedeztem ezt a fajtát, mert régebben nem találtam megfelelőt, így sosem használtam.

Másnap kalandozásra készültem a hegyen, de ezt majd a következő részben írom! 🥰

Abbázia 1. nap 1. rész

Gondoltam egyet kábé három hete és az egyetlen szabad hétvégémre kitaláltam, hogy elutazom Abbáziába. Egyrészt régóta terveztem, másrészt az egyik kedvenc korszakom az az időszak, amikor szép szoknyákban itt sétálgattak az osztrák-magyar arisztokrácia hölgyei, szóval feltétlenül el kellett jönnöm.

Annyira azért nem akartam túltolni az arisztokráskodást, hogy luxushotelbe menjek, meg különben is elég hülyén nézett volna rám a recepciós, amikor futásból visszaérve hót retkesen beesek az ajtón, utána meg délután suhanok mint Károlyi grófnő. Egyébként pedig a mezítlábas bikinis hippiskedés éppen annyira az életem része, mint szép ruhában sétálgatni a korzón, szóval ez a környék mindkettőre alkalmas, tehát nekem valósi.

Végül az apartmant is elvet***em, úgyis bennem van a fesztivál fíling, kinéztem magamnak egy kempinget, úgy döntöttem, sátrazok. Mivel itt nem voltak bungalók, mint Olaszországban, nem is nagyon volt más választásom. Kis töprengés után kitaláltam, hogy csak Budapestig megyek kocsival, onnan pedig Flixbusszal, így jól járok minden szempontból, főleg, hogy éjszakai járatot fogtam ki. Tehát három teljes napom lesz, nem egy egész és két fél.

Mióta megtaláltam a legszuperebb füldugót a dm-ben, amivel lazán aludtam a fesztiválon is, bevet***em a buszon, szóval elég sokat aludtam. Ja, a világ legjobb vására volt a marketingcélpontos ezerhatszáz forintos párnatakaró! Habár rutinos utazó vagyok, de valamilyen indíttatásból capri farmert vettem fel a streccs gatya helyett, így ez közepesen volt kényelmes, de megoldottam.

Reggel fél hatra érkeztem meg Abbáziába, mindössze ketten szálltunk le, a német lány másik irányba ment, én pedig vártam a városi buszt. Természetesen az első perceimben sikerült kifogni egy helyi érdeklődőt, aki tőlem kérdezte, hol kell buszjegyet venni. Még nem is a szatyrommal mászkáltam. 😁 Mondom, örülök, hogy máris asszimilálódtam, de azért elmagyaráztam neki, hogy töltse le az applikációt, megért***e valamennyire, de egy buszsofőrt megkérdezett végül. Amúgy vehet a buszon is jegyet, csak drágább. Én meg lassan gyűjtöm az onlájn tikit applikációkat, azt hiszem négy-öt országé van fent a telefonomon. 🤣

Olyan korán érkeztem Icicibe a kempingbe, hogy még nyitva se volt a recepció. Ez a kis falu Abbázia része, össze vannak nőve, 3 km a központtól. Eredetileg kis halászfalu volt, aztán az osztrák-magyar arisztokrácia felfedezte magának és egyre jobban betelepült. Különleges kis falu, ugyanis tengerparti és hegyvidéki egyszerre, innen is indul túraút az Uckára.

Szépen leültem a recepcióhoz, ajándékba kaptam egy tengerparti napfelkeltét, közben pedig azon gondolkoztam, hogy egész jó nekem. Vittem egy kis granolát, jó szolgálatot tett reggelire, eléggé éhes is voltam. Amikor megérkezett a recepciós, nagyon rendes volt, engedett becsekkolni, egyébként is jeleztem nekik e-mailben, hogy korábban érkezem és mivel késő este távozom, plusz egy napot kértem, így péntek délelőttre nem is számítottak semmit, mondjuk úgy, hogy a hétfő délelőttöt előre letöltöttem. 😁

Tulajdonképpen a legjobb választás volt, hogy a kemping és Icici mellett döntöttem, mert egyrészt itt is bikiniben lehet flangálni mezítláb, másrészt annyira kevés időt töltöttem a szálláshelyen, hogy felesleges lett volna bármilyen apartman. Nagy területen, kis erdővel körülvéve terült el a kemping, az első bejárata a központhoz volt közelebb, a középső a kikötőhöz, a hátsó pedig konkrétan a szomszéd faluba, Ikába vezetett le.

Az első utam a faluba vezetett vissza, megnéztem a strandot, mit vigyek magammal, ittam egy kávét a parton, majd benéztem a boltba. Rövid feltérképezés után lezuhanyoztam és onnantól konkrétan délután kettőig feküdtem a bícsen. Engem nem zavar a kavics, mindenféle vízpart mindenféle talajához képes vagyok alkalmazkodni, plusz van vízicipőm. Sörnyitóm viszont nem volt, úgyhogy egy furcsán néző emberrel kinyittattam a Radlert a parton, amúgy megoldottam volna a pad szélével (Olaszországban úgy nyitottam az Aperolt a szomszédok csodálkozó tekintetétől övezve), de mondom nem menősködök már. 🤣

Az időjárás az utazás utáni kissé bágyadt állapotnak kedvezett, ugyanis beborult és némi eső esett, ami egy kis sátorban chillezéshez kiváló volt. Miután másnapra hosszú futást terveztem, kevésnek ítéltem az egy burek, egy almás rétes kombót Radlerrel, így kinéztem egy szuper éttermet a kikötőben. Nagyon jó hangulat volt, a felszolgálók táncoltak, mindenkivel kedvesek voltak, pedig legalább ötféle nemzet volt ott péntek délután. Degeszre ettem magam királylány ruhában a jó nagy adag sült halas tállal.

Elindultam sétálni vacsora után a Ferenc József sétányon, az volt a terv, hogy besétálok a központba, aztán vissza busszal.

De majd a következő részben folytatom, mert a benyomások tömkelegét nem lehet egyben leírni… 🥰

Marketingcélpont voltam ma. Nem hagyhattam ott a Pepcoban Receptkedd alkalmából százhúsz forintért azt a csodálatos jégkrémformát, amiben ilyen szép jégkrém készül. Nem sokkal szebb a fitneszes uzsi így, mint egy sima ibrikből kanalazgatni? Szóval, nagyon megérte! Habár a cicás utazópárna és utána a másikban a cicás utazóplédpárna nem volt teljesen létszükséglet, de akciós volt az is, na! 🤣

Csináljatok házi jégkrémet ebben a melegben! Egy kis görög joghurt vagy kókuszgurt, 0%os túró (Quark), valami gyümölcs és kész, én nem édesítem, de ha nagyon akarod, tehetsz bele. Nekem még maradt a hétvégi körözős narancsomból, abból lett a narancsos-túrós jégkrém. 🍊🍨

Jégkockával a gelebemben feküdtem a halópokrócomon és néztem a csodálatos kék eget. Láttam egy felhőt, szerintem madárka volt, hatalmas szárnyával repült hegyen-völgyön át. Úgy repült, ahogy én is repültem a körökön át. Százszor, ezerszer, ki tudja hányszor...

Köröztem. Okosan, ügyesen, megfontoltan. Egyébként sem könnyű körbe-körbe menni az Egeden, ilyen melegben meg pláne. Különleges, teli van titkokkal a múltból, ezer kis ösvény kúszik rajta, bántóan sok a nyílt szakasz, köves, sziklás, mint a fene, ami pedig az habot adja a tortán, hogy 1,7 km alatt 270 métert emelkedik. Ez azért combos. Pláne sokszor egymás után. Pláne kánikulában.

Kétségem sem volt, hogy 40 fokban is simán bírom, mentem már többet is hasonló körülmények között, viszont tudtam, hogy csak addig körözök, amíg jó és utána lazán, nyugodt szívvel elengedem. A hajnali rajt a szervezői feladatok, a frissítés kikészítése mellett gyorsan eljött, pláne, hogy itthon maradt a soft kulacsom, így volt egy plusz kör haza, szóval kicsit később értem ki, mint szerettem volna. Egy-két perccel a csapat után indultam el, kellett fújnom kettőt és átállni "versenyző" üzemmódra.

Alapvetően jó tempójú köröket tudok menni úgy is, ha felfelé végig túrázom, a síkon és lefelé pedig futok. Annyi volt a taktika, ha lehet annak nevezni, hogy nem teljes gőzzel futom meg lefelé sem és nem megyek fel, mint a gép, illetve nagyon figyelek a pulzusra. Nem edzek pulzuskontrollal, de kánikulában figyelni kell rá, mert előfordulhat olyan kilengés, hogy észre sem veszem. Elmondhatom, hogy teljesen rendben volt végig, szép egyenletes maradt.
Tudtam, hogy sokat nyerek a nettó negyven-negyvenöt perces körökkel, ami kényelmesnek mondható számomra jelen állapotomban. Emellé belefér hosszabb-rövidebb depózás, szervezési feladatok, ha valaki megáll vagy teljesíti a kihívást, tudjak vele szót váltani, vagy esetleg lassulok, szóval 45-55 perces bruttó időkkel számoltam egy körre.

Már a második körben észrevétlenül kialakult a kis menetrendem, szerintem ez is része volt, hogy nem volt bennem olyan, hogy ó, már megint el kell indulni, vagy Úristen jön az emelkedő, hanem az agyam a feladatok köré épít***e fel az egészet. Véletlenül minden körben ugyanott nyitottam ki a botot, majd tudtam, hol fogom bezárni, betenni az övbe. Megvolt, mikor nézem meg a frissítési tervet, hogy lefelé már csak a külvilág zaját kizárva fussak, de éppen annyira legyek jelen, hogy a kis hupli után tudatosan igyam meg a maradék italomat.

Nagyjából a negyedik körtől vált el teljesen a mezőny egymástól, hébe-hóba találkoztunk egymással, mindenki a saját küzdelmét vívta. Egy segítő érkezett sporttársakhoz, a többiek magunkat frissítettük. Nekem annyiból volt megnyugvás a jelenléte, hogy minden egyes körben meg tudtam kérdezni tőle, hogy mindenki jól van e, hogy haladnak. A szervezői agyamat nem tudom kikapcsolni, a mások iránti felelősségérzet akkor is megvan, ha én magam is a mezőny része vagyok. Vicces lehettem kívülről amúgy, ahogy a depóban az adrenalintól jó hangosan beszélve mondogattam, hogy gél, víz, ropi, narancs, attól függően mi volt a penzumom. Roppant jól sikerült a frissítésem, nagyon megérte a sok tesztelés és a nyár eleji étrendváltás.

Már hajnalban meleg volt. Az az időszak van, amikor simán megsütsz egy tojást a kövön. Sok versenyen mentett már meg a bevizezett fonásom, mert órák alatt szárad meg. Na, itt nem! Korán reggel egy kör alatt csontszáraz lett a hajam, szóval nem is volt kérdés, hogy bevetem a vizes hajra vizes sapka kombót. Csodálatos kis ezeréves lavórom igazán jó szolgálatot tett, ha valaki véletlenül nem tudta volna, hogy az enyém, a szivárványos unikornis szivacs eléggé árulkodott a tulajdonost illetően. 🦄
Természetes volt, hogy minden körben meg fogok állni depózni. Egyrészt tölteni kellett a fél literes kulacsot, másrészt a szivacsos cicamosdás már-már rituális erőforrássá vált. Utólag röhögök, hogy valamelyik körben olyan flow-m volt, hogy szerintem legalább tizenhatszor mostam meg a sapkámat és a fejemet, miközben nem tudom kivel és mit beszélgettem, mire megmozdultam a lavórtól. 😆

Ahogy egyre jobban jött fel a nap, egyre erősebben nyomott minket. A tanösvényen nagyon sok a nyílt szakasz, a fehér kövekről, mint valami ezer kénkő a pokolban, úgy verődik vissza a tűző nap sugara. Hosszú órákon keresztül a hűs árnyék reménye is odalett a fák között, mert a forró párás levegő nem akart mozdulni, hanem makacsul ült a leveleken, mint egy mérges kis törpe. Apró gyíkok jöttek-mentek időnként, az erdei cicák, az őzikék valahol nagyon elbújva hűsöltek a rengetegben. A csütörtöki vadnyuszika nem ugrándozott semerre, szerintem lyukat ásott magának a földbe és ott sziesztázott a kánikulában.

Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy mit keresek itt. Eléggé jól bírom a tűző napon létet, edzek rá sokat évek óta a vízpartokon, én vagyok az egyetlen, aki tutira nem megy az árnyékba a strandon. Most volt olyan, amikor mentem volna. 😆
A hatodik kör egy kicsit nyögvenyelős volt, jól időzít***em az extra gélt, kihozott az állapotomból. Nem tudom, hogy az egyre erősödő tűző nap, vagy a félidő tudata t***e, de végül hamar átléptem rajta. Kicsit hosszabb időt depóztam ezután, persze ez csak 3-4 percet jelentett pluszban. Közben kaptam a híreket, hogy kezdenek megállni a sporttársak.
Háromnegyed 11 körül járt az idő, amikor féltávon voltam. A következő kör teljesen jól ment, de némileg éreztem a lassulást, ahogy egyre jobban nyomott a déli meleg. Már több kör óta úgy indultam el, hogy a jégkockát mindig bet***em a sportmelltartóba, ami eleve vizes volt, de olyan hőség lett, hogy eleinte a csúcsig bírta, ekkorra viszont már ötszáz méter alatt elolvadt a felsőmben. Áldottam az eszem, hogy a 2 liter fagyasztott vizet felserpáztam az első körben, mert ez volt az én életmentőm minden körben. Nemcsak ittam, hanem a fejemre is öntöttem belőle, mert délben már a vizes hajra vizes sapka kombó is csak 2 km-t bírt.

A nyolcadik körre indulva éreztem, hogy nem teljesen kerek a világ. Elég nehezen falatoztam a ropit és végül nem ettem meg, csak vittem a gélt. Ez vizes kör volt, a vizem a jéghideg izós vízzel ellentétben már nem volt túlságosan hidegnek mondható, így jól odacsaptam a pisimeleggel a gyomromnak. A depóban tudtam beletenni jeget, de kábé halottnak a csók. Egyetlen teljesítőnk, Krisztián ekkor futotta az utolsó körét, mondtam, hogy várjon meg lent a jutalomért, előre elnézést kértem, hogy lassabban fogok menni. Akkor még úgy tippeltem 50 perc körül...

Az emelkedő második felében forró árnyéktól forró árnyékig mentem. Minden egyes fánál vártam, hogy meglássam a piros T betűt a balra nyíllal, az volt a menedék, hiszen az már a csúcs előtti utolsó sziklamászás. Megszámlálhatatlanul sokszor álltam meg pillanatokra, de rendületlenül mentem fel. Tudtam, hogy a jeges víz segíteni fog valamennyit. Gyorsan átgondoltam, hogy minden oké e, már háromszor voltam pisilni (kardinális kérdés a pisilés ilyenkor), szóval a folyadék elég, nem izzadok sót, az is rendben van, nem vagyok éhes, ettem szilárdat is, nem vagyok szomjas, pulzus rendben, szóval "csak" a meleg nyom. Kicsit hullámzott a gyomrom, ezért nem kockáztattam a lefelé futást. Sétálgattam lefelé, közben jó mély lélegzeteket vettem, így elkerültem a komolyabb gyomoringadozást, de a köves dögvész úgy pattintotta vissza rám a meleget, hogy az Alföldön megirigyelték volna, amit produkált 500 méter magasságban. A lefelé kanyargó út, amin simán átsuhanok, végestelen hosszúnak tűnt. Életemben nem mentem még le ilyen lassan ott. Végül egy óra tíz perc alatt értem le, nem sokkal 13 óra előtt, de már az utolsó egy-kétszáz méteren megbeszéltem magammal, hogy haldoklok kicsit a pokrócon, aztán megyek tovább.

A sporttársak közül sokan megálltak addigra, kedélyesen beszélgettek, mindenki jól volt, de lenyomta a csapatot a meleg. Jókedvűen beszélgettünk, én a pokrócon, ők a székeken. Utánam jöttek még le néhányan, mindenki a kiszállás mellett döntött. Elővettem az életmentő kólát is, ez mindig csodafegyver, sőt még hideg volt. Kis idő után összeszedtem magam, átadtam a díjazásokat, aztán büféztem még egy kicsit a széken üldögélve. Nem igazán tűnt fel, mennyi idő telt el, valamennyi idő után lenyomtam az órát (most már tudom, hogy fél óra után nyomtam le), hogy majd folytatom.

Már többen elköszöntek, tulajdonképpen ketten maradtunk Petivel a körözésen. Jókedvűen elindultam a kilencedik körre, mondtam is a többieknek, ha megint pihennem kellene, megállok ezután. Teljesen rendben voltam, kicsit lassabban haladtam, még azt is egészen lazán vettem, amikor rájöttem, hogy a szerintem húsz perc pihenő majdnem egy óra volt. Már egész jól járt a levegő a fák között felfelé, itt-ott beleálltam a szélbe. Fent még mindig jeges volt az életmentő vizem, elidőztem kissé, szót váltottunk Petivel, mindketten futva indultunk lefelé. Nagyjából a lejtő felénél éreztem, hogy nem esik jól futni. A kora délutáni meleg sem jobb a délinél egy cseppet sem. Szépen lesétáltam, már automatikusan lefeküdtem és a felhőmadárkával elengedtem a maradék köröket.

Ha már két kör között hosszan kell pihenni, annak nincs értelme. Időm lett volna még, de már a kilencedik kör is becsületkör volt, illetve teszt, hogy rendben vagyok. Tulajdonképpen két órával tartoztam az ördögnek, ha megállok a nyolcadik kör végén, akkor hét óra alatt végzek. Pontosan így volt jó, ahogy volt.

Eltöltöttem még némi időt, Petit megvártam egy körön, aztán még felmásztam fényképezkedni a Kis-Egedre, szerintem senki nem kattintgatott körözés közben, a fotózkodás volt az utolsó gondolata mindenkinek. 😆
Meghatározó élmény volt. Erős, okos, felelősségteljes sporttársak körében még inkább. Egyetlen teljesítőnk lett, aki hatalmasat ment, gyönyörűen futotta a köröket. Ez még jobban emeli ennek a különleges kihívásnak az ázsióját.

Lesz e még? Köröztem én már pár éve januárban az Egeden bokáig érő hóban, ki nem hagynám, hogy megmutassam másoknak is azt az élményt! 😉❄☃

9 szívecskés lufi, avagy 34 km 2450 m+