https://www.facebook.com/102233042152085/

I See You

A célom az írás, mint terápiás eszköz használata. Hiszek abban, hogy a gondolatok megformál?

01/09/2026

Kisétálok a parkolóba. Azon a néhány méteren, sőt, már az indulás előtti pillanatokban is azon gondolkodom, hol hagytam este az autót.
Nem telt el 24 óra és nem emlékszem.
Odaérek, szétnézek. Elég nagy a parkoló. És nem látom. Próbálom felidézni. Aztán bevillan. Teljesen máshol álltam meg, sétálhatok még 2 percet.
Április óta mondom, mert érzem és nem szégyellem, hogy baj van a rövidtávú memóriámmal. Senilla mondogatta ezt a Nemo-ban, csak ő cuki volt, én meg inkább ijesztő ezzel a hendikeppel.
Hétfőn nem tudom mit csináltam pénteken, szombaton hogy mit az előző szombaton. El kell gondolkodnom erősen, hogy felevenítsem.
Furcsa az agy, kirakja a dolgokat, az emlékeket, felcseréli a képeket, az érzeteket, ami bénító volt egykor az most szinte mindegy, ami rossz, az most valamiért mégis jó, ami jó, az tud közömbös lenni és a leghasítóbb annak a felismerése, hogy nem baj ha egyedül maradok.

31/08/2026

Stabilizálni önmagam.
Amikor nem remeg a kezem, nem izzad a hátam, nem az egekben a pulzusom, a kortizolom.
Leírni könnyű, elhatározni természetes, megvalósítani pokoli nehéz.
Nekem az; az volt.
Mindenféle technikát próbáltam, módszert alkalmaztam.
Kudarcot vallottam sok éven át, hiába akartam "jól csinálni", vagy legalábbis úgy, mint oly' sokan. Vagy a legtöbben.
Akik mindig magabiztosan állítják, hogy ne mások megerősítésére vágyj, ne mások visszajelzésére építs.
Vagy abból.
Könnyű úgy, ha engedi a test, az elme.
Ha befogadjuk a jót, ha nem kérdőjelezzük meg: mire föl?
Ez nekem miért jár?
Mit tettem érte?
És valljuk be....mennyivel jobb, ha van valaki, aki fogja a kezünket.
Nem feltétlenül szó szerint, szimbolikusan.
Aki ott van, ami hív, aki keres, aki bátorít.
Üzemanyaggal jobban megy az autó; még ha szeretnénk is, hogy nélküle haladjon.
Kell a hajtóerő. És sokszor egy másik Ember az.
Ez nem függés, nem gyengeség.
Hanem annak a felismerése és beengedése, hogy jobb, ha ketten vagyunk, mint egyedül.

22/08/2026

Egyik lelket a másik testbe átrakni nem lehet, mint ahogyan a testeket felcserélni sem.
Az üres testet feltölteni lélekkel szinte lehetetlen, a gazdag, színes lélek ritkán lakik kidolgozott, erős, harmonikus testben.
Mintha a kettő kizárná egymást.
Holott nekem nagyon is összefüggnek. Ami kívül, az belül és fordítva, ha bent mély, átgondolt, de mindig fejleszthető vagyok, akkor kívül szintén. Nem tökéletes, sőt. Folyamatos munka. Egy újabb lecke, egy új terhelés. Egy másfajta megközelítés.
Egy következő lépcsőfok, szint, emelkedés.
Önfejlesztés, önmegtartóztatás.
Fegyelem, figyelem.
Szűrni a káoszt, a zajt.
Csendben lenni, magam maradni.
Zenét hallgatni, írni, futni.
Táplálni a testem, a lelkem.
Növekedni.
Sírni, üvölteni, gurgulászva könnyesre nevetni.
Tudni azt, ki vagyok én.
Mi a jó nekem és hol.
Tudni maradni és még inkább tudni távozni.
Elkezdeni és lezárni.
Összpontosítani és figyelmen kívül hagyni.
Megnyugodni, átengedni.
Küzdeni és menni mindig tovább, tanulni és beismerni.
Visszanézni, megölelni, csókot adni.

21/08/2026

Nem segít már Anya.
Nem mondja, hogy jólvan Évica.
Azt sem, hogy elbasztam.
Ezt soha nem mondta.
Talán mondhatta volna.
Vagy azt, hogy eddig és nem tovább.
De ha nem mondana semmit, csak hallgatna, elmondám neki az összes tévutam, amit megtettem.
Az összes gyarlóságom.
Az összes hazugságom. Ami már nincs, tízéve biztosan.
De volt nemkevés.
Elmondanám az összes útkeresésem, útvesztőm, csalódásom.
Felnőtté mikor válok teljesen?
Van ilyen?
Biztosan.
Sokszor érzem.
Mégis elmosódnak olykor a határok.
Igen és nem.
Akarom, nem akarom.
Tudom, nem tudom.
Kiszállok, maradok.

14/08/2026

Évekkel ezelőtt kérdezte Réka: szereted magad?
Azonnal feleltem: igen.
Mert azt hittem, hogy igen.
Biztos voltam benne, hogy igen.
El sem tudtam képzelni, hogy nem.
Az idő és a horzsolódások viszont megmutatták: mennyire nem.
Belementem rengeteg olyan helyzetbe, ahol sérültem. Ami és ahol fájt.
Ahol küzdenem kellett mások jóváhagyásáért.
Mások figyelméért.
Mások morzsáiért. Mert azok voltak.
Kicsikart szeretet - falatok.
Odavetett mondatok, ölelések, félig benne lévő maradások, félig máshol járó gondolatok.
Teljesen elforduló arcok, elérhetetlen lelkek, érzelemmentes testek.
A majd-okra alapozásban jó voltam.
Az ígéretek illúziójában.
A még nem tudom, majd meglátjuk, ahogy alakul triumvirátusában.
Innen akartam táplálkozni, szomjat oltani.
Itt akartam megfelelni, elég jó lenni, kizárólagossá tenni magam.
Kudarcot vallottam.
Nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor.
Láthatatlan határokat húztam, nem csoda, hogy össze-vissza ki-bejárkálást hagytam.
Mígnem belefáraddtam.
Március 9-én kezdtem érezni az önszeretet halvány sugarait.
Megérintették a bőröm, belekapott a hajamba lágy szélként, simította a lelkem óvatosan, puhán, el nem illanva.
Létrehoztam azt az aurát, magam körülötti és belső teret, ahol ugyanolyan szépen, kedvesen, türelemmel bánok önmagammal, mint akiket a legjobban szeretek. Bántás nélkül.
A józanság megmaradt és az elfogulatlanság.
Szigorú épp olyannyira vagyok, mint megengedő - helyzetfüggő.
Tudatosan áthelyeztem magam olyan tevékenységekbe, helyzetekbe, amelyektől olyan élményeim és megéléseim születtek és születnek, amelyek jó érzéssel töltenek.
A squash nem, de a kosár a mindennapjaim részévé vált. Ugyanúgy viszem magammal a labdát, mint a kézisúlyzókat, a miniband-et.
Sátrazni készülök és lakóautózni.
Mosolyogni és bátran magamat óvni. Nem alámenni, nem lefaragni, nem megtörni. Láthatatlan aranyfonállal újrakötni.

11/08/2026

Az elmúlt 15 évben néhányszor kérdeztem csak valamelyik Vendégemet: megtartod a bemelegítést?
Egyetlen egyszer tartotta meg Maja precíz pontossággal, gyönyörűen, amikor valami nagyon erős - testi - fájdalmam volt.
Nem tartják meg, nem állnak ki.
Miért is tennék, hiszen nem ezért jönnek.
Kevesen állunk ki ( önmagunkért talán még kevesebben ), engedjük - akarjuk, hogy mindenki ránk figyeljen. Hogy megmutassuk az utat.
Hogy vezessünk.
Hogy megmondjuk: hogyan, merre, meddig és miért.
Felelősség, de erő is, egy belső, mély meggyőződés ami hajt, ami erősebb a félelemnél: mit gondolnak majd, tényleg jól csinálom, nem okozok csalódást?
Sok-sok év alatt jutottam el oda, hogy nem azért tanítom mert megtanultam, hanem mert valóban hiszek benne és működik.
Mert nagyon szeretem és nem tudom magamban tartani.
Amihez elengedhetetlen annak a bizonyossága, hogy képes vagyok rá és értek hozzá.
Kiállok minden nap, rám néznek, értéket közvetítek.
Annak idején a gimnáziumban fel kellett olvasnom több osztály előtt egy szöveget. Nem emlékszem már a tartalmára és az alkalomra sem. Arra viszont nagyon, hogy majdnem összeestem, remegett kezem-lábam, izzadtam és még sorolhatnám.
A testem tiltakozott, nem hallgattam rá.
A napokban hallgattam egy podcastet, amelyben elhangzott a költői kérdés:
Mire hallgassunk? A szívünkre, vagy az eszünkre?
A testünkre. Ez volt a válasz, ami megnyugvást adott.
Enyhülést hozott.
Évek alatt simítottam az elmém, puhítottam - és ezzel párhuzamosan erősítettem a gondolataimat, hogy meg tudjam nyugtatni, stabilizálni a testem. A hangom. Július 13-án Anya búcsúztatóján úgy olvastam fel a neki írt soraim, hogy egy tank nem tudott volna leteríteni, egy ágyú dörrenése sem nyomta volna el a hangom, egy tornádó sem ingatott volna meg.
Morzsákból, darabokból építettem fel magam, hogy azt tudjam adni, amiben hiszek.
Amiért érdemes.
Ami oda-vissza körforgást jelent. Tölt, éltet, erőt ad minden nap.

27/07/2026

Nem tettem szempillaspirált.
A metrón jutott eszembe, amikor folyni kezdtek a könnyeim.
Aztán nyugtáztam hogy nem fog elkenődni, hiszen fent sincs.
Húszévig várni.
Hűen.
Bízva.
Nem, nem vagyok Penelopé, de újraolvasom az Odyssey t ez már biztos.
Olyan alapigazságokat fektet le, hogy erősebben és mélyebben hinni kezdtem, mint valaha.
Pontosabban....újra hinni kezdtem, mert az utóbbi két hónapban teljesen elvesztettem minden hitem.
Csak Marci hangját hallottam egyre : "Nincs már miben hinnem, ráunram a tájra, nekem senkim sincsen, most látsz utoljára."
Magamban hiszek ismét.
Az utamban.
Amit kijelöltem. Nem kényszerít rá senki. Hiába is győzködne bárki az ellenkezőjéről.
Lebontom körűlem a falakat.
Láthatatlanná teszem őket, áramoljon az élet.
De nem juthat át senki, amíg élek.

25/07/2026

Mindig lesz holnap - olvasom a metróban.
Kérdés, hogy mi leszünk-e holnap.
Vagy én leszek-e holnap.
Ma délután.
Az itt /elfelejtett nők jutnak eszembe.
Akiket otthagy a férfi az egykoron közösen felépített otthonban.
Akár ház, akár lakás.
Kong.
Péntek este megfojt az üressége.
A csend hasítja a falakat, a fülemet.
Nem zörög a kulcs a zárban, nem nyomja a kapucsengőt, a kapukódot.
Nem csapja be gyorsan maga mögött az ajtót amikor késve indul, nem int vissza a lépcsőházból kedvesen. Nem lépked halkan, hogy fel ne ébresszen.
Magu(n)kra maradt nők, kutyával, cicával, renddel, vagy pont káosszal, mert az akkor is van, ha kívülről láthatatlan.
Eszembe jutott 1993-ból a Szerelem hullámhosszán című film, amelyben elhangzik, hogy olyan nőt szeretne a férfi, aki egy mozdulattal egészben meghámoz egy almát.
Tekeredik az almahéj és nem szakad el, amíg lefejtődik. Miközben a cukordinnyét pucoltam a kerámia késsel és egyben maradt az egész héj az első vágástól kezdve villant be.
Nem kérdezem, hogy mi a baj velem.
Mert valahol valaki biztosan rám vár.
Egy másik kontinensen, országban, univerzumban. És soha nem találkozunk. Mert ez nem egy film Christofer Nolantól, amelyben bármi megtörténhet.
Ő is Chris.
Nincs menekvés.

15/07/2026

Sosem akartam kockás hasat.
Sosem akartam szálkás, kifejezetten izmos lenni.
Csak azon a látványon ( és állapoton ) akartam változtatni, amilyen voltam kb.15 és 28 éves korom között.
Rengeteget sportoltam, mozogtam - kompenzáltam!!! - és csontsovány voltam. Szinte nulla izomzattal, gyér állóképességgel. Keveset ettem.
És egyszercsak elég volt.
Két kisgyermekem volt 2007-ben, cipeltem a babakocsit, bkv ztam, akkor még nem vezettem, kenguruztam, bevásároltam, mindent csináltam.
Aztán elkezdtem fokozatosan csoportos órákra járni ismét.
2004-ig heti 14 órát edzettem, napi kettőt.
Borzasztóan néztem ki....mert a megfelelő táplálkozás a kanyarban sem volt.
És szépen lassan haladni kezdtem az úton. Megismertem a Mázsaházat.
A 16 kg os bellt.
A légzést.
A csendben edzést.
A testtudatot.
Ami azóta is tart....tanulom a testem.
És másoknak is utat mutatok. Annak, aki fogékony, nyitott és befogadó.
Az izom jó. A legjobb. Ez visz előre és persze a szív. ( erről majd később )
Volt ffi, aki azt mondta: túl izmos vagyok, emiatt nem akar velem randizni. Volt aki azt: nehogymár egy nőnek kockásabb legyen a hasa, mint az enyém. Volt aki azt: úristen, ha így nézel ki, milyen a párod? ( ....semmilyen, mert pont elmenekül minden ffi )
A külső mennyit számít...még hogy nem?
Szinte csak az.
És ez alapján ítélnek meg, riadnak meg, kerülnek el, választanak mást.
Pedig ez egy "mellekhatás". Ami belül van, az okozza, az hajt, és talán ez az, ami félelmetes.
De már nem várom a bátor Férfit, aki hisz magában, aki sportol és mit ad Isten kockás a hasa és színizom a teste, mert neki fontos hogy karban tartsa magát, hogy ne dohányozzon és ne igyon, hanem f**t legyen és erős.
Már nem hiszem hogy a sors tartogat nekem bárkit is, meg hogy ha végre leteszem ami nem az enyém, akkor majd utat nyitok annak, aki az....bullsh*t.
De az úton menni kell tovább és jóideje megvan az irány, ami marad is.
A Vendégeim, akik fél év, egy év alatt rám csatlakoznak, azt látom, hogy hálásak emiatt és mindig köszönetet mondanak.
Mint ahogyan én is minden alkalom után.
Hiszen bármit lehetne csinálni abban az egy órában. És mi edzünk. Úgy, ahogyan.

12/07/2026

- Kivel mész?
- Egyedül. Mindig egyedül megyek az ilyenekre...milyenekre? Futóversenyre. Pedig mindig is az volt a vágyam, hogy a célban Valaki várjon. A Szerelmem. Aki végig drukkol nekem. És nem csak akkor, hanem az év minden napján bíztasson. Futáskor, amíg edzem, vagy miközben élek.
De nem.
Nem bátorít senki.
Azaz de. Tegnap Rea azt mondta, ne adjam fel.
Így hát mentem.
Krisz többször mondta, hogy ügyes vagyok, büszke rám. De nem jött velem sehová.
Tízévesen kerültem az atlétika pályára. Akkor is csak egyetlen dolgot szerettem volna. Elsőként célba érni, hogy büszke legyen rám az Anyám és az Apám.
Édesanya fentről néz rám és érzem, hogy büszke.
A betöltetlen hiányok nem mindig töltődnek be.
A vágyak nem mindig teljesülnek.
Az álmok nem mindig válnak valóra.

Cím

Dunakeszi

Telefonszám

+36707732390

Weboldal

facebook.com

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni I See You új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.