I See You

Kijövök a szaunából, az öltözőbe lépek.
Azonnal megcsap, de inkább körbevesz az illata.
Az a finom, könnyed púder - parfüm elegy, amelytől azonnal azt érzed: béke.
A tükör előtt áll, rendezgeti az összképet.
Egy másodperc az egész, annyit mondok neki: Milyen szép vagy.
Mert az. Anna-korú forma, szőke haj, fehér bőr, törékeny alkat, szolíd smink.....és az egész sugárzóan üde.
Őszintén meglepődik és azt mondja nagyon kedves vagyok, köszöni.
Kérdezem: alkalom lesz?
És máris megjelenik az a hamisíthatatlan mosoly az arcán: igen, egy randi.
Minden benne volt ebben a két, három másodpercben.
Az Élet.
A vágyakozás, a remény, a hit.
Puha volt a hangja, a lénye, mint egy angyalé.
Összeroskadva szinte a fejfájástól, a fáradságtól és az űrtől álltam a zuhany alá és engedtem magamra a vizet.
És elkezdtem engedni az érzéseimet is:
Szeretném várni a pillanatot.
Szeretnék csinosan öltözni, lágy sminket tenni, a ráncaimat nem takarni, a szemembe reményt hozni.
A szívem dobbantani, a lábam libbenteni.
Tetszeni akarni, elvarázsolni, viszonzásra lelni. Önfeledten mosolyogni, illatot magamba szívni, ölelést kapni.

Nem látott fehérruhában.
Nem látott ragyogva Igen-t mondani.
Csak egy papír....persze.
Az mondja, akinek evidencia volt ez is.
Lakás, autó, esküvő, gyerek.
Telnek a napok.
Minden perc közelebb visz július 13-ához
Július 21-én hogyan köszöntsem fel?
Addig még kitalálom.
Belső, csendes megemlékezés.
Vagy dühöngő üvöltözés?
A tudatosság olykor cserben hagy.
Akkor is, amikor megeszem a kókuszrudat.
Igaz, csak a minit, kb.30 gramm.
A lélek mennyi is? Kilenc?
Felkészülni, mint egy vizsgára.
Ez lesz.
Lecke minden nap/ra.

Vasárnap, 6:50 kor szólt az ébresztőm.
Szombaton 6:00 kor, hogy elérjem a 7:38 as vonatot.
Vasárnap reggel megyek futni. Betervezem. Sokat nem kell rajta, mert ez az egyetlen nap, amikor ki tudok menni. A szombat a pihenőm és most táncon sem voltam.
Miért megyek vasárnap reggel futni?
Az ágy húzna, de nincs aki húzna.
Nincs szuszogás, odabújás, ölelés.
Sivárság van, egyedüllét.
Miért nem strandol?
Tegnap voltam.
Miért nem főz?
Ebédre fogok.
Miért nem megy konditetembe, ahol van klíma?
Holnap megyek.
Miért nem kirándul?
Egyedül nem indulok neki.
Miért nem bringázik?
Fáj a térdem.
Miért nem takarít?
Meglesz az is.
Miért nem megy moziba?
Múlt héten voltam.
Miért nem találkozik valakivel?
Majd fogok.
Miért nem olvas?
Nem tudok odafigyelni.
Azt mondják, ne hiányból létezzünk, keressünk, müködjünk.
Nem keresek.
Azt sem értem néha miért működöm.
A létezés meg...csak megtörténik.
Anya azt mondta április közepén, ha meggyógyul, szeretne egy kiskutyát. Másnap vettem és vittem neki egy zsemleszínű plüsst. Mellette volt, amíg az intenzívre került.
Ott elvettek Tőle mindent.
Az életét is.

19.
17.
13.
11.
Prímek
Van, hogy prímák...december 17. Születés.
11. Halál
13. Temetés
Ez tényleg igaz?
Ez valóban meg fog történni?
Valóban megtörtént?
Van, ami akkor is létezik, ha nem hiszünk benne.
A szerelem is ilyen.
És ahogy Zsu írta: "Nincs más út, mint a jövőbe vetett hit."
Szép. Szép lenne. Szép lehetne.
Nekem most nem megy.
Jóideje nem megy.

Amikor kimondják a válást.
Részleges halál.
Vagy teljes?
Sokan házasodnak, az amíg a halál el nem választ reményében; aztán sokan válnak - bármilyen oknál fogva.
Túl sokan.
Azt mondjuk, a szeretőnkkel szakítunk, a házastársunktól válunk.
Vele miért nem szakítunk?
Megreccsenős veszteség mindkettő.
Gyász követi mindkettőt.
Akár egy életen át tartó feldolgozás.
Vagy fel nem dolgozás.
Sosem váltam.
Sosem házasodtam.
Szakítani jópárszor. Túl sokszor.
Nem tanultam meg maradni, megtartani.
Önfeladni igen, elmenni a falig szintén.
Nem tanultam meg szeretni minden áron- bármi áron.
Engem sem szerettek mindörökké.
Amikor kimondják a halált.
Egyetlen egyszer történik meg.

Úgy nőttem fel, hogy mindenki okos volt.
Úgy nőttem fel, hogy mindenki szép volt.
Úgy nőttem fel, hogy szinte senki nem dohányzott, nem ivott.
Úgy nőttem fel, hogy szinte mindenki mozgott.
Beszélgettünk, társasoztunk, kirándultunk.
Távolodunk, közeledtünk, sírtunk, nevettünk.
Együtt voltunk, aztán külön mentünk, eltemettük, tovább mentünk.
Mesét olvastunk, diafilmet néztünk, olykor étterembe jártunk.
Karácsonykor sokat ettünk, ünnepekkor mosolyogtunk.
Gondolom szerettük is egymást, vagy igyekeztünk, mert okunk nem volt az ellenkezőjére.
Ez formált azzá, aki vagyok.
Ezért ezek az értékek fontosak.
Ezért keresem ezt a teret, közeget, mert nekem ez a jó, ez az "alap".
Bárki bármit mondhat, ha ez az én döntésem, az én választásom: tudnom kell viselni a következményeket.
Hogy egyedül maradok, mert nincs szép és okos és békés egyben, aki sportol, tisztán eszik és kedves....és egyedülálló és engem választ.
Nem tudok magamon változtatni aszerint, hogy mit szeretnék és hogyan.
Egy valamiben változom és fejlődök: már nem visz mélyre a fájdalom.
Nem hasít a magány.
Nem üvöltök és nem sírok.
Inkább futok.
Írok.
És megengedem az összes érzésemet.

Tajpej óta keresem a párnám.
Tajpej óta várom Annát.
Korábban is volt min aludnom, de nem volt ezer éve mélyalvásom.
9000 km-rel távolabb talált meg a napi 9 órányi mozdulatlan, mély álom, ami úgy feltöltött pillanatok alatt, mint semmi más az elmúlt 9-10 évben.
Szándékosan 2016-ra datálom, amikor Újpestre költöztünk éreztem hogy ott megnyugszik a szívem: egy hónapig jól pihentem.
A párna teszi biztosan - gondoltam kint és kerestem itthon valami hasonlót, ugyanolyat nem lehet, mert Ani nélkül semmi nem ugyanolyan.
A harmadikat vettem meg, ebben bízom.
Újra és ismét.
Bizalom nélkül mit sem ér.
És vágyom-várom azt a mély szuszogást - olykor furakodást - mellettem, ami kizárja hogy eleget töltsek mélyalvásban, de vagyok így abban a világban, amelyért érdemes reggelente felébrednem.

Van az a pont, amikor már nem tud jobban fájni.
Tudod mi történik.
Látod, mi történik.
Minden érzékeszerved felfogja mi történik.
De szétforgácsolódott a szíved minden darabja. Szilánkokra hullott, a legapróbbakra.
Szúnyog, vagy pókháló. Nem mindegy, pedig állatnév mindkettő.
Az egyik körbefon, megfojt. A másik távol tarja, lélegezni hagy. Ránézésre mindkettő hajszálvékony. Mégis, mekkora erejük van. Vékony jégen táncolunk, vagy vastag jégpáncélon lépkedünk? Az egyik félelmetes, a másik felbátorít.
A szlengben dilidokinak hívják a pszichológust.
Vagy az hívja annak, aki soha nem volt elég bátor, hogy szembenézzen önmagával és a démonaival.
Flóra segít nekem, pont ma szembesültem vele, hogy már 2021. augusztusa óta. Tudtam persze, de sosem gondoltam még bele, hogy lassan öt éve.
És már hallom is....öt év után még mindig „kell” a segítség?
Abszolút. Vállalom. És azt is tudom, hogy pontosan azért tartok itt, mert segít. Nem helyettem tekeri a bringát, hanem megmutatja hogyan is működnek azok a pedálok...mi kell ahhoz, hogy hajtani tudjam őket, egyedül. Szembe széllel, szélcsendben, napsütésben, hóban, fagyban, jégesőben.
Már a Zsigmond térnél göcsben van a gyomrom, pillanatok alatt hatványozottan megemésztem a spenótot amit ebédre ettem, sőt még azt is jóelőre, amit még meg sem ettem. Szétmar belülről a bizonytalanság. A hazaúton már csak sírok, zenét hallgatok, a Parlament gyönyörű, soha ilyen szépnek nem láttam még. De ahogy Ráskó Eszter mondta, én nem szivaroztam április 12. után egy hétig láncban. Ellenben jártam napi szinten a kórházba, mint ahogyan teszem azóta is; visz a lábam, visz a metró, visz a minden, egészen más Világ.
A legkedvesebb részem lámpaoltás után amikor elfújom a mécseseket. Egyesével mind a 8-10 et, megvan a rituáléja, a varázsa, miközben száll fel a füst, az az aprócska, kúszó és telerakja a szobát jósággal, békével, illattal.

Nem minden elkerülő nárcisztikus.
Nem minden reccsent gonosz.
Nem mindenki gyáva, aki fél.
Nem mindenki közelít, aki bátor.
Nem mindenki boldog, aki magányos.
Nem minden lezárás a vég.
Nem minden fekete vagy fehér.
Nem minden egyszavas: közöny.
Nem minden várakozás: leszarom.
Nem mindenki tudja hogyan kell, vagy érdemes.
Mert nem látjuk merre van az egyenes.
Nem hisz már szinte senki egymásnak.
A bizalom vesztésnek megvan az ára.
De nem minden sértődés igazi.
Nem minden elkerülés valódi.
..nem akarjuk előröl kezdeni, nem akarunk hinni, remélni, bízni.
Mert le kellene ásni mélyre, a legmélyére, hogy azt tudjuk mondani: szeretném jól csinálni.
Talán a legnehezebb idáig eljutni.
Karcol, izzaszt, tép, hasogat, boncol és végül feloldoz, átmos, átsegít és lényegít.

Színek, formák, illatok, tapintások.
Az érzékeinkre hatnak anélkül, hogy tudatában lennénk velük.
Nem tudatos...így is fogalmazhatnám.
Nem a döntéseim által meghatározott vonzalmak.
Hanem érzelem vezéreltek.
Egyezések húzódnak mind mögött. Ugyanaz az illat, forma, íz, tapintás.
Az idegrendszer választásai.
Sejtszintű voksolás.
Nem is tudod miért, de megtörténik.
Már benne vagy.
Ösztönösen eldöntötte helyetted a tested.
És akkor jöhet az elme.....kapálózhat, kiabálhat, üvölthet, vagy akár csendben odasúghat: nem lenne szabad. Nem így "kell". Ne így dönts.
Meg lehet erőszakolni.
Lehet ésszel cselekedni.
Az igazi, őszinte, mélyről jövő választásaink egy életre elkísérnek. És egy életünk van.