28/08/2026
Az iskola és a bizonytalanság. Fontos téma!
Nemrég egy középiskolában tartottam érzékenyítő előadást, amikor szóba került a váratlan röpdolgozat kérdése. Ez egyébként - a házi feladatok és az órai munka Krétában való rendszeres rögzítése mellett - azon akadálymentesítések egyike, amelyek tapasztalataim szerint rendre komoly vitákat tudnak elindítani a tantestületekben.
Az egyik pedagógus felvetette: de hát ennyi terhelés kell. Nem tudhatja mindig előre a diák, mikor kell teljesítenie. Valahol ez is felkészítés az életre.
Értem ezt a gondolatmenetet. Mégsem gondolom, hogy a kiszámíthatatlanság gyakorlása önmagában felkészít a kiszámíthatatlan életre.
Nézzük meg inkább, mit jelenthet egy váratlan röpdolgozat annak a fiatalnak, akinek a bizonytalanság eleve komoly terhelést jelent.
Lehet, hogy az iskolai nap terhelése már jóval azelőtt elkezdődik, hogy reggel belépne az iskola kapuján. Talán már előző este azon jár az esze, mi vár rá másnap. Talán nehezen alszik el, vagy éjszaka is felébred. Hiszen számára egy teljesen átlagos iskolai nap is tele lehet bizonytalansággal, társas helyzetekkel, alkalmazkodással és olyan elvárásokkal, amelyekre folyamatosan készen kell állnia.
Aztán, ahogy kilép a biztonságot jelentő otthona ajtaján, máris jön a kiszámíthatatlan, stresszkeltő világ okozta számos szoongató kérdés benne:
Késik-e a busz? Odaérek-e? Hol kell majd ülnöm? Mit mondok majd a padtársamnak? Szólítsam meg? De olyan ciki lesz, ha ma is átnéz rajtam, mint máskor, mintha ott sem lennék… Ha viszont nem szólok, akkor meg az lesz furcsa… Bárcsak meg merném kérni a tanárt, hogy máshová üljek..
Ki lesz bent? Vajon jön ma az a társam, akit szintén kinevetnek a többiek? Olyan sokszor hiányzik... mindig hányingere van és gyomorfájása... Vele legalább jól elvagyunk, és együtt kevésbé érezzük magunkat számkivetve.
Mi változik meg ma? Lesz-e helyettesítés? Felszólítanak-e? Jól értem-e majd, mit várnak tőlem? Ha nem értem, amikor hozzám szólnak, hogyan viselkedjek, hogy ez másoknak ne tűnjön fel? Mi van, ha nem értem a feltett kérdést, butaságot válaszolok, és mindenki rajtam fog nevetni?
Aztán beér az iskolába.
És ha bármelyik órán jöhet egy röpdolgozat, akkor nem egyetlen tantárgyra kell készülnie. Napokon keresztül készenlétben kell tartania öt-hat tantárgy tudásanyagát. Újra és újra átnézni, ismételni, fejben tartani, mert bármikor szükség lehet rá, bármikor számonkérhetik.
Ez önmagában hatalmas munka.
És mire végül tényleg jön a röpdolgozat, lehet, hogy éppen az a folyamatos készenlét emésztette fel az energiáját, amelynek elvileg a jobb teljesítményt kellett volna szolgálnia.
Aztán megérkezik a váratlan számonkérés.
Az előadásaimon úgy szoktam mondani: "Rajtaütésszerűen... mintha jönne a TEK és elvinne..."
Mosolyogtak rajta páran most is, pedig a hasonlat mögött van egy nagyon komoly kérdés.
Miért gondoljuk azt, hogy a váratlan teljesítményhelyzet készít fel az életre?
Ha egy iskolába ellenőrzés érkezik, jellemzően előre tudnak róla.
Ha a munkahelyemen prezentálnom kell az eredményeimet egy meetingen, tudom, mikor lesz.
Az egyetemen előre tudom a ZH és a vizsga időpontját. Tudom, milyen anyagból kell készülnöm. Sokszor még vizsgaidőpontok közül is választhatok.
Ez nem egy védett burok. Ez egy korrekt, kiszámítható keret, amely segíti, hogy a tudásomat mutathassam meg, ne azt, hogyan reagálok egy váratlan helyzetre. Lehetőséget ad, hogy tudásom legjavát nyújtva fel tudjak készülni és a legtöbbet tudjam a helyzetből kihozni.
És persze az élet tele van olyan dolgokkal, amelyeket nem lehet előre jelezni. Éppen ezért nem látom értelmét annak, hogy mesterségesen még többet gyártsunk belőlük ott, ahol nincs rá szükség.
Egy előre jelzett röpdolgozattal nem tesszük kiszámíthatóvá egy neurodivergens fiatal egész világát.
Nem szüntetjük meg az iskolába vezető út bizonytalanságát.
Nem tudjuk garantálni, hogy nem lesz hangosabb az osztály.
Nem tűnik el a helyettesítés, a társas helyzetek, a váratlan kérdések, a sokszor érthetetlen vagy követhetetlen instrukciók és íratlan szabályok, a programváltozás vagy az aznapi száz másik alkalmazkodási helyzet.
Csupán egyetlen akadályt gördítettünk el az ezerből.
És talán éppen ettől marad egy kicsivel több energiája arra a kilencszázkilencvenkilencre.
Az akadálymentesítés azt is jelenti, hogy amit nem muszáj nehézzé tenni, azt nem tesszük azzá.
Mert ha a számonkérés célja annak megmutatása, hogy mit tud a diák, akkor olyan helyzetet érdemes teremtenünk, amelyben valóban megtudhatjuk ezt!
Egy váratlan, erős stresszt kiváltó helyzetben ugyanis könnyen előfordulhat, hogy nem a diák tudása válik láthatóvá, hanem az, hogy abban a pillanatban mennyire képes megküzdeni a lefagyással, szorongással és a túlterheltéggel. És ez az összes diákra igaz, nem kell hozzá ND-nek lenni.
És van még valami, ami talán ennél is fontosabb: a bizalom.
Ha egy pedagógus szerepe a diák számára időről időre az lesz, hogy rajtakapja azon, amire éppen nem készült fel, akkor nagyon nehéz ugyanahhoz a felnőtthöz bizalommal fordulni akkor, amikor baj van.
Nehéz jelezni, hogy valami nem érthető.
Nehéz elmondani, hogy valami épp túl sok.
Nehéz segítséget kérni, elakadást bevallani, bizonytalanságot, sebezhetőséget megmutatni.
Márpedig a bizalom a megtartó kapcsolat egyik alapja. Ha ez meginog, sérülhet a fiatal részvételhez és tanuláshoz való hozzáférése is.
