17/08/2025
Nem, a kisgyerek nem hisztizik. Az idegrendszeri terhelhetőségi szintjének megfelelően reagál. Ha nem várjuk el egy kétévestől, hogy egyedül felöltözzön vagy tudja, hány óra van, miért gondoljuk, hogy képes lenne kezelni összetett érzelmi helyzeteket? A szabályokra, testvérféltékenységre vagy csalódásra adott reakciója nem túlzó, csak túl nagy falat egy fejlődésben lévő idegrendszernek.
Ha nem lep meg minket, hogy egy hároméves kisebb, mint egy nyolcéves, és hogy sok mindent még nem tud, amit az idősebbek igen, akkor miért bélyegezzük meg, amikor ez az éretlenség a viselkedésében is megmutatkozik? Amikor azt mondjuk egy kisgyerekre, hogy hisztizik, az gyakran nem más, mint a felnőtt empátiahiányának és tájékozatlanságának a tünete. És miközben így címkézzük, azt az üzenetet közvetítjük, hogy az érzelmek zavaróak, a harag veszélyes, és ő maga nem érthető. Ezek a visszajelzések mélyen beépülnek, és felnőttkorban már belső monológként szólnak tovább: “túl sok vagyok”, “nem szabad éreznem”, “valami baj van velem”.
Ez pedig már nem a gyerekről szól, hanem a gondozóról. Arról, hogyan reagálunk, ha valaki nem felel meg az elvárásainknak, és mit tanítunk ezzel a kapcsolatokról, az érzelmekről, az önmagunkhoz való viszonyról. A gyerek nem rossz, csak még kicsi. És amit most tőlünk kap, azt továbbviszi, a kapcsolataiba, a szülőségbe, önmaga belső világába. Nem tökéletes felnőttre van szüksége, hanem olyanra, aki hajlandó tanulni. És maradni. Akkor is, amikor nehéz.
20/07/2025