06/10/2026
Ők a “mi” Sajátszabályos gyerekeink pedagógus szemmel.
„Nincs róla papír.”
Van az a gyerek az óvodában (és az iskolákban is), akiről nincs szakvélemény.
Nem SNI.
Nem BTMN.
Nincs diagnózisa.
Nincs mellette gyógypedagógus.
Papíron nincs vele semmi különös.
Csak éppen minden nap nehéz neki valami.
Ő az, aki befogja a fülét, amikor hangosabb lesz a csoportszoba.
Aki az öltözőben még együttműködik, aztán mire mindenki felöltözik körülötte, már a földön fekszik és sír.
Aki nem akar beállni a körbe.
Aki ellöki magától a másik gyereket, pedig lehet, hogy valójában játszani szeretne vele.
Aki kiborul attól, hogy ma nem arra megyünk ki az udvarra, amerre tegnap.
Aki a közös tevékenység közben feláll, járkál, matat, bebújik az asztal alá.
Aki századszor is túl erősen ölel.
Aki mindenhez hozzáér.
Vagy éppen az, aki szinte semmihez.
És persze lehet az is, aki egészen jól „elvan”. Nem zavar senkit. Csak alig kapcsolódik, inkább figyel, félrehúzódik, és ezért sokkal könnyebb nem észrevenni, hogy neki is nehéz.
Kívülről ezekre nagyon könnyű magyarázatot találni.
Nem figyel.
Nem fogad szót.
Hisztizik.
Nem tud viselkedni.
Nem akar részt venni.
Majd megszokja.
Otthon biztos mindent ráhagynak.
Pedagógusként pedig egy idő után mi is elfáradhatunk.
Mert közben ott van még húsz-egynéhány másik gyerek. Haladni kellene. Fel kellene öltözni. Ki kellene menni. Le kellene ülni ebédelni. A többiek már várnak. Valaki sír. Valakinek pisilnie kell. Valaki összeveszett a barátjával.
És közben ő megint nem jön.
De mostanában egyre többször foglalkoztat egy kérdés:
Mi történik, ha a „nem akarja” helyett egyszer azt kérdezzük: mi van, ha most nem tudja?
Mi van, ha nem azért nem ül a körben, mert nem érdekli?
Mi van, ha nem azért rohan ki egy helyzetből, mert rosszalkodik?
Mi van, ha nem azért borul ki egy aprónak tűnő változástól, mert elkényeztették?
Mi van, ha nem azért lök, szorít, kiabál, menekül vagy éppen vonul félre, mert „ilyen a természete”?
Mi van, ha a viselkedése valamit elmond arról, hogy ő hogyan éli meg azt a helyzetet?
Lehet mögötte érzékszervi túlterhelődés. Lehet nehéz számára a társas helyzetek értelmezése. Lehet, hogy több időre van szüksége az információ feldolgozásához. Lehet, hogy nehezen szabályozza magát egy zajos, mozgalmas környezetben. És lehet számos más oka is.
Ezekből pedagógusként nem állítunk fel diagnózist.
De ahhoz nem kell diagnózis, hogy elkezdjünk figyelni.
Mikor történik?
Mi volt előtte?
Milyen helyzetben működik könnyebben?
Segít-e, ha előre tudja, mi fog következni?
Másképpen reagál-e kisebb csoportban?
Mi történik, ha kevesebb inger veszi körül?
Érti-e a közösen elmondott instrukciót, vagy négyszemközt sokkal könnyebb neki?
Van-e olyan megoldás, amivel ő is része tud maradni a közösségnek?
Mert szerintem itt van egy nagyon fontos határ.
A gyermeknek nem attól lesz szükséglete, hogy azt valaki leírja egy szakvéleményben.
A szakvélemény természetesen fontos. Segíthet megérteni a helyzetet, szakemberhez és célzott támogatáshoz vezethet. De az odáig vezető időszakban is ott van előttünk egy valódi gyermek, valódi nehézségekkel.
És van ennek egy másik oldala is.
A szülő, aki délután érkezik érte.
És már messziről látja a pedagógus arcán, hogy ma is történt valami.
„Ma megint nem vett részt.”
„Ma megint meglökte a többieket.”
„Ma megint kiborult.”
„Beszéljenek vele otthon.”
Ha ezt valaki újra és újra hallja a saját gyermekéről, egy idő után könnyen azt érezheti, hogy nem egy nehéz helyzetről beszélünk vele, hanem maga a gyermeke lett a probléma.
Pedig lehet, hogy a pedagógus ugyanúgy keresi a megoldást.
Lehet, hogy a szülő is.
És lehet, hogy közben a gyerek az egyetlen, aki még nem tudja elmondani:
„Nekem ez így túl sok.”
„Ezt nem értem.”
„Nem tudom, hogyan kellene csatlakoznom.”
„Segíts másképp.”
Talán ezért lenne érdemes néha nem azzal kezdenünk, hogy:
„Mi a baj ezzel a gyerekkel?”
Hanem azzal:
„Mi történik ezzel a gyerekkel?”
A kettő között csak néhány szó a különbség.
Pedagógiailag viszont óriási.
És kíváncsi vagyok a szülők és a pedagógusok tapasztalataira is:
Ismertek ilyen gyereket? Olyat, akiről sokáig mindenki azt hitte, hogy „nem akarja”, „rosszalkodik” vagy „majd kinövi”, aztán egyszer csak kiderült, hogy valami egészen más van a viselkedése mögött?
