ÉNAKADÉMIA

A fixáció kitakarja a lehetőségeket

“Képzeld el: egy ember ül egy hatalmas, nyitott mezőn. Körülötte fák, fű, szabad tér — amennyire a szem ellát. És mégis teljesen összetörve ül ott, mert közvetlenül előtte van egy kerítés. Mindkét oldalán nyitott. Nem zárt. Nem magas. Nem veszi körül. Csak éppen pontosan előtte van.

A kerítés túloldalán látja, amit akar. Ami hiányzik. Ami soha nem lesz meg.
Legalábbis ez az érzése.

Kívülről figyelve nem érted mi a probléma, ami ennyire meggyötörte. A millió lehetőségbe belepiszkít kicsit az a rövid kerítés szakasz. Szóval, ok, nem tökéletes, de hát azért láttál már sokkal nehezebbet.

Csakhogy ő nem azt a képet látja, amit te kívülről figyelsz. Ő nem látja — mert nem tud visszalépni eléggé —, hogy megkerülje. Egyszerűen. Három lépés jobbra, és máris nincs kerítés. Vagy három lépés balra. De nem lép. Mert túl közel van ahhoz, hogy lásson bármi mást, mint az akadályt.

Nade a képen szereplő ember nem csupán az egyperceseim mesebeli főhőse. Ő megtestesít mindenkit, aki valaha elmondta már, hogy a szomszédja bunkó, a főnöke igazságtalan, a párja figyelmetlen.
Aki tudja pontosan, miért nem működik az élete — mert az okot már régen azonosította, elnevezte, és azóta minden egyes nap meg is erősíti magának, hogy igen, ott van, ugyanott, változatlanul.

Mert az a különös a személyes nézőpontunkban, hogy amit egyszer meghatároztunk, azt utána folyamatosan igazoljuk is magunknak. Sokszor nem tudatosan. Csak a figyelmünk reflektorként világítja meg az ismétlődőt. A bunkó szomszéd minden reggel bebizonyítja, hogy bunkó. A figyelmetlennek látott pár minden este megerősíti a diagnózist. A világ visszaigazolja a várakozásainkat — nem azért, mert tényleg kizárólag olyan, hanem mert mi leginkább csak azt vesszük észre belőle (…)”- Kőhegyi Móni

👉 Ha hasonló tartalmakat olvasnál, iratkozz fel hírlevelünkre! 👉preview.mailerlite.io/forms/1614254/158936467019663279/share

ELLENÁLLUNK A VÁLTOZÁSNAK

A legtöbben minden erőnkkel ellenállunk a változásnak. Fondorlatos önbecsapással, tiszteletreméltó kitartással – amire gyakran még büszkék is vagyunk – halogatjuk azt, amiről mélyen belül tudjuk, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik.

Ráadásul minél erősebbek és kitartóbbak vagyunk, annál tovább tudjuk fenntartani a régi mintákat. Így a változás helyett gyakran saját magunkat akadályozzuk.

Ha úgy érzed, eljött az idő a változásra, kurzusaink segíthetnek elindulni az úton.

🎉 Csak ma éjfélig az összes kurzusunk 50% kedvezménnyel érhető el!

⏰ Ne maradj le, az akció ma éjfélkor véget ér!

🎟️ Kuponkód: ENIDOM50

👉 enakademia.net/onlinekurzusok

NE AZ ÉLETRE SZÓLÓT KERESD!

Sokan képtelenek a lehetőségek közül választani, pedig nem is kell. A most időszerű elég. Nem tudom és nem is kell, hogy tudjam, meddig tart. Talán életem végéig, talán korszakos, talán holnap továbblépek belőle. De ez mindegy is, a lényeg, hogy ma ez lelkesít. Tehát merni kell most lépni ebbe az irányba.

Játszani, tenni, mert itt van dolgom, mert erre tudok a leginkább haladni, itt tudok a legtöbbet adni. Mert ehhez van erőm és kitartásom, tehát itt várnak tanulságok, amelyek csakis tapasztalva szerezhetők meg. Tenni kell, hogy kiderüljön!

Legjobban ott hasznosulok és épülök, ami legjobban lelkesít, ennyi elég. A tartósság miatt pedig nem kell aggódni, minél jobban lelkesít, annál maradandóbb lesz az irány.

A nyári időszak mindig lehetőség, mert szól pihenésről, kikapcsolódásról, töltekezésről is. Lehetőség; másként együtt lenni, jobban megismerni egymást, új kapcsolatot kezdeni.

Segítségedre lehetnek ebben online kurzusaink. Most péntektől vasárnap éjfélig megkönnyítjük a választást, az összes kurzusunkat 50% kedvezménnyel éred el!

Válogass már most! A nyár indító akció június 19-21.-ig tart. Használd a Kuponkódot: ENIDOM50 👉 enakademia.net/onlinekurzusok

“Az aki saját maga tud lenni – az vonzó.

Képzelj el valakit, aki belép egy szobába – és nem néz körül azonnal, hogy kit kell megnyernie, ki mit gondol róla, hol van a másik. Csak belép. Tudja, hol van. Tudja, mit akar.

Figyelj, mert ez fontos. Mindeközben nem arrogáns, nem hideg, nem lenéző és nem elutasító – csak... otthon van magában.

Valószínűleg te is ismersz ilyen embert. És valószínűleg vonzó.

Ez az autonómia.

Nem a függetlenség mint elzárkózás, nem a „nem szorulok senkire" típusú páncél. Hanem az, hogy valakinek van egy belső középpontja, ahonnan nem löki ki semmi és senki. Ez a személy olyan módon marad ebben a középpontban, hogy közben nyitott, kapcsolódni képes. Szeret, és jelen van, de nem veszíti el saját magát.

Most pörgesd vissza az idő kerekét addig a pontig, amikor utoljára ilyen voltál. Mikor volt?

Mert a majdnem kapcsolatban, amiről a korábbi posztokban szó volt, ez lassan kopik. Nem drámai hirtelenséggel omlik be – csak halkan, fokozatosan lesz egyre gyengébb. Előbb csak az igényeidet igazítod hozzá. Aztán a terveidet. Aztán azt, ahogyan magadra gondolsz.

Itt most megállok egy pillanatra, mert ez egy igazi határpont. Innentől van, hogy lassan az ő reakciója lesz a mérce – ha ő jó kedvű, jó a nap. Ha elérhető, megkönnyebbülsz. Ha távolabb van, keresel magyarázatot, megpróbálod helyre tenni, visszarendezni azt a kényelmetlenséget, amit az ő hiánya kelt benned. És még az is előfordulhat, hogy ha ez nem sikerül, akkor egészen szorongó érzésed lesz, hogy nem vagy elég... elég jó, elég vonzó, elég odaadó ... ... ...

Ez ilyenkor nem szerelem. Ez folyamatos, fárasztó, önfeladó kiszolgáltatottság.

És itt a paradoxon: minél jobban köré szervezed magad, annál kevésbé leszel vonzó számára. Nem azért, mert felszínes lenne vagy nem értékeli azt, amit adsz. Hanem mert nincs egy másik világ, amibe néha nem lát be. Nincs egy ember, akinek saját élete van – olyan élete, ami nélküle is teljes.

A vágy ugyanis nem az ismerős felé áramlik. A vágy a kissé elérhetetlen felé áramlik. Nem a manipulatívan visszatartott felé – hanem a valóban élettel teli felé. Akit fel kell fedezni. Aki nem azért nincs mindig ott, mert játszik, hanem mert van élete, van mire figyelnie, van ami tölti.

Ez a különbség óriási. Az egyik szerep, a másik valóság.

És a valóság az egyetlen, ami hosszú távon működik.

Szóval az autonómia nem stratégia. Nem azt jelenti, hogy mesterségesen visszatartod magad, hogy többet érjen a jelenléted. Azt jelenti, hogy visszatalálsz ahhoz, aki voltál, mielőtt köré kezdted szervezni az életedet. Régi vagy új barátokhoz, akiket egy ideje hanyagolsz. Ahhoz a projekthez, ami izgalommal töltött el. Ahhoz a szokásodhoz, amit valahogy elengedtél. De legfőképp azokhoz a határaidhoz, amiket annyiszor áttoltál, hogy már szinte nem is emlékszel, hol voltak.

Nem ellene teszed. Ez a te visszatérésed. Vagy magadra találásod, ha esetleg korábban nem voltak meg benned ezek a határok.

És ha ő erre érzékeny – ha valóban érdekled, ha valóban lát téged –, akkor ezt meg fogja érezni. Nem biztos, hogy azonnal. Nem biztos, hogy úgy, ahogy te szeretnéd. De valami elkezd változni, amikor te elkezded komolyan venni magadat.

Ha pedig nem érzi meg – az is válasz. Kemény, de tiszta.

Egyetlen kérdést érdemes magadban forgatni kicsit és hagyni megszületni félelem nélkül a valódi válaszokat.

Mi lenne, ha te is nagyon fontos lennél ebben az egyenletben? Akár a legfontosabb? – de szándékosan nem így fogalmaztam, mert tudom, hogy mennyire ott van a szívedben, és azt is, hogy mennyire nem akarsz, nem tudsz kicsit sem önző lenni.

De mégis. Térjünk oda vissza, hogy mi van, ha nem csak ő fontos. Nem csak a kapcsolat sorsa. Nem az, hogy mit gondol, mit érez, mit fog csinálni, ha te változtatsz valamit.

Hanem te. A te életed, a te igényeid.

A Te időd– ami most is telik, csendesen, napról napra, miközben vársz valamire, ami lehet, hogy soha nem lesz az, aminek szeretnéd.

Önzőség lenne magadat is választani? Nem, nem önzőség. Tudom, hogy annak hangzik – mert sokunknak úgy tanították, hogy a szeretet az önfeladásról szól. Hogy aki igazán szeret, az kitart, alkalmazkodik, megvár. És ez igaz, egészen addig a pontig, amit magadnak nem ártasz ezzel. De van egy pont, ahol a kitartás már nem erény. Ahol nem őt tartod – hanem azt a képet tartod, amit magadban festettél róla. Azt a verziót, aki majd egyszer megmutatja, hogy megérte.

Ez a pont néha nagyon nehezen látható belülről.

Mert amikor benne vagy, minden logikusnak tűnik. Ismered őt, van köztetek valami valódi, és az évek – igen, nagyon sok esetben az évek – amelyeket beletettél, nehézzé teszik, hogy csak úgy elengedj. Nem akarsz veszíteni. Nem akarsz elölről kezdeni. Nem akarsz szembenézni azzal az ürességgel, ami az elengedés után jön.

De tudod, mi az, ami még nehezebb ennél?

Évek múlva visszanézni. És azt látni, hogy ugyanott vagy.

Nem bántón mondom ezt. Tényleg nem. Mert saját bőrömön is tapasztaltam, hogy nem lustaságból vagy gyengeségből ragadsz meg valahol. Hanem mert ez az állapot ravasz. Épp elég jót ad ahhoz, hogy ne kelljen dönteni. Épp elég reményt hagy ahhoz, hogy a fájdalom elviselhető legyen. Épp elég közelséget nyújt ahhoz, hogy az egyedüllét ne legyen kézenfekvő alternatíva.

De az életed nem egy váróterem. Nem arra való, hogy benne várakozz.

Szóval a kérdés – az egyetlen kérdés – nem az, hogy mit csinálj vele. Hanem az, hogy mit csinálsz magaddal. Mit szeretnél igazán. Milyen életet akarsz élni – nem elvben, nem majd egyszer, hanem most, ebben az évben, ezzel a testtel, ezzel az élettel.” - Kőhegyi Móni

👉 Ha hasonló izgalmas tartalmak érdekelnek, iratkozz fel hírlevelünkre! 👉preview.mailerlite.io/forms/1614254/158936467019663279/share

Hogyan legyél benne a kapcsolatban, ami van is meg nincs is?

“Amihez egy jó téma azt megvizsgálni, hogy a folyamatos elérhetőséged, a türelmed, a „mindig ott vagyok" hozzáállásod mit üzen neki valójában.

Nem biztos, hogy azt, amit szeretnél.

Amit te kommunikálni szeretnél – és amit ő hall – az sokszor két teljesen különböző dolog.

Te azt üzened: fontos vagy nekem. Én itt vagyok. Megbízható vagyok. Szeretlek.

Ő pedig (gyakran tudattalanul) azt is kihallja ebből: nem kell semmit tennem. Minden adott. Nincs tét. (Néha persze kiegészítve a lelkiismerete hangjával: ennek a nőnek a boldogsága rajtam múlik, de én nem biztos, hogy meg tudom adni ezt neki. )

Ez nem az ő hibája. És persze a tied sem.

Ez egy mechanizmus, ami akkor is működik, ha mindketten jó emberek vagytok, és ha az érzések valódiak. A folyamatos elérhetőség – az, hogy mindig vársz, válaszolsz, mindig alkalmazkodsz, mindig megoldod a helyzetet, mindig megbocsátod a lépés nélküli napokat, heteket – azt üzeni: ezt könnyen kapja.

Nem kell érte nyújtózni. Nem kell kockáztatni. Nem kell dönteni.

Az emberi természet – kényelmetlenül hangzik, de igaz – kevésbé értékeli azt, amiért nem kellett megküzdeni.

Nem arról van szó, hogy hiányzik belőle az érzés. Lehet, hogy nagyon is ott van. De az érzés önmagában nem elég mozgatóerő a cselekvéshez, ha nincs semmi, ami kikényszerítené. Ha minden rendben van, ha te kitöltöd a hiányokat, ha simán megy – miért változtatna bármit? Nem gonoszságból nem teszi. Hanem mert az ember ott marad, ahol kényelmes. Ahol biztonságos. Ahol nem kell túl sokat kockáztatni.

A te folyamatos jelenléted, a türelmed, a rugalmasságod – mindez, amit szeretetből adsz – paradox módon épp azt veszi el, ami a kapcsolatot előrébb vihetné. A tétet. A hiányt. Azt az érzést, hogy valamit el lehet veszíteni.

És itt szeretnék megállni egy pillanatra, mert fontos, hogy ezt jól értsd.

EZ NEM AZT JELENTI, HOGY MOSTANTÓL JÁTSZMÁZZ!

Nem azt, hogy tűnj el, legyél hideg, csináld úgy, mintha nem érdekelne. Ezek nem megoldások – ezek szerepek, és a szerepek elfárasztanak. Meg mondjuk ki, nem is méltó hozzád. Azt sem mondom, hogy te tehetsz arról, hogy idáig jutott a kapcsolat. Te csak szerettél, ahogy tudtál.

De valamit érdemes megérteni: a határok soha nem a másiknak szólnak elsősorban.

A határok arról szólnak, hogy te komolyan veszed magadat.

Hogy van egy pont, ahol a saját igényeid nem alkuképesek.

Hogy az életed – a valódi, teljes, felvállalt élet – nem várhat tovább határozatlan ideig.

Tudom, hogy ezt fejben tudod, látod, érted.

Amikor ezt meg is érzed magadban – nem dühből, nem manipulációból, hanem mert tényleg eljutsz oda –, akkor változik valami. Vagy a kapcsolatban. Vagy benned. De valami biztosan változik.” - Kőhegyi Móni

👉 Ha érdekelnek hasonló tartalmak, iratkozz fel hírlevelünkre! 👉preview.mailerlite.io/forms/1614254/158936467019663279/share

“Mit kapsz a kapcsolattól, ami van is meg nincs is? Tudom, hogy ez egy kényes kérdés.

Az első reflex szinte mindig ugyanaz: „semmit, ezért is kellene már kilépni."

De egyrészt, ha ez igaz lenne, már rég kileptél volna. Másrészt pedig magad miatt fontos látnod, hogy van okod maradni, máskülönben az előbb idézet mondat és a cselekvés hiánya együtt nem épp pozitív hatású az énképedre. Szóval maradjunk itt egy kicsit, mert ez a kérdés fontosabb, mint amilyennek látszik.

Minden kapcsolatban – még a fájdalmasban is – kap valamit az ember. Különben nem maradna.

Lehet, hogy az az érzés hangsúlyos, hogy nem vagy egyedül. Nem teljesen, nem véglegesen, de van valaki, aki ír, aki megjelenik, aki néha úgy néz rád, hogy minden más elhalványul. Kétségtelen, hogy ez mind valódi. Nem kell értéktelennek tekinteni, nem kell szégyellni. A közelség, még ha időszakos is, olyan táplálék, amire szükségünk van.

Az is lehet, hogy azt nyered, hogy nem kell dönteni. Amíg ez az állapot fennáll, addig nyitva van az ajtó. Nem kell szembenézni azzal, hogy mi lenne, ha tényleg véget érne. Nem kell meggyászolni. Nem kell újrakezdeni. És egy nagyon is érezhető hozadéka, hogy nem kell azzal a félelemmel találkozni, hogy ha ez nincs, akkor lehet hogy nem jut még ennyi sem.

Vagy – és ezt mondom a legnehezebben – lehet, hogy azt kapod, hogy van mire vágyni. Ez hangzik a legfurcsábban, de gondold végig. A vágy éltet. A remény, hogy egyszer majd, egyszer talán, egyszer megérti, megmutatja, vállalja – ez az érzés nagyon intenzív. Plusz ott van még, hogy ez a változás valahogy általad realizálódik. Te kellesz neki hozzá. Ettől élénkebben érzed magad, mint amikor minden adott és biztos.
Kérlek, ha ez most megpendített benned valamit, ne gondold, hogy ez valami fura defekt, velem is megtörtént már. A korábbi posztban már érintettük, az emberi idegrendszer úgy van huzalozva, hogy a bizonytalanság fokozza a figyelmet, élesíti az érzékeket. A „talán" izgalmasabb, mint a „igen, itt vagyok". Mert az állandósult dolgok varázsa megkopik a hétköznapi életben.

A baj nem az, hogy ezek valamelyikét, vagy akár mindet kapod. Azt viszont érdemes nagyon tisztán látni, hogy ezekért mekkora árat fizetsz.

Mert fizetsz.

Valamit feladsz, van valami, amit nem kapsz meg. Ami lassan, csendesen folyamatosan hiányzik – nem dráma, nem konfliktus, csak egy tompa, hétköznapi üresség, ami talán csak azért nem dörömböl hangosabban, mert már hozzá edzetted magad.

Hogy mi ez? Az, hogy valaki büszkén mondja a neveddel: ... a "párom". Az, hogy terveket szőtök közösen, előre, hosszú távra. Az, hogy nem kell mérlegelni, hogy most mennyire vagy fontos, mert az alapértelmezett válasz az igen.

Ezeket nem kapod meg. És ezt az agyad is tudja – csak nem mindig meri hangosan kimondani, mert akkor azt is el kellene ismerni, hogy vannak pillanatok, amikor a saját értékedet nem a másik veszi el tőled, hanem te erodálod azt szisztematikusan. És ha ez nyilvánvaló lenne, akkor dönteni kellene.

Nem feltétlen a kapcsolatról. Persze idővel majd arról is, hiszen nem tervezed így az időd végezetéig. De a mának pont elég kihívás arról dönteni, hogy hogyan legyél benne ebben a kapcsolatban. (…)” - Kőhegyi Móni

👉 Kövess minket! Hamarosan jön a cikk folytatása. 🌷

enakademia.net