Bevezetés az irodalomterápiába

Kedves Érdeklődők!

Megnyílt a jelentkezés a Pázmány Péter Katolikus Egyetem 2022. őszétől induló új Biblioterápiás képzésére.

A jelentkezési határidő 2022. július 19.

Kérek mindenkit, hogy ha komoly a szándéka, minél hamarabb küldje el a megfelelő dokumentumokat (lásd az egyetem honlapján: https://btk.ppke.hu/oktatas/szakiranyu-tovabbkepzesek) az egyetemre.

Ha bárkinek bármilyen kérdése van, amelyre itt vagy a honlapon nem kap választ, nyugodtan írjon nekem (Dr. Imrei Andrea, [email protected]), vagy hívjon a 30 334 13 90-es számon.

Mindenkit szeretettel várunk!

Szakirányú továbbképzések a Pázmány BTK-n / Biblioterápia Ha szakmájában még jobban elmélyülne... Ha igazán komolyan gondolja, hogy egyetemen megszerzett tudását tovább bővítené...Ha új készségeket sajátítana el, ho...

A szépirodalom olvasása szociálisabbá tesz és segíti a szociális érzékenyítést - Könyves magazin Az utóbbi időben számos cikkel, tanulmánnyal találkozhatunk, amelyek az olvasás jótékony hatásait mutatják be. Ha eleget, és persze megfelelő irodalmat olvasunk, jobb vállalkozóvá, szülővé válhatunk, csökkenhet a stressz, boldogabbak lehetünk, sőt a szociális érzékenyítésb...

www.antikva.hu -ahol könyvek gazdát cserélnek

Dragomán György

“Egy kézzel írt házkutatási jegyzőkönyv került elő nemrég édesanyám költözésének köszönhetően, rajta egy lista azokról a könyvekről, amelyeket elkobozott tőlünk a román belbiztonság két kádere, még Marosvásárhelyen, valamikor 1987-ben. Emlékszem, ahogy kissé megilletődve álltak a szüleim négyezer kötetes könyvtára előtt, találomra huzigálták kifele a könyveket az egész falat betöltő könyvespolcról, amit aztán az áttelepülés előtt töredékére zsugorodott, hiszen csak fejenként ötven könyvet hozhattunk magunkkal, és amúgy sem lett volna ildomos magyar könyveket Magyarországra visszahozni Erdélyből.
A könyv akkor már csempészárunak minősült, veszélyes tárgy volt. A hatalom éppen úgy gyűlölte és félte a könyveket, mint a kötelezően regisztráltatott írógépeket, a bezúzott könyvekből vécépapírt csináltak, néha-néha szavak árnyékai tűntek fel az amúgy szintén hiánycikknek számító tekercseken. Úgy tudtuk a vécépapír felvizezve a parizert alkotó húsmasszába kerül, így válik az ige testté, mondtuk, nevetni próbáltunk, nevettünk.
Sokszor eszembe jut az a pillanat, ahogy ők ketten ott állnak a könyvespolc előtt, és nem tudják eldönteni, hogy mégis, mit kobozzanak el. Egyikük fellép a hokedlire is, a legfelső polcon lévő nehezen elérhető könyvek között is keresgél, lead néhányat a társának, hümmögve forgatják a köteteket, tanácstalanok.
Fájdalmasan szomorú és abszurdan vidám pillanat ez egyszerre, benne van a magát mindenhatónak gondoló hatalom totális arroganciája és teljes kudarca is: bármit elkobozhatnának, csak ahhoz, hogy bármit elkobozhassanak, tudniuk kellene, hogy mi is az a bármi. Keresnek valamit, de nem tudják, hogy mit is keresnek. Csak azt tudják, hogy lennie kell ott valaminek, de hiába van ott a szemük előtt, nem látják, nem veszik észre.
Édesanyám, aki nemcsak tanár, hanem könyvtáros is, azt kérdi tőlük, mit keresnek, hátha segíthet, megismerem a mondatot, ugyanaz, amit a könyvtárban használ, amivel a tanácstalan kisdiákokat kérdezi, hogy mégis, mit olvasnának. A kárderek hárítanak: tudják ők nagyon jól, hogy mit keresnek, hazudják, aztán találomra kihúznak pár könyvet a polcról, közlik, hogy ezeket állambiztonsági okokból elkobozzák, még jegyzőkönyvet is írnak róla, aztán elmennek.
A megtépázott könyvespolcot nézem. Megtanulom életem legfontosabb leckéjét: a hatalom buta, analfabéta, nem tud olvasni, legfeljebb csak úgy tesz, mintha tudna, még ha elolvas valamit, akkor se érti meg, hogy mit olvas, mert igazából csak önmaga érdekli. Mindenben csak saját magát keresi, mindenhol önmaga torz tükörképére vadászik, azt hiszi, mindenhez köze van, pedig valójában önmagán kívül nincsen köze semmihez.
Akkor még előttem van Orwell és Koestler és Szolzsenyicin és Kafka olvasása, a könyvespolcot nézem és megértem, hogy a polcon a szabadság van, a könyvek gerincei mögött egész világok rejtőznek, olyanok, amiket se megérinteni, se megérteni, se megsemmisíteni nem fog tudni soha a hatalom. Megértem, hogy a világon az írók a legszabadabb emberek, és azt is megértem, hogy utánuk mindjárt az olvasók következnek.
Azóta is ez számomra a szabadság legfontosabb és legelemibb gesztusa, hogy bármit és bármikor választhatok, hogy nemcsak szabadon írhatok, hanem szabadon olvashatok is. Akkor vagyok szabad, ha senki sem szólhat bele abba, amit leírok és abba se, hogy mit olvasok. Ha szabadon dönthetek, ha a magam számára választhatok, és nem a rám kényszerített hatalom szempontjai szerint kell válogatnom gondolatokat, szavakat, könyveket.
Könyvek között állunk itt, a könyv ünnepén, nem szabad hát elfelejtenünk, hogy a könyvek gerince mögött a szabadság van, hogy a mozdulatban, ahogy bármelyiket kinyithatjuk, a szabadság van, az, hogy bármit és bármikor olvashatunk, a szabadság legkézzelfoghatóbb bizonyítéka. Ha mi nem adjuk, senki tőlünk el nem veheti. Éljünk vele. Olvassunk bátran, olvassunk szabadon!


Hat éve ezzel a Könyv és jegyzőkönyv című szöveggel nyitottam a Könyvhetet Győrben. Így visszatekintve határozottan optimista beszédnek tűnik, és úgy érzem, nem lett kevésbé aktuálisabb. Sőt.”