Belvárosi Játékóvoda

A Reggio Emilia szemlélet egyik alapja, hogy a gyerek kompetens, és a viselkedése információ.

A sémák esetében a gyerek újra és újra ugyanazt a mozgást keresi: felmászik, leugrik, dob, ejt, mozog a térben. Nem rosszalkodik, hanem az idegrendszere ezt a mozgásformát gyakorolja. Ha csak megtiltjuk, az igény nem szűnik meg. Ha viszont biztonságos keretet neki, akkor ugyanazt a fejlődési szükségletet elégítheti ki megfelelő módon.

Volt egy kislányunk, aki mindenre fel akart mászni. Asztalra, székre, bútorra. Persze elmondtuk, hogy ezek mire valók. De azt is tudtuk, hogy ha csak tiltjuk, attól még a mászás iránti igénye nem fog eltűnni.

Ezért papírtéglákból építettünk neki egy lépcsőt. Felmászhatott, leugorhatott, újra felmászhatott. Ami addig szabályszegésnek tűnt, abból közös játék lett.

Mi legtöbbször nem a viselkedést próbáljuk megszüntetni, hanem megkeressük azt a szükségletet, ami mögötte van.

A választ rögtön le is írjuk: nálunk sokszor nem a felnőtt segít elsőként, hanem a kortársak.

De miért gondoljuk így?

A Reggio Emilia szemlélet szerint a tanulás alapvetően kapcsolatokban történik. A gyermekek nemcsak a felnőttektől, hanem egymástól is folyamatosan tanulnak. Loris Malaguzzi szerint a tudás közösen épül: a gyermekek aktív párbeszédében, közös gondolkodásában és együttműködésében.

A kortársaktól kapott segítség fejleszti a gyermek szociális kompetenciáit. Megtanul segítséget kérni, kapcsolatot kezdeményezni, együttműködni, és megtapasztalja, hogy egy közösség tagjai számíthatnak egymásra.

A kortárs az, aki korban, gondolkodásban és tapasztalatban a legközelebb áll hozzá. Egy gyermek magyarázata gyakran egyszerűbb és érthetőbb, mint a miénk. Ugyanazt a helyzetet nemrég még ő maga is átélte, ezért pontosan tudja, mi okozhat nehézséget.

Amikor egy gyermek segít a másiknak, nemcsak a segítséget kérő fejlődik.

A segítő gyermek is.

Megtapasztalja, hogy képes támogatni valakit, felelősséget vállalni és tudást átadni. Ez erősíti az önbizalmát, az empátiáját és a közösséghez tartozás érzését.

Így egy egyszerű segítségkérésből mindkét gyermek tanul.

Az egyik megtapasztalja, hogy segítséget kérni természetes.

A másik pedig azt, hogy az ő tudása értékes, és képes támogatni valaki mást.

Te mit gondolsz? Küldj egy 💚-t kommentben, ha egyetértesz!

Kapcsolódni nem mindig szavakkal lehet.

Az óvodában a játszótéri idő számunkra nem a háttérből figyelésről szól a padon ülve, hanem a közös jelenlétről. Nem azért lépünk be a játékba, hogy irányítsuk, hanem hogy együtt legyünk a gyerekekkel: énekeljünk, forogjunk, nevessünk, és átéljük azt, ami nekik abban a pillanatban fontos.

Egy népdal, egy közös élmény. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy valódi kapcsolat szülessen. 🤍