BennedVan

A Remény Gyásza

Milyen érdekes, hogy az ember mennyi fázison tud átmenni, amíg végigmegy egy gász folyamaton. Biztosan minden gyász más.
Én most a reményt gyászolom. Annak a reményét, hogy lehetett volna szép, és jó, és boldogító, és szeretetteljes, beteljesítő és kiteljesítő. Olyan egyszerre mély de szabad.
Most ehelyett volt mérhetetlen düh, harag. Tudod, olyan ütni tudnék harag. Ami egyébként egy telefonhívással elmúlt. Mert ennyit számít, hogy mi van a harag alatt a szívedben.
Aztán próbáltam megérteni a másik oldalt. Meg is értem. De felmenteni már nem tudom. Mert felelősséget kell vállalnunk minden döntésünkért, vagy nem döntésünkért.
Nem vitázom, hisztizem, csak keresem a miérteket. De már azt sem sokáig. Mert egy ponton túl mindegy miért.

Viszont amit látok, hogy nagy fejlődésen mentem keresztül. A legutóbbi “remény gyásza” elhúzódott évekig. És még azt néztem, hogy miért vagyok kevés, vagy miért nem én, vagy mi a baj velem. De ez most más. Most tudom, hogy én elég vagyok. Én jó vagyok. Én tiszta vagyok. És nehéz ehhez a tisztasághoz kapcsolódni. Játszmák nélkül csak egyszerűen megbeszélni. Hozzám ez a kulcs. Csak őszintén megbeszélni mindent.
Hát, most őszintén megbeszélem magammal. Ahogy mindig is. Amúgy szeretek magammal beszélgetni. Sok mindenre rájövök így.
Viszont már lassan nincs miről beszélgetni. Csak tudni és időt hagyni.

Csendes gyászban vagyok. Magammal. Ahogy a gyász múlik, én úgy fényesedem. És egyszer csak kisüt a nap.

Ez volt az első ilyen alkalom, amin részt vehettem. De remélem, nem az utolsó. Nagyon jól éreztem magam. Sok ember megtisztelt a bizalmával és a segítségemet kérte. Volt, aki kimondottam miattam érkezett és ezért nagyon hálás vagyok. 🥰

Nincs kedvem már az érzelmi játékokhoz. Ezek már nem azok az idők. Fáradt vagyok már azoktól, akik szerint nem egyetlen út van, merni érezni, mert soha semmi sem fog annyit tanítani, mintha mersz kockáztatni és aki érdemes rá, neki levenni az álarcaid.
Nincs kedvem már ahhoz, hogy mérlegelni kelljen mit szabad kimondanom, vagy éreznem, mert mások még nem készültek fel arra, hogy szeretve legyenek. Unom, hogy van még aki játszik és azt hiszi, hogy érezni kockázatos és nem látja, hogy a legkockázatosabb ha elfojtasz mindent, mert abba előbb vagy utóbb megbolondulsz.

Nincs már idő arra, hogy meneküljünk, de már nekem sincs időm arra, hogy fussak azok után, akik szerint ezek a gyerekes játszmák még vezetnek valahová. Nem vezetnek sehová és a szabadság, amit annak hiszel, rabság, egy vár, ahol nem tanulsz semmit.
Unom azokat, akik félnek a kapcsolódástól és kiszámítják azokat és akiknek nincs bátorságuk belezuhanni bármibe, amit az élet hoz. Ők nem élnek valójában és a szabadságot hirdetve raboskodnak egy elzárt világba, ahova nem jut be semmi, ami felemel.
Valójában egymást emeljük fel! Nem kell a félelmeink miatt meghatározni, hogy milyen kapcsolati formában. Csak merni kell megélni egymást. Aki ezt még mindig nem tudja az csak zuhan és olyan mint egy buta gyermek, aki azt hiszi, hogy meghúzni a másik haját az szeretet. Nem az!

Lejárt az ideje annak, hogy játssz másokkal és félj az érzelmektől! Egyszerűen csak vége. Ha még mindig nem tudod ezt semmit sem tudsz. Gyermek maradtál, pedig itt volt a lehetőség, hogy felnőj.
A legnagyobb katalizátorok a méltó kapcsolatok. Ez hoz meg mindent. Sikert, egészséget, beavatást. Aki ezt képes megérteni az halad és sikeresen halad. Aki nem, az meg ne csodálkozzon miért is nem mennek a dolgai!
Barna Berni