Benned a létra - Altorjay Virág

Ma egy pszichológusnő blogján olvastam egy posztot, hogy a nők teste mennyire céltáblája a társadalomnak, ami sajnos így van, nem kérdés. Belemásznak a méhünkbe, bugyinkba, nem illik megöregedni, 50 felett leírnak, hosszasan lehetne sorolni, nincs új a nap alatt..

Aztán eszembe jutott, hogy nemrég olvastam egy posztot a férfi testkép kapcsán, amin utána még sokáig gondolkodtam. Hogy a társadalom a férfiakat sem kíméli, íme erről néhány gondolat:

"És azért fasza az arcsatu, mert ha minden a külsőd hibája, akkor nem kell foglalkozni a bizonytalan kötődéssel, a társas szorongással, a szégyennel, a magánnyal, a kommunikációval, a sérülékenységgel vagy azzal hogy egy másik ember szabadon mondhat nemet neked akkor is, ha tökéletes a járomcsontod.

De a looksmaxxing világának nem az a legbalfaszabb üzenete hogy a megfelelő testtel ki lehet kerülni az emberi kiszolgáltatottságot, hanem az, hogy elhiteti a férfiakkal, hogy kötelességük a külsejük révén felemelni saját magukat a dominanciahierarchia tetejére."

A férfiak mentális egészségének hónapja június, ennek margójára egy személyes megélés egy pszichológus-festőművész férfi tollából. Ahogy korábban is írtam már, így 16-17 év csoportos önismerettel a hátam mögött szembetűnő volt, hogy a nők felülreprezentáltak az akármilyen módszertannal dolgozó önismereti/terápiás csoportokban, könnyebben kérnek és keresnek segítséget a lelki problémáikra és sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy ha a nők ennyire nincsenek jól, akkor valószínűleg a férfiak esetében az arány nagyon hasonlóan néz ki, de akkor hol vannak ők?! Aztán az addiktológián meglettek. A patriarchális berendezkedés, férfi sztereotípiák és egyéb társadalmilag kreált jelenségek hatására, alkoholba/függőségbe fojtják bánatukat.

Gyuricza fontos dolgokat írt a depresszióról, ami talán az egyik legfélreértettebb mentális állapot. A popkuturális szóhasználattal szemben marhára nem arról szól, hogy valakinek rossz kedve van, vagy hogy ne szeretne jobban lenni/kezdeni magával valamit és társai, hanem egy ennél jóval összetettebb lelki állapot és sokszor akaratlagosan semmit sem tud ellene tenni az érintett személy.

Érzékenyítésnek, jobb megértésnek olvassátok el! Ami engem személy szerint megérintett: "Talán erről szól most ez az egész.
Elfogadni, hogy nem mindig értjük, mi történik bennünk.
Nem minden fájdalom régi ismerős, nem minden pofon lecke az élettől."

Figyeljünk oda egymásra, figyeljünk oda a férfiakra!

https://www.facebook.com/share/p/18wiGvCnSF/

https://www.facebook.com/share/p/1EAkAxYscb/?mibextid=wwXIfr

GONDOLATOK A JÓVÁTÉTELRŐL

Ahogy itt a földi létben mozgunk, hatunk egymásra, megsebezzük és gyógyítjuk egymást. Felelősségünk van abban, hogy mit hagyunk a másik életében magunk után.

A posztmodern társadalom, amiben élünk, a hibázást is a végletekig polarizálta. Könnyen tagadhatunk: “mindenki hibázik”, “lépjünk tovább”, “nem kell ezen ennyit időzni”, “én a fény vagyok, nekem ez nem árthat”.
A másik a végleges megbélyegzés és “cancel culture”: ha valaki egyszer ártott, akkor örökre az marad, aki ártott. A bűnös. Kizárjuk a jóvátétel lehetőségét, legtöbbször magát az embert is.

A jóvátétel, vagy jóvátételi cselekedet feltételezi, hogy az ember képes felelősséget vállalni anélkül, hogy teljesen megsemmisülne benne, és azt is, hogy a sérülés valóságát el lehet ismerni anélkül, hogy az örökre mindent meghatározna.

Jóvátenni valamit akkor tudok, ha a magamról alkotott “jó ember” képemet az élet megrepeszti. Enélkül nem tudok szembenézni azzal, hogy fájdalmat okoztam. Addig csak védekezem, relativizálok, magyarázkodok, visszatámadok, bűnbakot képzek. A lelkünk nehezen viseli a bűntudatot és a szégyent, különösen akkor, ha a "hibázásaink" miatt megbüntettek gyerekként. Inkább eltorzítjuk a valóságot, csak ezt ne lássuk.

Ha van lehetőség a jóvátételre, akkor a bűntudat nem feltétlenül romboló. Annak a jele, hogy erkölcsi kapcsolatban állok egy másik emberrel. A destruktív, elárasztó szégyen azt mondja: “rossz vagyok”, az érett bűntudat pedig ezt: “hibáztam, rosszat tettem”. Nem kell, hogy az identitásunkká merevedjen egy hiba, viszont enélkül a belátás nélkül teret sem tudunk adni a felelősségnek és a változásnak.

A jóvátétel nem egy szó vagy gesztus. Nem egy gyors “sajnálom” és minden megy tovább a régiben, anélkül, hogy nem fogom a tetteim következményét hordozni. Az a jóvátétel, amiről itt beszélek, mindig jár valamiféle cselekedettel, akár áldozattal: idővel, energiával, a kényelem feladásával, az önmagunkról alkotott képünk összeomlásával. Szimbolikusan vissza kell adnom valamit abból, amit az ártás elvett. Legtöbbször egyszerűen annak a tiszta elismerését, hogy “igen, ez megtörtént, és nem lett volna szabad megtörténnie.”

A jóvátétel az emberi szabadság egyik legfőbb bizonyítéka. Ha erre nem lennénk képesek, akkor a múlt tényleg meghatározna mindent: aki egyszer bántott, örökre bántalmazó marad, aki egyszer megsérült, örökre sérült marad. A jóvátétel ebben az értelemben azt sugallja, hogy nem vagyok azonos a rossz tettemmel, de nem is menekülhetek el előle a felelősség örökös hárításával.

A dolgok történnek, a valóság teljes egészében felfoghatatlan számunkra. A belső szabadságot az adja, hogy marad választásunk arról, ahogy mindehhez viszonyulunk. Segíthet abban, hogy a múlt tényleg múlttá váljon és megérkezzünk a jelenbe, ahol az élet történik.

Fontos, hogy ez nem egy helyreállítás, bűnbocsánat, erőltetett elengedés. A legtöbb sebet nem lehet visszafordítani vagy kiegyenlíteni. Sokszor annak kell megtörténnie, hogy nem hagyjuk a másikat magára a sebe valóságával. Elismerjük a létezését. Két ember között, ha az elkövető hárítja a felelősséget, azzal a másik valóságát sérti, különösen azért, mert a legtöbb kapcsolat nagyon sokféle, s ha a “jó” dolgokat figyelembe veszem, a “bántást” nem, akkor a belső iránytű teljesen összezavarodik.

Talán ezért nagyon gyógyító, amikor egy terapeuta vagy más tekintélyszemély, mondjuk egy tanár, kimondja egy bántalmazott embernek: “ami történt veled, az nem volt rendben, és sajnálom, hogy ez megtörtént veled.”
Ez önmagában is egy szimbolikus jóvátétel. Ehhez látni kell, hogy az ártás legmélyebb fájdalma gyakran nem maga az esemény, hanem az utána következő magány, elhagyatottság, bűnösség érzése és a tagadás.

A jóvátételnek van közösségi dimenziója is. Az érettségünket, mint társadalom vagy közösség (de akár csoport is), mutatja, hogy mennyire tudunk nem csak büntetni, hanem felelősséget is vállalni. Tudunk-e emlékezni, nevén nevezni a károkat, és létrehozni olyan folyamatokat, ahol a jóvátétel megtörténhet.
Ehhez nagy bátorság és érettség kell, ezért a valódi jóvátétel ritka. Le kell mondanunk hozzá mindenféle fantáziánkról, hogy mindig igazunk van, hibátlanok vagyunk, sőt egyenesen megvilágosodottak. És arról is le kell mondanunk, hogy ragaszkodjunk az áldozati működéshez, hogy mi vagyunk a rosszak, velünk baj van, mindenki más jó. Emiatt annyira emberi. Abból a képességünkből születik, hogy elbírjuk a saját tökéletlenségünk igazságát és súlyát, és ennek ellenére, vagy éppen ezzel együtt, kapcsolatban maradunk a másikkal.
Nem mondunk le sem róla, sem magunkról.

Balázs, egy intézetben felnőtt, jelenleg hajléktalan ember gondolatával zárom. Egy sorsszerű találkozás során mondta ezt nekem múlt héten:“Szerintem azért vagyunk itt, hogy egymást kísérjük az úton, és néha ehhez elég annyi, hogy szóba álljunk egymással, és csak beszélgessünk.”

A kép a Kacsakő Irodalmi Színpad eseményén készült.


rajongók

Sosem voltam rajongó típus, szeretem az embereket embernek látni, de azért vannak ikonok közöttünk is, ilyen a dalai láma, vagy Sir David Attenborough. Gyerekkoromban zoológus szerettem volna lenni, a sukorói nyaralónál folyton az erdőben szaladgáltunk a szomszéd gyerekekkel, olvastuk Gerald Durrel Amatőr természetbúvár című könyvét, próbáltunk halott lepkéket gombostűvel hungarocell darabokra feltűzni, ügyetlen gyerekkezekkel preparálásnak képzeltük a dolgot, nézegettük és próbáltuk meghatározni a Fürkész könyvekből a növényeket, rovarokat, hogy éppen mit találtunk a fűszálon, levélen, avarban, távcsővel néztünk madarakat, próbáltunk odút, barlangot építeni erdei állatoknak és mindig nagyon csalódottak voltunk, hogy senki sem költözött bele, gyermeki naivitás.. 😊

Aztán egyre inkább az iskolai tanulás került előtérbe, a kultúra, a művészetek, a városok, bigcity life és a beton dzsungel, az épített környezet, egyre távolabb a természettől. Az urbán ingerkeresésben eltelt húsz év anélkül, hogy visszatért volna különösebben a megnyugvás iránti vágy, a természethez való kapcsolódás igénye. Ma már újra vágy és öröm fog el, ha eljutok egy kietlen távoli tájra, ahol emberi tevékenységnek nyoma sincs, lenyűgöz Afrika vibráló zöldje, Grönland elképesztő csendje, a patagóniai vad hegyek vagy a kazahsztáni sivatag végeláthatatlan képe és színei. Nagyon szép ez a bolygó, ahol élünk

10 mondat David Attenborough-tól, ami után nehéz ugyanúgy nézni a világra - Körforrás 10 gondolat David Attenborough-tól, ami egyszerre szép, fájdalmas és kijózanító. Idézetek a természetről, klímáról és reményről.

Nyugodjon békében! Szeretem a gondolatait és az élni akarását! Olvassátok a könyveit!