Zen Akadémia

Perei Miklós
Az ég felé

Az ég felé törekvés gesztusa
minden lényben fellelhető,
érezze kicsinek
vagy nagynak önmagát.

Beletörődő is lehet.
Mert bár karjai
nem érintik az eget,
útja mégis oda vezet.

*

A kép a szerző felvétele.

Dobosy Antal: Nap a felhők mögött
Zen parafrázisok Szaraha királyi énekeihez

25

Kék virág a zöld fű közt
a pipacsos réten.
Kék virág az oltáron
a gyertyák között.
Csodálatos lótuszkehely
túl a felhőkön.
Szétáradó, mindent megtöltő
sugárzó fényesség.

Fotó: Pexels, Mallem Amir

ZEN KALLIGRÁFIA
Gáncs Nikolasz sorozata

Figyelj a lépteidre
Kjakka sóko (脚下照顧)

Egy alkalommal egy szerzetes megkérdezte Kohó Kakumjó mestert (孤峰覺明, 1271–1361):

„Mi a zen lényege?”

A mester így válaszolt:

„Figyelj a lépteidre.”

Számtalan zen kolostor bejáratánál található egy tábla, amelyen ez áll: „Figyelj a lépteidre.” Felületesen ez egy figyelmeztetés, ami mindössze annyit jelent: légy óvatos, nézd, hová lépsz.

A „Figyelj a lépteidre” valódi jelentése azonban ennél sokkal több. A mindennapi tevékenységeid során – mind testi, mind szellemi értelemben – szüntelenül tudatosnak kell lenned, ezt jelenti, hogy „Figyelj a lépteidre”. Arra int, hogy figyeljünk a saját valódi természetünkre és jelenlegi helyzetünkre, ne hagyjuk magunkat a gyakorlástól elterelni, gondolkodjunk el, és koncentráljunk arra, amit most kell tennünk, vagyis koncentráljunk a jelenre. Fontos, hogy anélkül cselekedjünk, hogy a múlt vagy a jövő fogságába esnénk.

Sokatmondó virágok
Katkits Judit ikebana mester sorozata, Kenéz László reflexióival

Színeváltozás

A ruhánkat befestve könnyen színt válthatunk, ám amikor kifordítjuk a színéről a fonákjára, valami egészen más történik: olyasmi is látható lesz, ami addig rejtve volt. Krisztus színeváltozása sem pusztán a külső játéka, hanem az addig az emberiben rejlő isteni természet nyilvánvalóvá válása. A színeváltozás színe tehát nem a látszaté, az illúzióé, hanem a színről színre tere; az, amit eddig csak tükör által homályosan láttunk.

Gyerekként szemlélve az eseményeket, alakítói nem, csak nézői voltunk saját színpadunknak, míg színre nem léptünk. A reflektorfény a látszatból él, s bár színlelhettünk volna, de őszinte szereplővé szenvedtük magunk: megtudtuk, hogy színt váltva nem még vallottunk színt, csak feketén-fehéren kimondva azt, amit magunknak súgtunk. Fonákjára fordítottuk hát magunk, újra és újra, hogy teljesen azzá váljunk, aki súg. Nincs már függöny, kulissza, takarás, mégsem találjuk azt a szcénát, aminek csak egyetlen, kifordíthatatan oldala lenne, pedig már közeleg a finálé.

A kutyatej színváltását Polychroma zengi, a mi végső jelenésünk csendes és sötét. Elpirulunk, mikor Szent Péter a múltunkat firtatja és belesápunk, hátha nem nyit kaput. A virágkompozíció egésze, a kitáruló menny ege azonban felfénylik, mint a megvilágosodás, s az Úr színe elé lépve végre színeváltozunk: a világi lét jegébe fagyott élet kivirágzik a túlnanban, hogy eredeti természetünkben váljunk nyilvánvalóvá.

*

Felhasznált növények: színeváltó kutyatej, varázsmogyoró ág, saját készítésű üvegváza

Perei Miklós
A NYUGAT VILÁGOSSÁGA

után jön az ébredés,
amibe minden belefér.

Az elöljáró panoráma
mögött homokbánya.

Sárga, láthatatlan, fehér.

A Földnek meddő a vágya.

Embernek adatott öle, álma.

A költő hangja vigasztalan.

"Én felkiáltok az üres égben,
ahol a bolygók is alszanak -

Intergalaktikus messzeségben
szívem igazságának hívtalak"

Kép: Pexels, Daria Rohova

VERSIDŐ
Károlyi Orsolya és Fittler Áron sorozata

Az emberek megálltak, hogy megcsodálják a háza kertjében nyíló lilaakácokat, erről költötte ezt a verset.

Micune

Kertemben nyíló
lilaakáchullámok
légbe távoznak,
s visszatérnek; haboznak,
kik őket megcsodálják.

わがやどにさける藤波たちかへりすぎがてにのみ人の見るらむ

va ga jado ni
szakeru fudzsinami
tacsikaeri
szugigate ni nomi
hito no miruramu

(Régi és új dalok gyűjteménye, Tavaszi dalok második kötete, 120.)

*

[Téma nélkül.]

[Ismeretlen költő]

Boglárkabokor!
Hiába, jaj, ne nyíljál!
Kinek virágod
meg akartam mutatni,
ma este nem jön hozzám!

山ぶきはあやななさきそ花見むとうゑけむ君がこよひこなくに

jamabuki va
ajana na szaki szo
hana mimu to
uekemu kimi ga
kojoi konaku ni

(Régi és új dalok gyűjteménye, Tavaszi dalok második kötete, 123.)

*

Téma nélkül

Ismeretlen költő

Békák hangja szól,
boglárkabokor szirma
lehullt Idében.
Bárcsak láthattam volna,
mikor virága nyílott!

Egyesek szerint ez Tacsibana no Kijotomo verse.

かはづなくゐでの山吹ちりにけり花のさかりにあはましものを

kavazu naku
Ide no jamabuki
csirinikeri
hana no szakari ni
avamasi mono o

(Régi és új dalok gyűjteménye, Tavaszi dalok második kötete, 125.)

*

A holdnaptár szerint már megérkezett a nyár, de a késő tavasz virágai még Japánban is sok helyen virítanak. A vakaköltészetben ezen virágokat a lilaakác (j*p.: fudzsi, 藤; lat.: Wisteria floribunda) és a sötétsárga virágú boglárkacserje (j*p.: jamabuki, 山吹; lat.: Kerria j*ponica) képviseli. Amint az első két versből is kiderül, a Heian-kori arisztokraták mindkét növényt előszeretettel ültették kertjeikbe. Az első költemény magán viseli a klasszikus j*pán vakák, különösen a Régi és új dalok gyűjteménye műveinek több stílusjegyét. Alkalmazza a mitate (見立て) eszközét, vagyis egy adott tájelem más, arra emlékeztető dologhoz való hasonlítását. Jelen esetben Ósikócsi no Micune a lilaakácot hullámokhoz hasonlítja. Ahogy a kékeslila fürtök lengedeztek a szélben, a hullámok ringását juttatták a korabeli költők eszébe. Ezen kívül többértelmű kifejezésen alapuló retorikát (kakekotoba, 掛詞) is találunk a versben. A harmadik sor „tacsikaeri” (立ち返り) szava többértelmű: jelenti azt, hogy a hullámokhoz hasonlított lilaakácvirágok felcsakpnak és (medrükbe) visszatérnek, illetve azt, hogy a ház előtt elhaladó emberek továbbmennek, majd visszatérnek, hogy újra és újra megcsodálják a virágokat. Mind a lilaakác, mind a boglárkacserje kedvelt volt már a 8. században. Ezt bizonyítja, hogy a korszak magas rangú politikusa, Tacsibana no Moroe (橘諸兄) boglárkacserjékkel ültette tele az akkori Jamasiro tartományi (ma Kiotó prefektúra déli része) Idében folyó Tama patak partját (lásd a képen), amely közel volt rezidenciájához. Az idebeli Tama patak (Ide no Tamagava, 井手の玉川) a Heian-kortól dalpárnaként (utamakura, 歌枕) a partján nyíló boglárkacserje és a vizében kuruttyoló békák képével forrt össze. Ennek jellegzetes példája a harmadik vaka. Tacsibana no Moroe a boglárkacserjék ültetésén kívül a feljegyzések szerint a buddhista Entai templom (Entaidzsi, 円提寺) építésével is hozzájárult a környék felvirágoztatásához. Talán nem véletlen, hogy ezt a verset az utána olvasható szóbeszéd szerint Moroe unokájának, Tacsibana no Kijotomónak (橘清友) tulajdonítják.

Fittler Áron fordításai, írása és fotója (boglárkacserjék Idében a Tama patak partján)

ZEN KALLIGRÁFIA
Gáncs Nikolasz sorozata

Állandóság, Szenvedéstől való mentesség, Éntelenség, Tisztaság
Dzsó raku ga dzsó (常楽我浄)

Ez a sor egy nagyon fontos, rövid zen szútrából való, amelyet a kolostorokban a nagy harang megkongatása idején is recitál a szerzetes. A teljes szöveg így hangzik (forrás: j*pankalligrafia.hu):

A hosszú élet tíz mondatának Kannon szútrája

Kanzeon, Tisztelet a Buddhának
A Buddhával mi is benne vagyunk az ok-okozatiságban
A Buddhával kapcsolatban állunk
A Buddhával, a Dharmával, a Szanghával kapcsolatban állunk
Állandóság, Szenvedéstől való mentesség, Éntelenség, Tisztaság (Kanzeontól származó erényét gyakoroljuk
A reggel (első) gondolata Kanzeon (Már reggel Kanzeon nevét mormoljuk, ismételgetjük)
Amikor besötétedik: a gondolat Kanzeon (Besötétedéskor is Kanzeon nevét mormoljuk, ismételgetjük)
Pillanatról-pillanatra a tudatból születik (Gondolatról-gondoltra tudatunkból ez ébred fel)
Pillanatról-pillanatra nem válik el a tudattól (Gondolatról-gondolatra nincs elválása ennek tudatunktól)

Enmei dzsukku Kannon Gjó (延命十句観音経)

Kanzeon Namu Bucu (観世音 南無佛)
Jobucu u in (与佛 有因)
Jobucu u en (与佛 有縁)
Buppó szóen (佛 法僧縁)
Dzsó raku ga dzsó (常楽我浄)
Csó nen Kanzeon (朝念観世音)
Bo nen Kanzeon (暮念観世音)
Nennen dzsú sin ki (念念従心起)
Nennen fu ri sin (念念不離心)


Az „Állandóság, Szenvedéstől való mentesség, Éntelenség, Tisztaság” kifejezések valódi természetünk leírásai.

Bár a megvilágosodatlan emberek azt gondolják, hogy az élet véges, valójában nem az. Azt hiszik, hogy az élet fájdalmas, pedig nem az. Azt hiszik, hogy önzők vagyunk, pedig nem vagyunk azok. Azt hiszik, hogy az élet beszennyezett, pedig nem az.

Ez a szútra valódi természetünk lényegi valóságára mutat rá, míg a megvilágosodatlan emberek egy téves valóságról beszélnek és abban hisznek. Ennek a szútrának a recitálása elvezet bennünket az „örökkévalóság, az öröm, az önzetlenség és a tisztaság” felismeréséhez.

Dobosy Antal: Nap a felhők mögött
Zen parafrázisok Szaraha királyi énekeihez

24

Szökken a gazella, fut a gepárd.
Szökken a vacsora, futtat a vágy.
Csodálatos egységet alkotnak
ebben a futásban!
De egyikük sem kiált fel a végén:
„De jót is futottam!”

Fotó: Pexpels, Meshack Emmanuel Kazanshyi

Sokatmondó virágok
Katkits Judit ikebana mester sorozata, Kenéz László reflexióival

Mámor

A régmúltban csendült fel elsőként, hogy "elégni se kár, meghalni se fáj egy mámoros pillanatért", ám utána oly sokszor, oly sokaktól, hogy felsorolni nem is lehet. A dal címe Holnap, ám felbukkan benne a tegnap is, a jövőből visszatekintve. Nem várnánk, mégis mindhárom klasszikus időidő előkerül tehát egy slágerben, a múlt, a jelen és a jövő, sőt, a pillanat maga is, amely az ismert paradoxon szerint bár sehol sincs magában az időben, mégis megragadhatóvá válik abban a sajátos állapotban, amelyet ősidőktól fogva ismer az emberiség, s amely a téridőn repíti túl: a mámorban.

Hogy mi a mámor, arról oly sokszor, oly sokaktól hallhattunk már, szabatosan, költőien, hogy felsorolni nem is lehet. Enélkül is jól tudjuk, megtanultuk, hogy a mámor csak a napos oldala valaminek, aminek a másik fele épp annyira lehúz, magunk alá temet, mint amennyire a mámor kiröppent önmagunkból. A mámor ára drága: olyan holnap, amelynek teljes jelenét a tegnap tölti fel fekete tussal. Értjük és érezzük is, mit jelent a vágy, inkább belehalni élve az örökkévaló jelenbe, mint átélni az időtlen pillanat kimúlását és visszatérni az élőhalott időbe.

Az élmények felől értve, érezve, megélve magunk nincs is más lehetőség, mint a hullámvasút, fel, le, míg lejár a menet. Közben önmagunk slágeréletét nézdegéljük, dalocskákat dúdolunk, nosztalgiázunk, reménykedünk, néha-néha beleszédülve a röpke emelkedésekbe, hosszú zuhanásokba. Persze, oly sokszor, oly sokan ezt is. De hát mi mást is tehetnénk? Mi más lehetne számunkra adva mint megélni azt, ami velünk van?

Voltak páran, fel is tudnánk sorolni, kik ők, akik másként voltak s emiatt lettek páran. Nekik, kivétel nélkül mindnek, nem mámorban hasadt meg idő. Olyan sebesen peregtek át az örökkévalóságba, hogy az idő felől nézve mozdulatlannak látszottak és látszanak ma is, mintha odafagytak volna a képekbe, a szobrokba, a könyvekbe és még akkor sem rezdülnek meg, amikor imák, zsolozsmák, fohászok és ráolvasások morzsolgatják testüket. Élnek, és nem vesz rajtuk erőt az idő.

S hogy mit tegyünk mi, többiek, oly sokan, hogy felsorolni nem is lehet? Dúdoljunk csak tovább, éljünk, Lesbia, úgy, ahogy tudunk, de ne legyünk restek a fekete tinta mélyén tapogatózni másnap, mert "lelkünk rejtett kis titkai" nemcsak másnak adni valók, nekünk magunknak intenek: ott lapul alattuk a kulcs, amely az időt nyitja, s amely csak akkor passzol a zárba, mikor nincs szín, hang, szag, íz, tapintás, csak a lét, mozdulatlanul a mennyhez szögezve, élménytelenül.

*

Felhasznált növények: inka liliom, aranyvessző, begónia levél

ZEN FESTÉSZET
Szeremley Anett sorozata

Képtelenség

A tusfestészetben a szemlélődés, az áramlás és a meditáció nem egymástól teljesen elhatárolható jelenségek, hanem az alkotó tudati folyamatainak különböző rétegei, amelyek az alkotás során egymásba alakulnak. A szemlélődés – legyen az természeti képeken, tájelemeken vagy belső élményeken való elidőzés – a kontemplatív figyelem révén nyitja meg a „tudati tájba” vezető utat: ez egy nyugodt, tárgyra irányuló, mégis nyitott jelenlét, amely közel áll a meditáció belátásra irányuló aspektusához. Ebből a csendes figyelemből születnek meg a gesztusok, amelyek az alkotás előkészítő folyamatában a flow állapotába vezethetnek, ahol a cselekvés és a tudat összeolvad, és a festés örömteli élménnyé válik. Az idő kizökken és nem lesz más, csak gördülő sziklák és lezúduló víz. Innen azután teszünk még egy lépést befelé, így az alkotás cselekvő zenné válik, ahol a nyitott tudatosság és a közvetlen tapasztalás egységben találkozik. A tus és az ecset sem pusztán művészeti eszközök, hanem a tudat mozgásának lenyomatait hordozó kellékek: minden vonás visszatükrözi az aktuális belső állapotainkat. Így a zen festészetben nem az ábrázolás, és nem is a kép, mint végtermék a lényeges, hanem az a tudati folyamat, amelyben a szemlélődő elmélyül, az alkotás áramlássá válik és végül meditációként kiteljesedik.

Képtelenség, ugye?

*

Szöveg és kép: Szeremley Anett