Drelyó Ágnes pszichológus, szexuálpszichológiai és párkapcsolati szakértő

Szakemberként mindig is fontosnak tartottam, hogy az ember ne minősítsen, hanem megérteni akarjon.
Talán pontosan ezért is választottam tudatosan/tudattalanul ezt a hivatást, ami minden egyes nap gondolkodásra késztet.
Gondolkodásra késztet mind mások problémai, elakadásai, mind önmagam miatt is - mert ami a MÁSIK oldalon zajlik, az RÁM is hat, s ez persze fordítva is igaz.
És pont ezen dinamikai szemlélet végett a gondolkodásba vetett hitem, a szűnni nem akaró megértési igényem és kíváncsiságom nem hagy nyugodni.
Örülök, hogy vége van a választásnak. Nagyon nehéz időszak volt ez mindenkinek. És így, az eredmények után talán több energiával és fókusszal tudunk mind magunkra figyelni és jó értelemben másokra is.
Egy nagyon kedves és kiváló szakember kollégám, Blumel Ferenc írt egy, az ő facebook oldalán, több részletben közölt értekezést a reményről, így a választások lezajlása kapcsán.
Be kell valljam, minden egyes sora egy valódi szellemi/gondolati fürdő és felüdülés volt a számomra. És bár „nagyon szakmai” a szöveg, mégis úgy érzem, feltétlenül meg kell, hogy osszam majd veletek az elkövetekező napok során.
Mert ha valami történik velünk, ami érzéseket, adott esetben kellemetlen érzéseket vált ki, akkor a megértés, a kognitív/érzelmi/fizikai szinten történő elmozdulás az adott bénult, nehezen feldolgozható állapottal szemben mindig segít.

Több barátommal, ismerősömmel beszélgettem ma. Volt aki örült, volt aki kétségbeesett. De mindannyiukban közös nevező volt a remény. Ki ebben, ki abban reménykedik a tegnapi eredmények után.

Megérteni a nehezen érthetőt, befogadni és egyben tartalmazni tudni olyan lélektani/kognitív aspektusokat, olyan érzelmi állapotokat, amelyektől kellemetlenségük, akár fájó mivoltuk révén inkább és rögvest azonnal szabadulni szeretnénk (érthető módon :) ), nos ehhez ehhez kell énerő, és ezt nevezhetjük érzelmi és kognitív integrációnak.
De mi is valójában az integráció pszichológiai/pszichoanalitikusi szinten?
Nos számomra ez a „mozgásban maradni” élménye – bármilyen (érzelmi/értelmi/fizikai) szinten.
A szorongás mindig gúzsba köt, az az embert egy pontra szögezi le, és minden ami abból pontból látható, éppen a korlátozó mivolta révén, csak egy rettenetesen szűk tér adta perspektívát kínál.
És pontosan ez a térszűkülés (mind érzelmi, mind értelmi vagy akár fizikai/mozgástartomány szinten) korlátoz és veszi el az én-hatékonyság érzést, és ingatja meg azt a hitet, hogy képesek vagyunk hatással lenni az adott állapotunkra, helyzetünkre.
Viszont az, hogy egy helyzetet megvizsgálhatunk, több oldalról körbejárhatunk – már éppen ez az élmény, hogy mozgásban tudunk lenni akár érzelmi, akár értelmi akár a fizikai mozdulatok szintjén, adja meg azt a megélést és tapasztalást, hogy képesek vagyunk az állapotunkon változtatni – ergo tudunk befolyással lenni arra, ahogy itt és most vagyunk, ahogy érezzük magunkat, ahogy megéljük a pillanatot.
S az, hogy elindul valami és ezt az elindulást az adott, még az addig passzív helyzetben lévő egyén tudja létrehozni és létre is hozza, az már megadja ezt az élményt: hogy már a következő pillanatban nem ugyanabban a stagnált, befeszült, statikus állapotban van, ahol nem tudta megélni az én-hatékonyság érzést és ahol még az volt a megélése, hogy tehetetlen és kiszolgáltatott.

Blumel Ferenc kollégám értékezése a „Reflexiók a magyar választások kapcsán” megadja/megadhatja ezt a löketet ahhoz, hogy mozgásban maradjunk.

Hogy őt idézzem:

„A kérdés nem az, hogy van-e remény — hanem az, hogy a remény milyen viszonyban áll a realitással és a szégyennel a rendszer egészében
Ha azt figyeled:
• hol fed el a remény,
• hol tart fenn,
• hol nyit,
• és hol torzul
Akkor az egész dinamikát átlátod és viszonyulhatsz!
A következő reflexió kicsit hosszabb lesz, de olvasd figyelmesen! Köszönöm!”

Nos én is ezt kívánom nektek! Lássátok az egészet, merjétek nézni az egészet. Merjetek perspektívát váltani. Mert ha még nem is lesz minden tiszta és világos, de addig is már mozgásban lesztek, és azzal pont megteszitek az első lépést ahhoz, hogy egy fokkal könnyebb és jobban megélhetőbb pillanatban legyetek, akkor is, ha még ebben a pillanatban nehéz is talán.

ui: az orgona is virágozni kezdett a kertben 🙏

Új év, új kihívások. S persze a megszokott feladatok...
Az idei év első szakértői feladata egy nagyon szomorú és tragikus hír kapcsán talált: egy vélelmezhetően erőszakos gyilkosság esete ügyében.
Ahhoz, hogy szakemberként mindig magas színvonalú pszichoedukatív válaszokat tudjak adni, elengedhetetlen, hogy folyamatosan képezzem magam. Így ezen a havas hétvégén egy hétfői vizsgámra készülök.
Az erőszakos halál és annak a gyermekekre gyakorolt lehetségés pszichés következményeiről pedig az alábbi linkre kattintsatok olvashattok.

https://www.borsonline.hu/magyar-sztarhirek/2026/01/dudas-miki-kislanya-igy-tudta-meg-orakig-zokogott

Egy átlagos nap a rendelőben, de talán nem átlagos pszichoedukatív tartalommal.

Munkám során fontosnak tartom, hogy a páciensek kézzel fogható elméleti hátteret is kapjanak ahhoz, hogy minél jobban megértésék a lélektani folyamataikat.
Ezen az ülésen, a "miért érzem magam legbelül rossznak, holott tudom hogy nem vagyok az" kérdést boncolgattuk, és ehhez többek között Kohut szelfpszichológiai elméletét vettük elő.

A Kohut-féle szelfpszichológia a modern pszichoanalízis egyik legfontosabb irányzata, amelyet Heinz Kohut dolgozott ki, és a szelf (én), az önmagunkról alkotott reprezentációk és a nárcizmus fejlődését vizsgálja a korai kapcsolatok (különösen az „szelftárgyak”, pl. szülők) tükrében, hangsúlyozva az empátia és a belső koherencia fontosságát a személyiség egészséges kialakulásában, szemben a hagyományos freudi elméletekkel. Lényege, hogy a nárcisztikus igények (értékelés, csodálat) normálisak, és a terápiában ezek kielégítése (a „szelftárgy” által) segíti a gyógyulást, nem pedig a patológiás tünetek elfojtása.
Főbb pontok:
Szelf (Self): Az egyén önmagáról alkotott tudatos és tudattalan képeinek összessége, beleértve az önértékelést, az önbizalmat, az ambíciókat és az ideálokat.
Szelftárgyak: A környezet olyan tagjai (általában a szülők), akik kielégítik a gyermek szelffejlődéséhez szükséges igényeket (pl. tükrözik, csodálják őt), és így segítik az érett szelf kialakulását.
Nárcizmus: Nem pusztán negatív vonás, hanem normális emberi szükséglet. Egészséges fejlődés esetén az infantilis nárcizmus érett, rugalmas formává válik; kóros csak akkor, ha a fejlődés megakad.
Empátia: A kulcs a szelfpszichológiában. A terapeuta empátiája (a páciens belső világának átélése) teremti meg azt a biztonságos teret, ahol a sebzett szelf helyreállhat, és a feldolgozatlan, archaikus igények (pl. a csodálat, a tökéletesedés) meggyógyulhatnak.
Szemléletmód: A szelfpszichológia a pszichoanalízist belülről újította meg, a freudi ösztönelmélet helyett a kapcsolatok és az empátia szerepét helyezve a középpontba, így az ma már a modern pszichoterápiák alapvető részét képezi.
Összefoglalva: Kohut elmélete szerint a személyiség akkor válik „tragikussá” (örömtelenné, elidegenedetté), ha a korai szelftárgy-kapcsolatokban sérül a szelf; a terápia célja ezen sérülések empátiás feldolgozása és az érett szelf megerősítése, nem pedig a nárcizmus patológiás formáinak elfojtása.