Gyakorlati Filozófia Iskolája

A világban, ha valaki megszerez valamilyen értékes tárgyat, akkor azt valamilyen biztonságos helyen akarja tárolni, olyan helyen, ahol könnyen használhatja, nézegetheti, vagy egyszerűen csak gyönyörűségét leli benne. Egyesek páncélszekrénybe teszik, s ha szükségük van rá, kiveszik onnan.
Hasonlóképp, ha az Abszolút kegyelméből, vagy egy megvalósult ember kegyelméből, a szent iratokból, vagy egy jó társaságon keresztül megértünk valami nagy és jó gondolatot, úgy tudjuk legjobban megőrizni, ha biztonságos helyre tesszük. A legbiztonságosabb hely maga a szív. Ott tárolhatjuk, s onnan könnyen elő is vehetjük, ha használni akarjuk. De csak a bölcs tudja az ilyen gondolatokat a szívébe helyezni, mert a buta minden összegyűjtött szemetet a szívében tart. Ha tehát valami tényleg értékeset kap, már nem tudja hová helyezni, mert nincs hely a szívében, s így később nem is tudja felhasználni azt. Ami igazán számít, amikor az ember kegyelmi ajándékot kap, az a szeretet, és az, amilyen jelentőséget szán neki az illető. Ezek fogják meghatározni, hogy mi lesz a kegyelmi ajándék sorsa. Ha szeretünk valakit, arról nem feledkezünk meg. Ez így természetes. S ha valamit fontosnak tartunk, az sem fog feledésbe merülni, s így megőrződik.
(Jó társaság - Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 223-224. o.)

Photo by Ashin K Suresh on Unsplash

Honnan jön a meditáció? A Teremtő a teremtés aktusát meditálással kezdi. A meditáció tehát a teremtés kezdete óta létezik, s csak a teremtéssel fog befejeződni. A történelem ugyan nagyon hosszú időre tud visszatekinteni, az embernek azonban tudnia kell, hogy a teremtés egyedüli eszköze a meditáció volt. Ez a teremtő cselekvés eszköze. Ha és amikor az ember meditál, akkor "kapcsol be", akkor hangolódik rá a teremtő erőre, s talál a mindennapos teendők számára elegendő energiát, s így készül fel az örök Énnel való egyesülésre is.
(Jó társaság - Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 63-64. o.)

Az egész világegyetem két részre osztott – az énre és a többire. Ez a megosztottság világa, s mi a kettősségnek ebben a világában élünk. A meditációs módszer kivezet bennünket ebből a kettősségből, s elvezet bennünket az egységre. A módszer azonban nem a végcél.
Olyan ez, mint a kötél, amelynek segítségével leereszkedünk egy kútba, vagy kimászunk belőle. Miután elértük a célunkat, már meg is feledkezünk róla. A meditációs mantra még nem az egység, csak a felé az egység felé vezet, ahol a megosztottságnak nincs semmiféle jogosultsága. Ez az egység az Abszolút, amit úgy is nevezünk, hogy Igazság, Tudatosság és Üdvösség. Amint elértük ezt az egységet, különleges kémiai reakció játszódik le: lényünk feltöltődik, valahogy úgy, ahogy egy autó akkumulátorát is feltöltjük. Ha a meditációban a mantra kimondása után valamit keresünk, bármit, legyen az akár egy hang, vagy egy lényeg, egy szubsztancia, tönkretettük az egész meditációt. Az is kettősség, ha méltányolunk, elismerünk valamit. A mély meditálásban még a békét, az igazságot, boldogságot és tudatosságot sem méltányoljuk, hanem mi magunk válunk békéssé, őszintévé, boldoggá és tudatossá Énünktől. Az embernek mindenféle értékelési, méltányolási vágyát fel kell adnia a mantrával kapcsolatban. Az értékelés éppen annak az ellenkezője, aminek elérésében a meditálás segít. Kezdd el a mantrát, s ne csinálj semmi mást, csak kövesd. Az majd szépen megnyugszik abban az egységben, ahol már nincs cselekvés s nincs megosztottság.

(Jó társaság - Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 71-72. o.)
Photo by Mitchell Griest on Unsplash

Volt egyszer egy ügyvéd, aki megnősült, s egy kis idő múltával tervezgetni kezdték jövőjüket. A férfi azt javasolta, hogy ha fiuk lesz, úgy kell nevelniük és taníttatniuk, hogy az is ügyvéd legyen, s lehetőleg jobb, mint az apja.
A feleségének azonban más volt az elképzelése. Azt szerette volna, hogy a fiú orvos legyen, mert az asszony szülei is medikusok voltak. Ezen aztán vitatkozni kezdtek, s a vita egyre jobban elmérgesedett közöttük. Közben megjelent egy szent ember, s megkérdezte, hogy miért veszekednek. A férj elmondta az ő véleményét, s a feleség is a magáét. A szent ember azt kérte, hogy hívják oda a fiút, s hallgassák meg, hogy ő mit szeretne. A férj és a feleség egyszerre mondták:
- De hisz a fiú még meg sem született!
A tanulság: az embernek csak hasznos dolgokon érdemes járatnia az eszét.

(Jó társaság - Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 125. o.)
Photo by Markus Spiske on Unsplash

Egy király kilovagolt egyszer, s egy idő elteltével ő is és a lova is nagyon megszomjazott. Vizet keresett, s talált is egy kutat, amely mechanikus szivattyúval működött. Ez viszont akkora zajjal járt, hogy a lovát annyira megzavarta és annyira lekötötte a figyelmét, hogy nem tudott inni. A király erre megkérte a munkásokat, hogy amíg a lova iszik, addig ne zörögjenek a vízszívással. Csakhogy abban a pillanatban, amint leálltak a munkával, a víz se folyt tovább a kútból. A király kétszer-háromszor is próbálkozott, de mindhiába. Ekkor a munkások vezetője így szólt hozzá:
- Fenséges királyom, ha sikerül a lovát a zaj ellenére megitatni, akkor minden rendbe jön, de ha nem, akkor legjobb lesz, ha éjszakára keres egy másik helyet.
A történet tanulsága az, hogy az agyunk is olyan, mint a király lova. Bár szeretné a lelki tudás vizét inni, annyira elveszett már a külső zajok okozta zaklatottságban, hogy már képtelen az „ivásra”. A bölcsek ugyan tudnak ezekről a zajokról, de nem vesztnek róluk tudomást: csak arra figyelnek, ami hasznos az Átman számára.

(Jó társaság - Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 123-124. o.)

Photo by Arseny Togulev on Unsplash

Vjásza így szólt: "Az írásokat többször is alaposan áttanulmányoztam, s arra a következtetésre jutottam, hogy azok arra hívják fel a figyelmünket, hogy állandóan a Param-Atmanra kell gondolnunk."
Abban a pillanatban, hogy valami másra gondolunk, máris a Májá, vagyis az illúzió markában vagyunk, s messzire visz bennünket.
Az egyén, vagyis a mi Énünk, része a Param-Atmanak, s azért jött a világra, hogy felfedezhesse az örömöt. Ehelyett azonban beleesett a tudatlanság csapdájába. A valóság elfelejtése a tudatlanság. Ez minden olyan baj forrása, amely a világgal kapcsolatos. A legnagyobb baj tehát a valóságról való megfeledkezés, mert ezáltal megfeledkezünk arról, hogy az egyedüli valóság a Param-Atman, az érzékelhető világ pedig csupán illúzió.
(...)
Életünk azonban nyomorúsággá válhat a földi dolgokhoz való ragaszkodásaink miatt; s ez a méltatlan dolgokhoz való kötődés minden nyomorúság forrása. A világban önmagában nincs nyomorúság. Mi gyártjuk azokat, amikor a földi dolgokhoz való ragaszkodásainkat dédelgetjük.
A ragaszkodás az, amikor valamiről, ami Istené, azt gondoljuk, hogy a miénk. Azt gondoljuk, hogy a testünk, a házunk, az egészségünk vagy a fiunk a miénk. Engedjük el ezeket a gondolatokat, s megszabadulunk minden bajunktól.

(Jó társaság - Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 46-47. o.)
Photo by Alexander Grey on Unsplash

Meditálni annyi, mint létezni. Eggyé válni. Az egyedüli, egyetlen Eggyé, második nélkül. Íme egy példa.
Valamikor réges-régen Dattatreya az utcán sétálva megpillantott egy arra haladó esküvői menetet. Dattatreya megállt egy olyan üzlet bejáratánál, ahol nyílvesszőket készítettek. A nyílvesszőkészítő olyannyira belemerült munkájába, hogy egyáltalán nem foglalkozott az esküvői menettel. Miután a menet elhaladt, Dattatreya tudni szerette volna, hogy a mesterember miért nem örvendezett együtt a vidám társasággal. Megkérdezte, hogy egyáltalán látta-e őket? A nyílvesszőkészítő azt válaszolta, hogy nem. Hozzátette azt is, hogy semmit sem hallott az egészből, mert éppen a nyílhegy hegyezésével volt elfoglalva. Hegyezés közben eggyé vált a nyílheggyel, s addig az érzékszervei által észlelhető külvilág megszűnt számára. Ugyanez vonatkozik a meditációra is. Meditáció közben az ember csak Egy. Az ember Énné válik. A meditáció módja csak az a folyamat, amely által ez lehetségessé lesz. Az Abszolút meditál, és teremtéssé válik; s ha mi meditálunk, Abszolúttá válunk.
(Jó társaság – Tanmesék, történetek és válaszok – Beszélgetések Őszentsége Sántánanda Szaraszvatíval, 78-79. o.)

Photo by Nautical Archaeology Society (NAS) on flickr

Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg
csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére.
Szemre nem volt rajt semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt
már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban
tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak.
Megszólítottam: Megvan-e minden csomagja? Elgondolkozott és
számolni kezdett: „Egy, kettő, három... nyolc, kilenc", aztán
sajátmagára mutatott: „tíz". Őneki már csak poggyász volt a saját
teste is.
Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb
hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve.

Weöres Sándor (1913-1989) költő, író, műfordító – Találkozás egy teljes emberrel

Photo by Kin Wai Cheung on Unsplash

Keresnünk kell az igazságot, de újra és újra kétségbe kell vonnunk saját, már-már biztosnak vélt igazságainkat.
Hankiss Elemér (1928-2015) magyar szociológus, filozófus, értékkutató, irodalomtörténész

Photo by lucas wesney on Unsplash