Belső Kert - György-Mózes Enikő

16/09/2026

Az, hogy még elvégzed a feladataidat, nem feltétlenül jelenti azt, hogy jól is vagy.

Néha érdemes nemcsak azt megkérdezni magadtól, hogy „bírom-e még”, hanem azt is: mennyi erőmbe kerül így működni? Mi marad el miatta? A pihenés, a türelmem, a figyelmem vagy éppen az, ami nekem lenne fontos?

A túlterheltség sokszor nem akkor kezdődik, amikor már nem tudsz továbbmenni. Lehet, hogy jóval korábban jelen van – csak közben megtanultál együtt működni vele.

Ha szeretnéd tudatosabban végignézni, mennyire érinthet a kimerültség, a tesztet megtalálod a hozzászólások között, illetve eléred ezen a linken is : https://belsokert.hu/mennyire-vagy-kimerulve-valojaban-ingyenes-onreflexios-teszt/

16/09/2026

Egy helyre gyűjtöttem mindazt, amiért a legtöbben a Belső Kert oldalára érkeztek.

Ha szeretnéd végignézni, mennyire terheltek túl az elmúlt hónapok, ott találod az idegrendszeri kimerültség tesztet.

Ha már nemcsak olvasnál róla, hanem beszélnél is arról, miért nehéz megállnod, segítséget kérned vagy nemet mondanod, ott tudsz jelentkezni díjmentes első konzultációra.

És ugyanott találod az aktuális csoportokat, programokat, cikkeket és a Belső Kert közösségi felületeit is.

Minden egy helyen:

👉

Kevesebb megfelelés - Több önazonosság - Közelebb önmagadhoz

13/09/2026

Van az a fajta ember, aki szinte mindent elintéz.

Ha probléma van, megoldja.
Ha más elfárad, átveszi.
Ha segítségre lenne szüksége, inkább azt mondja:

„Majd én.”

Kívülről ez sokszor erőnek és önállóságnak látszik.

És lehet, hogy valóban az is.

De néha az önállóság mögött az a régi tapasztalat is ott van, hogy jobb nem másokra hagyatkozni.

Ez kialakulhat például akkor, ha valakinek gyerekként túl korán kellett sok felelősséget vállalnia, kevés hely jutott a saját szükségleteinek, vagy azt tanulta meg, hogy akkor „jó”, ha ügyes, erős és nem okoz gondot.

Felnőttként ebből könnyen lesz egy automatikus működés:

inkább megcsinálom,
inkább nem kérek,
inkább nem terhelek senkit.

És itt jön a furcsa része.

Ha mindig te oldasz meg mindent, egy idő után a környezeted is megszokja, hogy te úgyis megoldod.

Így újra megerősödhet benned:

„Látod? Végül úgyis nekem kell.”

Pedig lehet, hogy már nem mindig kellene.

Nem az önállósággal van baj. Az érték.

A kérdés inkább az, hogy van-e választásod.

Tudsz segítséget kérni, amikor szükséged van rá?
Tudsz valamit másra bízni?
El tudod fogadni, ha valaki rólad gondoskodik?

Talán nem az az igazi önállóság, hogy mindent egyedül oldunk meg.

Hanem az, hogy nem érezzük úgy, hogy mindig egyedül kell megoldanunk.

Nálad is ismerős ez a működés? Te miben veszed észre leginkább, hogy automatikusan magadra vállalsz mindent? Írd meg kommentben.

Ha pedig nagyon ismerős neked ez a „majd én megoldom” működés, lehet, hogy a Sokkarú nő alkalom pont neked szól.

A részleteket megtalálod az első kommentben.

12/09/2026

Az elmúlt időszakban több olyan klienssel is dolgoztam, akik egészen más élethelyzettel érkeztek hozzám, mégis újra és újra előkerült két nagyon hasonló mondat.

„Majd én megoldom.”
És: „Nem szeretnék csalódást okozni.”

Van, aki automatikusan magára vesz mindent. Megoldja, elintézi, utánajár, és sokszor még segítséget sem kér, mert egyszerűbbnek tűnik megcsinálni egyedül.

Más inkább arra figyel, hogy mindenki rendben legyen körülötte. Ne legyen konfliktus, ne bántson meg senkit, ne okozzon csalódást. Sokszor akkor is igent mond, amikor legszívesebben nemet mondana.

És persze van az a verzió, amikor a kettő szépen össze is találkozik. 😅
Mindent megoldok, és közben még arra is figyelek, hogy mindenki elégedett legyen velem.

Hosszú távon mindkettő rengeteg energiát tud elvinni, főleg akkor, ha már észre sem vesszük, mennyire automatikusan működünk így.

Kíváncsi vagyok, nálatok melyik vezet. 😊
A, B vagy C?

11/09/2026

Éveken keresztül én is úgy működtem, hogy mindent kézben kell tartanom.

Tudnom kellett, mi történik, mi fog történni, mit kell elintézni, mire kell felkészülni. Sokszor azt éreztem, ha valamit nem én csinálok meg, akkor nem lesz megcsinálva.

És az egészben talán az a legérdekesebb, hogy ez nekem fel sem tűnt.

Azt hittem, egyszerűen ilyen vagyok. Szeretek előre gondolkodni, szervezni, kézben tartani a dolgokat. Ez a személyiségem.

Később értettem meg, hogy nem minden a személyiségünk része, amit annak hiszünk. Van, amit az évek során megtanulunk, mert valamikor szükségünk volt rá. A kiszámíthatóság biztonságot adott, az előre gondolkodás pedig segített abban, hogy minél kevesebb dolog érjen váratlanul.

Csak közben észrevétlenül nagyon fárasztóvá vált, hogy miközben még a mai napot éltem, fejben már a holnap problémáit próbáltam megoldani.

Ma már nem az a célom, hogy mindent elengedjek. Inkább az, hogy felismerjem, mi az, amit valóban nekem kell kézben tartanom, és mi az, amit nem.

És néha tényleg elég csak a következő kanyarig látni. 🤍 Van most az életedben valami, amit nehezen engedsz ki a kezedből?

11/09/2026

Kezeket fel, kinek a gyereke ír idén központi felvételit? 🙋‍♀️

Aki már benne van ebben az időszakban, vagy akinek gyerkőce már túl van rajta, szerintem tudja, hogy ez nemcsak a gyereknek lehet nehéz. Szülőként is könnyű belecsúszni abba, hogy egyre többet kérdezünk, figyelünk, emlékeztetünk, aggódunk… miközben pont azt szeretnénk, hogy segítsünk.

Hol van az a pont, ahol még támogatunk, és mikor lesz belőle akaratlanul is plusz nyomás? Mit mondjunk, amikor a gyerek szorong, elbizonytalanodik vagy azt érzi, hogy nem fog sikerülni?

Én is végigmentem ezen szülőként, ezért különösen közel áll hozzám ez a téma.

Október 6-án ezért tartunk egy kifejezetten szülőknek szóló alkalmat:

Központi Nyugalom – Szülőként a központi felvételi időszakában

Arról beszélünk majd, hogyan tudjuk támogatni a gyereket ebben az időszakban úgy, hogy közben ne a felvételi körül forogjon az egész család élete.

📅 2026. október 6., 17:00
📍 Kengu Fejlesztőház – 1085 Budapest, József körút 59–61.
⏱️ kb. 90 perc
💳 5 990 Ft/fő

A VIII. kerületi lakosok számára a részvétel a Józsefvárosi Önkormányzat támogatásával térítésmentes.

Részletek és jelentkezés:

Központi nyugalom – Szülői edukáció a központi felvételihez Központi Nyugalom Szülőként a központi felvételi időszakában Hogyan segítsük gyermekünket a vizsgastressz és a teljesítménynyomás kezelésében? Szeretnék regisztrálni A központi felvételi nemcsak a megszerzett t...

06/09/2026

Amikor már eleve fáradt vagy, könnyű még jobban hajtani magad.

„Szedd össze magad.”
„Ezt még meg kell csinálni.”
„Máskor is ment.”

Csakhogy ettől nem lesz több energiád. Inkább csak még nagyobb lesz rajtad a nyomás.

Ilyenkor talán érdemes inkább azt végiggondolni: mi az, ami tényleg fontos most, mi az, ami várhat, és mi az, amit nem kellene mindig neked elvinni.

Ha magadra ismertél, írd meg kommentben: neked most miből lenne jó egy kicsit kevesebb?

Ha pedig szeretnél mélyebben is ránézni arra, mi áll nálad a tartós kimerültség, túlterheltség vagy folyamatos belső nyomás mögött, foglalj időpontot konzultációra, és induljunk el együtt.

Ha szeretnél még több tartalmat az idegrendszeri kimerültségről, túlterheltségről és regenerációról, kövesd a Belső Kert oldalt. 🤍

02/09/2026

Kezeket fel, ha nálatok is ez volt a tegnapi vagy a mai program! 🙋‍♀️📚

Tankönyvek, füzetek, címkék, borítók, tolltartó, tornazsák….. Bármerre nézek a nappaliba mindenhol ezeket látom 🙂

„Anya, ezt még be kell kötni!”
És valahogy minden évben van legalább egy füzet, amiről este derül ki, hogy másnapra kell. 🙂

Szeptember 1-jével nemcsak a tanév kezdődik el. Tulajdonképpen az egész család élete átrendeződik. Mindegy, hogy bölcsődés, óvodás, iskolás vagy már egyetemista gyerek van a családban: a nyáron kialakult rendszer egyik napról a másikra megváltozik.

A későbbi kelésekből ébresztőóra lesz, a ráérősebb reggelekből kapkodás és a „majd meglátjuk, mit csinálunk” helyett megjelenik az órarend, az edzés, a különóra, a korrepetálás, a szakkör, a házi feladat és a másnapi felszerelés.

Tulajdonképpen újra elkezdődik a „munka” mindenki számára, mégis erről szerintem meglepően keveset beszélünk.
Mert szeptemberben nemcsak a gyerekeknek kell visszaszokniuk az iskolába, a család egészének újra fel kell építenie egy működő rendszert.

Ki viszi?
Ki hozza?
Ki marad otthon, ha beteg?
Ki segít a leckében?
Ki készíti össze másnapra a ruhát? ( ha ezt még hagyja a gyerek és nem maga intézi 😀 )
Ki tartja számon, hogy kedden úszás, szerdán angol, csütörtökön edzés van?

És ha ezeknek a feladatoknak nagy része tartósan egyetlen emberre kerül, abból könnyen lehet kimerülés már jóval az őszi szünet előtt.

Szeptember 1-jével ugyanis az anyai „munkakör” is hirtelen kibővül. Nemcsak szakács, takarító és programszervező vagy.

Hanem ébresztőóra.
Sofőr.
Stylist, amikor reggel semmi nem jó.
Tanár, amikor valamit még egyszer el kell magyarázni.
Rossz zsaru, amikor a gépidőről, lefekvésről vagy hazaérkezésről van szó.
És nem utolsósorban lelki támasz.

Arról is fontos beszélnünk, hogy az iskola kezdésével nemcsak új tantárgyak és feladatok jelennek meg. Sok olyan érzés is, amely a nyári időszakban kevésbé volt jelen.

Lehet akár szorongás egy új közösség, új pedagógus vagy új tantárgy miatt. Szomorúság, ha valaki bántóan viselkedik vele, csalódás, amikor egy barátnak hitt osztálytárs hirtelen máshogy viszonyul hozzá. Vagy lehet düh és kiborulás, amikor sok a tanulnivaló, hosszú a házi, túl sokat kell olvasni, vagy egyszerűen elfáradt, és számos olyan is amelyre felnőttként már nem emlékszünk, hogy mennyire megterhelő tud lenni ebben a korban. Biztos vagyok benne, hogy minden szülő hozzá tudna még tenni legalább egy mondatot ehhez a felsoroláshoz. 🙂

A nehézség az, hogy a gyerekek nem mindig mondják el rögtön, ha valami nincs rendben. Sokszor először csak a viselkedésük változik meg.

Ingerlékenyebbek lesznek.
Nehezebben kelnek fel.
Nem akarnak iskolába menni.
Többet vitatkoznak.
Visszahúzódnak.
Gyakrabban fáj a hasuk vagy a fejük.
Vagy egyszerűen csak azt látjuk rajtuk, hogy valami nincs úgy, mint korábban.

Ilyenkor nekünk, szülőknek kell egy kicsit szemfülesebbnek lennünk.
Nem feltétlenül azonnal megoldani mindent, hanem észrevenni, kérdezni, meghallgatni.

És közben azt sem szabad elfelejteni, hogy nekünk is átállás ez az időszak.
Sok családban ez az a pont, amikor újra kiderül, hogyan működünk együtt terhelés alatt.

Ki mennyit vállal, ki tud segítséget kérni és fogadni, ki veszi észre, hogy a másik már elfáradt.
Tulajdonképpen ismét porondra kerül, hogy mennyire tudunk valóban csapatként működni.

Talán ezért is lenne fontos, hogy szeptember elején ne csak a gyerek órarendjét üljük le megbeszélni, hanem a családét is, mert bizony sok családban még mindig elsősorban az anyai munkakör bővül ki.

Nálatok melyik az a szerep ilyenkor amelybe a legnehezebb visszarázódni ?

30/08/2026

Volt olyan időszak az életemben, amikor szinte mindent halogattam.

És amikor azt mondom, mindent, tényleg a legapróbb dolgokra is gondolok.
Volt, hogy ahhoz is össze kellett szednem magam, hogy bepakoljak a mosógépbe. Egy nagyobb feladat, például egy új webinárium elkészítése pedig szinte megmászhatatlan hegynek tűnt.

Persze közben jött a bűntudat.

„Miért nem csinálom meg?”
„Miért halogatok már megint?”
„Miért lettem ennyire lusta?”

Sokáig én is így néztem magamra.

Aztán elkezdtem egy kicsit más kérdéseket feltenni.

Ha egyszerűen lusta vagyok, akkor miért nem csinálom azokat a dolgokat sem, amelyeket egyébként szeretek?

Miért nem olvasok, amikor imádok olvasni?
Miért nem kezdek bele abba, ami érdekel?
Miért érzem azt, hogy még egy egészen egyszerű feladat elkezdéséhez is össze kell szednem magam?

Ahogy egyre inkább mögé néztem ennek , lassan más kép kezdett kirajzolódni.

Nagyon megterhelő időszak volt mögöttem. Hosszú ideig rengeteg mindent vittem egyszerre, sok döntéssel, felelősséggel, alkalmazkodással és bizonytalansággal.

Ez hozta az első felismerést bennem: lehet, hogy amit lustaságnak neveztem, annak legalább egy része egyszerűen kimerültség volt.

Mert amikor hosszabb ideje túlterheltek vagyunk, nem feltétlenül csak azt érezzük, hogy álmosabbak vagyunk.

Nehezebbé válhat a figyelem fenntartása, a döntéshozás, a tervezés és akár egy feladat elkezdése is. Ami korábban automatikusan ment, ahhoz egyszer csak sokkal több erőfeszítés kell.

És itt könnyű belekerülni egy kellemetlen körbe:

halogatok → bűntudatom van → szidom magam → még nagyobb teher kerül rám → még nehezebb nekikezdenem.

Nálam fontos felismerés volt, hogy nem újabb és újabb módszereket kell keresnem arra, hogyan préseljek ki még több teljesítményt magamból.

Időre is szükségem van.

Pihenésre, töltődésre. Arra, hogy ne akarjam mindenáron ugyanazt a tempót tartani, mint egy olyan időszakban, amikor sokkal több erőforrásom volt.

És közben arra is, hogy őszintén megnézzem: mi merített ki ennyire, és min kell változtatnom ahhoz, hogy ne ugyanoda érkezzek vissza.

Ma már ezért óvatosabban bánok azzal a szóval, hogy „lusta”.

Mert a halogatás önmagában még nem mondja meg, miért nem csinálunk valamit.

Néha valóban nincs kedvünk hozzá.
Néha félünk tőle.
Néha túl nagynak érezzük.
Néha a perfekcionizmus tart vissza.

És néha egyszerűen annyira elfáradtunk, hogy már az elindulás is sokkal több energiába kerül, mint korábban.

Talán ezért a „Miért vagyok ilyen lusta?” helyett néha érdemes inkább azt megkérdezni:

„Mi történik velem mostanában, ami miatt ennyire nehéz elkezdenem?”

Neked is volt ilyen időszakod?