Grecsónál táncolok

Most azok figyeljenek, akik a táncot választanák hivatásuknak: lesz balett, modern- és kortárstánc-technika, repertoár és szabadtánc, sokféle megközelítésből. Vigyétek a hírét!
Persze értem, hogy a szakmai dolgok általában kevésbé keltik fel az érdeklődést, mint a személyes történetek, de szerintem óriási kincs, ha azok, akik táncolni tanulnak, és azt érzik, hogy ez lehet álmaik munkája, ingyenesen juthatnak olyan lehetőségekhez, amelyek segíthetik őket ezen az úton.
Egyre kevesebben vagyunk, és egyre kevesebbet mozgunk. Nagyon remélem, hogy ezt a csatát nem a csipszes zacskók, a TikTok és a cukros üdítők nyerik meg.
Bár vidéken – különösen vidéken, ami nagyon fura – egyelőre az állás:
cukros üdítő, TikTok – egészséges életmód: 3–0.
De még nincs vége a meccsnek

https://www.facebook.com/fehervaribalett/photos/-velence-dance-summer-intensive-ii-velence-dance-fesztivál-2026-augusztus-2428-b/1650903083711013/

💃 VELENCE DANCE SUMMER INTENSIVE – II. Velence Dance Fesztivál 🩰

📅 2026. augusztus 24–28. | 📍 Bikavölgyi Panzió, Gárdony

Ha elmúltál 14 éves, és érdekel a tánc világa, itt a helyed! Öt napon át klasszikus balett, kortárs- és moderntánc, testtudat, szabad tánc és Egerházi-repertoár kurzusok várnak elismert hazai mesterekkel.

✨ A részvétel ingyenes, de előzetes regisztrációhoz kötött, a férőhelyek száma korlátozott!

📩 Információ: [email protected]
🏡 Szállás: [email protected]
ŰRLAP JELENTKEZÉSHEZ:
https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSd7gYalzR46e7MtFnDoZbkEPi5VvWr7zNPVNWOkILtnZE4XBw/viewform?usp=publish-editor
SZÁLLÁSFOGLALÁS:
Bikavölgyi Panzió:
https://nethotelbooking.net/hotels/bikavolgyi

Ne maradj le – fedezd fel a táncművészet inspiráló világát a II. Velence Dance Fesztiválon!

Azokra, akik valami miatt már kora gyermekkorukban mélyen csalódtak a szüleikben, Eric Berne szerint különösen jellemző lehet a „Rajtakaptalak!” játszma, amely gyakran a tekintélyszemélyek ellen irányul. Ahogy újraéljük ezeket a csalódásokat vagy árulásélményeket, újra és újra megpróbálhatjuk leleplezni a tekintélyszemélyeket, bebizonyítva, hogy valójában nem is kompetensek.
Sokat figyelem ezt a Willany Leóban: vajon rajtam kívül kik hordozzák még ezt a sebet és azt is figyelem, mikor ébred bennem vágy arra, hogy fellázadjak valaki vagy valami ellen.
Amikor a szalagavatónkon Krisna-táncot szerettünk volna előadni, az osztályfőnökünk nagyon félt attól, hogyan ítélik majd meg. Ragaszkodott hozzá, hogy úgy táncoljuk el ezeket a körtáncokat, hogy közben ne hangozzék el Krisna neve.
Hosszú folyamat és komoly harc kezdődött az osztályfőnökünk és az osztály között, míg végül az a döntés született, hogy a szalagavatón a Hare Krisnára táncolunk.
A több ezer néző mellett a szegedi Krisna-tudatú közösség tagjai is eljöttek, hogy megnézzék az előadásunkat.
Mivel én voltam a főszervező, utána magukhoz hívtak, és szeretettel gratuláltak. Azt mondták, Krisna mostantól biztosan figyel rám.
Ez később olyan erőt adott nekem, hogy képes voltam elindulni Ausztriába továbbtanulni nyolcvanezer forinttal a zsebemben és mindössze azzal a bizonyossággal, hogy az első héten lesz hol laknom.
Mindegy, miben vagy kiben hiszünk: ha a hitünk erőt ad, talán egy kis naivitással is felruház, segít meglátnunk a saját erőnket és képessé tesz a bizalomra, akkor megfelelő helyre kerül a szívünkben. Csakhogy Isten is tekintélyszemély, így vele is könnyű „Rajtakaptalak!” játszmát játszani.
Ha keresztényként dualista módon gondolkodunk, a rosszért a Sátánt tehetjük felelőssé. Ha következetesen monoteisták vagyunk, előbb-utóbb Istennek szegezhetjük: „Most lebuktál!”
Hét- és tizennégy éves korom között sokat kofáskodtam Istennel. "Ha elmegyek a templomba, legyen négyes az a matekdolgozat." Alkudoztam, már-már uzsoráskodtam vele, és fájt, amikor Isten felrúgta azt az egyezséget, amelyet valójában magamban, saját magammal kötöttem. Inkább babona volt ez, mint hit, csak éppen a templomban gyakoroltam.
A Krisna-tudat segített először megértenem a hálát és az alázatot. 🙏
De ez már egy másik történet. 🤍

Fotó: Ráfi Dénes

Még leírni is furcsa, a mi osztályunk 2001-ben érettségizett a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi–dráma tagozatán.
Azt hiszem, csak most kezdem igazán érteni, hogy mekkora ajándék volt oda járni.
A művészeti iskolák nem egyszerűen szakmát tanítanak. Nem azért fontosak, mert minden diákból színész, táncos vagy rendező lesz, hanem mert megtanítanak figyelni, kérdezni, együtt gondolkodni, kíváncsinak lenni, empatikusnak maradni, megismerni önmagunkat és ezen keresztül másokat is.
Az elmúlt másfél évtizedben mintha egyre inkább azt kezdtük volna lebontani, ami a közösségeinket életben tartja. Haragudtunk tanárokra, orvosokra, művészekre. Néha még tájakra, városokra, egymásra is. Mindig volt valaki, akire rá lehetett mutatni, aki bűnbakká lett.
Közben pedig éppen azok az intézmények kerültek folyamatosan védekező helyzetbe, amelyek a legtöbbet teszik azért, hogy érzékenyebb, nyitottabb és gondolkodó emberek nőjenek fel. Ilyen volt és ilyen ma is a szentesi drámatagozat, még ha mára lekerült is az emléktábla és elkergették a tanárok nagy részét. Mégis kitart, mert a diákok és a tanárok életben tartják.
Ha valamit szeretnék a következő évtizedektől, akkor az az, hogy újra megtanuljuk becsülni az oktatást, a kultúrát és a művészetet. Mert amikor arról beszélünk, milyen országot szeretnénk építeni, akkor nemcsak a gazdaságról vagy az infrastruktúráról beszélünk. Arról is, hogy tudunk-e olyan tereket teremteni, ahol a gyerekek kíváncsiak maradhatnak, kérdezhetnek, alkothatnak, hibázhatnak és felfedezhetik, kik is ők valójában.
Hiszem, hogy ez nem luxus. Ez az egyik alapja annak, hogy emberek maradjunk.
És még valami. Nagyon büszke vagyok az osztályomra. Jó látni, hogy huszonöt év után is mennyi becsületes, nyitott szívű, érzékeny ember tartozik közénk. Mindannyian másfelé indultunk, mégis sokunkban ugyanaz a kíváncsiság él tovább.
Az én volt osztálytársaim mind sikeres, becsületes, nyílt szívű emberek, akikre nagyon büszke vagyok és akiket a mai napig teljes szívből szeretek. Külön kiemelném Rádi Katát, mert szerintem olvassa majd ezt a posztot, ezért most itt a helye ennek a sornak: szerintem ő különösen nagyon jó ember és remek anya. 😍

Fotó: Ráfi Dénes

Nagyon erősen bennem él a kép, a Béke utcai házunk félig kész terasza előtt állok. Nagyon kicsi vagyok még és ugrálok fel-le. Valamiért azt képzelem, hogy az élet olyan, mint egy film, én pedig ennek a filmnek a főszereplője vagyok. Boldoggá tett ez a gondolat, az új kedvenc játékom lett. Ha pedig film az élet, akkor minden pillanatnak jelentősége van és érdekesnek kell lennie.
Jól kell játszanom a szerepemet és meg kell találnom a helyem a történetben. Akkor még nem tudtam, hogy egyetlen gyermekkori mondatból egész életpályát lehet építeni. Persze túlélési stratégia volt, a gyerekkor nehézségei között sok erőt adott, hogy különleges, fontos, látható akartam lenni.
Azt hittem, ha elég keményen dolgozom, ha elég jó leszek, ha elég sokat adok, akkor egyszer majd megnyugszik bennem az a kisfiú, aki annyira vágyott a szeretetre. Csakhogy az élet nem így működik, nincs dramaturgiai igazságszolgáltatás. Nincs garancia arra, hogy aki többet dolgozik, azt jobban szeretik.
Nincs garancia arra, hogy a sikerek és a szeretet között bármiféle összefüggés van, hogy korrelálna. Sőt, néha úgy tűnik, mintha éppen fordított lenne a helyzet.

Negyven fölött egyre többször botlom bele azokba a korlátokba, amelyeket négyévesen magamnak építettem. Olyan falakba, amelyek egykor megvédtek, de ma már inkább akadályoznak. Érdekes módon ma abból élek, aminek egykor nehéz volt meghallani. Amikor a színművészeti felvételin megkérdezték tőlem, hogy elő tudnám-e adni a monológomat a saját hangomon is, sértetten utaztam haza. Nem értettem, mit kérnek tőlem.
Ma pedig a Willany Leóban, a kortárs- és szabadtáncóráimon szinte csak ezzel foglalkozom: hogyan lehet levenni a maszkokat. Hogyan lehet közelebb kerülni ahhoz, aki valójában vagyok, hogyan lehet jelen lenni szerepek, megfelelések és bizonyítás nélkül és egyre inkább az érdekel, mi az, ami akkor marad, amikor a történeteim elcsendesednek. Lehet, hogy a valóságról nem is tudok semmit, Lehet, hogy a valóság az, ami megmarad a történetem legvégén.

Fotó: Győri Alíz

Kedvesek!
Ünnepélyesen lezárom a 2025/2026-os tanévet. Különleges és sok szempontból nehéz év van mögöttünk. A kínai asztrológia szerint a Fa Kígyó éve az önvizsgálat, az átalakulás és a mély belső folyamatok időszaka. Sokszor éreztem úgy, hogy valóban egyfajta belső utazáson, megtisztuláson megyünk keresztül. Most pedig megérkezett a Tűz Ló energiája, amely már sokkal mozgalmasabb, szenvedélyesebb, lendületesebb időszakot ígért. Talán nem véletlen, hogy az év vége szinte eszeveszett emocionális vágtává vált. Azt hiszem, az idei betegséghullámok mindannyiunkat nagyon próbára tettek. Rengeteg hiányzás volt, talán idén maradt bent a legtöbb bérlet is. Úgy érzem, sokatoknál egyszerűen felpörgött a szakmai és a magánélet és az első dolog, ami háttérbe szorult, az az énidő, a mozgás és a tánc lett.
Pedig közben nagyon sok munkát tettünk bele ebbe az évbe és büszke vagyok arra, ahová év végére eljutottunk.
A következő időszakban szeretném átgondolni, hogyan lehetne olyan rendszert kialakítani, amely jobban támogatja azt, hogy valóban el tudjatok járni az órákra. Nekem sem jó érzés, amikor ennyi bérlet bent marad, ezért szeretnék erre valamilyen jobb megoldást találni.
Akinek még maradt fel nem használt alkalma, azt 2026. szeptember 30-ig tudja valamilyen formában felhasználni.
Ezt követően a bérletek érvényüket vesztik. Ennek egyik oka az is, hogy jövőre áremelésre lesz szükség. A terembérleti díjak az elmúlt időszakban kétszer is emelkedtek, amire eddig nem reagáltam, de ezt már nem tudom tovább halogatni.
Köszönöm nektek az egész tanévet, a bizalmatokat, a munkátokat, a figyelmeteket és az együtt töltött időt.
Legyen csodálatos nyaratok!
A kurzusokon találkozunk.
Ölellek: Zoltán 🤍

A FelWillanyozva podcastot két kérdés hívta életre.
2020-ban, a pandémia alatt először azt kérdeztem magamtól:
miért nincsenek a táncművészek ugyanúgy fókuszban, mint a színészek vagy a zenészek?
Miért nincs egy műsor, ami róluk szól?
Ezt a hiányt szerettem volna megszüntetni.
Később jött egy másik, személyesebb kérdés, ami a Willany Leó vezetése óta folyamatosan bennem dolgozik:
mit tudok tenni azért, hogy ez a szcéna jobb legyen – akkor is, ha nincs pénzünk?
Ezt a kérdést annyiszor tettem fel magamnak, hogy egy ponton továbbadtam.
A FelWillanyozvában táncművészekkel beszélgetek, és ezt kérdezem tőlük is:
mit tudunk tenni egymásért, magunkért, a szcénáért?
A most megosztott videó Engelmann Andrással készült, a mai programunk, a "Willany Leó Experience" megálmodójával.
Az új rész jövő héten, szerdán, a Tánc Világnapján jelenik meg délben a YouTube csatornánkon.
A következő vendég Bundschuh Vera lesz.
A sorozat jelenleg lassan halad, mert egyedül készítem, de nem csak bemutatni szeretném a táncművészeket, hanem szeretném, ha lenne tere annak is, hogy értelmezzük a táncot.
Hogy legyen szakmai diskurzus a táncról, ne csak jelenlét, hanem gondolkodás is.
Mert ebből ma nagyon kevés van.
Várunk benneteket a Willany Leó csatornáján. Ha még nem tettétek, kövessétek be az oldalt és a YouTube csatornát is.

Leó Willany 7 likes. "FelWillanyozva – Engelmann András"