Radó Tamás I Coach I Trainer

A várakozásról
Egyszer, amikor rádiózással foglalkoztunk az egyetemen, azt mondta a tanárunk, ő addig fogja csinálni ezt a műfajt, amíg érzi magában a várakozást. Várja a stúdióba az interjú alanyát. Kicsit izgul, és kíváncsi.
Amikor valaki érkezik hozzám, leteszem a napomat. Ilyenkor nézem az utcánkban a fákat, vagy a kertet. Végül pedig megérkezik a coachee; figyelek, elcsöndesítem a belső monológomat, nem lököm őt előre, sétálok mellette.
Ha eljön a pillanat, amikor ez megremeg, akkor biztos meg fogok állni, ránézek erre a helyzetre, pihenek, gondolkodom, mert másként nem tudnám ízig vérig tenni. Kérdezni, hallgatni, együtt rádöbbenni.
Mindez azért, hogy a lehető legjobbat hozzam ki belőle. Mert ez a séta számomra az EGO mentes övezet, a perfekcionalista terek közötti védett park.

,,A változás titka, hogy minden energiádat egy dologra irányitsd, mégpedig nem a régi lerombolására, hanem az új felépítésére.” Dan Millman

A megérkezésről
Mostanában sokat járom körbe ezt a szót, és a rétegeit: a megérkezést. Nyilvános beszéd és szereplés tréningek során az egyik legizgalmasabb kérdés: hogyan érkezel meg az elején? Akár fizikailag, akár a szavaid tartalmi szintjén, vagy a non-verbális jeleid tekintetében. Aztán hogyan térsz rá a mondandód lényegére, hogyan vezeted fel egyes fontos témaköreidet? Mit kezdesz azzal a sokak által kiemelt jelenséggel, hogy valójában csak egyszer mutatkozhatsz be.
Vagy vegyük a coaching folyamatot, ahol szintén meghatározó, hogy érkezteted meg a hozzád fordulót, hogyan alakul az első pillanatok összessége, megteremtődik-e az a bizonyos buborék, amelyben jó beszélgetni. Mindezzel összefüggésben pedig - amit a profi beszéd tréning első pillanatairól vagy a coaching hangulat megteremtéséről írtam -, hogyan tudod levenni mindenről az aggódás, görcsös akarás szintjeit. Mert régen rossz, ha valami furcsa, fémes mechanika alapján szeretnéd mindezt megtenni, ami elveszi az egész emberi jellegét.
Izgalmas kérdés, mi állhat annak a hátterében, hogy 40 perc beszélgetés után, a coaching ülés utolsó 10 vagy 5 perce hoz áttörést, tömörítést, megérkezést az igazi témához, a valódi célokhoz. Vajon olyan-e ez, mint a múzsának a határidő? Vagy egyszerűen a végetérés (az ülés zárása) gondolata lendíti át a coachee-t, és hánt le magáról minden megfelelési kényszert, majd ledobálva az útja során ráaggatott felesleges terheket, megérkezik a belső válaszok és erőforrások szigetére. Akárhogy is, felemelő ott lenni, mint amikor virágcsokorral a kezedben várod a hazatérőket, hosszú távollét után.

A teljesítménykényszer hiányáról

Gyakran felszabadító pillanat a hozzám forduló számára, amikor a coaching folyamatban megtapasztalja, hogy itt nincsen kell, határidő, KPI, elvárástenger. Vannak dilemmák, esetleges elakadások, kérdések, amelyek körbejárásában, egy jól bevállat módszertannal, folyamattal és kerettel támogatom őt, ezzel együtt egy ülés végén nem mérjük le centivel az előrehaladás mértékét, mért nem ez a lényeg. Ami fontos, hogy két ember bizalmi légkörben létezzen, a coach kérdéseivel, az erőforrások feltárásával, a gondolati keretezés bevezetésével a lehető legjobbat hozza ki a coacheeból. Ez a legjobb pedig lehet aznap egy mondat, vagy egyszerűen csak az, hogy egy órát jelen volt a saját életében, és tényleg rá tudott nézni a valódi miértjeire.

Eleinte sok Excel hasábok mutatóin szocializálódott vezető, vagy időeredményekben, gólarányban élő sportoló lepődik meg azon, hogy nem csak erre vagyok kíváncsi, hanem inkább arra, miért is csinálja ezt az egészet. Hol van ő ebben? Legfőképpen, nem kell most, azonnal a legjobb választ megadnia. Mert mi is a legjobb válasz Gézának, Ilonának, vagy Imrének? Hogyan lehet ezt mérni? Ilyenkor mindig megnyugtatok mindenkit: leginkább úgy, ha az elvárt, megszokott teljesítménykényszer helyett elindulunk egy úton, ahol vannak kilométerkövek, emellett arra tartunk, ahová mi szeretnénk menni, és közben nem felejtjük el szemlélni a tájat, és megállni, ha szerintünk sikert értünk el, és ez lehet éppen az is, hogy több madarat látunk az erdőben, mint eddig valaha.

,,(…)egy jó regènyt olvasni olyan, mint nèzni, ahogy előtűnik a föld, mikor visszahúzódik a víz(…)” Karl Ove Knausgård

Vàrakozàs

A jelenlétről
Vajon benne vagy ebben az írásban, most, igazán? Odafigyelsz rá? Vagy, már a jövő heti feladatokon gondolkozol? Netán a múlt, általad félbe hagyottnak tekintett ügyei járnak a fejedben? A különösen önmarcangoló hangulatban leledzők hétvégén akár végig is listázhatják az elmúlt évek sérelmeit. Eközben mára nem ígértek felhőket, szép napunk van, sétára hív a környezet, a fű még különösen élénk, sok esőt kapott és napsütést. Szinte cambridge-i állapotok, akár le is vehetjük a zoknit és végigsétálhatunk rajta.
A fiam éppen rajzol, valami elképzelt világ térképét készíti. A lányom pedig a hatodik ruhát próbálja fel. Ezzel foglalkoznak, fürdenek benne, és időnként bevonnak minket is, rozsdásan a hétvégével lassan olajozódó felnőtteket. Pedig, ők, nem is vettek rész mindfulness tréningen.
Az egyik meghatározó élményem, amikor anno coachingot tanultam, hogy a tanfolyam napjaiban egyre inkább, egyre tudatosabban részt tudtam venni a folyamatban. Ott voltam fejben, nem máshol. Ez igaz arra, aki tanítja, aki tanulja, aki működteti, és aki elmegy a coachhoz: egyre inkább jelen tudsz lenni.
Az egyik legjobb visszajelzés nekem, amikor valaki coachingon vagy tréningen jár nálam az, hogy milyen nagyszerű volt itt lenni, csak itt; fizikálisan és mentálisan. Nem gondolni a közben felhalmozódó levelekre. Itt létezett, ebben a bizalmas burokban. A másik, amikor nagyon örülök, ha valaki fel tudott szabadulni, mert a sikereit és az erőforrásait vette számba a beszélgetéseinknek köszönhetően, s megvizsgálta azt, ezek miben segíthetnek neki most!
Mindez nem könnyű feladat és nem rózsaszín. Ahogy látom, még akkor is belecsúszunk szorongásainkba, és mint a szabadon engedett traktor, random beleszántunk a múlt és a jövő területeibe, ha a nagyfokú tudatosságfaktor folyamatosan bekapcsolt állapotban pörög. Ha ez így van, és még mindig velem vagy kedves olvasó, akkor most, itt, ettől ne szorongj kérlek, ez természetes. Inkább beszélgessünk róla majd, ha egyszer volna hozzá kedved. Akár sétálhatunk közben mezítláb a gyepen is.

Radó Tamás