Magyar Összetartozás Intézete

Lakatos Mihály, intézetünk szenior kutatója dedikálta a 97. Ünnepi Könyvhéten az MMA Kiadó gondozásában megjelent Nyirő József című kötetét. A kiadó az alábbi sorokkal ajánlja az olvasóközönség figyelmébe a megjelent kötetet: „A két világháború közötti magyar irodalom egyik ünnepelt sztárírója mind az anyagországban, mind Erdélyben Nyirő József volt. Később azonban, egészen a rendszerváltásig – több sorstársáéval egyetemben – még a nevét sem volt ajánlatos leírni. De a kommunista kultúrpolitika hiába iparkodott még az emlékét is kilúgozni generációk emlékezetéből – 1990 óta ismét az egyik legolvasottabb (immáron) klasszikusunk, akinek az életműve fölött – főleg politikusi szerepvállalásai okán – ádáz vita zajlik szakmai berkekben évtizedek óta. A székely lelkület és a székely táj nagy krónikása olyan könyvekkel írta be magát a magyar irodalom történetébe, mint többek közt a Jézusfaragó ember, A sibói bölény, az Uz Bence vagy a Madéfalvi veszedelem. Sikereit az is fémjelzi, hogy a színházak mellett az akkor még gyermekkorú magyar filmgyártás is fölfigyelt rá; az elbeszéléseiből készült Emberek a havason című filmmel fiatal rendezője, Szőts István a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Biennálé-díját hozta el. Nyirő 1945 után emigrációba kényszerült, Spanyolországban hunyt el szegénységben, hamvait – végakaratának megfelelően – 2012-ben szállították haza Székelyudvarhelyre, nem kis közéleti csinnadratta közepette. Lakatos Mihály az életmű alapos ismerője és kutatója, jelen – nemegyszer ironikus hangvételű, de végig olvasmányos – esszéivel és tanulmányaival nem csupán esztétikailag elemzi Nyirő könyveit és helyezi irodalomtörténeti kontextusba a helikoni írónemzedék jeles alakját – de az életút legmeghatározóbb mozzanatainak feltárásával igyekszik minden olyan tévhitet, előítéletet is szétoszlatni a személye körül, amelyek beárnyékolták sajnos a műveket is, melyekért azonban a közönség mindmáig rajong.”

A POGÁNYSÁG UTÓLAGOS GYŐZELME

34 évvel ezelőtt, 1992. június 22-én döntötték le a romániai Hunyad megyében ismeretlenek (munkagépek igénybevételével) Hunyadi János 550 évvel korábbi, a törökök fölött aratott fényes győzelmének emlékművét.

A Hátszegi-medence délnyugati peremén, a Retyezát-hegység északi lábánál, az Erdélyi Vaskapu (másik nevén: Vaskapu-hágó) keleti bejáratánál található egy piciny, Zajkány nevű település, amelynek 2021-es adatok szerint 105 lakosa van. A nyilvántartások szerint ebből 104 fő román, 1 magyar nemzetiségű. Amikor az évszázadok folyamán Erdélyben magyarok százezrei asszimilálódtak (kényszer hatására vagy önként) az őket körülvevő románság soraiba, a maga nemében hősies tettnek számít ama egyetlen magyar részéről, hogy 0,5%-os kisebbségként, „egy szál magában” is bátran vállalta magyarságát. Nyilván a madáchi „küzdj és bízva bízzál” jegyében.

De Zajkány település nem ezzel írta be nevét a történelembe, mert hát bármennyire pici is – beírta. Kétszer is.

Első alkalommal a nagy törökverőnek, a kereszténység fényes csillagának köszönhetően (akiről immár a közelmúltban filmeposz is készült), 1442. szeptember 6-án. Mohács előtt vagyunk több mint nyolcvan esztendővel, az oszmánok még Bizáncot sem vették be, de már nagyratörő terveket forgatnak a fejükben Európa meghódoltatásáról. Az útjukba eső első komolyabb ellenfél, a Magyar Királyság határait „kóstolgatják” hát, egyelőre csak kisebb-nagyobb portyák, rablóhadjáratok keretében, megkeserítve ezzel az erdélyiek mindennapjait. E „kóstolgatások” azonban ez idő tájt rendre keserű szájízzel végződnek számukra, ugyanis a hegyek túloldalán olyan karizmatikus hadvezér várja őket, akinek a nevét a török anyák hamarosan neveletlen csemetéik megzabolázására használják majd. Természetesen Hunyadi Jánosról van szó.

A zajkányi csata előzménye, hogy az év tavaszán II. Murád szultán Mezid bég vezetésével mintegy húsz-harmincezres sereget küldött Erdélybe „gyűjtögető” és félelemkeltő körútra. Az akkor már a délvidéki főkapitányi és Erdély vajdája (Újlaki Miklós mellett) címet is magáénak tudó Hunyadi azonban mindent a visszájára fordított: a Nagyszebennél március 25-én fölöttük aratott fényes győzelme következtében azt is elvette, amijük volt, a félelem pedig a török szívekben vert tanyát.
Ráadásul a győzelem hatására Havasalföld és Moldva is visszatért a török karámból a magyar király kebelére.

A padisah ezt nyilván nem hagyhatta szó nélkül, azonnal (pontosabban: öt hónap múlva) újabb hadjáratot indított. Az indítékok között a fosztogatás és a félelemkeltés mellett immár a bosszú is megjelent. Az új, az előzőnél is nagyobb sereget (egyes források 80 ezer, míg a reálisabban mérlegelők 30-40 ezer főt emlegetnek) ezúttal Hadim Sehabeddin pasa vezette. Azért nem Mezid bég, mert ő a nagyszebeni ütközet óta csupán a másvilágról követhette figyelemmel a miatta indított bosszúhadjárat fejleményeit.

A török sereg a korábbi években már bevált helyen, a Vaskapu-hágón keresztül akart Erdélybe hatolni. Hunyadi számított rá, és mivel a helyszínt alkalmasnak találta a találkozásra, 10-15 ezer főnyi seregével felkészülten várta a betolakodókat. Julier Ferenc nyugalmazott ezredes a Függetlenség című napilap 1934. június 10-i számában így írja le a csata lefolyását: „Az óriási túlerővel szemben Hunyadi János jól bevált ősmagyar cselt alkalmazott. Csatarendjének közepét, a lovasságot színlelt támadásra rendelte, majd pedig hátrálásra utasította. Erre a törökök üldözésbe mentek át. Most indította meg Hunyadi a két szárny gyalogságát ellentámadásra. A siker teljes volt.” Állítólag a török sereg több mint fele holtan maradt a csatatéren, Hunyadi pedig levezetésként még betört az oszmánok által megszállt Bulgáriába, felégette Vidint, és gazdag zsákmánnyal megrakottan tért haza. II. Murád pedig bosszúsan vette tudomásul, hogy a bosszú elmaradt.

E diadal emlékére állították fel 1896. szeptember 6-án, a millenniumi ünnepségek keretében a zajkányi csata emlékművét, a négy méter magas, öntöttvasból készült buzogányt. Az emlékművön a Hunyadiak címere mellett az alábbi felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével, az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatá ez oszlopot Hunyad vármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében.”

Zajkány település másodjára 1992. június 22-én írta be magát a történelembe. Ezen a napon „ismeretlenek” munkagépek segítségével lerombolták az emlékművet. A buzogány később a 15 kilométerre lévő osztrói tóból került elő. Innen a várhelyi Archeológiai Múzeumba vitték, onnan pedig 1994-ben (ezúttal munkagépek nélkül) végleg eltűnt. A rendőrség nagy erőkkel fogott nyomozásba, de mivel a munkagépek nyomát gyorsan belepi a por, nem jutottak eredményre. Pedig mindent megt***ek a siker érdekében. De ez nem biztos. Három dolog azonban az:

1. Hunyadi János bizonyára nem örülne, ha látná, hogy az új „honfoglalók” miként becsülik hőst***ei emlékét
2. Amiként nem örülne Hunyad vármegye egykori „közönsége” sem, hogy a saját pénzén felállított emlékmű a méltatlan utódok jóvoltából ebek harmincadjára jutott
3. Nem a kommunisták voltak.

Ha Törökországba eljutott a hír, bizonyára elégedetten mosolyognak, hogy lám, a pogányság végül és utólag mégis győzelmet aratott.
(Borítókép: A Hunyadi-emlékoszlop a dél-erdélyi Zajkányban, 1911. Forrás: Wikipedia)

MAGYARORSZÁG ANGOL BARÁTJA

99 évvel ezelőtt, 1927. június 21-én váratlan helyről érkezett remény a megcsonkított trianoni Magyarország számára: Sidney Harold Harmsworth brit sajtómágnás, Anglia harmadik leggazdagabb embere a Daily Mail hasábjain megjelent***e híres írását, „Magyarország helye a Nap alatt” címmel.

A magyarok által csak Lord Rothermereként emlegetett Harmsworth megnevezése a család nemesi nevére utal, amelyet V. György brit király adományozott a famíliának. A brit sajtóbirodalom tulajdonosának cikke sokkal több mint egyszerű publicisztika Magyarországról, sokkal inkább egy tekintetes személyiség kiállása a magyar ügy érdekében. Harmsworth úgy vélte, hogy a trianoni rendezés nem tekinthető végleges és igazságos megoldásnak, mivel a békerendszer nem oldotta meg, hanem inkább elmélyít***e a nemzetiségi feszültségeket Közép-Európában.
A derék angol lord írásában kíméletlenül bírálja a trianoni határhúzást, mint fogalmaz: „az igazságosság néha áldozatul esett a mohóságnak, aminek az lett a következménye, hogy Közép-Európa nagy része ma nagyon ingatag egyensúlyi állapotban […] él”. Az 1920-as békeszerződést félig elfelejtett szerződésnek nevezi, amely szerinte nem lehet véglegesen elrendezett, mert a nemzetiségek hálóját csak még tovább bonyolította, ami újabb világégés gyújtópontja lehet. Rothermere ezt alátámasztandóan megjegyzi, hogy az sem lehet véletlen, hogy a békekötés után a Magyarország területéből felhizlalt új államalakulatok, mint Jugoszlávia és Csehszlovákia azonnal szövetséget kötött a nagyra nőtt Romániával és Franciaországgal hazánk csonka határainak érvényben tartása érdekében. A lord még hozzáteszi, hogy ez is csak azt bizonyítja, hogy a szerződés „nyilvánvaló tévedéseket és igazságtalanságokat tartalmaz”.
Rothermere felveti, hogy ideje az 1920-as szerződés tanulságait levonni és a trianoni határokat felülvizsgálni, mint fogalmaz: „azok, akik legjobban ismerik Közép-Európát, kezdik felvetni, hogy nem lenne-e bölcs dolog átfogalmazni a szerződés néhány nyilvánvalóan hibás pontját a ma meglévő nyugodtabb légkörben”.
Az írás görbe tükröt tart a trianoni békecsinálóknak, kíméletlen objektivitása miatt valószínűleg a kisantant országok sem tették ki az ablakba. A lord sorra veszi a három ország, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia magyarjainak helyzetét, és mindhárom ország esetében igazságos megoldást is javasol:
- Erdély esetében véleménye szerint az oda került 1,75 millió magyar helyzete teljes mértékben megnyugtatóan nem rendezhető, mivel többségük etnikailag nem homogén területen él, ahol keverednek a román és a szász lakossággal. Azonban közvetlenül a határ mellett van két egybefüggő magyarlakta terület, amelyet pusztán a stratégiai fontosságú vasútvonal miatt adtak Romániának, azt a területet Magyarország vissza kellene hogy kapja.
- A Felvidék esetében több mint 1 millió magyart (és 3 millió osztrák-németet) csatoltak Csehszlovákiához. Javaslata szerint Csehszlovákia a déli magyarlakta sáv visszaadásával megszabadulhatna a későbbi etnikai konfliktusoktól, így akár még előnyös helyzetbe is kerülhetne.

- A Délvidék tekintetében felveti, hogy mintegy 400 ezer, többnyire egy tömbben élő magyar került a délszláv államhoz, akik a Dráva és a Duna által határolt háromszögben élnek, valamint megjegyzi, hogy a magyarokkal keveredve él még a területen 300 ezer német, akik minden bizonnyal szívesebben vennék, ha inkább újra hazánkhoz tartozhatnának. Így Jugoszlávia is megszabadulhatna az ország északi határai mentén élő elégedetlen nemzeti kisebbségeitől.

Ami a konkrét határjavaslatokat illeti, Rothermere nem a történelmi Magyarország teljes helyreállítását követelte. Elsősorban azokat a területeket kívánta visszajuttatni Magyarországnak, ahol a lakosság túlnyomó többsége magyar volt. Javaslatait etnikai alapon, népszavazások és a nemzetiségi viszonyok figyelembevételével kívánta megvalósítani. A lord küzdelmét a kor egyik legnagyobb példányszámú brit lapjának tulajdonosaként elsősorban sajtóbirodalmán keresztül folytatta, lapjait következetesen használta arra, hogy a nyugati közvélemény előtt ismertesse a magyar álláspontot.
Cikke nyomán bontakozott ki az „Igazságot Magyarországnak!” mozgalom, amely éveken át napirenden tartotta a magyar revízió kérdését. Neki köszönhetően indult el Endresz György magyar pilóta és navigátora, Magyar Sándor 1932-ben az Egyesült Államokba, majd Kanadába, hogy onnan átrepüljék az Atlanti-óceánt és Justice For Hungary (Igazságot Magyarországnak) feliratú repülőjükön megüzenjék a világnak, hogy a magyarok nem fogadják el véglegesnek a trianoni határvonalakat.
Talán a lord cikke lehetett az egyik gyújtópontja annak, hogy 1938-ban Bécsben német és olasz döntőbíráskodás alatt, a kisantant országok kényszerű beletörődésével Magyarország visszakaphatta a Felvidék déli, magyarlakta sávját, illetve ezzel mintegy dominóhatásként a rá következő években, 1939-ben hazatérhetett Kárpátalja, 1940-ben Észak-Erdély, majd végül 1941-ben a Délvidék egy része. Bár Anglia és Franciaország nem írta alá a bécsi döntéseket, azokat hallgatólagosan mégis elismerte.
Rothermere okkal érdemelte ki a „Magyarország angol barátja” címet, a hálás magyarság a magyar igazság szószólóját látta benne, akiről később utcákat neveztek el és akinek emlékműveket állítottak. Tiszteletére emelték 1928-ban a Szabó Ervin téren a Magyar Igazság Kútját, amelynek felirata is jól mutatja a magyarok lekötelezettségét: „E kutat hálás magyarok emelték Nagybritannia méltó fia Viscount Rothermere tiszteletére. Az ő betűje megöli a hatalmaskodást, az ő lelke megeleveníti az igazságot. 1928.”
(Borítókép: Lord Rothermere (László Fülöp alkotása, 1930). Forrás: Wikipedia)

Tegnap megnyitottuk Fantomfájdalom című kiállításunkat Szolnokon a Verseghy Ferenc Könyvtár emeleti kiállítóterében a könyvtárnak, a Magyar Összetartozás Intézetének és az MCC szolnoki képviseletének együttműködésében, majd dr. Margittai Gábor intézetigazgató előadást tartott Trianon máig ható következményeiről, arról, hogy ha nem nézünk szembe közösségi traumáinkkal, akkor azok fognak meghatározni bennünket. Köszönet a Verseghy Ferenc Könyvtárnak, hogy méltó helyszínt biztosít fotókiállításunknak, amely július 31-ig tekinthető meg itt, és köszönet a szolnoki MCC-s kollégák meghívásáért. És természetesen a közönség megtisztelő érdeklődéséért, az előadáshoz fűzött gondolataiért.

Tegnap felépítettük Fantomfájdalom című új kiállításunkat a szolnoki Verseghy Ferenc Könyvtárban. Ma megnyitó és előadás 16.30-kor!

Fantomfájdalom című új kiállításunk következtő helyszíne Szolnok. Megnyitó június 17-én, szerdán 16.30-kor a Verseghy Ferenc Könyvtárban, utána dr. Margittai Gábor intézetigazgató könyvbemutató előadást tart ugyanitt Expedíciók a magyarság hatrárvidékeire címmel az MCC szolnoki képzési központjának és a Magyar Összetartozás Intézetének szervezésében. Szeret***el várjuk az érdeklődőket!

SORSA PLÉBÁNOSNAK SZÁNTA, DE Ő PÁPÁNAK JELENTKEZETT

505 évvel ezelőtt, 1521. június 15-én hunyt el Bakócz Tamás esztergomi érsek, bíboros, aki a maga korában, a XV-XVI. században mindannak a megtestesítője volt, amit a XX. században úgy neveztek: „amerikai álom”.

Az „amerikai álom” olyan modern globális, de amerikai gyökerű mítosz, mely szerint bárki – származásától és vagyoni hátterétől függetlenül – kemény munkával, kitartással és áldozatvállalással sikeres emberré válhat, kitörve a szegénységből magas társadalmi státuszba juthat. Míg az esetek többségében ez csupán tündérmese marad, Bakócz Tamás sikerrel járt: egyszerű jobbágyfiúként született 1442-ben a ma Romániához tartozó partiumi Erdődön, és esztergomi érsekként, illetve a pápa által kinevezett bíborosként halt meg Esztergomban 1521-ben.

Pályafutásának íve valóban látványos, ám ha alaposabban megnézzük a XV. század társadalmi viszonyait, azt látjuk, hogy sorstörténete nem páratlan a Mátyás-kori Magyarországon. Maga Mátyás is köznemesi sorból származott, választott királyként került trónra, és saját tehetségének, az apja által biztosított jó nevelésnek, karizmájának, széleskörű műveltségének és rátermettségének köszönhette, hogy a kor zűrzavaros viszonyai között sikerült megtartania, sőt megszilárdítania trónját, hogy aztán az általa vezetett királyságot a korabeli európai nagyhatalmak sorába emelje. De említhetnénk Kinizsi Pált vagy apósát, Magyar Balázst is, akik szintén a társadalom alsóbb rétegeiből érkezve váltak a kor legjelentősebb politikai szereplőivé.

Ha a napjainkban dühöngő anglománia hívei lennénk, mondhatnánk azt is, hogy Bakócz Tamás „self-made man” volt. De mivel nem vagyunk a hívei, sőt elítéljük, inkább azt mondjuk: saját szerencséjének kovácsa volt. Ötgyermekes családból származott, apja, Bakócz Ferenc a Drágffy család jobbágyaként kerékgyártással foglalkozott. Hogy az ambiciózus apa nem saját sorsát szánta gyermekeinek, jelzi, hogy Tamás testvérbátyja, Bálint is egyházi pályára lépett, s ott nem minden tehetség nélkül működhetett, mert a pécsi püspökké avanzsáló Janus Pannoniustól ő örökölte meg a dúsgazdag titeli (Titel ma már Szerbia kisvárosainak számát gyarapítja) prépostságot.

A Bakócz família összetartó család volt: Bálint például nemcsak papi tanulmányai elvégzésében támogatta Tamást, de segített neki bejutni a király környezetébe is, majd amikor Mátyás felfigyel az íródeákként dolgozó fiatalember tehetségére, éles eszére, és bizalmas tanácsadójává t***e, 1480-ban átengedte neki a titeli prépostságot, hogy megfelelő anyagi bázissal a háta mögött tarthasson igényt az újabb és újabb előléptetésekre. Amelyek nem is késtek: előbb királyi titkár lett, aztán 1486-ban győri püspökké nevezték ki (Titelt persze megtartotta) és királyi tanácsosi rangot kapott. De a kitüntetések az egyházi pályán is elkísérték: 1500-ban bíborossá, 1510-ben konstantinápolyi pátriárkává nevezték ki, ami azt jelent***e, hogy a pápa után ő lett a második legmagasabb rangú főpap.

Eötvös József Magyarország 1514-ben című regényében (amelyben Bakács néven szerepel) Bakócz az alábbiakat mondja felemelkedéséről: „Mint jobbágy fia, pártfogó nélkül lépve az egyházi pályára, legmerészebb reményem az vala, hogy egykor Erdődön vagy Drágfinak más valamely jószágán plebánossá lehetek; s jól emlékezem, midőn e reményt anyám előtt kimondám, a szegény asszony csaknem rémülve csapta össze kezét: hogy merek magamnak ily állást, a családnak ennyi dicsőséget, neki, anyámnak, ily boldogságot reményleni; s anyámnak igaza volt; még e szerény vágyak elérésére sem mutatkozott valószínűség. Most enerőm s ügyességem által oly polcra emelkedtem fel, melynél magasabbat kevesen értek el. Az országban fölöttem csak a király, az egyházban csak a pápa áll, a második vagyok mind e két pályán; eddig a szerencse s enerőm vittek. Egy lépcső maradt hátra, s ennek áthágása lehetetlen.”

És valóban lehetetlen volt, az i-re nem került fel a pont. Pedig Bakócz minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a nagy művészetpártoló pápa, II. Gyula halálát (1513) követő pápaválasztáson ő legyen a befutó, és a kortársak szerint komoly esélye is volt rá, hogy első magyarként lehessen Róma püspöke. Ám a befutó mégis az olasz Giovanni Medici lett, aki X. Leóként lépett a pápai trónra.

És mintha ez cezúrát jelentett volna élettörténetében, ettől kezdve szerencséje (Magyarország szerencséjével együtt) hanyatlani kezd. Az új pápa (hogy megszabaduljon az immár két éve Rómában tébláboló legfőbb riválisától) azzal a feladattal küldte haza, hogy szervezzen keresztes hadjáratot a török ellen. Bakócz hazatért, és Dózsa Györgyöt bízta meg a keresztény sereg megszervezésével. A többit már ismerjük.

A sors megkímélte attól, hogy szemtanúja legyen ama ország bukásának, amelynek fénykorát még láthatta, s amelynek felemelkedéséhez szorgalma és tehetsége révén maga is hozzájárult. 1519-ben szélütés érte, majd 1521. június 15-én Esztergomban elhunyt. Ha a túlvilágról látta, valószínűleg annak sem örült, hogy ötszáz évvel később újabb esztergomi érsek maradt alul a pápaválasztáson. És szintén egy Leóval szemben…
(Borítókép: Cserna Károly rajzolata Bakócz Tamásról korabeli emlékérem nyomán (Nemzeti Múzeum, 1900 körül). Forrás: Wikipedia)

EB URA FAKÓ!
1707. június 13. a magyar függetlenségi küzdelmek egyik nagybetűs napja, ugyanis 319 évvel ezelőtt ezen a napon mondták ki másodjára a Habsburg-ház trónfosztását.
Jól mutatja a magyarok Habsburgokkal kapcsolatos elégedetlenségét és sommás véleményét, hogy az uralkodásuk ideje alatt szinte néhány évtizedenként volt ellenük valamiféle függetlenedési szervezkedés, és majd minden századra jutott egy Habsburg-trónfosztás is.
Bár már 1437. és 1457. között a Habsburg-ház uralkodott Magyarország felett, de akkor még sikerült visszaszerezni magyar kézbe a hatalmat, és akkor volt hazánk egyik fénykora Hunyadi Mátyás királysága alatt. A Habsburgok csak Mohács után szilárdították meg hatalmukat az országban. Azonban 1526-ot követően még száz évnek sem kellett eltelnie, 1620-ban már sor került a Habsburg-ház első trónfosztására.
Nem sokkal később, az 1666-os Wesselényi-összeesküvés során az ország nemessége, köztük I. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem, ismét fellázad a Habsburgok ellen. Ugyan a Wesselényi-féle szervezkedés nem érte el célját, mert 1671-ben vezetőit kivégezték, és mintegy 300 nemest sújtottak vagyonelkobzással, de ezzel a Habsburgok megágyaztak az ország későbbi Habsburg-ellenes közhangulatának és az 1703-ban kirobbant II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcnak. Rákóczi az ország politikai önállóságának visszaszerzését tűzte zászlajára, ezért a magyarok ismételten fegyvert fogtak a Habsburg-uralom ellen.
A Rákóczi-szabadságharc 1707-re érte el tetőpontját. Az 1705 szeptemberi szécsényi országgyűlésen megkezdték a független magyar államszervezet kiépítését, Rákóczi mint vezérlő fejedelem vezetésével. Az államforma rendi konföderáció lett. A fejedelem mellett Bercsényi Miklós vezetésével 24 tagú szenátus igazgatta az országot. Az évekig elhúzódó háborúban a kurucok egyre több katonai sikert érnek el. 1707 végére az ország jelentős részét sikerül felszabadítaniuk és magyar kézbe visszavenniük. A nemzetközi helyzet, különösen a spanyol örökösödési háború átmenetileg kedvező lehetőséget kínált a magyar ügy számára, hiszen a Habsburgok erejének jelentős részét nyugati hadszíntereken kötötte le a konfliktus.
1707. június 13-án az ónodi országgyűlésen a magyar rendek kikiáltották a Habsburg-ház trónfosztását, emellett a háború financiális problémáit is rendezték: kétmillió forint hadiadót vet***ek ki, amelynek megfizetésére a nemességet kötelezték. Az ország irányítását hivatalosan is a fejedelemre, valamint a szenátusra bízták. A történelmi pillanatot Bercsényi Miklós szavai nyomatékosították és tették örökre emlékezetessé: „Eb ura fakó, József császár nem királyunk többé!”.
Az ónodi országgyűlés egyértelmű üzenetet küldött Európának: a magyarok nem kívánják többé a Habsburg-igát cipelni, és a kezükbe veszik országuk irányítását. A kedvező nemzetközi helyzetet kihasználva, még abban az évben szeptemberben Rákóczi szerződést kötött Varsóban I. (Nagy) Péter orosz cárral, az orosz fél kötelezte magát, hogy „szelíd eszközökkel” megpróbál befolyást gyakorolni a Habsburgokra, hogy „adják vissza Magyarország és Erdély szabadságát”, és titokban megállapodtak arról is, hogy támogatják a bajor választófejedelem igényét a magyar trónra. Franciaországtól anyagi támogatást is sikerült szerezni a harcok folytatásához.
Sajnos azonban 1708. nyarán-őszén végzetes fordulat következett be a magyar szabadság ügyében, a felkelők Trencsénnél elszenvedték legsúlyosabb vereségüket a császáriaktól. A szabadságharc utolsó szakaszában a nemzetközi támogatás megszűnt, mind az oroszok, mind a franciák kihátráltak mögülünk, Rákóczi rézpénze is fokozatosan elveszít***e értékét, így a nemzet egységét sem tudták már fenntartani. Rákóczi politikai tervei, hogy magyar–sziléziai–morva konföderációt hozzon létre, így örökre szertefoszlottak. Végül a rendek 1711-ben elfogadták a szatmári országgyűlésen a Habsburgok feltételeit, és a kuruc seregek a majtényi síkon felvonultak, és lezárták a harcokat.
Bár a szabadságharc végül nem érte el célját, az ónodi határozat a magyar alkotmányos és függetlenségi gondolkodás egyik legfontosabb dokumentumává vált. Az ónodi döntés tehát hosszú történelmi folyamat kiemelkedő állomása volt, amely a magyar nemzeti önrendelkezésért folytatott küzdelem egyik legjelentősebb jelképe maradt a későbbiek során is.
(Borítókép: Rákóczi az ónodi országgyűlésen, Dudits Andor festménye. Forrás: Wikipedia)