Magyar Összetartozás Intézete

VÉGZETES KOMMUNIKÁCIÓS HIBA

200 évvel ezelőtt, 1826. július 14-én született Vasvári Pál író, történész, filozófus, de leginkább forradalmár Bűd településen, amely ma Tiszavasvári része, a város pedig Bűd nagy szülötte tiszteletére kapta a Tiszavasvári nevet 1952-ben.

Vasvári Pál eredeti családi neve Fejér volt, de hogy történészként megkülönböztesse magát a kor neves történészétől, Fejér Györgytől, felvette a Vasvári nevet. Új családi nevét görögkatolikus lelkész apja szolgálati helyéről, Nyírvasváritól kölcsönözte, Petőfitől eltérően azonban nem kezdeményezte új nevének hivatalossá tételét. De az is lehet, az ügyintézés már nem fért bele rövidre szabott életébe.

Román források előszeret***el hangsúlyozzák, hogy Vasvári valójában ruszin származású volt (magyar forrásokban is említik úgy, mint „a hajdúböszörményi orosz pap fiát”), de az iskolákban „elnemzetietlenítették, majd magyarosították”, aminek következtében lelkesen karolta fel a magyar negyvennyolcas nemzedék ideológiai és politikai céljait. Mi pedig elámulhatunk azon, hogy eleink mily kiváló iskolarendszert működtethettek, amely az oda besétáló gyermekek eredeti nemzetiségét „lebontotta”, majd egy újat rendelt hozzá, és a „beállítások” menüben az új lelkes szolgáivá hangolta át a csemetéket. Az eredmény természetesen nem lehetett más, mint hogy ily módon „kreált” magyarok újabb és újabb nemzedékeit állította csatasorba. Mielőtt azonban átlendülnénk a Star Wars világába, jegyezzük meg, hogy a világ (és benne az emberek) dolgai nem egészen így működnek. A „magyargyártás” folyamatát leíró román vélekedés figyelmen kívül hagyja az egyén, az emberi tényező szerepét. A szellem bármiféle erőszakos munkálkodása is terméketlen marad a szív és lélek „segédigéi” nélkül. Márpedig Vasvári, lett légyen bármely származású is, szívvel-lélekkel magyarnak érezte magát. A legpontosabban Illyés Gyula fogalmazott e témában: „Magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga.” És Vasvári vállalta.

A tehetséges ifjút a maga korában úgy tartották számon, mint nemzedékének legtájékozottabb, legnagyobb tudású alakját. Nem alaptalanul. 1837-ban iratkozott be a nagykárolyi piarista gimnáziumba, amelynek aztán hamarosan a legjobb növendékévé avanzsált, és első eminensként zárta tanulmányait.
Gróf Károlyi József felfigyelt a jeles diák eredményeire, átlagon felüli szellemére, és házi tanítóként alkalmazta a gyermekei mellé. Ugyancsak az őt megkedvelő Károlyi család támogatta anyagilag abban, hogy 1843-ban Pestre utazhasson és beiratkozzon előbb a bölcsész-, majd a jogi karra. 1846-ban, alig húszévesen a Petrichevich Horváth Lázár által szerkesztett Honderűben történelmi elbeszéléseket („beszélyeket”) publikál. De annyira nem érzi magát a lap lekötelezettjének, hogy bekapcsolódjon a Petőfi ellen Petrichevich által éppen abban az évben indított „lejárató kampányba”, sőt hamarosan a költő baráti körébe (és eszméinek hatása alá) kerül.

Vasvári, aki 1847-től kezdi használni választott családi nevét, kiváló szónok volt, olyannyira, hogy a nép körében „kis Kossuth”-nak is becézték. De ő nemcsak a szavak, hanem a t***ek embere is kívánt lenni, és ez az oka annak, hogy immár soha nem derül ki, az irodalmi és történészi pályán is biztatóan induló (1847-ben a Zrínyi Miklós, a költő című értekezésével első díjat nyert a Kisfaludy Társaság pályázatán!) ifjú miféle babérokat szerezhetett volna bölcsészként/irodalmárként. Szeretett ugyanis az események gyújtópontjában lenni, amit világosan jelez, hogy 1848. március 15-e kora reggelén a Pilvaxba induló Petőfi legelsőként éppen őbeléje botlott az utcán, s majd Jókaival és Bulyovszkyval kiegészülve együtt indították el az aznapi, ma már közismert eseménysort.

Az akkor már négy éve aktívan politizáló ifjú hiába kap előbb fogalmazói állást a belügy-, majd titkári állást a pénzügyminisztériumban, noha tehetsége és képességei éppen erre predesztinálnák, úgy érzi: ez nem az a terep, amely babérokat teremhet számára. És megy a sorsa elébe. A sors elébe indulást érdekes megvilágításba helyezi a korból fennmaradt, Vasvárinak küldött névtelen levél, amelyben az ismeretlen (és gyáva) szerző felhánytorgatja neki, hogy miután egyik heves szónoklatában azt mondta: kész utolsó csepp vérét is feláldozni a hazáért, most, amikor a horvátok a magyar forradalom ellen indultak, ő otthon „csücsül”, féltvén a bőrét „a horvát határszélen osztogatni szokott gyengéd golyócskáktól”. A levél alján aláírás gyanánt ez áll: „Sokak véleménye”. Amit a jelek szerint azért nem sokan vállaltak… Jellemének ismeretében nem tartjuk életszerűnek, hogy Vasvárit a levélben megfogalmazottak miatti szégyenérzet vezette volna a csataterekre, de az is igaz, hogy az efféle aljas levelek kellemetlen hozadéka, hogy – éppen anonimitásuk révén! – hajlamosak rátelepedni a címzett kedélyére.

A horvát betöréssel kezdődik Vasvári önként vállalt, de nem feltétlenül testhez álló „hadvezéri” pályafutása. Az elsők között követeli nemzeti honvédsereg létrehozását, részt vesz a pákozdi csatában, majd önállóan szervezett szabadcsapatával a Bécs felé nyomuló honvédség után indul, de hirtelen megromló egészsége jelzi, hogy nem egészen erre a pályára termett. Azt mindenesetre már ekkor elérte, hogy neve szerepeljen a halálraítéltek bécsi listáján. Ez nem akadályozza meg abban, hogy Kossuth támogatásával 1849 februárjában újabb szabadcsapatot verbuváljon Bem erdélyi hadseregének megsegítésére a mócvidéki román felkelők elleni harcban.

1849. február 12-én Nagyváradon közzétett Honpolgári szózatában fegyver alá hívja az arra képes férfiakat, mondván: „Nem az a férj, ki nejét otthon őrzi, hanem ki neje számára a szabad hazát megőrzi.” Felhívását e mondatokkal zárja: „Nem én, hanem a haza hí fel benneteket. Én csak igénytelen tolmácsa vagyok a nemzetnek, mely bennetek helyzi reményét, s tőletek várja, hogy megmutassátok, mit tud a magyar?” A Rákóczi-szabadcsapat végül mintegy 600 főből alakult meg, tagjai közt egyaránt voltak alföldi parasztönkéntesek, pesti és bécsi diákok, székelyek, sőt mintegy 200 fő erdélyi román is csatlakozott!

Bem József serege 1849 tavaszán majdnem egész Erdélyt felszabadította az osztrák megszállás alól, ám Gyulafehérvár, Déva és a nyugati Érchegység még az Avram Iancu vezette lázadó román erők kezén maradt. Ezek lefegyverzése lett volna Vasváriék feladata, más Bem által rendelkezésre bocsátott seregtestekkel. A kidolgozott haditerv alapján a magyar honvédseregnek négy irányból érkezve kellett volna bekerítenie és megadásra kényszerítenie a felkelőket, ám az orosz betörés hírére Bem visszaparancsolta a hadjáratot, amiről a négy közül három hadtest parancsnoka értesült csupán, Vasvári nem. Hogy miért nem, arra mindmáig nincs magyarázat. Mindenesetre a Vasvári vezette dandár (benne a Rákóczi-szabadcsapat tagjaival) 1849. július 6-án (egyes történészek szerint 13-án) egymagában indult el Kalotaszegről végzetes útjára. A Kolozs megyei Havasnagyfalu (mai román nevén: Mărișel) közelében a funtineli fennsíkon a román felkelők csapdába csalták őket, és a dandár jelentős részét (állítólag 300-400 főt) a sűrű bokrok és fenyők mögül tüzelve lemészárolták. Segítség sehonnan sem érkezett, nem érkezhetett.

Maga Vasvári is elesett, halála körülményeiről több verzió is kering: miközben az ágyút és a csapatzászlót védte, golyótalálat érte, egy Todea Simion nevű móc felkelő pedig lándzsával (vagy fejszével) végzett a földön fekvő ifjúval. Lám, így esett a történelem áldozatául egy történész, egy nagytudású, alig 23 éves fiatalember, aki ragyogó bölcsész vagy író is lehetett volna, ha sorsa másként alakul.

Holttestét sohasem találták meg. Hogy miért nem, arról Jékely Zoltán 1937-ben megjelent, Vasvári Pál nyomában című írásában olvashatunk: „S aztán ott feküdtek barát-ellenség, három hosszú nyári héten át a megrontott levegőjű fenyőrengetegben. Csak akkor gondolt temetésre a diadalmas, de, úgy látszik, némi bűntudatot érző havasi nép. Akkor már nem lehetett tudni, ki magyar, ki román, közös sírba kerültek az oszladozó, meztelen, erdei vadak által megcsonkított tetemek.”

A feltételezett sírhelynél 1899-ben, az 50 éves évfordulón szervezett ünnepélyen Szabó Sámuel, a kolozsvári honvédegylet elnöke az alábbiakat mondotta: „Vannak közöttünk e helyen idegen ajkú fiai is a hazának, kiknek apái egykor Vasvári ellen küzdöttek. Hallják meg ők, s ha kell hallja meg az egész ország... Vasvári az eszményi szabadság vértanújaként halt meg, általuk, de érettük is ontotta vérét. Az emlék, melyet halálhelyén neki és 300 honvédjének emelni akarunk, mindnyájunk szeretete és hálájának jelképe gyanánt kell hogy fennálljon; tanúságul és kibékülésünk zálogául, örök időkre!”

Ma már tudjuk, hogy ez illúzió volt. A kibékülés elmaradt, Vasvári Pált a románok „magyar zsarnok”-ként tartják számon, mi pedig a magyar szabadságért vívott harc mártírjaként. S feltehetően azért, hogy minden további megemlékezésnek elejét vegyék, Vasvári és az elesett honvédok sírja fölé építették föl a múlt század hetvenes éveiben Ceauşescuék a Bélesi-víztározót.

De legalább avatatlan kéz nem bolygatja a nyugalmukat.

(Borítókép: Vasvári Pál portréja Barabás Miklós 1848-as festménye alapján. Forrás: Wikipedia)

„A sziklán épült, várszerű, arisztokratikusan zárt és egyben vendégszerető marosvécsi kastély gyönyörű építészeti jelképe az erdélyi magyarság helyzetének. […] Marosvécs kapuin belül megszűnik jobboldal és baloldal, mely az anyaországban összehangolhatatlanul kétfelé vágja a lelkeket, világnézetek és hitek abban a harmóniában állnak egymás mellett, mint ahogy hajdan a tordai országgyűlés kívánta és ahogy álltak az erdélyi fejedelemség nagy napjaiban.”

Ezt írta Baljós Felhők, aki nem sziú törzsfőnök volt, hanem az 1930-ban meghirdetett magyar irodalomtörténeti pályázat nyertese, Szerb Antal. Harmincezer lejes pályadíját és máig érvényes alapműve, a Magyar irodalomtörténet első megjelentetését az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában a marosvécsi várúr, Kemény János báró biztosította.

Száz éve, 1926 júliusában gyűltek össze először a vécsi várban az erdélyi helikonisták, hogy kiutat találjanak a Trianon utáni erdélyi pokolból. A sokszínűség, a transzilvanizmus, az egymás kultúrájának megbecsülése és egysége, az erdélyi gondolat jegyében. Dr. Margittai Gábor és Major Anita filmje minderről megtekinthető az alábbi linken. 13-án, hétfőn Margittai Gábor intézetigazgató Sátoraljaújhelyen tart előadást Az összetartozás erődje – Pennsylvaniától Transylvániáig, avagy a XX. század legnagyobb erdélyi mecénása címmel a Rákóczi Szövetség Összmagyar Tanártáborában.

Tiltott kastélyok 4. – Marosvécsi Kemények Hogyan lehet egy elmegyógyintézetet „visszafoglalni”, és kifordítan...

Expedícióikról, harmincöt évnyi szórványkutatásaikról, élők és holtak szórványáról, magyar összetartozásról, kenyérhéjmagyarságról és Szamár-sziget szellemkatonáiról tartottak előadást intézetünk vezetői, dr. Margittai Gábor igazgató és Major Anita igazgatóhelyettes a 11. partiumi szabadegyetemen Berettyóújfaluban, a Nadányi Zoltán Művelődési Központban.

„HOGY VÍTT EZEREKKEL! HOGY VÍTT EGYEDŰL!”

474 évvel ezelőtt, 1552. július 9-én veszt***e életét Szondi György, Drégely várának kapitánya, aki 146 katonájával a nyolcvanszoros túlerővel szemben is vállalta a harcot a tengernyi oszmán ellen. A Felvidék kapujának számító Drégely így került azon a napon török kézre.
Szondi György fiatalkorát Turóc vármegye örökös főispánjának, Révay Ferenc alnándornak, a híres tudománykedvelőnek az udvarában töltötte. Taníttatásáért és vitézzé neveléséért mindvégig hálás maradt az apjaként is tisztelt Révaynak. Szondy, nevelője oldalán 1526-ban részt vett a mohácsi ütközetben is. A török északra nyomulásának következtében került folyamatosan feljebb a ranglétrán, egyre több megbecsülést szerezve. A végvári harcokban vitézségével tünt***e ki magát, ennek elismeréseként 1545-ben (Esztergom 1543-as és Nógrád 1544-es eleste után) Várday Pál esztergomi érsek, ekkor az ország egyik legnagyobb birtokosa nevezte ki a hirtelen első végvári vonalba került, a bányavárosok kapujának tekintett Drégely parancsnokának.
Az 1552-es esztendőben a török súlyos erőket megmozgatva indított hadjáratot Magyarország ellen. Egyszerre négy irányba indították a hadakat, ezzel szétszórva a magyarokat, és megosztva erejüket. Az oszmán fősereg Temesvár és vidéke ellen indult, vele egy időben török–tatár had tört be Erdélybe, a harmadik sereg Nyugat-Horvátország irányába támadott, a negyedik Hadim Ali budai pasa vezetése alatt a Nógrád és Hont vármegyei végvárak ellen intézett támadást. A Drégelynél jóval nagyobb méretű várak (Ság, Gyarmat, Szécsény) védői sorra futamodtak meg, és adták át a várakat a török megérkezésének hírére, azonban Szondi és maroknyi serege nem így tett. A drégelyi erősség katonáinak hűsége nem engedte, hogy otthagyják a várat, ráadásul Ali várakozásaival szemben, aki azt hitte, fél nap alatt elfújja ágyúival az erődítményt, a védők szokatlanul elszántnak mutatkoztak…
A budai pasa 12 ezer fős regimentje sem rettent***e meg Szondit és 146 fős seregét. A támadás előtt a török hadvezér körülzáratta az erődítményt, és követet küldött Szondihoz, hogy adja fel a várat, ám a várvédő kapitány ezt gondolkodás nélkül visszautasította, és nyomban berendezkedett a küzdelemre. Ali serege 1552. július 6-án meg is indította első rohamát a vár ellen, de az oszmánok meglepetésére Szondi maroknyi csapata nem várt hatékonysággal visszaverte az elbizakodott támadást, és a megrongálódott falakat is helyreállította. A védők a rohamozó törököket már a létrákon levágták.
Szondiék másnap ismételten visszaverték a támadókat. A pasa a környező falvak lakosait sáncásásra és egyéb földmunkákra hajtatta ki, és elkezdte lövetni a várat. A bombázások olyan súlyos károkat t***ek az erődítmény termeiben, hogy szinte csak romhalmazt hagytak belőle. Ekkor már csak sejteni lehetett, hogy hol állt a vár kapuja, amelyet két napon át folyamatosan lövetett a pasa, mígnem a kilyuggatott falak összedőltek. A romok között a védők azonban még mindig elszántan küzdöttek, az ostromlók további súlyos veszteségeket szenvedve kényszerültek visszavonulásra.
Csak a még erőteljesebb ágyúzás t***e meg a hatását. A törököknek sikerült lerombolniuk a kaputornyot, amely több magyar védőt maga alá temetett. Szondi egyik hadnagya, Zoltay (egyes forrásokban Zolthay) János is ekkor veszt***e életét. Bár aznap estére sok volt a halott, és a vár is siralmas képet festett, a védők még mindig megtartották az erősséget.
Fél nap helyett immáron harmadik napja tartott a küzdelem, ezért a törökök tárgyalásra szánták el magukat. Ali Mártont a szomszéd falu, Nagyoroszi papját küldte el Szondihoz, hogy jobb belátásra bírja. A pasa azt ígérte, hogy megkíméli a védők életét, és épségben hagyja őket elvonulni, ám hogy ez csel volt, vagy sem, nem tudhatjuk, mert a drégelyi várkapitány másodjára is hajthatatlan volt, és az érseknek tett ígéretéhez híven nem adta fel a várat. Tinódi Lantos Sebestyén 1554-es elbeszélése szerint a kapitány csak annyit válaszolt: „Már későn költ ahhoz!”.
Szondi – látva, hogy a harc a végéhez közelít – mindenáron meg akarta menteni két apródját, nehogy odavesszenek az öldöklésben. Az ifjakat drága ruhákba öltözt***e, és a várban lévő két török fogoly gondjaira bízva Alihoz küldte, hogy kímélje meg életüket, és tisztességesen nevelje fel őket, illetve a maga számára méltó temetést kért a pasától. A „tűzszünetet” kihasználva Szondi a többi török foglyot levágatta, és összegyűjtötte a várban található javakat, majd a várudvarban nagy máglyát rakva elégette azokat. A még életben maradt lovakat és marhákat is az udvarra terelte és leölette valamennyit, hogy azokon ne ülhessen, azokból ne lakjon jól az oszmán. A vár udvarán rakott hatalmas máglya mindent felemésztett, ami török kézre kerülhetett volna.
Az ostrommal kapcsolatosan kevéssé ismert, hogy a felvidéki hadak osztrák származású parancsnoka, Erasmus von Teufel a közelben tanyázott, és akár Szondiék segítségére is siethetett volna. A Drégelytől körülbelül 40 kilométerre található Léván gyülekezett a felmentő sereg. Mivel igen lassan gyűlt össze Teufel hada, ezért a parancsnok embereket küldött, hogy a Drégelyhez közeli magaslatokon jelzőtüzeket gyújtsanak, ezzel akarta tartani a vár védőiben a lelket. Talán Szondiék mártírhalála is elkerülhető lett volna, ha Teufel a segítségükre siet, és hátba támadja a törököt. Bár a főkapitány tisztában volt vele, hogy ha Drégely elesik, akkor azzal megnyílik az út a felvidéki bányavárosok felé – ráadásul úgy, hogy Pallavicini Sforza, valamint Győrből Ehrenreich (Honorius) Khunigsberg várkapitányok is jelezték, hogy csapataikkal csatlakoznának hozzá, így ebben az esetben elég erősek lettek volna a török megverésére – mégsem vállalta a küzdelmet, és a közelből karba tett kézzel nézte végig Drégely várának elestét.
Az utolsó napon, július 9-én a törökök a végső rohamra készülődtek. Szondi az összeomlott kaputoronynál várta vitézeivel a támadókat. Ali 12 ezres serege valósággal elözönlötte a rommá lett erősséget, a falakra ezrek kapaszkodtak fel, a magyar hősök az utolsó leheletükig küzdöttek. Szondi a résekhez és a falakhoz osztotta szét embereit, miközben ő a legbátrabbakkal a kapuhoz rohant. „Menjünk a másvilágra, de egy-két törököt mindenikünk vigyen!” – írja Mikszáth Kálmán Magyarország lovagvárai című művében.
Maga Szondi több sebből vérezve még akkor is tovább harcolt, amikor egy golyó a térdét találta. Az iszonyatos fájdalom ellenére is oroszlánként küzdött, fél térdre rogyva is vágta az ellent, és jobbra-balra még osztogatta a sebeket. Hihetetlen erejét és elszántságát még Ali, a kegyetlen hódító és oszmán tisztjei is elismeréssel nézték. Drégely hősei az ostrom negyedik napján, 1552. július 9-én este mind egy szálig elestek, de nem adták olcsón az életüket. A „Jézus!” kiáltás már egyre halkabban hallatszott, helyét egyre inkább az „Allah!” töltötte ki, a nap végére már nem lehetett magyar szót hallani a hegyen, estére csend honolt a várban, amin immáron török zászló lengedezett.
A kegyetlen küzdelemben az oszmán had szinte teljes mértékben elpusztította a drégelyi erődöt, amelyet így már nem is érte meg nekik helyreállítani. A rommá lőtt várban a későbbiek folyamán csak jelképes őrséget hagytak, helyette később Drégely település temploma körül épít***ek egy kétezer lovas befogadására is alkalmas palánkvárat.
(Drégely vára középkori rézmetszeten. Fotó: Wikipedia)

GYŐZELEM A CÍMVÉDŐ ELLEN – ÉS A BÉKÉT ÉRLELŐ GÉPEK

72 évvel ezelőtt, 1954. június 30-án, a svájci labdarúgó világbajnokságon Magyarország 4-2-re legyőzte az akkor már kétszeres világ- és olimpiai bajnok Uruguayt.

Magyarország kijutott a labdarúgó világbajnokságra. Ebből világos, hogy nem a 2026. évről beszélünk, hanem a „régi szép időkről” és a „régi idők focijáról”. Az 1954-es, Svájcban rendezett világbajnokság idején Európa még éppen csak ébredezett a második világpusztítás okozta sokkból, nem is igen lehetett volna más alkalmas helyszínt találni, mint az okos Svájcot, amely fotelből nézte végig a világégést, így infrastruktúrája is érintetlen maradt.

Négy évvel korábban nem is vállalkozott egyetlen európai ország sem a rendezésre, ezért a FIFA örömmel bólintott rá a brazilok pályázatára. Még azt a keserű pirulát is lenyelte a világszervezet, hogy a pályázat 1946-os elnyerése után a dél-amerikaiak szemrebbenés nélkül közölték, hogy az eredetileg 1949-re vállalt eseményt csak egy évvel később tudják megrendezni. (Ma egy efféle gesztus világra szóló botrányt okozna, s valószínűleg Pelé utódait évtizedekre eltiltanák a rendezéstől, de akkortájt a FIFA még nem tartozott a világszervezetek „felső tízezeréhez”.)
A késedelem oka: csak 1950-re készül el a brazil foci új szentélye, a Maracanã Stadion. Nem készült el. Ismerve a brazil mentalitást, amelyben az idő nem pénz, hanem az emberiség rabszolgája, amellyel kénye-kedve szerint bánhat, mérget lehetett volna venni rá, hogy így lesz. Végül 1965-ben fejezték be… Ettől függetlenül 1950-ben a még csak félkész létesítményben kétszázezer álló néző szurkolt a hazaiak meccsein, beleértve a döntőt is, amelyen a pici, de nagy focitudású déli szomszéd, Uruguay 2-1-re diadalmaskodott.
Az akkori világ állapotát és a futball helyét a világban jól mutatja, hogy a rendszerint 16 ország részvételével tartott eseményen 1950-ben csak 13-an vettek részt. Miután az előzetes selejtezőkön kijutottak a vb-re, hárman visszaléptek: Törökország nem tudta finanszírozni (!) a csapat kiutazását, Skócia saját ostoba gőgje miatt (csak másodikok lettek a brit bajnokságban Anglia mögött, holott a skót szövetség elnöke csak az első hely birtokában engedélyezte volna a kiutazást, noha a második is kijutást ért), India pedig azért, mert a FIFA nem engedélyezte, hogy mezítláb játsszanak…

És hol volt a legutóbbi világbajnokság (1938) ezüstérmese, Magyarország? Nem lehetett ott, mert a magyar futballisták éppen építkeztek. A szocializmust építették otthon. Amely aztán a Maracanã-nál is rosszabbul járt: soha nem épült fel. A hivatalos indoklás többrétű volt: a Magyar Nemzet szerint azért nem vesz részt az eseményen a magyar csapat, mert olyan országokkal is játszania kellene, akik ellen nem állna ki. (Nyilván mert „mocskos imperialisták”.) A Népszava szerint azért, mert az a futballisták pályafutásának a végét jelentené – a meccseken a dél-amerikaiak agyon (vagy szét-) rúgnák őket. A megkérdezettek (egy gimnáziumi tanuló és egy válogatott kapus) mélyen egyetért***ek a nem részvétellel. Persze mindezen kifogások rögtön semmissé váltak volna, ha a szovjetek is beneveznek a versenyre, de hát ők is építkeztek – immár negyven éve, a magyarokéhoz hasonló eredménnyel. Amúgy a szocialista blokkból csak Jugoszlávia vett részt a brazíliai világbajnokságon. A jelek szerint a „láncos kutya” elszabadult…

Aztán rövidesen megváltozott a széljárás. Sztálin elvtárs úgy gondolta, hogy a sportban is bizonyítani kell a kommunisták felsőbbrendűségét, így hát – két padlás lesöprés közben – Magyarország is részt vehetett az 1952-es, Helsinkiben megrendezett olimpián. Ahol aztán a magyar fociválogatott aranyérmet szerzett. Ekkorra már mindenki számára világossá vált, hogy Európa egy kicsiny (kicsinnyé tett) országában „aranycsapat született”. Nem is annyira a játékosok tehetségének, hanem a kommunista társadalom felsőbbrendűségének köszönhetően. Nyilván.

Az 1954-es, svájci világbajnokságra már két impozáns angolverés után (köztük „az évszázad mérkőzése”) érkeztek Puskásék, ahová rajtuk kívül még két szocialista ország csapata jutott ki: Csehszlovákiáé és Jugoszláviáé. De ők nem sok vizet zavartak. A magyarok viszont 1950. június 4-e óta még nem találtak legyőzőre.

Első két mérkőzésüket könnyed ujjgyakorlatként hozták le Hidegkutiék: Dél-Koreát 9-0-ra, az NSZK-t 8-3-ra verték. Ez utóbbi mérkőzésen rúgta szét Werner Liebrich Puskás bokáját, aki a következő két mérkőzésen már nem játszhatott. A csapat erejét mutatja, hogy június 27-én nélküle is 4-2-re verték a roppant durván és sportszerűtlenül játszó (mintegy visszaigazolva a 4 évvel korábbi félelmeket) brazilokat. És következett az elődöntő a kétszeres világ- és olimpiai bajnok uruguayiak ellen.

A magyar csapat a Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II., Kocsis, Palotás, Hidegkúti, Czibor összeállításban lépett pályára. A két együttes a semleges beszámolók szerint is igen nívós, kiegyensúlyozott mérkőzést vívott egymással, de a győztes kiléte a rendes játékidőben nem dőlt el. Nem így a 2x15 perces hosszabbításban. De jöjjenek a 72 év előtti gólok a Népsport újságírójának leírásában:

13. perc – „Palotás Hidegkútinak ad, ő Kocsishoz továbbítja a labdát. Kocsis fejjel a középen előretörő Czibort szökteti. Máspoli kifut a kapujából, és Czibor 14 méterről ballal lő. A lapos, ugrálós labda a kapus alatt a bal sarokba vágódik. 1:0-ra vezetünk.”

47. perc – „Kocsis remekül szökteti Budait, a jobbszélső átveszi a labdát, nagy harcot vív Martinezzel, Budai győz, sikerül beívelnie. A túlsó kapufa irányába száll a beadás, a nagy lendülettel befutó Hidegkúti két méterről vetődve a jobb sarokba fejel. 2:0 Magyarország javára.”

76. perc – „Az uruguayiak sok húzásból álló szép támadást vezetnek, Schiaffino két csel után a jobbösszekötő helyén kiugrasztja Hohberget, Grosics kifut a kapuból, s a csatár mellette mintegy 12 méterről a jobb a sarokba lövi a labdát 2:1.”

86. perc – „Schiaffino ügyesen szökteti a jobbra húzódó Hohberget. Grosics kifutással igyekszik menteni, de nem éri el a labdát, amely a hátrahúzódó magyar védőkről ismét Hoh-berg elé pattan. A csatár mintegy 10 méterről újra rálövi, s a labda a gólvonalon álló Lóránt fölött a léc alá vágódik, 2:2.”

110. perc – „Hidegkuti szépen szökteti Budait, jobbszélsőnk gyönyörűen elfut, az alapvonaltól a kaputól mintegy 5 méterre várakozó Kocsishoz ível. Kocsis felugrik és szép fejessel küldi a labdát a bal alsó sarokba. 3:2 Magyarország javára!”

117. perc – „Középen futó támadás után Hidegkuti ível előre az uruguayi kaputól mintegy 6 méterre a balösszekötő helyén álló Kocsishoz, és Kocsis élesen a bal alsó sarokba fejel. 4:2-re vezetünk.”

Az uruguayiak a mérkőzés után aztán jelentősen javítottak a dél-amerikaiak megítélésén, ugyanis a brazilokkal ellentétben sportszerűen, a magyar játékosokat megölelve gratuláltak az ellenfél győzelméhez.

A Szabad Ifjúság című lap július 1-i számában így összegez: „Mind a két csapat igen nagyot produkált. Az, hogy a Puskás nélkül kiálló magyar csapat ilyen világraszóló játékot nyújtott, s ilyen hatalmas, fokozóerőkifejtéssel fekt***e kétvállra az ugyancsak kitűnően játszó uruguayi együttest, azt mutatja, hogy a magyar csapat a világ egyik legkitűnőbb együttese. Voltak olyan vélemények is egyes szakértők részéről, hogy ezek után, amit ma láttak, nem is akarnak több futballmérkőzést végignézni.” (Ez utóbbi véleményt betudjuk a felelőtlen szakértői nyilatkozatok hosszú sorába.)

A Néplapban ugyanazon a napon így ujjong egy névtelen szerző: „Győztünk! Zengjen, szálljon az ének, a boldogan áradozó szó, forogjanak gyorsabban a békét érlelő gépek, dőljenek rendre az aranykalászok az uruguayiak ellen, a sérült Puskás nélkül elért győzelemre ez legyen a felelet Bozsik, Zakariás, Kocsis, Lóránt, Grosics, Buzánszky és a többi kitűnő magyar labdarúgó teljesítményére.” (Azért a „békét érlelő gépek” és az „uruguayiak ellen dőlő aranykalászok” költői képnek sem utolsók!)

Aztán négy nap múlva következett a berni döntő a 30 százalékos állapotban lévő Puskással a csapat soraiban. És az Uruguay elleni mérkőzés 120 percével a játékosaink lábában…

(Borítókép: Az 1954. június 30-án az Uruguay ellen pályára lépő magyar válogatott tagjai: Bozsik, Grosics, Lóránt, Hidegkuti, Palotás, Budai II., Zakariás, Buzánszky, Lantos, Czibor, Kocsis. Fotó: Fortepan / Magyar Hírek folyóirat)

A LOVAGKIRÁLY

980 vagy 986 éve, 1046. (vagy 1040.) június 27-én született I. László magyar király, a vallásos lelkületű és nagy formátumú uralkodó, akit halála után 97 évvel, az akkori uralkodó, III. Béla király kezdeményezésére és pápai jóváhagyással a katolikus egyház szentjévé avattak.

Szent László királyunk Lengyelországban született, de ez nem származásának, hanem a Magyar Királyság trónja körül akkortájt (és még sok évszázadon át) zajló, bizonytalan legitimitású királyokkal, ellenkirályokkal és trónkövetelőkkel tűzdelt hatalmi harcoknak köszönhető. Ha kellő iróniával szemléljük, azt mondhatjuk, hogy az európai királyságokban úgy zajlott akkor az élet, mint egy pesti bérházban: mindenki látta (és figyelemmel is követte), miként élnek a szomszédok, beleszóltak egymás életébe, érdekszövetségek alakultak, a vitákban hol egyik, hol másik félnek álltak a pártjára, s ha érdekeik úgy kívánták, a segítségnyújtás akár tettlegességig is fajulhatott. A „házmesteri” szerepet a mindenkori pápa próbálta betölteni – több-kevesebb sikerrel.

László apja, a későbbi I. Béla Szent István királyunk elől menekülve 1031-ben került Lengyelországba, ahol keresztény hitre tért és (jutalmul?) feleségül kapta II. Mieszko lengyel király leányát, Richezát. E frigyből öt gyermek született, akik közül Géza és László később a magyar trónon is hosszabb-rövidebb időt töltöttek. Béla 1060-ban – természetesen lengyel segítséggel – végül elfoglalhatta a magyar trónt, de uralkodása szerfölött kurtára sikeredett. 1063-ban ugyanis, egy német támadás kivédésére Dömösre összehívott tanácskozás során trónja összeomlott alatta, és belehalt sérüléseibe. Kétségtelenül tragikomikus történet ez, igen ritkán fordul elő a történelemben, hogy a valóság ennyire szimbiózisban legyen a szimbólumok világával.

László születését hol 1040-re, hol 1046-ra datálják, de mivel 1048-ban a család visszatért Magyarországra, és Gallus Anonymus (latin nyelven író lengyelországi krónikás) azt írja, hogy lengyelországi tartózkodása idején „majdnem lengyellé vált” (kedvelte a lengyel kultúrát, öltözködési szokásokat, hajviseletet, a lovagi kultúrát és fegyverforgatást is a krakkói udvarban sajátította el), az 1046-os évszámot kizártnak tartjuk. Egy kétéves gyermek még az anyanyelvét (ami valóban a lengyel volt) sem bírja megfelelőképpen, nemhogy különféle öltözködési szokásokat és kultúrát sajátítson el. Fegyverforgatást meg pláne nem. Az 1040-es évszám áll közelebb a valósághoz, ama feltételezéssel, hogy abban a korban egy nyolcéves gyermek érettebb lehetett, mint korunk hasonló korú csemetéi.

Bárhogy volt is, László magyar királyként, a magyarság ügyének nagy harcosaként írta be nevét a történelembe. Nagy formátumú, nagy hatású személyiség volt, számos t***e szólt az örökkévalóságnak vagy legalábbis annak az időszegmensnek, amelyet az ember a maga idevágó fogalmai szerint annak gondol. Ezek közé tartozott a kereszténység helyzetének megszilárdítása a Magyar Királyságban (sőt a horvát királyságban is) olyan korban, amikor az ősi, pogány vallás szertartásai még elevenek lehettek az alsóbb társadalmi rétegek mindennapjaiban, jelezve, hogy az ország lakóinak egy része nem feltétlenül tekinti magát Jézus Krisztus egyházához tartozónak.

Vallásos lelkületének élete során számos bizonyságát adta. Részint azzal, hogy uralkodása alatt (1077-től 1095-ig) számos egyházi intézményt alapított, például a somogyvári, a mogyoródi és a szentjobbi apátságokat, illetve a zágrábi és a nagyváradi székesegyházat. Ez utóbbi kapcsán némi kesernyés iróniával azt is mondhatnánk, hogy közvetve ő alapította Románia egyik legjelentősebb városát, Nagyváradot is. Azért közvetve, mert a legenda szerint egy Körös-menti vadászat során angyali sugallatra monostort alapított Szűz Mária tiszteletére azon a helyen, amely köré aztán később vár épült, a vár körül pedig létrejött a város.

Vallásos lelkülete abban is megnyilatkozott, hogy a kor farkastörvényein felülemelkedve meglehetősen szelíden bánt unokatestvérével, Salamonnal, aki, miután 1081-ben lemondott a trónról, külföldi erők (németek, besenyők) segítségével többször is megpróbálta azt visszaszerezni. László hiába részesít***e egykori királyhoz méltó ellátásában és bánásmódban, a nyughatatlan vérű Salamon már a következő évben összeesküvést szőtt a király ellen, mire László elfogatta és a visegrádi vár börtönébe záratta. A kor „divatja” szerint a megátalkodott trónkövetelőket ilyenkor vagy a hóhér kezére adták, vagy alkalmatlanná tették az uralkodásra. (László nagyapját, az ugyancsak trónkövetelő Vazult például István király megvakíttatta, és a biztonság kedvéért ólmot is öntetett a fülébe!)

Ám semmi ilyesmi nem történt, sőt! Amikor 1083-ban szentté avattatta (a nagyapját megvakíttató!) István királyt (illetve további négy személyt: Imre herceget, Gellért püspököt és két zoborhegyi remetét, Andrást és Benedeket), az esemény alkalmából kegyelemben részesít***e és szabadon bocsátotta Salamont. Aki rögtön elindult támogatókat keresni trónja visszafoglalásához… Miután a németek elutasították, a besenyőkhöz fordult segítségért, akiknek siker esetére Erdélyt ígérte oda, és akik vesztükre hallgatták rá. László ugyanis 1085-ben megsemmisít***e betörő seregüket, hadjáratuk teljes kudarccal zárult. Salamon ekkor legyőzött szövetségeseivel még elmenekült, de hamarosan beteljesült a sorsa: eltűnt a besenyők által kezdeményezett bizánci rablóhadjárat során. László tehát fellélegezhetett, és energiáit ettől kezdve kizárólag az ország kormányzására fordíthatta.

Azzal pedig akadhattak gondok, legalábbis ezt tükrözi az általa kibocsátott három törvénykönyv. Hogy mi lehetett a korabeli társadalom fő gondja, jól mutatja, hogy míg egy gyilkost vagyonelkobzásra ítélt a királyi törvénykönyv, addig azt, aki egy tyúk értékénél többet lopott, felakasztották. (Enyhébben bírálták el, ha csupán egy tyúkot vagy libát lopott: ilyenkor kitolták az egyik szemét.) De hogy a delikvens nehogy azt gondolja, hogy amikor tolvajlásáért az életével fizet, a számla rendezve lesz, a törvény azt is előírta, hogy a tolvaj 10 évesnél idősebb gyermekeit rabszolgaságra kell vetni! És arról is gondoskodott, hogy a bírák nehogy a lágyszívűség, netán a komolytalanság bűnébe essenek: ha a bíró nem szabta ki a tolvajra az előírt büntetéseket, vagyonát elkobozták, őt magát pedig rabszolga sorba helyezték. (Ami egyben azt is jelzi, hogy ekkor még létezett a rabszolgaság intézménye a Magyar Királyság területén.)

Mai szemmel nézve e törvényekről sok rosszat el lehet mondani: aránytalan büntetéseket tartalmaznak, a kollektív bűnösség elvét alkalmazzák, kockázatossá teszik a perbe fogott egyén ártatlanná nyilvánítását stb., viszont kétségtelenül tükrözik az ország akkori társadalmi állapotát, a királyi szándékot és egy bizonyos konszenzusos értékrendet is, amelyben a magántulajdon védelme fontossági sorrendben megelőzte az emberi élet védelmét. A törvénykönyvek visszatartó ereje érvényesülhetett, mert nem maradtak fenn adatok vagy híradások Szent László-kori tömeges kivégzésekről, és utódja, Könyves Kálmán törvényeiben már enyhíthetett a kíméletlen büntetéseken.

Lászlót, a szigorú, de nemes lelkű, az evangéliumok tanítását komolyan vevő, a csatamezőkön is derekasan helytálló lovagkirályt a katolikus egyház – halála után alig száz évvel (1192. június 27-én) – III. Béla király javaslatára szentté avatta, de emlékét nemcsak az egyházi és világi krónikák őrzik, hanem vitézi és csodákkal kísért t***eiről a nép körében elterjedt mondák és legendák is.

A Képes Krónikában ezt olvashatjuk róla: „Úgy ragyogott föl, mint köd közepette a hajnali csillag, mely elűzi a homályt; és miképpen a telihold világol a maga napjaiban, vagy amiképpen a nap ragyog: fény lett népének közepette.”
(Borítókép: Szent László a Mátyás-templom freskóján. Forrás: Wikipedia)