18/08/2026
Fontos írás, hiánypótló, és érthető is kapcsolat alakítások/működtetések terén, ezért ajánljuk a szíves figyelmekbe:
De tartósan azt fogom választani, aki jelen marad.
Őt szeretem, vagy a fejemben felépülő változatát?
Azt, akivé -szerintem- válhatna, ha egyszer készen állna, ha leválna,
ha megérkezne végre a saját életébe,
ha terápiába járna,
ha kapcsolódna végre az érzéseihez,
ha jobban szeretné önmagát, ha elérhetőbb lenne,
ha foglalkozna a függőségeivel,
ha másképp kapcsolódna.
Ha…
A prolongált, halogató viszonyok különös sajátossága, hogy bőven hagynak teret a szorongásnak és a képzeletnek.
A hiányzó közelséget, az érzelmi magányt, az elmaradó jelenlétet,
a bizonytalanságot
reménnyel és fantáziával töltöm ki.
Így idővel nemcsak a másik emberhez kötődöm, hanem ahhoz a szép, idealizált történethez is,
mely a kepzeletemben él.
Az érzelmi érettség egyik jele éppen az, amikor már nem a fejemben felépülő fantáziát választom,
melyet szabályozással, kontrollal, az önszabályozás teljes hiányával és határproblémákkal próbálok életben tartani,
mert amúgy a másik nem tesz semmit a változásért.
Hanem azt választom, ami valóban megmutatja önmagát.
Ami nemcsak elpukkanó ígéret, szép szavak, lehetőség vagy fantáziadús jövőkép, hanem valódi erőfeszítés, és megélhető jelenlét.
Mert a vonzalom, a türelem és a szabadság önmagukban még nem építenek kapcsolatot.
A kapcsolatot végül az építi, aki újra és újra ott van.
Aki nemcsak távolról vágyik, hanem kapcsolódik is.
Aki nemcsak közeledik, hanem tényleg marad.
Lehet valakit szeretni anélkül, hogy birtokolni akarnám,
és lehetek türelmes is az ő útjával.
De egy ponton túl az önszeretet azt is jelenti,
hogy már nem az adódó lehetőséget, a bizonytalanságot, a kivárást, az érzelmi közeledés és távolodás fájdalmasan ismerős dinamikáját választom,
hanem a jelenlétet.
kiralyeszter.com