Az Élet Menete Alapítvány

Egy anya megtanította a lányát zoknit kötni. Aligha sejthette, hogy ez az egyszerű tudás egy napon a gázkamrától menti majd meg.

Hela Felenbaum-Weiss 1924-ben született Lublinban, lengyel zsidó családban. 1942. december 20-án hurcolták Sobibórba, abba a megsemmisítőtáborba, amelyet nem fogva tartásra, hanem a zsidók minél gyorsabb és iparszerű meggyilkolására hoztak létre.

A szelekciónál egy SS-tiszt megkérdezte, tud-e valaki kötni. Hela kilépett a sorból. Gyermekkorában az édesanyja tanította meg zoknit kötni, és most ez választotta el a biztos haláltól.
Miközben családjának minden tagját meggyilkolták, neki az SS tagjai számára kellett zoknikat, kesztyűket és pulóvereket készítenie. Később a mosodában, a raktárban és az SS kertjében dolgoztatták.

1943. október 14-én a sobibóri foglyok fellázadtak. Hela Zelda Metz és Esther Raab társaságában szökött ki a táborból. Az erdőben bujkáltak, éheztek és fagyoskodtak, majd Hela csatlakozott Prokopjuk szabotázsakciókat végrehajtó partizánegységéhez.
Később a Vörös Hadsereg hegyi lövészhadosztályában szolgált egészségügyi katonaként. Harcolt, sebesülteket mentett, és részt vett a nácik által használt vasútvonalak és hidak felrobbantásában. A felderítő- és szabotázsakciók során többször maga is megsebesült.

Történetének kevéssé ismert magyar vonatkozása is van. 1945 januárjában részt vett az Eperjesért és az első bécsi döntés nyomán akkor Magyarországhoz tartozó Kassáért vívott harcokban. Sobibór túlélőjének útja így a magyar történelem egyik utolsó háborús frontszakaszán is áthaladt.

Helytállásáért összesen hat katonai kitüntetést kapott, köztük a Bátorságért érmet és a Vörös Csillag Érdemrendet. Utóbbit azért ítélték oda neki, mert súlyos harci körülmények között, saját sebesülése ellenére is folytatta a sebesültek ellátását.

A háború után nem hallgatott. Vallomásaiban részletesen beszélt a sobibóri hóhérok, köztük Gustav Wagner és Karl Frenzel kegyetlenségéről. 1983-ban Hagenben tanúskodott Frenzel perében. Nemcsak túlélte a borzalmakat, hanem szembefordult az elkövetőkkel, és nevükön is nevezte őket.

Csehszlovákiában ismerte meg későbbi férjét, a Svoboda tábornok hadtestében szolgáló zsidó cseh katonát.
Izraelben telepedtek le, vendéglátóhelyet vezettek, és három lányt neveltek fel.

Hela 1988 decemberében Gederában hunyt el.

Nem érte be a túléléssel. A háború utolsó napjáig harcolt azok ellen, akik őt és egész népét megsemmisítésre ítélték, majd egész életével bizonyította, hogy az utolsó szó nem a gyilkosoké.

Az Élet Menete Alapítvány
Emléke legyen áldás, története pedig tanítás.

Prágában több mint 260 éve méri az időt egy óra, aminek mutatói az ellenkező irányba haladnak. Első pillantásra könnyű azt hinni, hogy elromlott, pedig kifogástalanul működik.

Josefov szívében, közvetlenül az Ó-új zsinagóga mellett áll a prágai zsidó városháza. Története a 16. századig nyúlik vissza, amikor Mordechai Maisel, a helyi zsidóság vezetője és egyik legjelentősebb mecénása átépítt***e és kibővítt***e. A városháza nem pusztán hivatali épület volt, hanem a közösségi önrendelkezés látható jelképe.

Az 1754-es gettótűzben súlyosan megrongálódott. Újjáépítésekor kapta késő barokk formáját és rokokó tornyát. Különleges óraszerkezetét 1764-ben Sebastian Londensperger prágai királyi udvari órásmester készít***e.

A torony római számlapos órái a megszokott rendben járnak. Alattuk, a zsinagóga felé néző oromzaton a héber számlap mutatói az óramutató járásával ellentétesen forognak.
A számjegyek helyén számértékű héber betűk állnak: az א -alef az egyet, a ב bet a kettőt, a י jod a tízet, a יא jod és az alef együtt a tizenegyet jelöli.

Mivel a héber írást jobbról balra olvassuk, a számlap rendje és a mutatók mozgása is ezt követi. Az óra tehát nem visszafelé méri az időt: ugyanazt mutatja, csupán más olvasási rendben.

A szerkezet ma is őrzi Londensperger 1764-es szignóját. Az órát 1995-ben restaurálták, és továbbra is kézzel húzzák fel, ötnaponta egyszer. Két és fél évszázad után is igényel némi emberi közreműködést.

Különössége az irodalmat is megihlette: Guillaume Apollinaire az Égöv című versében örökít***e meg. Radnóti Miklós fordításában:

„A nagy zsidónegyed órái mind ellenkező irányban forganak.”

Josefov számos régi házát a századfordulós városrendezés során lebontották, a prágai zsidóság nagy részét pedig később a soá (holokauszt) pusztította el.
A városháza és órája azonban megmaradt; az épület ma is a prágai zsidó közösség egyik központja.

A zenekar, amely életeket mentett

Bronislaw Huberman, lengyel zsidó hegedűművész a 20. század első felének egyik ünnepelt virtuóza volt.
Amikor Hi**er 1933-ban hatalomra jutott, és a zsidó muzsikusokat sorra eltávolították a német, majd más európai zenekarokból, Huberman felismerte, hogy állásuk elvesztése csak a kezdet. Nem érte be tiltakozással, menekülési útvonalat szervezett nekik.

Elhatározta, hogy az akkor brit mandátum alatt álló Erec Izraelben világszínvonalú szimfonikus zenekart alapít az európai zenei életből kirekesztett és a náci üldöztetés elől menekülő zsidó muzsikusokból. Nem alkalmi menedéket akart létrehozni, hanem olyan együttest, amely művészileg is felveszi a versenyt Európa legjobb zenekaraival.

A terv egyszerre volt kulturális vállalkozás és mentőakció. Aki bekerült a zenekarba, bevándorlási engedélyhez juthatott, és családjával együtt elhagyhatta Európát.
Huberman Varsóban, Bécsben, Berlinben és Bázelben hallgatta meg a jelentkezőket. A szakmailag szigorú válogatáson egy sikeres meghallgatás már nem csupán szerződést, hanem menekülést jelenthetett.

A mentőakcióhoz rengeteg pénzre volt szükség. Huberman saját hírnevét és tehetségét állította az ügy szolgálatába. A költségek előteremtésére két hónap alatt negyvenkét jótékonysági koncertet adott az Egyesült Államokban.
Albert Einstein adománygyűjtő vacsorát rendezett a kezdeményezés javára, Huberman pedig mecénásokat, művészeket és közéleti szereplőket mozgósított.

Végül mintegy hetvenöt zsidó muzsikust győzött meg, hogy hagyják ott az egyre veszélyesebbé váló Európát.
A családtagokkal együtt egyes becslések hatszázra, mások közel ezerre teszik a mentőakció révén megmenekültek számát.

Az így létrejött Palestine Orchestra 1936. december 26-án mutatkozott be Tel-Avivban. A koncertet Arturo Toscanini vezényelte, aki korának egyik legnagyobb karmestereként nyíltan szembefordult Mussolinivel, és megtagadta a fellépést a náci Németországban.
Huberman maga nem játszott. A zenekart akarta a középpontba állítani.

A koncerten több mint 2500 ember hallgatta azokat a muzsikusokat, akiket a náci rendszer el akart hallgattatni. Huberman új színpadot, otthont és mindenekelőtt jövőt teremtett számukra.

Tizenkét évvel később már ők játszottak a Hatikvát Izrael függetlenségi nyilatkozatának 1948-as kihirdetésekor, majd még abban az évben felvették az Izraeli Filharmonikus Zenekar nevet.

A nácik kiűzték a zsidó muzsikusokat Európa zenekaraiból. Huberman újat alapított nekik, amely túlélte a Harmadik Birodalmat. Az Izraeli Filharmonikus Zenekar ma is játszik, méghozzá a világ élvonalában.

——-
1982 decemberében, a zenekar első koncertje után negyvenhat évvel, Tel-Avivban ünnepelték Huberman születésének 100. évfordulóját.
🎻 Az előadás felvételét a hozzászólások között osztjuk meg.

„Csak egy kicsit lassabban”

Egyetlen dolgot kért. Hogy vágják valamivel lassabban a haját.
Nem azért, mert még számított, hogyan néz ki, vagy mert azt remélte, hogy néhány perccel meghosszabbíthatja az életét.
Egészen más oka volt rá..

A jelenetet Jechiel „Chil” Meir Rajchman visszaemlékezéséből ismerjük. Ő Treblinka kevés túlélőjének egyike volt.

1914-ben született Lódzban. Huszonnyolc éves volt, amikor 1942. október 19-én húgával, Rivkával megérkezett Treblinka II-be.

Az Ostrów Lubelski-i gettó felszámolása után gyalogmenetben Lubartówba hajtották, majd a többi deportálttal együtt egy tehervagonba zsúfolták őket. A táborban a testvéreket azonnal elválasztották. Rivkát a gázkamrák felé terelték.
Chilt egy ösztönös hazugság ment***e meg. Amikor borbélyokat kerestek, jelentkezett.
„Semmit sem tudtam a borbélymesterségről.. de azt mondtam magamnak: végül is nem lehet rosszabb a halálnál.”

Treblinka II nem koncentrációs, hanem megsemmisítő tábor volt. A közeli Treblinka I kényszermunkatáborként működött, a II-es számú létesítményt azonban kifejezetten tömeggyilkosságra építették.

Az Aktion Reinhard három megsemmisítő központjának egyike volt Belzec és Sobibór mellett. Az akció során mintegy 1,7 millió zsidót gyilkoltak meg e három táborban, közülük a becslések szerint 925 ezret Treblinkában, alig több mint egy év alatt. Rajtuk kívül ismeretlen számú romát, lengyelt és szovjet hadifoglyot is megöltek itt.
1942. július 23. és szeptember 21. között csak a varsói gettóból mintegy 265 ezer embert deportáltak Treblinkába. Többségüket már az érkezésük napján megölték.

A tábor működését a megtévesztés és az üzemszerű rendbe szervezett erőszak t***e különösen ördögivé.
A fogadóterületen álállomást épít***ek táblákkal, menetrendekkel és órával, mintha az érkezők csupán átszállásra várnának.
Az embereket „fertőtlenítésre” hivatkozva vetkőztették le, értékeiket elvették, majd az ágakkal eltakart, szögesdróttal szegélyezett folyosón, a Schlauchon keresztül a zuhanyzónak álcázott gázkamrákhoz hajtották. Odabent motorok kipufogógázát vezették a lezárt helyiségekbe.

Rajchmannak a gázkamrák előtt várakozó nők haját kellett levágnia. Gyorsan, gépiesen, kérdések nélkül. Nem mondhatta el nekik, mi vár rájuk, és együttérzést sem mutathatott. Az őrök ostorral mérték az időt.

Ekkor ült elé az idős asszony.

Arra kérte, hogy lassabban vágja a haját. Néhány lépéssel odébb a lánya ült Rajchman egyik fogolytársa előtt. A lány hajával még nem végeztek, az anya pedig már tudta, hová hajtják őket ezután.
Egyetlen kívánsága maradt. A lányával együtt akart belépni a gázkamrába. Nem menekülést vagy kegyelmet kért, csupán azt, hogy utolsó útjukat egymás mellett tehessék meg.

Rajchman megpróbált segíteni. Szándékosan lassított, fogolytársát pedig arra kérte, vágja gyorsabban a lány haját. Mindössze néhány percnyi különbséget kellett volna áthidalniuk.
Az egyik őr azonban észrevette a próbálkozást, ráordított Rajchmanra, majd ostorral fejbe ütötte. Folytatnia kellett a munkát.
Az asszony utolsó kívánságát nem teljesíthették. A náci gépezet még azt sem engedte meg, hogy egy anya a lánya mellett maradhasson a halál küszöbén.

A visszaemlékezés nem őrizte meg sem az asszony, sem a lánya nevét. Ebben rejlik Treblinka egyik legmélyebb borzalma.
A gyilkosok nemcsak az életüket vették el. A nevüket és a történetüket is el akarták törölni, hogy az emlékezésnek se maradjon alapja, és semmi ne tanúskodjon arról, hogy valaha is éltek.
Az áldozatok holmiját szétválogatták, értékeiket elszállították, hajukat levágták.
Rajchman később a ruhák között felismerte meggyilkolt húga, Rivka egyik ruhadarabját.

Ezután a felső táborba, a Totenlagerbe vezényelték. Holttesteket kellett kihordania a gázkamrákból, majd a tömegsírokhoz cipelnie őket.
Később az úgynevezett fogorvoskommandó tagjaként aranyfogakat és koronákat kellett eltávolítania a meggyilkoltak szájából.
Amikor a nácik megpróbálták eltüntetni a tömeggyilkosság nyomait, a holttesteket kiásatták, és vasúti sínekből épített hatalmas rostélyokon elégették.

1943 .augusztus 2-án a zsidó foglyok fellázadtak. Fegyvereket szereztek a tábor raktárából, felgyújtották az épületek egy részét, és a géppuskatűz ellenére százak próbáltak kitörni. Több mint háromszáz embernek sikerült kijutnia, de többségüket az üldözés során elfogták és megölték.

Rajchman elmenekült. Hamis papírokkal jutott el Varsóba, ott túlélte az 1944-es varsói felkelést, majd három és fél hónapon át egy bunkerben rejtőzött a város romjai között, egészen 1945. január 17.-ei felszabadulásáig.

A lázadás után a németek felszámolták és lebontották a tábort. A területet felszántották és gazdaságnak álcázták, a tömegsírok fölé pedig csillagfürtöt vet***ek. Azt remélték, hogy a föld és a növényzet majd eltünteti mindannak a nyomát, amit elkövettek.

Rajchman 1945-ben jiddisül írta meg emlékeit, amikor a történtek még nyílt sebként sajogtak benne. A következő évben vallomást tett a Központi Zsidó Történeti Bizottság előtt, majd Uruguayba emigrált. Évtizedekkel később Jeruzsálemben is tanúskodott a Demjanjuk-perben.
2004-ben halt meg Montevideóban.

Az idős asszony utolsó kérését Treblinkában megtagadták. Az ő nevét és a lányáét ma sem ismerjük.

Az Élet Menete Alapítvány/ Tamas Vajda

Tegnap lett volna 114 éves Raoul Wallenberg, a svéd diplomata, aki 1944 legsötétebb hónapjaiban Budapesten nem magyarázatokat keresett, hogy miért nem lehet segíteni, hanem módszereket arra, hogyan lehet.

1944. július 9-én érkezett a magyar fővárosba. Addigra a vidéki magyar zsidóság nagy részét már deportálták. Alig néhány hét alatt több mint 437 ezer embert hurcoltak el, többségüket Auschwitz-Birkenauba. Budapesten még százezrek vártak arra, hogy eldőljön a sorsuk.

A svéd követség munkatársaival, köztük Per Anger diplomatával és számos üldözött magyar zsidó segítővel Wallenberg védleveleket állított ki. Ezek a hivatalosnak látszó, svéd címerrel és pecsétekkel ellátott dokumentumok azt jelezték, hogy tulajdonosuk svéd védelem alatt áll. Jogi érvényük gyakran kétséges volt, Wallenberg azonban felismerte, hogy egy olyan rendszerben, amely a tömeggyilkosságot hivatalos eljárássá silányította, minden lehetséges eszközt meg kell ragadni. Olykor egy pecsét, egy aláírás vagy egy hivatalosnak tűnő okirat jelent***e a különbséget élet és halál között.

Budapesti épületeket bérelt, svéd védettség alatt álló házakká nyilvánította őket, zászlókat akasztott a homlokzatokra, és több ezer embert helyezett el bennük. Ezek a házak a Pozsonyi út és az Újlipótváros környékén kialakult úgynevezett nemzetközi gettó részévé váltak.

Wallenberg nem egy íróasztal mögül gyakorolta az emberséget. Megjelent a pályaudvarokon, a gyűjtőhelyeken és a halálmenetek útvonalán. Élelmet, gyógyszert és védleveleket vitt az üldözötteknek, szembeszállt német tisztekkel és magyar nyilasokkal, blöffölt, fenyegetett, alkudozott, és embereket emelt ki a deportálásra várók sorából.

Nem lehet pontosan megmondani, hány életet mentett meg. Körülbelül tízezer svéd védlevelet adtak ki, de az általa kiépített védelmi rendszer ennél jóval több ember túléléséhez járult hozzá. A legóvatosabb becslések is több ezer megmentett magyar zsidóról beszélnek.

A Jad Vasem 1963-ban a Világ Igazának ismerte el. Ez a cím azoknak a nem zsidó embereknek jár, akik a holokauszt idején saját életüket és biztonságukat kockáztatva ment***ek üldözött zsidókat.

Wallenberg történetének azonban nincs megnyugtató befejezése. 1945. január 17.-én a szovjet hatóságok őrizetbe vették, majd Moszkvába hurcolták. Soha többé nem tért vissza. Halálának ideje és pontos körülményei máig tisztázatlanok.

Wallenberg alakját gyakran az emberi jóság bizonyítékaként idézzük. De a története ennél kényelmetlenebb tanulságot is hordoz.

A vészkorszak idején nem tűnt el teljesen az emberség. Egyszerűen túl kevés akadt belőle. Akadtak diplomaták, papok, civilek és hivatalnokok, akik segít***ek, miközben körülöttük egy teljes államigazgatás, a rendőrség, a csendőrség és a politikai vezetés a magyar zsidók kifosztásán, összegyűjtésén és deportálásán dolgozott.
A német megszállás nem mentesíti Magyarországot saját intézményeinek és polgárainak felelőssége alól.

Wallenberg azért maradt kivételes, mert akkor cselekedett, amikor a legtöbben már félrenéztek vagy alkalmazkodtak.

Amikor Wallenberg előtt tisztelgünk, nem csupán egy svéd diplomatára és az általa megmentett emberekre emlékezünk. Arra is emlékeztetjük magunkat, hogy a civilizáció nem a szép eszméknél kezdődik, hanem abban a pillanatban, amikor valaki hajlandó kockázatot vállalni értük.

Emléke legyen áldás!
זכרו לברכה

Horogkereszt Maimonidész szobrán. Egy újabb figyelmeztetés Európának.

Az andalúziai Córdobában ismeretlen elkövetők horogkeresztet fest***ek Maimonidész, a középkori zsidó gondolkodás egyik legnagyobb alakjának szobrára. A spanyol hatóságok gyűlölet-bűncselekményként és a kulturális örökség elleni támadásként vizsgálják az esetet.

Maimonidész, héber nevén Mose ben Maimon, a Rambam, 1138-ban született Córdobában. A zsidó vallásjog egyik legnagyobb tekintélye volt, emellett orvos, filozófus és tudós, akinek munkássága évszázadokon át formálta a zsidó, a keresztény és az iszlám gondolkodást.

Családja éppen a fanatikus almohád hódítók zsidóüldözése miatt kényszerült elhagyni szülővárosát.
Nyolc és fél évszázaddal később ugyanebben a városban ismét a zsidó közösség és a zsidó örökség vált a gyűlölet célpontjává.

Ez nem elszigetelt vandalizmus, hanem egy régóta erősödő jelenség újabb állomása.

Az elmúlt közel három évben a világ számos országában drámai mértékben nőtt az antiszemita incidensek száma.
Zsinagógákat, iskolákat és temetőket rongáltak meg, zsidó intézmények kaptak bombafenyegetéseket, embereket értek támadások az utcán és egyetemeken, miközben a közösségi médiában soha nem látott sebességgel terjedtek a gyűlöletkeltő tartalmak.
A nemzetközi jelentések szerint a 2023. október 7.-ei Hamasz-terrortámadást követően több országban többszörösére emelkedett az antiszemita esetek száma.

Spanyolország sem kivétel. A zsidó szervezetek rongálások, fenyegetések, nyílt gyűlöletbeszéd és online zaklatások számottevő növekedéséről számoltak be.

Hasonló folyamat zajlik Nyugat-Európa más országaiban is. Németországban, Franciaországban és az Egyesült Királyságban történelmi csúcsot döntött az antiszemita incidensek száma. Berlinben továbbra is naponta több ilyen esetet regisztrálnak, a verbális zaklatásoktól a fizikai erőszakig.

Ausztriában is tartósan magas a zsidóellenes bűncselekmények száma. A rongálások, fenyegetések és nyílt gyűlöletkeltés azt jelzik, hogy a szélsőséges eszmék továbbra is valós társadalmi és biztonsági kockázatot jelentenek.

A tengerentúlon sem jobb a helyzet. Az Egyesült Államokban az ADL szerint 2024 minden korábbi rekordot megdöntött, 2025 pedig a három legsúlyosabb év egyikévé vált. Több ezer zaklatást, rongálást és fizikai támadást dokumentáltak, miközben a fegyveres antiszemita erőszak is történelmi csúcsot ért el.

Különösen aggasztó, hogy az antiszemitizmus ismét egyre inkább a hétköznapi nyilvánosság részévé válik. Megjelenik a közbeszédben, az interneten, az egyetemeken és az utcákon.
A történelem egyik visszatérő tanulsága, hogy a gyűlölet nem az erőszakkal kezdődik, előbb a nyelvben, a jelképekben és a közönyben válik elfogadhatóvá.

Az online tér ezt a folyamatot tovább gyorsítja. Az összeesküvés-elméletek, a dehumanizáló propaganda és a szervezett gyűlöletkampányok gyakran nem követik, hanem megelőzik a valós támadásokat. Egyre több kutatás mutat ki szoros kapcsolatot az interneten terjedő gyűlölet és a fizikai erőszak között.

A Maimonidész-szobor meggyalázása ezért jóval több, mint egy emlékmű elleni rongálás. Emlékeztet arra, hogy a gyűlölet mindig jelképekkel kezdi, mielőtt embereket vesz célba.

A holokauszt emlékezete nem csupán a múlt megőrzésének kötelessége. Ugyanilyen fontos felismerni a jelen figyelmeztető jeleit is: a graffitiket, a fenyegetéseket, az uszító bejegyzéseket és a hallgatást, amely teret enged nekik.

Az antiszemitizmus ellen ezért következetesen fel kell lépnünk az online térben és a mindennapi életben egyaránt. A zsidó közösségek biztonsága nem csupán kisebbségi kérdés, hanem annak fokmérője, hogy egy demokratikus társadalom képes-e megvédeni saját értékeit.

1944. május 19.-én a hollandiai Westerbork tranzittáborban filmfelvétel készült egy Auschwitzba induló marhavagon ajtajában álló kislányról. Kendő keretezte az arcát, tekintetében félelem és néma kérdés ült, amelyre már senki sem készült választ adni.

Anna Maria „Settela” Steinbachnak hívták. Kilencéves holland sinti kislány volt. Családjával együtt Auschwitz-Birkenauba deportálták, ahol 10 héttel az érkezése után, 1944. július 31.-én meggyilkolták.

Évtizedekig zsidó gyermekként tartották számon, személyazonosságát csak évtizedekkel később sikerült megállapítani. Settela roma volt, és annak a népirtásnak lett az áldozata, amelyről a holokauszt történetén belül mindmáig kevesebb szó esik.

A romák ellen elkövetett népirtást gyakran Porajmosként említik. A náci fajelmélet a romákat is „idegennek” és „alsóbbrendűnek” minősít***e. Nyilvántartásba vették, elkülönítették, kényszermunkára fogták és sterilizálták őket, majd tízezreket deportáltak vagy gyilkoltak meg lakóhelyük közelében.
A jogfosztást itt is a megbélyegzés készít***e elő, az erőszakot pedig az állam intézményei szervezték módszeres üldözéssé.

A történészek becslései szerint 250-500 ezer roma veszt***e életét a náci üldözés következtében. A pontos számot azért nehéz meghatározni, mert sok gyilkosságnak nem maradt írásos nyoma, a roma áldozatokat pedig gyakran még a halálukban sem vették emberszámba.

A megszállt Kelet-Európában romák ezreit lőtték tömegsírokba német alakulatok és helyi kollaboránsok. Auschwitz-Birkenauban külön családi tábort hoztak létre számukra, ahol mintegy 23 ezer férfit, nőt és gyermeket tartottak fogva.
Éhezés, járványok, kényszermunka és orvosi kísérletek tizedelték őket.
1944. augusztus 2.-ának éjjelén a táborban maradt csaknem háromezer embert, többségükben gyermekeket, nőket és időseket, a gázkamrákban meggyilkolták.

A roma holokauszt emlékezete arra is figyelmeztet, milyen könnyen lehet egy kiszolgáltatott közösségből bűnbakot teremteni. A tömeggyilkosság nem a gázkamráknál kezdődik, hanem akkor, amikor a megalázó beszéd megszokottá, a jogfosztás elfogadhatóvá, mások szenvedése pedig érdektelenné válik.

A roma áldozatok felidézése nemcsak kiegészíti, hanem teljesebbé teszi a népirtás történetének megértését. Emlékeztet arra, milyen végzetes következményekkel járt a náci fajelmélet mindazokra nézve, akiket emberhez méltatlan életre, majd halálra ítélt.

Augusztus 2.-án, a roma holokauszt nemzetközi emléknapján fejet hajtunk Settela Steinbach és a náci üldözés százezernyi roma áldozatának emléke előtt.

Az Élet Menete Alapítvány/ Tamas Vajda

*
📹Anna Maria „Settela” Steinbach, kilencéves hollandiai sinti kislány egy Auschwitz-Birkenauba induló deportáló vagon ajtajában, Westerbork, 1944. május 19.
A felvételt Werner Rudolf Breslauer zsidó fogoly készít***e

Az Élet Menete Alapítvány mély megrendüléssel búcsúzik Gálvölgyi Judittól.

Hálásak vagyunk, hogy az évek során családjával együtt számos programunkon részt vett, jelenlétével és támogatásával erősít***e közösségünket és az emlékezés ügyét.

Osztozunk családja és szerettei fájdalmában.

Emléke legyen áldott 🖤

יהי זכרה ברוך

Meghalt Gálvölgyi Judit - Kibic Magazin A műfordító, szerkesztő, Gálvölgyi János felesége életének 81. évében hunyt el méltósággal viselt, hosszú betegség után. Méltósággal viselt, hosszú betegség után, életének 81. évében pénteken elhunyt Gálvölgyi (Gács) Judit műfordító, szerkesztő – tudatta a Gálv...

Ashley L. Jackson, a nemrég elhunyt polgárjogi vezető, Jesse Jackson lánya nyilvánosságra hozta, hogy többéves lelki útkeresés után júniusban betért a zsidó hitbe. Édesapja nemcsak elfogadta a döntését, hanem elkísérte a zsinagógába is, ahol együtt ünnepeltek a közösséggel. Ashley szerint fekete és zsidó identitása két olyan közösséget köt össze, amelyeket a történelem során egyaránt üldözés, kirekesztés és a méltóságért folytatott küzdelem formált.

Ez a történet azonban sokkal többről szól, mint egy személyes hitbéli döntésről. Emlékeztet arra a mára részben elfeledett korszakra, amikor az amerikai zsidóság a fekete polgárjogi mozgalom egyik legfontosabb szövetségese volt.

A zsidók nem csupán együtt éreztek a fekete közösséggel. Jelentős szerepet vállaltak a polgárjogi mozgalom finanszírozásában, jogi képviseletében és szervezésében.
A hatvanas években a délen dolgozó fehér polgárjogi ügyvédek mintegy fele zsidó volt, a Freedom Riders önkénteseinek több mint fele, a Freedom Summer fehér résztvevőinek pedig közel kétharmada szintén zsidó. Ketten közülük, Andrew Goodman és Michael Schwerner James Chaneyvel együtt a Ku Klux Klan áldozatai lettek Mississippi államban.

A zsidó közösség jelentős anyagi támogatást nyújtott olyan szervezeteknek is, mint a NAACP vagy a CORE.
Julius Rosenwald filantróp Booker T. Washingtonnal együttműködve több ezer iskolát építtetett fekete gyermekek számára a szegregált Délen, amikor ezért még komoly társadalmi és politikai árat kellett fizetni.

A korszak egyik legismertebb jelképe Abraham Joshua Heschel rabbi és Martin Luther King közös menete Selmában. Heschel később úgy fogalmazott: „Úgy éreztem, a lábaim imádkoznak.” Ez nem szimbolikus gesztus volt, hanem valódi erkölcsi szövetség.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a két közösség kapcsolata mindig konfliktusmentes volt. A későbbi évtizedekben a viszony fokozatosan megromlott, különösen Izrael megítélése és az antiszemitizmus kérdésében.
Jesse Jackson pályája is jól példázza ezt: súlyos antiszemita kijelentései után éveken át próbálta helyreállítani kapcsolatát a zsidó közösséggel, nyilvánosan elítélte az antiszemitizmust és a cionizmus eszméje mellett is határozottan kiállt.

A történelmi tényeken ez azonban nem változtat. Az amerikai zsidók arányukat messze meghaladó szerepet vállaltak a fekete polgárjogi mozgalomban, a női választójogi küzdelmekben és számos más emberi jogi kezdeményezésben.

Éppen ezért különösen fájó, hogy napjainkban sok olyan mozgalom, amely az igazságosság, az egyenlőség és a kisebbségek védelmének jelszavával lép fel, feltűnően hallgat, amikor a zsidó közösségeket éri gyűlölet.
Október 7. óta az antiszemitizmus világszerte drámai mértékben erősödött, mégis sok egykori szövetséges inkább relativizálja, átértelmezi, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja ezt a jelenséget.

A szolidaritás ott válik hitelessé, ahol nem politikai rokonszenv alapján válogat az áldozatok között.

Az Élet Menete Alapítvány/ Tamas Vajda