Baksa Márk • ZENdegélő •

Vannak sebek, amiket nem azért nem tudunk elengedni, mert gyengék vagyunk. Csak gyerekként nem tudtuk hová tenni őket.

Amikor olyan közegben növünk fel, ahol a szeretet mellé feszültség, kiszámíthatatlanság vagy akár szenvedés társul, akkor összezavarodik bennünk minden.

Nem tudjuk tisztán látni, ki a „jó” és ki a „rossz”.

Csak alkalmazkodunk. Figyelünk. Túlélünk.

Közben pedig természetessé válhat, hogy a szeretet gyakran fáj, hogy a kapcsolódás bizonytalan, hogy a másik megmentése az alap feladatunk.

Így később ezért lesznek olyan ismerősek azok a kapcsolatok, amik egyszerre intenzívek, fájdalmasak és „megmenthetőek”.

Ilyenkor nemcsak a másik emberhez kötődünk, hanem egy régi reményhez is:
„ha most sikerül eléggé értenem, eléggé szeretnem, eléggé kitartanom, akkor talán végre feloldódik bennem valami.”

Közben pedig lehet, hogy nem mindig a megértés a kulcs. Lehet, hogy az, ha lassan megengedjük magunknak azt az érzelmet — fájdalmat, dühöt — amit annak idején nem lehetett érezni, kifejezni.

Az érzelmeknek helye van.
Az érzéseknek helye van.

A sebek elengedése nem mindig akaraterő kérdése, hanem a múltbeli fájdalom biztonságos térben való megengedése és átélése.

Lehetsz dühös.
Megjelenhet a harag.
Attól még nem vagy rossz ember.

Nem a megértés szabadít fel, hanem a belső folyamataid természetes megélése.

Természetben lenni. Nézni a vizet. Sétálni az erdőben. Hallgatni a madarakat.

Egyre erősebben hív ez a tér.

A természetnek van egy sajátossága: nem kér tőled identitást.
A fákat nem érdekli, hogy sikeres vagy-e, igazad van-e, haladsz-e az úton vagy éppen elakadtál.

A természet közelségében sok minden lehullik az emberről, amit a világ újra és újra visszatesz rá.

Néha az is egyfajta gyakorlás, amikor az ember nem siet a tapasztalat elé értelmezést tenni.

Júniusban is folytatódnak az elcsendesülős események.

A ZENdegélés, az egynapos meditáció és önismeret mellett most egy új forma is megjelenik: az erdei meditáció.

Ha hív a csend, a természet, a közösség és egy kis megállás, szeretettel várlak.

Részletek a bioban.

Nem célokkal dolgozom.
Ha ezt először kimondom, valószínűleg összerezzenést kelt az emberekben.
Miért?
Mert hozzászoktunk a teljesítményorientált világhoz. Teljesítményorientált önismeret. Ugye milyen abszurd?
Hogyan is lehetne megérteni magunkat és a világunkat egy elképzelt cél szerint?
A fogyasztói társadalom arra kondicionál minket, hogy javítsuk meg magunkat, mintha elromlott gépek lennénk. “Valamilyen vagyok, legyek másmilyen. Jobb, tökéletesebb.”
Természetesen ahhoz, hogy valaki megálljon és szembenézzen önmagával, általában szenvedés szükséges. Nem is egyszer. Egy idő után elérjük azt a bizonyos feszültségi szintet az életben, amikor azt mondjuk:
“jó, eddig és ne tovább!”
Ha nálam az egyéni folyamatokban, csoportban vagy eseményeken mégis “célt” kellene megfogalmazni, én így tenném:
Önmagunk alapvetően nyitott természetének megismerése.
Nincs elérendő pont. De egy pont van: a most.
Mi van bennem most? Felismerem-e, mi zajlik bennem? Látom-e magam “szőröstül bőröstül” — a sötét, nehéz részekkel együtt? Őszintén, bátran nyitott vagyok-e megismerni a gyökérhazugságaimat?

Te is érezted már azt a pontot az életedben, amikor a sok önfejlesztő könyv, videó, program és cél ellenére egyszerűen azt mondtad: elfáradtam, elég volt?

Ha eleged van a folyamatos önjavító projektekből, és készen állsz a valódi, maszkok nélküli találkozásra önmagaddal, várlak szeretettel az egyéni és csoportos folyamatokban és a ZENdegélő eseményeken.

Az életet élni, nem csak érteni kell.
Bizonytalan vagy, akkor bizonytalan vagy.
Elrontasz valamit, akkor elrontasz valamit.
Rosszul döntesz, akkor rosszul döntesz.
A törekvés természetes, hogy jól akarjuk csinálni a dolgokat, de az is rendben van, ha nem.
Ezáltal ismerjük meg az életet, ez által ismerjük meg magunkat is.
Merj hibázni, merj dönteni, merj élni.

Mikor mondtál le valamiről úgy, hogy közben elfogadásnak hívtad?
Gyakran összekeverem a kettőt.
Azt hittem elfogadtam, közben csak lejjebb nyomva magamban, beletörődtem. Elfedtem. Megmagyaráztam magamnak.

Úgy érezhetjük, hogy ha nem harcolunk tovább, akkor már el is fogadtuk a helyzetet.
A beletörődésben van egy halk sértődöttség. Egy „jó, akkor hagyjuk” érzés, ami után elnehezülünk és bezárunk. Valami megül bennünk. Mintha egy fal húzódna, ami megvéd a további fájdalomtól, de elvág az élet áramlásától. De a feszültség marad, ami bármikor berobbanhat.

Az elfogadás viszont nem azt mondja, hogy ez így marad örökre, vagy hogy ez így jó. Csak annyit mond: „Ez most itt van.” Ez a felismerés pedig nem lezár, hanem teret ad. Ebből a térből már lehet lépni, dönteni, vagy egyszerűen csak jelen lenni – de már feszülés nélkül.
Az egyik megköt, a másik meglát, és kinyit.

Érzed a különbséget a mindennapjaidban? Volt már olyan, hogy rájöttél: amit elfogadásnak hittél, az valójában csak egy csendes lemondás volt?

Ültem az erdőben, hallgattam a madarak énekét.

Eszembe jutott valami. Már nyúltam volna a telefonhoz, hogy utánanézzek. Aztán nem tettem.
Egy nap ma több információhoz jutunk, mint régen évek alatt. Szinte azonnal kielégítjük a tudásszomjat.

Közben valami csendben eltűnik.

A kíváncsiság, ami nem a válaszról szól, hanem a felfedezésről. Arról, hogy együtt maradj a kérdéssel egy kicsit.

Mikor volt utoljára, hogy nem nyúltál rögtön a telefonodhoz, ha nem tudtál valamit?

És mi jelenik meg abban az űrben, amit nem töltesz ki azonnal?

Hogyan viszonyulok ahhoz, ami most történik?

Könnyű elfelejteni, hogy mindaz, amit cipelünk, annak az ára, hogy egyáltalán itt lehetünk…

A sémák, amiket hordozunk, generációkon át formálódtak — helyzetekhez igazodva, túléléshez idomulva.
Volt, amikor ez a fizikai túlélést jelentette. Háborúk, nélkülözés, félelem.
Később más formában, de ugyanaz a feszültség ment tovább.
Minden generáció vitt és hagyott is valamit.
Faragott abból, amit kapott — ahogy tudott. Vagy épp hozzáadott.
És most itt vagyunk. Egy olyan térben, ahol már nem a fizikai túlélés az első.
Talán ezért nyílik lehetőség ránézni arra, ami eddig csak működött.

Könnyű elfelejteni, hogy mindaz, amit cipelünk, annak az ára, hogy egyáltalán itt lehetünk…

És ami ma természetes — valakinek egyszer küzdelem volt.