Baksa Márk • ZENdegélő •

Ez a poszt figyelemfelhívás. Általánosít, lehet bűntudatot kelt.

Ugyanakkor ne csak akkor figyeljünk oda az energiahasználatra, vagy a vízre, amikor épp drasztikusan kevés van. Ne éljünk azzal a mentalitással, hogy “úgysem rajtam múlik”. Mielőtt újabb dolgot rendelnénk, vásárolnánk, újabb helyekre utazgatnánk, álljunk meg egy pillanatra és tegyük fel az egyszerű kérdést: “tényleg szükségem van erre?”. Apró, pici lépések, lemondások. Odafigyelések. Lehet néha kevesebb. A természet nem a kiszolgálónk. A természet az otthonunk, és az otthonunkra vigyázni kell.

A bizonytalanság kora

A bizonytalanságban az ember könnyebben belekapaszkodik bizonyos dolgokba. Hiedelmekbe, eszményekbe, ideológiákba. Könnyebb, hisz pillanatnyilag leveszi a vállunkról a terhet. Könnyebb, mert átadhatjuk valakinek/valaminek a felelősséget.
Pillanatnyi biztonságérzet. De mi lesz az ára?

A bizonytalanság csökkentése alapvető emberi szükséglet. Ezért mindent megteszünk ennek érdekében.
A bizonytalanság és a félelem kéz a kézben járnak, egymást tápláló örvényt alkotnak.
Amikor félünk, a tudatunk beszűkül. Ezért csapunk le reflexszerűen olyan magyarázatokra, amelyeket ha nyugalomban, biztonságban kettőt hátralépve vizsgálnánk, akkor megkérdőjeleznénk.
A tartós és fokozódó bizonytalanság alatt azonban a lábunk alól kicsúszik a talaj. A modern világunkból áradó kontrollálatlan információdömping nem tisztánlátást, hanem újabb félelmet, szorongást szül. Mindenki magyaráz. Mindenki tudni véli, mi történik, ki a hibás, merre kellene mennünk. Minél több a hang, annál nehezebb meghallani, mi történik bennünk. Ebben a zajban felmerül még egy kérdés: minek vagy kinek hihetünk még?

A bölcsesség a csendben születik meg. A bölcsesség nem információalapú tudás, nem információ halmozás, hanem iránymutatás. Kapcsolódás a Földhöz, az érzőlényekhez, egymáshoz. Nem spiri, nem ezocsillagszórás, nem is tudomány. Hanem valós kapcsolódás. Lehalkul a zakatolás, lehalkul az egoitás, lehalkul a zaj és felerősödik az érzékelés. Az együttérzés.

Éppen ezért ebben a bizonytalan, száguldó korban, ebben a krízisben a legbátrabb lépés, amit tehetünk, hogy elindulunk az önmegismerés és az elcsendesedés útján.
A szétzilált figyelem, amelyet másodpercenként milliónyi külső inger ostromol, valójában megnyugvásra vágyik. Ha ezt a fókuszt tudatosan befelé fordítjuk, az elme idővel lecsendesedik, és a szétesett belső mozaikok elkezdenek újra egységgé rendeződni. Az elcsendesedés belső iránytűt ad: stabillá és magabiztossá tesz, mert a csend integrál.

A technológiai és információs zaj szép lassan kisajátította a figyelmünket. A hangsúly teljesen a külvilágra helyeződött, miközben a belső bölcsességünk elhalványult. Mivel a régi kapaszkodók és intézményes eszmék szétporladnak, hiába várjuk kívülről a megváltást. Bár pillanatnyilag enyhítheti a szorongást, ha vakon követünk valakit, a valódi stabilitást csak a belső csend hozhatja el.
Érdemes lenne lassan nem az azonnalit választani. Nem az azonnali enyhítést. Mert így csak foltozgatunk. De látható, ahogyan ez szétesik.

40 fokban télikabát — Miért megkerülhetetlen meglátni azt, amivel azonosulunk?

Szükség van én/önismeretre. Szükség van rá, hogy megismerjük, kik vagyunk, hogyan működünk. Szükség van arra, hogy meglássuk azokat a működéseket is, amik számunkra és a környezet számára szenvedést okoznak. A sémák, hiedelmek, a minden mozgató betanult felszín alatti mozgatórugók megismerésére.
Emellett szükség van olyan gyakorlatra, ami segít meglátni az én változékonyságát és az egó irányítását. Ez a két megközelítés – a működés megértése és a működés megfigyelése – igazából fedi egymást.

De miért is van nagy szükség arra, hogy meglássuk az azonosulásainkat?
Az önismeret könnyen egy újabb projektté válhat, ha közben nem változik a viszonyunk önmagunkhoz. Az önismeret sokszor csak a büszkeségünk új játszótere, ahol a belső sértett gyermek szuperszonikus fegyvereket kap, hogy megvédje magát.
Mert amíg az önmegismerés arról szól, hogy pszichológiai oldalról lássuk a “károsnak” vélt hiedelmeket, programokat, és javítsuk ki, hogy jobb legyen, addig a fejlődés, a “jobb akarok lenni” mentalitás is erősödik. Ez önmagában nem baj. De amíg nagyon erős az egóval való azonosulás, addig az én/önismeret túlzott előtérbe kerülése nagyon erős frusztrációt okoz. Még több haragot hozhat másokkal, de akár magunkkal szemben is. Még több terhet. Ebbe bele tud roskadni az ember. Mert ahogy látja a működéseket, megérti, hogy mit örökölt, miért lett ilyen, vagy épp a párja miért viselkedik így, belül egyre nagyobb feszültség lesz. Miért? Mert magára veszi. Minél többet lát magából, annál több mindent kezd magára venni. Továbbra is megmarad a teljes énközpont, és ami eddig a mélyben dolgozott, az felszínre kerül, így megsokszorozódik a terhe. És a teher, a düh, a feszültség még nagyobb tehetetlenséget hoz magával. És ez a feszülés még inkább arra sarkallja, hogy legyen jobb. Legyen minden rendbe, ne legyen szenvedés.
Vagy épp az eddigi nem annyira működő védekezési stratégiáját váltja fel az új identitás. “Tudatos vagyok”, “én már sok sok éve önismerettel foglalkozok”, “én már ezeket látom és értem”. Lesz egy csomó új eszköz, amit csak egy látszólag kellemesebb élet alapjába épít. Ahogy sokszor a karrier, a pénzgyűjtés mögé bújva küzdünk egy kellemes élet kialakításába, ez egy újabb lehetőség, hogy ne kelljen a valósággal találkoznunk.

Nem kell eltüntetni az egót, nem kell eltüntetni az ént. Nem kell. Csak lehetőség van meglátni, hogy ezek is csak összetákolt programok, amivel azonosulunk. Olyan ez, mintha felöltöznénk, felvennénk a nagykabátot is, nagy táskákat. Hirtelen 40 fok lenne és nem tudnánk letenni semmit, mert a kabáttól kezdve a táskán át, mindenről úgy gondolnánk, hogy mi vagyunk. Ugye milyen röhejesen hangzik? És mégis ezt csináljuk.
És néha kell a táska, kell a kabát is. De amikor nem, akkor le tudjuk venni, tenni.

Ezt gyakoroljuk pl a meditációban. Ülünk, figyeljük ami történik. Kint és bent is. Közben pl a légzés lehet egy mankó, amit fogunk. Így könnyebben látjuk, hogy mi jelenik meg és mi tűnik el közben. Ha ezt napi szinten gyakoroljuk egyre inkább látjuk a jövő-menő gondolatokat, érzelmeket, érzéseket, állapotokat. Ha ezek ilyen változékonyak, akkor végülis hogyan határozom meg magam? Mert minden amit gondolok magamról, ezekből épülnek fel. A testem, az érzékelésem, érzelmeim, gondolataim, késztetések, szerepek, világképek. De ha ezek folyamatosan változnak — valami gyorsabban / feltűnőbben, valami lassan / alig észrevehetően — akkor ki vagyok én végső soron? És miért ragaszkodok ennyi mindenhez?
Mert a pólómról könnyen észreveszem, hogy az nem én vagyok, pedig minden reggel felveszem. Meghatároz, hisz valamilyen stílusban öltözök. De nem én vagyok. Akkor a szerepemmel miért azonosulok? A világképemmel miért azonosulok? Teljesen máshogy láttam a dolgokat 5 évesen, mint most. De 5 éve is.

Nincs semmi, ami állandó lenne. Ez ugyanúgy érint engem is. Ahogy magamat látom, ahogy magamról gondolkozok. És persze, most elolvasva ezt, valaki azt mondja, hogy “jó ezt tudom”, meg “értem”… de vajon gyakorlod, tapasztalod a mindennapokban? Vagy ahogy elolvastad, 5 perc múlva már megint sodor és ránt magával a környezet? Ez is csak egy újabb információlöket volt, amit valahova elteszel magadba, úgy érezve, hogy már ezt is tudod?

A gyakorlás mutatója az, hogy a sodrásban is van egy biztos pontom, ahova egyre többször visszatérek. Egyre gyorsabban.
Ez könnyen átcsúszhat egy újabb identitásba, amikor a spiri világba menekülök és hangoztatom, hogy “nem számít, mert nincs én”…hát ez menekülés. Egy újabb eszköz arra, hogy pillanatnyilag eltereld a figyelmedet.
Vagy “én már xy tudatszinten vagyok”…önmagában paradox, mert ezt nem kell hangoztatni. A szintezést is kitaláljuk.

Amikor lassan, fokozatosan megtapasztaljuk az énnek ezen megfoghatatlanságát, akkor a végén felmerül a kérdés is. Ki vagyok? Mi az az önmagam?
Nagy divat lett a “találd meg önmagad” szlogen. Ez sem baj, én is használom. Az irány jó. Csak elképzelésed ne legyen róla. “Megtalálom önmagam, és akkor majd minden más lesz. Akkor majd valami megváltozik.”
Ne lepődj meg, ha a nagy keresésben hűlt helyét találod. Ez csak egy újabb gondolati struktúra. “Önmagam”…ja... Teljes iparág épül köré. Nehéz megtalálni olyat, ami nincs.
Ugyanakkor a keresés megkerülhetetlen. Megismerni a rétegeket, lehántani a betáplált programokat.
Lehúzom az újabb réteget. Aztán a másikat. Aztán majd elfogy.
Ki vagyok én valójában? Ez nem rejtvény, amit meg kell fejteni. Ez egy kérdés, ami fokozatosan kioldja a régi válaszokat.

Az önismeret megmutatja, hogyan működik az én. A meditáció pedig megláthatjuk, hogy nem vagyok azonos ezzel az énnel, hisz pillanatról pillanatra változik. Olyan finoman amit a hétköznap zajában észre sem veszünk. Minél jobban meg akarom javítani magam, annál fontosabbá válik az a "magam", amelyet javítani akarok. És akkor megint minden körém épül.
Az önmegismerés akkor kezd felszabadítóvá válni, amikor már nem figyelem magam folyamatosan, hogy “jobban legyek”, “jól csináljam”, “ne szenvedjek”. Felszabadít, mert egyre kevésbé hiszem el: csupán az vagyok, amit megfigyelek.

A három alappillérem a hivatásomban

I. Feltétel nélküli figyelem

Lehet, elsőre furcsán hangzik. Alapjáraton az ember értelmező figyelemben működik: tudatosan vagy tudattalanul, de folyamatosan értelmezi a környezetét, a történéseket és önmagát. Az értelmezés alapját a saját világképünk, az énen keresztüli szűrő adja – ezért is látjuk különbözőképpen a valóságot.

Hogy lehet-e teljesen mértékben feltétel nélkül jelen lenni, figyelni? Nem tudom. Most perpillanat úgy tapasztalom és látom, hogy nem teljesen. Mindig ott lesz — még ha finoman is — az egónak egy halvány fátyla. Lehet, Buddha és a nagy mesterek elérték ezt az állapotot… nem tudom. Ez nem egy olyan dolog, amit ki lehet deríteni, megvizsgálni vagy bebizonyítani.

Én inkább úgy állnék hozzá, hogy a figyelmünket csiszolni lehet, a szennyeződést pedig csökkenteni. Szóval a feltétel nélküli figyelem egy olyan állapot, ahol az értelmezés, az ítélkezés és a minősítés háttérbe szorul, elhalkul. Ezek egyébként nem haszontalan képességek — csak valamilyen formában torzítják az érzékelést.

Persze ezt gyakorolni szükséges, nem megy egyik pillanatról a másikra. Nekem a legtöbbet a napi zen meditáció segít, amikor csak ülök, és figyelem, mi történik bennem. A hasi légzésem mozgása a horgonyom. Amikor elkalandozom, szelíden visszatérek a has mozgásához. Ez egyfajta viszonyítási ponttá válik, amitől kitisztul az érzékelés, és megnyílnak az érzékszerveim. Ezt (a légzésfigyelést) egyébként bárhol, bármikor lehet gyakorolni, de fontos azt látni, hogy ez nem egy olyan eszköz, amit a nehéz pillanatokban kell előrántani.

De ez a fajta figyelem nem egy földtől elrugaszkodott dolog. Ha valamilyen tevékenységben nagyon mélyen elmerülünk, hasonlót élhetünk át. Ahogy az életemben, úgy a folyamataimban is ezért van nagy hangsúly a meditáción, a jelenlét- és éberség-alapú gyakorlatokon. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy letisztítsuk azt, ami eleve adott.

II. Természetes elcsendesedés

Akár a természetben járva, akár hosszabb meditálás alatt, azzal, hogy a légzés által visszahozom a figyelmet a jelenbe, idővel elhalkulnak a gondolatok.

Persze van, hogy az elme zaja felerősödik, és szinte tornádóként söpör végig rajtam. Ez az elején ijesztő lehet. De ha kitartok, és szelíden, természetesen visszahozom a figyelmem, akkor egyre kevésbé lesz hatással rám.

A természetben vándorolva a közeg és az érzékszervek játszótere önmagában elindítja ezt a folyamatot. Ahogy csendesedik az ember, úgy tud egyre inkább jelen lenni. És ahogy egyre inkább jelen van, úgy a figyelme is tisztul. Vagy fordítva. Nem tudom… egyszerre.

Ezért kezdtem bele a ZENdegélések, erdei meditációk vagy a csendelvonulások létrehozásába. Ezeken az eseményeken a természetes elcsendesedést sokkal nagyobb eséllyel tapasztalhatjuk meg együtt.

III. Finomhangolás

Ez egy mindent átszövő dinamika. Megjelenik már az előző két pillér gyakorlásánál is. Például a meditációnál megtalálni azt a pontot, amikor nem küzdök a gondolatok ellen, de nem is engedem bele magam.

De az élet számtalan más területén is ott van. Vegyük a határhúzást: évekig egyáltalán nem húzok határokat, majd amikor rájövök, hova vezetett ez, gyakorta túl erősen, és "mindenhol is" határt húzok. Aztán idővel ezt is felismerem.

Vagy túlzottan beleengedem magam, vagy tiltom. Kontrollálatlanság és túlzott kontroll kiindulási pontját keresem.

Tényleg átszövi az egész életet. Egyfajta középút-keresés ez. Néha irányított, néha nem. Néha tudatos, néha nem. Olyan, mint egy inga: meglengetem, és várom, ahogy egyre kisebbeket leng ki oldalra, majd szép lassan lecsillapodik.

A finomhangolás az alapja a feltétel nélküli figyelemnek is. Megtanulni azt, hogy hol van a „mindent szétértelmezek” és a „teljesen kívülállóként tapasztalok” mezsgyéje. Hol jelenik meg az, hogy ragaszkodásokon keresztül szemlélek, és hol az, amikor robotként. De ugyanúgy ott van az elcsendesedésben is: abban a játékban, amikor el akarom üldözni a gondolatokat, vagy épp teljesen beleengedem magam a gondolkozásba.

Ennek meglátásában és megtanulásában segítenek tapasztalások mellett a visszajelzések is. A folyamatokban, csoportokban egymással tudjuk megosztani, miket tapasztalunk, hogyan látjuk a dolgokat. Vagy csak egyszerűen tükröt tartunk egymásnak.

A három pillér folyamatosan egymást erősíti és segíti.

A feltétel nélküli figyelem lehetővé teszi, hogy ítélkezés nélkül észrevegyem, mi történik.
A természetes elcsendesedés teret ad annak, hogy a belső zaj elcsituljon.
A finomhangolás pedig segít megtalálni a középutat.
Nem egy végleges, statikus állapotot keresek, és nem is valami tökéletes célt tűzünk ki a folyamatokban sem. Inkább csak szeretném egyre finomabban érzékelni – és segíteni neked is érzékelni –, hogy az inga épp merre leng, és éppen mire van szükségünk.

no de ezzel a gondolattal ne tessék kibújni a felelősségvállalás alól!