Térkép egymáshoz

Találkoztál már azzal a mondattal, hogy:
„Ne örülj, mert sírás lesz a vége.”
„Ne örülj előre, mert megjárod.”
„Aki sokat nevet, sokat is fog sírni.”
„Jó után rossz jön.”
Ezek a mondások jól tükrözik azt a kulturális beidegződést, hogy az öröm veszélyes, gyanús vagy átmeneti.
Gyakran az az érzésem, hogy sokan nem merik a jót, a boldogságot választani.
Nem tudnak a pozitív élményekhez, a békés helyzetekhez kapcsolódni.
Hiszik, hogy ami túl jó, az gyanús, aki túl boldog, az álságos.
A siker veszélyes. Az öröm véget ér. A béke törékeny.
Aki igazán jól érzi magát, az biztosan valamit nem vesz észre, vagy elfojt valamit. Vagy felszínes, nem veszi észre az élet nehézségeit, menekül és áltatja magát. “burokban él”, “homokba dugja a fejét” - mondogatják. (persze, lehet ilyen is)
Sokszor nem a fájdalom, a nehézség, vagy a rossz érzések, hanem a jó érzések okoznak feszültséget.
Egy nyugodt nap után jön a belső hang:
„Ez túl szép, hogy igaz legyen.”
„Biztos, hogy nem veszek valamit észre.”
„Most jól vagyok… de meddig?”
Ha a társunk kedves velünk:
“Biztosan akar valamit”. Ha virágot hoz: “valami rosszat tett?”

Megtanultunk túlélni. Megtanultunk félni. Megtanultunk tűrni. Megtanultunk gyanakodni.
De nem tanultuk meg elviselni a jót, a nyugalmat, a békét, a biztonságot.
Nem tanultunk meg csendben lenni, a szépet magunkba szívni, felhőtlenül boldognak lenni.
A boldogság sokaknak kényelmetlen, mert szokatlan.
A stabilitás gyanús, mert nem tudjuk, hogyan tartsuk meg.
Az öröm illékonynak tűnik, ezért inkább meg sem engedjük magunknak.
A békesség átmeneti, ezért folyamatosan készen állunk a harcra.

Hidd el végre. A jót is megtudod élni. Megtudod tartani.
Nem kell visszazuhanni, nem kell készenlétben állni, csak mert ismerősebb a harc.

A belső erő egyik legfinomabb formája az, amikor elhiszed:
jogod van és képes vagy jól lenni.

Töltsd le most az ajándék “A magabiztos nő titkai” című e-bookot, és kezdj el dolgozni az önbizalmadon.

Olykor az az érzésem, mintha a "magyarázatok" időszakát élnénk. Mindent azonnal megmagyarázunk, mindenről határozott véleményünk van, mindent "tudunk". Mégis mintha elmaradna az általános elégedettség.
Tudtad, hogy az „én tudom, hogy mi történik” racionalizálás, az lehet egy énvédő mechanizmus?
Gyakran a bizonytalanságtól vagy a sebezhetőségtől való félelem áll mögötte. Mert könnyebb mindent logikus magyarázatokkal kontroll alatt tartani, mint megengedni magadnak az ismeretlen érzések átélését.
De amikor állandóan racionalizálunk, megfosztjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy mélyebben kapcsolódjunk a saját belső világunkhoz és azokhoz a valódi érzelmekhez, amelyek a változás kulcsai lehetnének.
A valódi fejlődés akkor történik, amikor megengedjük magunknak, hogy megérezzük és elfogadjuk az érzéseinket, anélkül, hogy feltétlenül azonnal megmagyaráznánk őket.
Mi történne, ha csak egy kicsit elengednéd az irányítást, egy picit csendben maradnál, és ebben a csendben hagynád magad megérkezni azokhoz az érzésekhez, amik most még félelmetesnek tűnnek?

Ha azt mondom, hogy képzelj el egy igazi, nőies szoknyát, mindenkinek más fog az eszébe jutni. Van, akinek a ceruzaszoknya, van, akinek a "pörgős" szoknya, van, akinek a mini, a maxi, a piros, a csipke szoknya, és van, akinek a tüllszoknya fog az eszébe jutni.
Gondoljunk csak bele: ez csak egy szoknya, és hány kép él róla bennünk.
Mennyire lehetnek mások a fejünkben a szeretetről, a békéről, a hűségről, a házasságról, a nőiességről, a férfiasságról, a figyelemről, a törődésről, a bizalomról, az elfogadásról, az önbizalomról, a szabadságról, a sikerességről, a boldogságról, az anyaságról, a családról, a barátságról, az őszinteségről vagy akár önmagunkról. MINDEN SZÓ EGY TELJESEN EGYEDI VILÁGOT REJT, amit a tapasztalataink, érzéseink, hitrendszereink és vágyaink formálnak. Ahány ember, annyiféle értelmezés.
Mégis éveket töltünk azzal, hogy egymásnak magyarázzuk a saját értelmezéseinket, hogy értse már meg végre! "Nem igaz, hogy ennyi éven át, még mindig nem..." -sopánkodunk.
Vajon milyen lenne, ha időnként megállnánk, és MEGFIGYELNÉNK a bennünk élő képeket?
Vajon milyen lenne, ha időnként megállnánk, és MEGMUTATNÁNK egymásnak ezeket a bennünk élő képeket?
Talán könnyebben értenénk egymást, könnyebben kapcsolódnánk, és talán saját magunkat (és a társunkat/másokat) is jobban megértenénk.

A MÉLY önismeret sok párkapcsolatot tudna megmenteni.
Ez a mélység azonban nem a mennyiségben, nem a problémák állandó boncolgatásában és megmagyarázásában, vagy a hosszúra nyúlt kioktatásokban rejlik, hanem abban, hogy képesek vagyunk őszintén, CSENDBEN ránézni a SAJÁT működésünkre, vállalni a felelősséget az érzéseinkért és viselkedésünkért, majd tudatosan változtatni rajtuk. Ezek mind együtt.
A kapcsolati problémák gyökerei gyakran nem kívül, hanem belül, BENNÜNK vannak, így az igazi változást mindig az önmagunkhoz való mélyebb kapcsolódás hozza el.
Sokan azonban abba a csapdába esnek, hogy csupán az elméleti tudást halmozzák, (így tettem én is sokáig) újabb és újabb önismereti könyveket olvasnak, előadásokat hallgatnak, de sosem ültetik át a gyakorlatba. Valahogy elakadnak a megértésnél. A megértés önmagában nem hoz változást.
Az önismeret nem pusztán információgyűjtés, hanem azt a bátor döntést és cselekvést is magába foglalja, hogy felhasználva az összegyűjtött ismeretet, szembenézünk önmagunkkal, merünk változtatni a beidegződéseinken, és elkezdjük máshogyan csinálni. Ez a valódi munka, ami nem mindig kényelmes, viszont az egyetlen út, amely hosszú távon boldogabb, harmonikusabb és kiegyensúlyozottabb kapcsolatokhoz vezethet. Mind magunkhoz, mind a társunkhoz.

„Szenvedni kétféleképpen lehet: Szenvedve szenvedni, vagy szenvedve fejlődni” – mondja Dr. Daubner Béla pszichiáter, pszichoterapeuta.
Így vagy úgy...szenvedésre vagyunk ítélve. Azért nem ennyire sötét a helyzet.

E gondolat is arra mutat rá, hogy minden helyzetben van szabadságunk. Ha másban nem, abban, hogy hogyan viszonyulunk az adott helyzethez. Minden helyzetben megtalálható az érték.
Viktor Frankl, a logoterápia (a személy szabadságára és felelősségére építő mentálhigiénés szemlélet) atyjának kincset érő hagyatéka, hogy: "mindenfajta létezésben, még a "leghitványabb" félében is, keresni lehet azt az értelmet, amely okot ad a továbbéléshez."
Az életünkben a nehézségeket, a fájdalmas érzéseket nem kerülhetjük el, de van választásunk abban, hogy hogyan viszonyulunk hozzájuk.
Lehet "szenvedve szenvedni", passzívan, áldozatként megélni az életünket, nem vállalva a felelősséget, újra és újra beleragadva a fájdalomba, a haragba.
Lehet "szenvedve fejlődni" amikor tudatosan fordulunk a kihívások felé, tanulni próbálunk belőlük, fejlődési lehetőséget látunk bennük, és aktívan keressük a megoldásokat, amelyek segíthetnek túllépni önmagunkon és a régi mintázatainkon.
Ezáltal a fájdalom, a szenvedés is lehet értelmes, gyógyító erő is, amely a valódi változás és növekedés forrásává válik.
Ez nem jelenti azt, hogy örülnünk kell a fájdalomnak, a nehézségeknek. Nem jelenti azt sem, hogy mindig erősnek kell lennünk, vagy soha nem lehetünk bizonytalanok, szomorúak, vagy ne érezhetnénk magunkat tehetetlennek. Épp ellenkezőleg: a valódi fejlődés éppen abban rejlik, hogy képesek vagyunk elfogadni saját sérülékenységünket, megélni a bizonytalanságot, és megengedni magunknak, hogy időnként gyengék legyünk. A különbség csupán abban áll, hogy ilyenkor nem bezáródunk, nem ragadunk bele a passzivitásba és önsajnálatba, hanem tudatosan vállaljuk a változásért végzett belső munkát.
Ezáltal a nehézségeinkből valódi erő, bölcsesség, és mélyebb önazonosság születhet.

Természetesen lehet együttérezni magunkkal, lehet "önsajnálni" magunkat, és utána keresni az értelmet. Mert az mindig ott van.

Hallottál már a Pygmalion-effektusról? És az önbeteljesítő jóslatról?
Ha még nem, rengeteg írás van róla az interneten, én most a tanulságáról írnék.
A Pygmalion-hatás egy viselkedéstudományi jelenség, amely szerint saját magunkkal vagy másokkal szemben támasztott elvárásaink jelentős hatással lehetnek teljesítményünkre.
Habár a Pygmalion-effektusról legtöbbször a pozitív, ösztönző elvárások kapcsán beszélünk, ugyanilyen erővel működik negatív irányban is: ha valakit beskatulyázunk, vagy gyengének minősítünk, az éppúgy képes csökkenteni az illető teljesítményét.
Vagyis:
Ha a társadról azt feltételezed, hogy jó társ, jó szülő, jó szerető, azzá is fog válni. A felemelő elvárások, a megelőlegezett elismerések képesek pozitívan hatni a teljesítményre.
Ha viszont azt feltételezed, hogy rossz társ, rossz szülő, rossz szerető, az is önbeteljesítő jóslatként fog működni.
A jó hír az, (és egyben a nehézsége is), hogy mindez önmagad felé is igaz. Ha képes vagy hinni magadban és pozitív elvárásokat támasztani magad elé, a teljesítményed is pozitív lesz. Ellenkező esetben, visszahúzó erőként működnek.
Figyeld meg, értsd meg, változtass!

A lényeg mindig az, ami a jó és a rossz KÖZÖTT van. Mégis a legtöbbször azon vitázunk, hogy valami jó, vagy rossz.
Pedig a bölcsesség éppen abban rejlik, hogy képesek vagyunk túllépni ezen a kettősségen, és meglátni: MINDENBEN ott van a tanítás, (tanulás lehetősége) ha hajlandóak vagyunk azt befogadni.
Mert sokszor, amit „jónak” nevezünk, kényelmessé/merevvé tehet, amit pedig „rossznak”, az gyakran épp a fejlődésre ösztönöz bennünket.
A valódi élet nem szélsőségekben, hanem az árnyalatok gazdagságában, a finom átmenetek bölcsességében, és az elfogadás felszabadító erejében mutatja meg önmagát.
A valódi élet nem a "jóság" hajszolásában, és a "rosszság" elutasításában, hanem a "másság" iránti kíváncsiságban, az önazonosság bátor vállalásában, a sebezhetőség elfogadásában és a hibáinkban rejlő tanítások felismerésében válik teljessé.
Ahogy Steigelvard Krisztián mondja mindig a generációkkal kapcsolatban, " nem jobb, nem rosszabb, más." Ha ez eszedbe jut legközelebb, talán elfér két álláspont egymás mellett.

Az az érzésem, mintha a "magyarázatok" időszakát élnénk. Mindent azonnal megmagyarázunk, mindenről határozott véleményünk van, mindent "tudunk". Mégis mintha elmaradna az általános elégedettség.
Talán nem is tudunk mindent.
Tudtad, hogy az „én tudom, hogy mi történik” racionalizálás, az lehet egy énvédő mechanizmus?
Gyakran a bizonytalanságtól vagy a sebezhetőségtől való félelem áll mögötte. Mert könnyebb mindent logikus magyarázatokkal kontroll alatt tartani, mint megengedni magunknak az ismeretlen érzések átélését.
De amikor állandóan racionalizálunk, megfosztjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy mélyebben kapcsolódjunk a saját belső világunkhoz és azokhoz a valódi érzelmekhez, amelyek a változás kulcsai lehetnének.
A valódi fejlődés akkor történik, amikor megengedjük magunknak, hogy megérezzük és elfogadjuk az érzéseinket, anélkül, hogy feltétlenül azonnal megmagyaráznánk őket.
Ha ismerős neked is a helyzet, gondold végig:
Mi történne, ha csak egy kicsit elengednéd az irányítást, egy picit csendben maradnál, és ebben a csendben hagynád magad megérkezni azokhoz az érzésekhez, amik most még félelmetesnek tűnnek?

Csak a FELNŐTT felnőtt tud egy párkapcsolatban elköteleződni, abban felelősséggel részt venni.
Sokan hiszik, hogy felnőttek, mégis érzelmileg gyermeki mintázatokból reagálnak, elvárásokat támasztanak, sértődnek, vagy a felelősséget a másikra hárítják.
Ha nálad is ez a helyzet, tudd, hogy lehet dolgozni rajta. Lehet bármikor valódi felnőtté válni.
Ehhez azonban első lépésként fontos meglátni azt a belső gyermeket, aki eddig irányított, megérteni a sérüléseit, és szeretettel, elfogadással fordulni felé.
Amíg a benned élő gyerek figyelemért, biztonságért, vagy elismerésért kiált, addig ezeket öntudatlanul is a társadtól várod majd, ezzel folyamatos csalódást teremtve magadnak, és neki is.
Valódi felnőttként megtanulsz önmagadról gondoskodni, az érzelmeidért felelősséget vállalni, és a társaddal egyenrangú kapcsolatot létrehozni.
Szóval ismerd fel és légy valóban FELNŐTT. (legalább a helyzetek nagy részében)

Gyere női körbe, ahol ez is téma. Április 8.-án indul az új kör, már CSAK 2 HELY van.
Link a hozzászólásban. ⬇⬇

Ma megkérdezték tőlem, hogy mit gondolok" miért boldogtalan annyi nő a kapcsolatában, mi fáj minden nőnek?" Igazán provokatív, ugyanakkor elgondolkodtató kérdés.
Mi fáj a nőnek? Mi fáj a legjobban a nőnek?
Te mit gondolsz, írd meg kommentben.

Én arra jutottam most, hogy talán semmi nem fáj annyira egy nőnek, mint a FIGYELEM HIÁNYA. (Te hogy látod ezt? Milyen érzéseket vált ki belőled ez a gondolat?)
Talán azért, mert a női lélek alapvető vágya az, hogy lássák őt, VALÓBAN LÁSSÁK: érzéseivel, igényeivel, sebezhetőségével és erejével együtt. Amikor úgy érzi, hogy ez a figyelem elmarad, nemcsak a szeretet vagy a törődés hiányzik, hanem a legmélyebb értelemben vett elfogadás élménye is.
A figyelem hiánya azt üzeni: „nem vagyok fontos”, „nem számítok eléggé”, „nem vagyok elég”. Éppen ezért ez az élmény gyakran mélyebb, rejtett sebeket érint meg, például az önbizalomhiányt, a megfelelési kényszert, vagy a belső értéktelenség érzését. Ezért is lehet különösen fájdalmas a figyelem megvonása, amivel a férfiak "előszeretettel" büntetnek. (férfiak, ne tegyétek!)
Ugyanakkor érdemes megvizsgálni azt is, hogy mi történik bennünk, amikor figyelmet kérünk, vagy várunk másoktól.
Vajon képesek vagyunk-e magunknak megadni azt a szeretetteljes figyelmet, amire vágyunk? Mert végsősoron, minden külső figyelem a saját magunk iránti figyelemmel kezdődik – azzal, hogy felismerjük saját értékességünket, és megtanulunk önmagunkhoz méltón, szeretettel kapcsolódni.
Hogy várjuk másoktól, hogy valóban lássanak, ha mi magunk sem MERJÜK/TUDJUK LÁTNI magunkat?
Talán ez fáj a legjobban...a FIGYELEM HIÁNYA ÖNMAGUNK FELÉ.
Szeretettel, Kinga

Gyere női körbe, ahol többek között ez is téma. Április 8.-án indul az új kör, már CSAK 2 HELY van.
Link a hozzászólásban.⬇⬇