Klímapolitikai Intézet

🤷‍♂️⚖️Melyik a fontosabb? A kibocsátás csökkentés vagy az alkalmazkodás?❓️

A klímaváltozásról szóló viták egyik leggyakoribb kérdése, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat elsősorban az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére (mitigáció), vagy a már elkerülhetetlen hatásokhoz való alkalmazkodásra (adaptáció) kellene fordítani. A tudományos eredmények alapján azonban a kérdés valójában nem az, hogy „egyik vagy másik”, hanem az, hogy milyen arányban és milyen időtávon van szükség mindkettőre.

A mitigáció célja a klímaváltozás kiváltó okainak kezelése. Ide tartozik a fosszilis energiahordozók használatának csökkentése, a megújuló energiaforrások elterjesztése, az energiahatékonyság javítása vagy a természetes szénelnyelők, például az erdők védelme. Ennek legnagyobb előnye, hogy hosszú távon képes mérsékelni a felmelegedés mértékét és megelőzni a legsúlyosabb következményeket. Ugyanakkor a mitigáció eredményei csak évtizedes időtávon jelentkeznek, hiszen a légkörben felhalmozódott szén-dioxid hosszú ideig fejti ki hatását. Ez azt jelenti, hogy még akkor is számolnunk kell további felmelegedéssel és szélsőséges időjárási eseményekkel, ha a világ holnaptól jelentősen csökkentené a kibocsátásait.

Az adaptáció ezzel szemben a klímaváltozás hatásaira adott válasz. Ide sorolható az aszálytűrő mezőgazdasági technológiák alkalmazása, a városok zöldítése, a szivacsváros-megoldások kialakítása, az árvízvédelmi rendszerek fejlesztése vagy az egészségügyi felkészültség növelése a hőhullámokkal szemben. Az adaptáció előnye, hogy rövid távon is kézzelfogható eredményeket hozhat: csökkentheti az emberi és gazdasági károkat, növelheti a társadalom ellenálló képességét, és segíthet megbirkózni azokkal a változásokkal, amelyek már most is tapasztalhatók. Ugyanakkor az alkalmazkodásnak vannak korlátai. Egy bizonyos mértéket meghaladó felmelegedés esetén egyre több rendszer – legyen szó mezőgazdaságról, vízgazdálkodásról vagy ökoszisztémákról – olyan terhelés alá kerülhet, amelyhez már nem, vagy csak rendkívül költségesen lehet alkalmazkodni.

Rövid távon az adaptáció tűnik célravezetőbbnek, hiszen a jelenleg tapasztalható hőhullámok, aszályok, villámárvizek és egyéb szélsőségek azonnali válaszokat igényelnek. Középtávon azonban az adaptáció és a mitigáció együttes alkalmazása válik szükségessé. Miközben felkészülünk a várható hatásokra, csökkentenünk kell a kibocsátásokat is, hogy elkerüljük a még súlyosabb következményeket. Hosszú távon pedig a mitigáció szerepe válik meghatározóvá, hiszen alkalmazkodni csak egy bizonyos pontig lehet. Ha a felmelegedés mértéke túl magasra emelkedik, az alkalmazkodás költségei és korlátai drámaian növekednek.

A tudományos konszenzus ezért egyértelmű: a klímaváltozás kezelésének sikeres stratégiája nem a mitigáció és az adaptáció közötti választásban rejlik, hanem a kettő összehangolt alkalmazásában. Az adaptáció segít túlélni a jelen és a közeljövő kihívásait, míg a mitigáció biztosítja, hogy a jövő generációi számára ne váljanak kezelhetetlenné a klímaváltozás következményei. A kettő egymás nélkül nem elegendő.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy mitigáljunk vagy adaptálódjunk, hanem az, hogy milyen gyorsan és milyen hatékonyan tudjuk mindkettőt egyszerre megvalósítani. Egy olyan világban, ahol a klímaváltozás hatásai már jelen vannak, az alkalmazkodás elkerülhetetlen. Egy olyan világban pedig, ahol a felmelegedés tovább gyorsulhat, a kibocsátáscsökkentés nélkülözhetetlen. A klímapolitika sikerének kulcsa éppen ezért a két megközelítés egyensúlyában rejlik.

Mindezek mellett nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a klímaváltozás elleni fellépés nem öncél, hanem az emberi jólét, a társadalmi stabilitás és a hosszú távú gazdasági fejlődés biztosításának egyik eszköze. Éppen ezért nem szabad a gazdasági fejlődést feláldozni a klímapolitika oltárán. A valódi kihívás nem a gazdaság és a klímavédelem szembeállítása, hanem olyan megoldások kialakítása, amelyek egyszerre növelik a versenyképességet, erősítik az energia- és erőforrás-biztonságot, javítják az alkalmazkodóképességet, miközben csökkentik a környezeti terhelést. Azok a társadalmak lesznek a sikeresek a 21. században, amelyek nem a fejlődés és a klímavédelem között választanak, hanem képesek a kettőt összehangolni úgy, hogy a környezeti, társadalmi és gazdasági szempontok egyaránt érvényesüljenek.

Távol kell tartanunk magunkat minden szélsőségtől: a sötétzöld ideológiáktól éppúgy, mint a klímatagadástól!

Egy szó, mint száz: nem áldozható fel a gazdaság és az emberi jólét a klímapolitikai célokért, de a környezetünket sem áldozhatjuk fel a fejlődés érdekében. A 21. század egyik legnagyobb feladata éppen az, hogy a gazdasági növekedést, az emberi jólétet és a környezeti fenntarthatóságot ne egymás ellenében, hanem egymást erősítve valósítsuk meg!

A bécsi MODUL Egyetem hallgatói számára tartott interaktív workshopot az MCC Klímapolitikai Intézet igazgatója, Dr. Besenyei Mónika, valamint Bárány Balázs, az Intézet kutatója.

A húsz nemzetközi hallgató részvételével megvalósult workshop középpontjában az energiabiztonság, valamint annak klímapolitikai és társadalmi összefüggései álltak, különös tekintettel a magyar perspektívára. Az előadások és közös gondolkodás során a résztvevők betekintést nyerhettek abba, hogy Magyarország milyen kihívásokkal és lehetőségekkel szembesül az energiaellátás biztonságának, a fenntarthatósági céloknak és a társadalmi szempontoknak az összehangolása terén.

A program interaktív részeként a hallgatók öt fős csoportokban dolgoztak különböző energetikai és fenntarthatósági szcenáriókon, mint egy tanácsadó csapat. A szimulációs feladat célja az volt, hogy a diákok az elérhető információkra és kreativitásukra támaszkodva, az elhangzott előadás alapján olyan stratégiai javaslatokat fogalmazzanak meg, amelyek egyszerre szolgálnak energiabiztonsági és klímavédelmi célokat.

További részletek a honlapon.

🍷🍇A klímaváltozás egyik legnagyobb nyertese vagy vesztese a magyar borászat? 🇭🇺

Kevés ágazat mutatja olyan látványosan a klímaváltozás hatásait, mint a szőlőtermesztés. A szőlő ugyanis rendkívül érzékenyen reagál a hőmérséklet, a csapadékviszonyok és a vegetációs időszak változásaira, ezért a borvidékek átalakulása valójában egy sokkal nagyobb folyamat, az európai agroklimatikus zónák átrendeződésének lenyomata, azaz egy tökéletes indikátor.

Az elmúlt hat évtizedben Európában jelentősen nőttek a tenyészidőszak alatti hőösszeg értékek. A korábban túl hűvösnek számító térségek egyre inkább alkalmassá válnak minőségi szőlőtermesztésre, miközben a hagyományos déli borvidékek egy része fokozatosan elveszíti azt a klimatikus előnyt, amely évszázadokon át megalapozta hírnevét.

A folyamat egyik legfontosabb következménye a szőlőtermesztés optimális övének észak felé történő eltolódása, amely 1990 óta már 350-400 km. Az Egyesült Királyság, Belgium, Hollandia, Dánia és a balti térség egyes részei ma már olyan hőösszegekkel rendelkeznek, amelyek néhány évtizede még elképzelhetetlenek lettek volna. Nem véletlen, hogy az angol pezsgők nemzetközi sikere vagy az észak-európai ültetvények gyors terjedése az elmúlt évek egyik legfontosabb agrárklimatikus fejleménye.

Magyarország földrajzi helyzetéből adódóan jelenleg a folyamat ütközőzónájában fekszik. Az ország alföldi borvidékei egyértelmű vesztesei, míg a dombsági és hegyvidéki borvidékek egyelőre inkább nyertesei a változásnak.

A Kárpát-medence hosszú időn keresztül a szőlőtermesztés északi és déli határterületei között helyezkedett el. Az emelkedő hőmérséklet azonban számos borvidéken javította a szőlő érési feltételeit. A Dunántúl és az Északi-középhegység borvidékein ma gyakrabban állnak rendelkezésre azok a hőösszegek, amelyek korábban csak a legkedvezőbb évjáratokban voltak jellemzők. Ennek eredményeként nő a cukorfok, javul a fenolos érettség, és csökken annak kockázata, hogy a szőlő nem éri el az optimális szüreti állapotot.

Mindez különösen kedvez a vörösborszőlő-fajtáknak. Az olyan fajták, mint a Cabernet Sauvignon, a Merlot vagy a Syrah egyre kiegyensúlyozottabb évjáratokat adhatnak, mivel a magasabb hőösszegek kedveznek a teljes érettség elérésének. Emellett egyre nagyobb figyelem irányul azokra a mediterrán eredetű fajtákra is, amelyek néhány évtizede még túl kockázatosnak számítottak a hazai termesztésben. A Trebbiano, a Grenache vagy a Nebbiolo megjelenése jól jelzi, hogy a magyar szőlészet alkalmazkodik a változó klimatikus viszonyokhoz. Az elmúlt évtizedek agroklimatikus trendjei alapján Magyarország több borvidéke olyan hőösszeg-viszonyok felé mozdul el, amelyek korábban inkább Észak-Olaszország vagy Dél-Franciaország egyes térségeire voltak jellemzők.

A nyertes pozíció azonban korántsem garantált.

A klímaváltozás nem csupán a hőmérsékletről szól. A melegedéssel párhuzamosan növekszik a párolgás, gyakoribbá válnak az aszályok és a tavaszi fagyok, miközben a csapadék térbeli és időbeli eloszlása egyre szélsőségesebb. Magyarországon ennek első számú vesztese a Duna–Tisza köze lehet, ahol a vízhiány már napjainkban is komoly korlátot jelent. Az alacsony vízmegtartó képességű talajok, a csökkenő talajvízszint és a gyakori aszályok miatt itt a klimatikus előnyök egy része elveszhet. Nem beszélve olyan egyéb hatásokról, mint a gombás megbetegedések számának növekedése vagy a klímaváltozástól teljesen független amerikai szőlőkabóca terjedése. (Ez utóbbiról egy későbbi írásban fogunk szólni)

Hasonló, de még súlyosabb folyamatok figyelhetők meg a mediterrán térségben. Spanyolország, Dél-Olaszország, Görögország vagy Portugália számos borvidékén a nyári hőmérsékletek már ma is rendszeresen meghaladják az optimális szőlőtermesztési tartományt. A túl gyors érés következtében nő a cukortartalom és az alkoholszint, miközben csökken a savtartalom, ami alapvetően változtatja meg a borok karakterét. A vízhiány, a hőstressz és a szélsőséges időjárási események pedig egyre nagyobb gazdasági kockázatot jelentenek.

A század közepére Európa borászati térképe várhatóan jelentősen eltér majd a maitól. Egyes északi térségek új borvidékekké válhatnak, míg több hagyományos mediterrán régió csak jelentős alkalmazkodás – új fajták, öntözés, módosított művelési rendszerek – mellett maradhat versenyképes.

A bor tehát nem csupán kulturális vagy gazdasági termék. Egyfajta klímaindikátor is. Ahol ma a szőlő sikeresen terem, ott néhány évtized múlva már egészen más klimatikus viszonyok uralkodhatnak. Európa borvidékeinek északra vándorlása talán az egyik legszemléletesebb bizonyítéka annak, hogy a klímaváltozás nem a jövő kérdése, hanem már most átformálja kontinensünk tájait, mezőgazdaságát és gazdasági lehetőségeit.

És még nem is beszéltünk a fogyasztói szokások átalakulásáról. Miközben a klímaváltozás fokozatosan újrarajzolja Európa borvidékeit, a borfogyasztás szerkezetének változása ennél is nagyobb kihívást jelenthet az ágazat számára. A fejlett országokban csökken az egy főre jutó borfogyasztás, erősödnek az egészségtudatos trendek, terjednek az alacsony alkoholtartalmú és alkoholmentes alternatívák, miközben a fiatal generációk fogyasztási szokásai is jelentősen eltérnek elődeikétől. Könnyen lehet, hogy a 21. század bortermelőinek nem az lesz a legfontosabb kérdése, hol lehet majd szőlőt termeszteni, hanem az, hogy ki fogja meginni a megtermelt bort.

A felhasznált kép forrása: Copernicus

➡️⬅️Paradoxonnak tűnik: miközben a nyári légkör több vizet tartalmaz, mint valaha, egyre gyakrabban nézünk fel az égre hiába várva az esőt. Hová tűnik a nedvesség, és valóban a klímaváltozás áll a háttérben, vagy egyszerűen a fizika működik úgy, ahogyan mindig is működött, netán szándékos emberi beavatkozásról van szó❓️

Az egyik leggyakoribb kérdés, amit az aszályokkal kapcsolatban feltesznek, hogy ha nyáron sokkal melegebb van, erősebb a párolgás, és a légkör több nedvességet tartalmaz, akkor miért nem esik több eső. Sőt, miért fordul elő egyre gyakrabban, hogy hosszú heteken át alig hullik csapadék?

A válaszhoz először azt kell megértenünk, hogy a melegebb levegő sokkal több vízgőzt képes tárolni, mint a hidegebb. Ezt a kapcsolatot a meteorológiában a Tetens-egyenlet írja le. A lényege, hogy a levegő vízgőz-befogadó képessége nem lineárisan, hanem exponenciálisan nő a hőmérséklettel. Míg 0 °C-on egy köbméter levegő körülbelül 5 gramm vízgőzt tud tárolni, addig 20 °C-on már mintegy 17 grammot, 30 °C-on pedig közel 30 grammot. Ez azt jelenti, hogy a nyári légkör valójában sokkal több nedvességet képes elraktározni anélkül, hogy abból eső lenne.

A jelenséget mindannyian megtapasztaltuk már. Télen, amikor beülünk az autóba, a meleg és párás levegő a hideg szélvédő közelében lehűl, ezért a vízgőz kicsapódik az üvegre. Ugyanez történik akkor is, amikor főzés közben levesszük a fedőt a forró lábasról: a felszálló vízgőz a hidegebb fedélen apró vízcseppekké alakul. A felhőképződés és a csapadék kialakulása ugyanezen az egyszerű fizikai törvényen alapul. A vízgőznek le kell hűlnie ahhoz, hogy kicsapódjon.

És itt érkezünk el a lényeghez. Nem elég, hogy sok vízgőz legyen a légkörben. Ahhoz, hogy eső essen, a levegőnek fel kell emelkednie, mert emelkedés közben lehűl. Ha nincs olyan folyamat, amely a levegőt felemelkedésre kényszeríti, akkor a nedvesség egyszerűen a légkörben marad.

A Kárpát-medence időjárását jelentős részben az Atlanti-óceán felől érkező ciklonok alakítják. Ezek útvonalát a magas légkörben futó rendkívül erős szélrendszerek, az úgynevezett jet streamek határozzák meg. Ezek a légköri „folyók” irányítják a frontokat és a ciklonokat Európa fölött. Amikor a jet stream helyzete kedvező, a ciklonok elérik térségünket, a levegő felemelkedik, felhők képződnek, és csapadék hullik.

Az utóbbi években azonban egyre gyakrabban találkozunk úgynevezett blokkoló anticiklonokkal. Ezek nagy kiterjedésű magasnyomású rendszerek, amelyek akár hetekig ugyanazon a helyen maradhatnak. Az anticiklonokban a levegő süllyed, nem pedig emelkedik. A süllyedő levegő felmelegszik és kiszárad, így gyakorlatilag „szétoszlatja” a felhőképződés feltételeit. Ezért fordulhat elő, hogy a légkörben jelentős mennyiségű vízgőz található, mégsem esik eső. Az eredmény a tartós napsütés, a hőhullám és az aszály.

Ilyenkor gyakran felmerül egy másik kérdés is: ha ez igaz, akkor miért esik a Dunántúlon általában több csapadék, mint az Alföldön?

A válasz ismét a földrajz és a légkörfizika találkozásában rejlik. A nedves légtömegek jellemzően nyugat felől érkeznek Magyarországra, így először a Dunántúlt érik el. Mire kelet felé haladnak, nedvességtartalmuk egy részét már elveszítik. Emellett a Dunántúl domborzata is kedvez a csapadékképződésnek. Az Alpokalja, a Bakony és a Dunántúli-középhegység emelkedésre kényszeríti a levegőt. A felemelkedő levegő lehűl, a vízgőz kicsapódik, és csapadék keletkezik. Ezt nevezzük orografikus csapadékképződésnek.

Az Alföld ezzel szemben szinte teljesen sík terület. Itt jóval kevesebb olyan természetes mechanizmus működik, amely a levegő emelkedését segítené. Ráadásul a száraz talaj egy ördögi kört is létrehozhat. Ha kevés a nedvesség a talajban, akkor kevesebb víz párolog vissza a légkörbe. Ha kevesebb a párolgás, akkor a légkör alsó rétege is szárazabb marad, ami tovább csökkenti a csapadék kialakulásának esélyét. A szárazság tehát bizonyos mértékig önmagát erősíti.

A klímaváltozás tovább fokozhatja ezeket a folyamatokat. Az Északi-sarkvidék a globális átlag többszörösével melegszik, emiatt csökken a hőmérsékleti különbség a sarkvidék és a mérsékelt öv között. Több kutatás szerint ez befolyásolhatja a jet streamek működését, amelyek hullámzóbbá és lassabban mozgóvá válhatnak. Ennek következtében a blokkoló anticiklonok gyakrabban és hosszabb ideig maradhatnak fenn, ami kedvez a tartós hőhullámoknak és az aszályoknak.

Közben a magasabb hőmérséklet növeli a párolgást is. A légkör „szomjasabbá” válik, gyorsabban vonja el a nedvességet a talajból, a növényzetből és a felszíni vizekből. Emiatt még akkor is súlyosbodhat az aszályhelyzet, ha az éves csapadékmennyiség nem csökken jelentősen.

A legfontosabb változás valójában nem feltétlenül az, hogy mennyi csapadék hullik egy év alatt, hanem az, hogy hogyan oszlik el. Egyre gyakrabban látjuk, hogy hosszú, csapadékszegény időszakokat rövid idő alatt lehulló, rendkívül intenzív záporok és felhőszakadások szakítanak meg. A melegebb légkör több nedvességet képes tárolni, majd amikor végül kialakulnak a megfelelő feltételek, egyszerre nagyobb mennyiséget képes leadni. Ezért fordulhat elő, hogy ugyanabban az évben egyszerre beszélünk aszályról és villámárvizekről.

Összességében tehát a nyári csapadékhiány nem azért alakul ki, mert kevés víz van a légkörben. Éppen ellenkezőleg: a melegebb levegő több nedvességet képes tárolni. A probléma az, hogy a blokkoló anticiklonok, a megváltozó légköri cirkuláció, a talaj kiszáradása és a csapadékképződést segítő folyamatok gyengülése egyre gyakrabban akadályozzák meg, hogy ez a nedvesség eső formájában visszajusson a felszínre.

A fizika tehát nemcsak azt magyarázza meg, hogyan keletkezik az eső, hanem azt is, miért válik egyre gyakoribbá a nyári aszály Magyarországon.

🧊Az elmúlt években Magyarországon egyre gyakrabban merül fel az a vélekedés, hogy a Jégkármérséklő Rendszer működése miatt csökken a csapadék mennyisége, vagy akár teljesen „elkerülnek” az esőfelhők egyes térségeket. A közösségi médiában időről időre megjelennek olyan állítások, amelyek szerint az ezüst-jodid talajgenerátorok nemcsak a jégesőt mérséklik, hanem az eső kialakulását is megakadályozzák.

Magyarországon 2018 óta működik országos lefedettséggel a Jégkármérséklő Rendszer. A rendszer célja nem az időjárás módosítása vagy a csapadék megszüntetése, hanem a jégszemek méretének csökkentése a heves zivatarokban.

A működés alapja az úgynevezett felhőmagvasítás (cloud seeding). A talajgenerátorokból a légkörbe juttatott ezüst-jodid részecskék olyan mesterséges kondenzációs és jégképző magként szolgálnak, amelyek elősegítik, hogy a zivatarfelhőkben sok apró jégkristály alakuljon ki néhány nagy jégszem helyett.

Ennek eredményeként több, de kisebb jégszem keletkezik, a jégszemek egy része még a felszín elérése előtt elolvad, a lehulló csapadék pedig gyakran eső vagy apró jégdara formájában érkezik. A rendszer tehát nem a felhők „eltüntetésére”, hanem a jégkárok mérséklésére szolgál.

Felmerül a kérdés: el tudja-e „venni” az esőt? A rövid válasz: NEM!!!

A csapadék kialakulásához hatalmas mennyiségű vízgőzre, megfelelő légköri instabilitásra, feláramlásokra és kedvező meteorológiai körülményekre van szükség. Az ezüst-jodid koncentrációja ehhez képest rendkívül alacsony, és nem képes számottevően befolyásolni egy több száz vagy akár több ezer négyzetkilométeres zivatarcellában rendelkezésre álló vízmennyiséget.

A légkörfizikai kutatások szerint a jégkármérséklő rendszerek legfeljebb a csapadék halmazállapotát és a jégszemek méreteloszlását képesek módosítani. Nem áll rendelkezésre olyan tudományos bizonyíték, amely igazolná, hogy ezek a rendszerek regionális léptékben csökkentenék a csapadék mennyiségét vagy aszályt idéznének elő. Sőt, bizonyos esetekben a kisebb jégszemek gyorsabb olvadása miatt akár több folyékony csapadék is elérheti a felszínt.

A másik! Hogyan lehet az, hogy Németországban, ahol jóval sűrűbb a jégkármérséklő hálózat kiépítése, sokkal több csapadék hullik? De az elmélet helytelenségét igazolja az is, hogy a Dunántúlon 150-200 mm-rel több csapadék hullik, mint az Alföldön, pedig ott is ki van építve a rendszer, sőt Szlovéniában, Horvátországban és Ausztriában is.

Sokan mégis úgy érzik, hogy „régen több eső esett”. Ennek oka részben az emberi emlékezet szubjektivitása, részben pedig az, hogy az elmúlt évtizedekben valóban jelentős változások történtek a Kárpát-medence éghajlatában. A klímaváltozás következtében nő az átlaghőmérséklet, fokozódik a párolgás, hosszabb száraz időszakok alakulnak ki, miközben a csapadék egyre egyenetlenebb eloszlásúvá válik. Magyarországon az éves csapadékmennyiség nem minden térségben csökkent jelentősen, azonban egyre gyakoribb, hogy a csapadék rövid idő alatt, intenzív záporok és zivatarok formájában hullik le, miközben a két esemény között hosszabb aszályos időszakok jelentkeznek. Ez könnyen azt az érzetet keltheti, hogy „egyáltalán nem esik az eső”.

A meteorológiai adatok nem mutatnak olyan országos csapadékcsökkenést, amely a Jégkármérséklő Rendszer 2018-as bevezetéséhez köthető lenne. A csapadék mennyiségét elsősorban a nagytérségű légköri folyamatok, a ciklonok, anticiklonok, a légköri nedvességtartalom és a klímaváltozás által befolyásolt időjárási mintázatok határozzák meg. Egy országos méretű aszály kialakulásához olyan meteorológiai folyamatok szükségesek, amelyek nagyságrendekkel erősebbek annál, mint amit a jégkármérséklés során alkalmazott ezüst-jodid részecskék képesek lennének előidézni.

A jelenlegi tudományos ismeretek alapján tehát nincs bizonyíték arra, hogy a magyarországi Jégkármérséklő Rendszer csökkentené a csapadék mennyiségét vagy felelős lenne az aszályokért. A rendszer célja a jégszemek méretének mérséklése, nem pedig az eső „elterelése” vagy megszüntetése. Az egyre gyakoribb száraz időszakok hátterében sokkal inkább a klímaváltozás, a növekvő hőmérséklet és a csapadék térbeli és időbeli átrendeződése áll.

A tudományos vizsgálatok alapján tehát a kérdésre adható válasz egyértelmű: nem, a Jégkármérséklő Rendszer nem okozza azt, hogy ne essen az eső. A csapadékhiány és az aszályok magyarázatát elsősorban a változó éghajlati viszonyokban kell keresnünk, nem a jégkármérséklő generátorok működésében.

♻️ Minden tett számít, mert csak egy bolygónk van - ma van a Környezetvédelmi világnap! Részletek! 👇🌍

🏖🏊Eltűnhet a Velencei-tó?⁉️

Az elmúlt hetekben ismét drámai képek járták be a sajtót a Velencei-tóról. Az agárdi vízmérce szerint a vízállás két hét alatt 66 centiméterről 59 centiméterre csökkent, és a szakemberek attól tartanak, hogy a tó akár a 2022-es rekordalacsony, 53 centiméteres szintet is megközelítheti vagy megdöntheti, ha a nyár folyamán sem érkezik jelentős csapadék.

A kérdés sokakban felmerül: valóban eltűnhet a Velencei-tó?

A válasz egyszerre megnyugtató és aggasztó. Nem valószínű, hogy Magyarország egyik legismertebb tava néhány éven belül végleg eltűnik, ugyanakkor a jelenlegi folyamatok azt mutatják, hogy a tó ökológiai állapota és használhatósága súlyosan romolhat. A Velencei-tó ugyanis rendkívül sérülékeny rendszer. Átlagos mélysége alig másfél méter, ezért a vízszintjét sokkal gyorsabban befolyásolja a párolgás és a csapadékhiány, mint a mélyebb tavak esetében.

A mostani helyzetet nem lehet egyetlen okra visszavezetni. A legfontosabb tényező a több éve tartó aszályos időszak. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság adatai szerint Magyarországon 2021 óta döntően az átlagosnál szárazabb időjárás uralkodik, a felhalmozódott csapadékhiány pedig több száz milliméteres nagyságrendet ért el.

Itt érkezünk el a klímaváltozás szerepéhez. A tudományos kutatások egyértelműen azt mutatják, hogy a Kárpát-medence Európa egyik leggyorsabban melegedő térsége. Az emelkedő hőmérséklet növeli a párolgást, gyakoribbá teszi a hőhullámokat és fokozza az aszályok kialakulásának valószínűségét. A Velencei-tó esetében ez különösen veszélyes, mert a tó sekélysége miatt már néhány rendkívül száraz év is komoly vízszintcsökkenést okozhat.

De hiba lenne mindent a klímaváltozásra fogni!

Az emberi tevékenység legalább ilyen fontos szerepet játszik. Az elmúlt évtizedekben a vízgyűjtő területen jelentős tájátalakítások történtek. A lecsapolások, a csatornázás, a mezőgazdasági vízelvezetés, az urbanizáció és a burkolt felületek növekedése miatt a lehulló csapadék egyre gyorsabban távozik a rendszerből. Miközben a klímaváltozás kevesebb és szélsőségesebb csapadékot hoz, mi magunk is csökkentettük a táj természetes vízmegtartó képességét.

A Velencei-tó tehát nem egyszerűen az éghajlatváltozás áldozata. Inkább annak példája, hogy a klímaváltozás és a nem megfelelő vízgazdálkodás hogyan erősítheti egymás hatását.



Van-e megoldás?

Igen, de csodafegyver nincs. A tó kiszáradását lassíthatjuk, de teljesen megállítani nem tudjuk (még). A Velencei-tó problémája összetett, ezért a megoldásnak is több elemből kell állnia. Az egyik legfontosabb feladat a vízgyűjtő területen lehulló csapadék minél nagyobb részének helyben tartása. Ez magában foglalhatja a korábban lecsapolt vizes élőhelyek részleges helyreállítását, új záportározók és vízvisszatartó rendszerek kialakítását, valamint a mezőgazdasági területek vízgazdálkodásának átalakítását.

Jelentős tartalékok vannak a természetalapú megoldásokban is. Az erdősávok, nádasok, mocsaras területek és természetes vízfolyások nemcsak élőhelyeket biztosítanak, hanem lassítják a víz lefolyását és mérséklik a párolgási veszteségeket is. A vízgyűjtő terület „szivacsként” való működésének helyreállítása ma világszerte az egyik legfontosabb klímaadaptációs irány.

Felmerül a külső vízpótlás lehetősége is. A Dunából vagy más vízforrásból történő vízátvezetés rövid távon stabilizálhatja a vízszintet, azonban költséges, energetikailag sem elhanyagolható, és komoly ökológiai kockázatokat hordozhat, ezért csak körültekintő vizsgálatok után alkalmazható. Hasonlóképpen vizsgálják a magas fokon tisztított szennyvizek visszaforgatásának lehetőségét is, amely több országban már bevett gyakorlat a vízhiány kezelésére.

A tó környezetében szükség lehet az infrastruktúra és a turizmus alkalmazkodására is. A jövőben elképzelhető, hogy a part menti létesítményeket, kikötőket és strandokat rugalmasabban kell tervezni az egyre nagyobb vízszint-ingadozások miatt. Emellett fontos lehet a vízhasználatok felülvizsgálata, a víztakarékos megoldások ösztönzése és a térség felszín alatti vízkészleteinek fenntartható kezelése.

Mint látható, a Velencei-tó esetében egyszerre érvényesülnek a változó éghajlati viszonyok és az emberi tájhasználat hatásai. A tó története során természetes módon is többször átélt szélsőségesen alacsony vízállású időszakokat, sőt időszakos kiszáradásokat is. A különbség ma az, hogy a klímaváltozás következtében gyakoribbá és intenzívebbé váló aszályok, valamint a vízgyűjtő területen végzett emberi beavatkozások együttesen tovább növelik ezt a természetes sérülékenységet.