09/04/2023
Húsvéti bevásárlás a piacon. Előttünk a sorban fiatal anyuka, két gyerekkel. Egyik kocsiban, másik mellette kézenfogva, kocsihoz kötve kicsi keverék kutya pórázon.
Anyuka egyszerre fegyelmezi a kutyát, a gyerekeket, beszél az árussal, és felejti ott a megvett tejfölt. Tekintete kapkodó, zavart, fáradt. Arca fakó, nyúzott, lemondó.
Végül is érthető, ha még munkaszüneti napon is egyedül piacozik.
Mégis: két kedves gyermek több, mint ami sokaknak jut.
Jó minőségű babakocsi, talán használtan vette, de úgy sem olcsó. Szép ruhák mindegyikükön, látszik: nem nélkülöznek. Mi hiányzik akkor az örömhöz?
Valami biztosan, az látszik a tekintetén.
Mindenki volt már (lehetne olykor) a helyében.
De mi zajlik vajon ilyenkor bennünk?
Mit várunk az élettől, mit adjon meg még ezen felül?
Több alvást? Fegyelmezettebb gyerekeket? Együttműködőbb férjet? Nyugodtabb kutyát?
Mennyire kell az életnek akadálytalannak, problémamentesnek, simának, sterilnek, szagtalannak, színtelennek lennie?
Mennyire kell elkerülnie a feladatmegoldás mindennapos varázslatát, az akarat kisebb-nagyobb kihívásokon való átküzdésének felemelő sikertörténeteit?
Mennyire kell, hogy akadálytalanul múljon el a szemünk láttára, minden nehézség nélkül, az utolsó napig? Mennyivel jobb az, ha elmegy mellettünk az élet minden izgalma, próbája, kihívása?
Jobb lesz akkor majd visszatekintve? Lesz mire emlékezni? De pláne: lesz mire büszke lenni?
Lesz-e jogunk kimondani: „Én bizony éltem. Csakazértis. Megharcoltam és győztem. Megtettem. Képes voltam. Teremtettem. Cselekedtem. Nyakig merültem az életembe, hallottam a hangjait, éreztem a zamatát. Mosta az eső a bőröm, arcom pirosra csípte a szél. Forrtam és megdermedtem, futottam és kacagtam.”
Vagy inkább teljen az életidő a reklámokból ismert mosollyal, boldogsággal, felhőtlen áramlással, antigravitációs szempillaspirállal és steril, virtuális élményekkel?
Se bacilus, se tintafolt, se fejfájás, se orrfolyás, ingyen sör és virsli mindenkinek.
Hogyan, milyennek várjuk el a földi életet, hogy mindennap, olyan sokszor csalódottak és haragosak vagyunk miatta (/rá)? Milyen elvárásaink nemteljesülése húzza ki a szőnyeget az elégedettségünk alól? Honnan ered az a vágy, hogy az életjátékban csak nyerő lapok legyenek? Hogy gyakoroljuk akkor a megoldások megtalálását, a kreatív gondolkodást, az együttműködést a társainkkal, a sikerélmény boldogságát, a kompetencia elégedettségét? Ha apuci mindent készre rágva letol a torkunkon, mi motivál majd arra, hogy elhagyjuk a fészekmeleget és ölelkezzünk a Végtelennel?
És ha azt várjuk el, hogy laboratóriumi körülmények között éljünk, minden egyes molekulát kontroll alatt tartva, vajon attól tényleg olyan lesz?
Vagy marad olyannak, amilyen mindig is volt… Kusza, örvénylő, dobálós, kalandos hullámvasút, amin kezeket a magasba emelve torkunk szakadtából sikítunk a borzongató extázistól...
Kép: Runnersworld.hu