Szücs Szilvi szakmai oldal

Szerintem sokunknak megvan az az érzés, hogy JÚNIUS 15. Hiába volt azóta már sok dátum, mert mondjuk a gyereknek két nappal előtte vége a sulinak, a másiknak pedig egy héttel tovább tart (most éppen a többségnek), ez már nem ég be annyira, mint a JÚNIUS 15. Amikor 14 évesen jössz haza az utolsó sulinap után.

Milyen érzés?
Pontosan olyan érzés, ami azóta is bennem van amikor valami hosszú munkának vége van és leadtam.
Vagy amikor kapok egy jó hírt egy sokáig várt leletre, vagy néha futás után, de mivel az rendszeres már tizenéve, ezért itt ritkán adatik meg a „júniustizenöt érzés”. De emlékszem az egyetemi vizsgák után is megvolt és mindig arra gondoltam, hogy ez pont olyan, mint akkor.

Június tizenötödikén.
Olyan érzés, mint amikor minden mindegy. Úgy járok – kelek az utcán, mint aki megcsinálta! Igen. Vége. Szabadság van. Béke van. Nyugi van. Eldobom a táskámat, kidobom a füzeteimet.
Csak párat tartok meg, ami kedves nekem, a többivel kíméletlen vagyok. Hulljon!

Azért írtam le ezt nektek, hogy emlékezzetek.
Emlékezzetek a nyár előtt, hogy ti is voltatok kamaszok, akik kurvára örültek, hogy SZABADSÁG van. Hogy vége. Engedjétek egy kicsit szabadabbra őket. Próbáljatok megbízni bennük és ne tervezzétek agyon a nyarukat. Nem kell.
Engedd őt szabadon most egy kicsit. Mindegy, hogy hány éves.
Vagy legalább próbáld meg. Mert attól még, hogy „csak tanulnia kell”, ez neki is meló volt. Nem kell minősíteni, hogy ez most könnyebb vagy nehezebb, mint majd dolgozni, vagy továbbtanulni.
Úgysem tudod pontosan, hogy neki mi lesz nehéz.
A cikk folytatása az első kommentben a linken.

Azt már csak "halkan írom le", hogy a nyár arra viszont kiváló alkalom, hogy végiggondold: a kamaszt félted vagy ez inkább a te saját félelmed? Kontrollálni vagy kapcsolódni szeretnél? Mi a legnagyobb aggodalmad vele kapcsolatban? Mi a terved magaddal a nyáron?
Időpontkérés: [email protected]

A „Már mindent tudok a témáról, rengeteg infót beszereztem, több embert is megkérdeztem csak még mindig nem kezdtem el” mondat az ADHD-val érintettek egyik jellemzője. Azt a helyzetet írja le, amikor rengeteg időt töltesz a felkészüléssel, kutatással és információgyűjtéssel, de a tényleges cselekvésig nem jutsz el.

Mondok egy példát: szeretnék elkezdeni futni, mert az "kéznél van, nem kerül semmibe és időben is kötetlen". Elindul a "figyelemszabályozási problémákkal élők ördögi köre". ADHD esetén ez gyakran így néz ki: elolvasom a legjobb kezdő edzésterveket, összehasonlítom a futócipőket online, videókat nézek a futótechnikáról, a futó ruhákról és arról, hogy nyáron mennyit kell hidratálni futás közben. Emellett megkérdezem a barátnőmet és a kollégámat, hogy ő hogy fut, mióta, mennyit.

Egy hét múlva többet tudok a futásról, mint sok rendszeresen futó ember, de még egyetlen egyszer sem voltam futni.
Miért ilyen nehéz, de ugyanakkor nagyon jellemző ez ADHD-ban?
1. Van egy cél vagy feladat. (Ide képzeljetek saját példát.)
2. A téma érdekessé válik, ezért egyre több információt keresek róla.
3. Az információgyűjtés önmagában jutalmazó és stimuláló tevékenység lesz. (Erről tudjuk (írtam róla sokat), hogy ADHD-ban ez a kulcs.)
4. Közben a valódi feladat (elkezdeni, dönteni, megcsinálni) továbbra is erőfeszítést igényel. (Itt a feladatindítási nehézség, halogatás a kulcs.)

Az infó gyűjtögetés egyfajta „helyettesítő tevékenységgé” válik: úgy érzem, hogy haladok, de a cél mégsem közeledik igazán.
Az ADHD-s ember nem feltétlenül a tudás megszerzésével küzd, hanem azzal az átmenettel, amikor a „még egy kicsit utánanézek” szakaszból át kell lépni a „most elkezdem” szakaszba.
A jelenség mögött az áll, hogy az információkeresés érdekesebb és azonnal jutalmazóbb, míg a tényleges cselekvés.

A Kognitív viselkedésterápia azért adekvát terápia ebben, mert a cselekvést és a gondolkodási mintákat célozza. A CBT segít áthidalni a szakadékot a „tudom, mit kellene csinálnom” és a „meg is csinálom” között.

Időpontkérés: [email protected]
Kép: Martha Thomson, Pinterest

"40 éves voltam, amikor először gondoltam arra, hogy ADHD-s lehetek. A halogatás vagy a feladatindítási nehézség rengeteg energiámat elvitte. Orvos vagyok, mégsem merült fel bennem soha. A fiam kapcsán mentünk el vizsgálatra és akkor beugrott, hogy hoppá, lehet, hogy én is érintett lehetek."

Nőknél még annyiban nehezített a terep, hogy a perimeopauza időszakában azok is tapasztalhatnak "ADHD-szerű" tüneteket, akik egyébként nem ADHD-sok. Ez természetesen nem ADHD, hiszen az már gyermekkor óta fennáll. A legutolsó felnőtt adhd kritériumrendszer (DSM5) szerint 12 éves kortól. (Azelőtt is jelen van, ha érdekel megírom, hogy miért lett 12 éves kor a határ.)

Diagnózissal vagy anélkül a tünetek kezelésére (velük való együttélésre) kell egy módszer, amit megtanít a CBT (Kognitív viselkedésterápia), de nemcsak erre tanít. Az ADHD nem csak egyéni deficit kérdése. A működés nagyon környezetfüggő. A terápia célja nem az, hogy a kliens egy tökéletes rendszert kövessen, hanem hogy: legyenek eszközei, azokat adaptálni tudja a mindennapjaiban, illetve tudjon rugalmasan reagálni.
Mondok egy viszonylag konkrét példát, ami szerintem sokaknak segíthet:
Sok ADHD-s felnőtt diagnózis nélkül nőtt fel, ezért a gyerekkori nehézségeket gyakran félreértelmezték: „szétszórt vagy”, „lusta vagy”, „nem figyelsz”, „okos lennél, ha akarnál”, stb.
A gyermek ilyenkor nem az ADHD-t érti meg okként, hanem önmagára vonatkozó következtetéseket von le.
Így alakulhatnak ki például ilyen alaphiedelmek:
„velem valami baj van”
„nem vagyok elég jó”
„másoknak könnyebb”
„mindig csalódást okozok”
Ezek a hiedelmek évtizedeken át fennmaradhatnak, és hozzájárulhatnak az alacsony önértékeléshez. Amikor eljön hozzám valaki a problémájával, akkor nemcsak a jelenlegi szervezési, tervezési vagy figyelemszabályozási nehézségekkel dolgozunk, hanem: feltérképezzük a gyerekkorból hozott hiedelmeket, megvizsgáljuk, mennyire reálisak ma és összekötjük őket az ADHD-val kapcsolatos tapasztalatokkal.
A cél az, hogy új, reálisabb és együttérzőbb értelmezéseket alakítsunk ki.
Akit érint, itt tud jelentkezni: [email protected]
Szücs Szilvi
Kép: Pinzanaml, Pinterest

Sok ADHD-s felnőtt diagnózis nélkül nőtt fel, ezért a gyerekkori nehézségeket gyakran félreértelmezték: „szétszórt vagy”, „lusta vagy”, „nem figyelsz”, „sokkal többet tudnál, ha akarnál”, stb.
A gyermek ilyenkor nem az ADHD-t érti meg okként, hanem önmagára vonatkozó következtetéseket von le.
Így alakulhatnak ki például ilyen alaphiedelmek:
„velem valami baj van”
„nem vagyok elég jó”
„másoknak könnyebb”
„mindig csalódást okozok”

Ezek a hiedelmek évtizedeken át fennmaradhatnak, és hozzájárulhatnak az alacsony önértékeléshez. Amikor eljön hozzám valaki a problémájával, akkor nemcsak a jelenlegi szervezési, tervezési vagy figyelemszabályozási nehézségekkel dolgozunk, hanem: feltérképezzük a gyerekkorból hozott hiedelmeket, megvizsgáljuk, mennyire reálisak ma és összekötjük őket az ADHD-val kapcsolatos tapasztalatokkal. Nehéz szétszálazni és nem is lehet teljesen, de a cél az életminőség javítása és az önhibáztatás csökkentése.
A folyamat végén új, reálisabb és együttérzőbb értelmezéseket alakítunk ki.
Akit érint, itt tud jelentkezni: [email protected]
Kép: aurie Goldin, Pinterest

Sok ADHD-s felnőtt diagnózis nélkül nőtt fel, ezért a gyerekkori nehézségeket gyakran félreértelmezték: „szétszórt vagy”, „lusta vagy”, „nem figyelsz”, „sokkal többet tudnál, ha akarnál”, stb.
A gyermek ilyenkor nem az ADHD-t érti meg okként, hanem önmagára vonatkozó következtetéseket von le.
Így alakulhatnak ki például ilyen alaphiedelmek:
„velem valami baj van”
„nem vagyok elég jó”
„másoknak könnyebb”
„mindig csalódást okozok”

Ezek a hiedelmek évtizedeken át fennmaradhatnak, és hozzájárulhatnak az alacsony önértékeléshez. Amikor eljön hozzám valaki a problémájával, akkor nemcsak a jelenlegi szervezési, tervezési vagy figyelemszabályozási nehézségekkel dolgozunk, hanem: feltérképezzük a gyerekkorból hozott hiedelmeket, megvizsgáljuk, mennyire reálisak ma és összekötjük őket az ADHD-val kapcsolatos tapasztalatokkal. Nehéz szétszálazni és nem is lehet teljesen, de a cél az életminőség javítása és az önhibáztatás csökkentése.
A folyamat végén új, reálisabb és együttérzőbb értelmezéseket alakítunk ki.
Akit érint, itt tud jelentkezni: [email protected]
Kép: aurie Goldin, Pinterest

Gyereknap van, én mégis magunkkal kezdeném. Nem mintha egy nap bármit is meg tudna változtatni. Ilyenkor szoktam azt gondolni, hogy ha már egy szülőben elindít valamit, akkor érdemes volt erről írni vasárnap délután.
Messziről indítok.

Kezdem egy kérdéssel: "de hát én egyáltalán nem mondtam neki soha, hogy hozzon jobb jegyet, mert így nem fogja semmire vinni. Vagy: én biztos, hogy soha nem mondtam neki olyat, hogy nem lehet hibázni!"
A kamasz egy adott pillanatban mégis azt érzi és gondolja, hogy meg kell neki felelni, hogy nagyon kritikus mindenben, hogy nem mondhat nemet.
Ezt érezheti egyébként a szülő is a saját szülőjével kapcsolatban, miközben már ő is szülő. Értitek.

Ha mondasz valamit a gyereknek, annak mindig van egy nonverbális része, egy "érzete", amit a gyerek érez. Hallani mást hall, tehát előfordul, hogy valóban nem mondtál semmi ilyesmit vagy ha mondtál is valamit, az nem pont ez. Pusztán jó szándékból. Ez az érzet válik belsővé. Ha belsővé válik, akkor onnan ez már a gyereké. Ezzel bünteti magát, vagy kritizálja, elbizonytalanítja, bűntudattal gyötri. Ez az a bizonyos "szülő mód", ami belsővé válik. Ez az, ami megszól akár 40 éves korunkban és ez lesz az, ami majd megszólal a gyerekünk felnőtt korában is.
Mielőtt mindenki magát kezdené ostorozni, ez nemcsak a szülőktől jöhet. Olyan tekintélyszemélytől is, aki a gyereknek fontos az adott életszakaszában: tanár, edző, nagynéni, nagymama. De olyan személy is (itt lehet megint pl. a szülő), aki nagyon kiszámíthatatlanul van jelen vagy éppen alig van jelen. De attól még a gyerek számára létezik. Értitek.

Szóval ez a belsővé vált szülő ott van velünk a nehéz érzelmi helyzetekben és csak mondja, mondja, hogy mit tehetek és mit nem, minek örülhetek és minek nem, mikor engedhetem meg magamnak a pozitív visszajelzéseket és mikor nem.

Emiatt nagyon fontos, hogy amikor a szülőt zavarja valami a kamasszal kapcsolatban, akkor először azt érdemes megvizsgálni, hogy neki mi a gondolata és az érzése a helyzettel kapcsolatban és ezekkel "felvértezve" hogyan viselkedik, mit mond és hogyan mondja. Mert ez nem a helyzetről szól, hanem a helyzethez kapcsolódó saját gondolatokról, érzésekről, ami bizony a múltbéli mintákból érkezik a gyorsvonattal. Sokszor észrevétlenül, önkéntelenül, automatikusan, ha úgy tetszik.

Tehát az, amit mi Gyereknapon adhatunk a gyerekeknek az a szülői önreflexiónk, önismeretünk, mentalizációs képességünk, amik mind-mind tanulhatók. Bármikor elkezdhetők. Akkor tudunk szabadságot adni a gyereknek, ha mi is szabadok vagyunk. A kettő elválaszthatatlan egymástól. A szabadásgon most azt értem, hogy valóban jelen vagyunk a saját életünkben és olyan mentális örökséget hagyunk rájuk, amely mentes a megdolgozatlan terhektől.
Szücs Szilvi

Másképp érdemes egy 10 éves kamasszal és másképp egy 17-18 évessel beszélni a túl sok mobilozásról (képernyő használatról). Ami általános igazság, hogy ami szerintünk sok, az szerintük nem. Tök felesleges ezen rugózni, mert itt biztos, hogy véget is ér a beszélgetés.
Még akkor is, ha ez az idő, hétköznap akár 5-6 óra, hétvégén pedig ennél is több. Ha ez huzamosabb ideig tart és az életének több területére kihat a használati zavar (iskolai teljesítmény, családi és baráti interakció hiánya, szabadidős programok elmaradása), akkor már komolyan kell foglalkozni a kérdéssel. De ilyenkor nem elég az időkorlát, mert nem fogja betartani és a vita majd kizárólag erre terelődik, ami nem semmiképp hosszútávú megoldás. Megegyeztek, hogy hány óra és 2-3 nap után visszaesik...

Normál esetben a kiskamasznál (9-12 éves) nagyon sok olyan alternatíva van, amit a család nyújthat a mobilozás helyett. Ezt is tudjuk, sokan írtak erről top tippeket, hogy kiránduljatok, sportoljon, olvasson, menjetek közösen ide-oda. Ehhez kell egy jól fésült tudatos szülő, aki a kapcsolódást nem téveszti össze a kontrollal.

Ha már 3-4 évesen is mobilozhatott, azt már nem lehet nem megtörténtté tenni, de jó tudni, hogy a képernyő "fixációja" ott indulhatott. Amikor mobilt adtunk a gyereknek és nem egy személyt, akkor nem a kötődés, hanem a függőség alakult ki.
Megtanulok figyelni valamire vagy leköti a figyelmem. Nagy különbség.

A legfontosabb első lépés az, hogy végiggondold: mi a gyökere a mobilozásának. Ez minden gyereknél más. Mit ad neki a képernyő és az azon lévő tartalom (csoportos, egyéni játék vagy bármilyen tartalom, egyáltalán a jelenlét)? Biztonságot, elérhetőséget, nyugalmat, sikerélményt? Milyen helyzet vagy ki elől menekül (ez lehet otthoni vagy iskolai), milyen helyzeteket visel nehezen, kitől szeretné elzárni magát. A szülő konzultációk során ezeket "bogózzuk ki" és kivétel nélkül mindig megvan a fonal eleje, ahonnan indulunk.

Sok kamasznak a mobilja az egyetlen biztos pont, amihez fordulhat. És bizony ez a tárgy mindig kéznél van, mindig teljesíti a kívánságokat, bármikor törölni lehet bármit és bárkit, mindig ad valamiféle biztonságot, visszajelzést, sikerélményt, fontosság érzést. Mindig.
A megtanulok figyelni valamire helyett a leköti a figyelmem játszódik le nap, mint nap. És erre bizony nagyon könnyű rácsavarodni.

Összefoglalva: első lépésben azt találd ki (szülők), hogy mit ad neki a képernyő. Ha nem megy, kérj segítséget. Ez minden gyereknél picit más. Mitől fél, minek örül, mennyire tud kapcsolódni idegenekhez, hogyan kommunikál, mik a gyengeségei és ezt megelőzően miben volt jó. És végére hagytam a legfontosabbat: hogyan mutatod ki neki azt, hogy szereted.
Időpontfoglalás: [email protected]
Kép: Pinterest

Sokszor írok nektek a Kognitív viselkedésterápiáról, amivel foglalkozom. Emiatt hegyezem a fülem és felveszem a szemüvegem, hogy lássam azokat a bejegyzéseket, amelyek szintén írnak a CBT-ről.
Tegnap is láttam egy bejegyezést, amiben a szakember arról beszélt, hogy a kognitív terápia nem jó semmire, hiszen nem foglalkozik az érzésekkel, érzelmekkel, csak a verbalizálható tartalommal. És hát sokan nem tudnak beszélni arról amiben éppen vannak, emiatt kuka az egész. Nos.
Ez lehet, hogy így volt 20 vagy akár 10 éve, de bizony ez 2026-ban már nincs így.
A mai CBT (a legújabb tankönyvben is) bizony validálja az érzéseket, segít az érzelmek azonosításában, dolgozik az érzelmek testi megélésével, érzelemszabályozási technikákat tanít, és láss csodát nemcsak „logikai vitát” folytat a gondolatokkal.
Arról nem is beszélek (de), hogy az Érzelemfókuszú terápia (ACT), a Dialektikus viselkedésterápia (DBT) és a Sématerápia mind-mind a CBT-ből alakult és használja is az ott tanultakat.
Szóval, olvassatok utána ha láttok valamit ami nagyon elvágólagos, fekete-fehér, igen vagy nemeket használ. Nagyon megakarja mondani, hogy mit csináljatok és mit nem. Érdemes.
Addig is ha érdekel a CBT, itt jelentkezhetsz: [email protected]
Kép: Pinterest

Sokszor írok nektek a Kognitív viselkedésterápiáról, amivel foglalkozom. Emiatt hegyezem a fülem és felveszem a szemüvegem, hogy lássam azokat a bejegyzéseket, amelyek szintén írnak a CBT-ről.
Tegnap is láttam egy bejegyezést, amiben a szakember arról beszélt, hogy a kognitív terápia nem jó semmire, hiszen nem foglalkozik az érzésekkel, érzelmekkel, csak a verbalizálható tartalommal. És hát sokan nem tudnak beszélni arról amiben éppen vannak, emiatt kuka az egész. Nos.
Ez lehet, hogy így volt 20 vagy akár 10 éve, de bizony ez 2026-ban már nincs így.
A mai CBT (a legújabb tankönyvben is) bizony validálja az érzéseket, segít az érzelmek azonosításában, dolgozik az érzelmek testi megélésével, érzelemszabályozási technikákat tanít, és láss csodát nemcsak „logikai vitát” folytat a gondolatokkal.
Arról nem is beszélek (de), hogy az Érzelemfókuszú terápia (ACT), a Dialektikus viselkedésterápia (DBT) és a Sématerápia mind-mind a CBT-ből alakult és használja is az ott tanultakat.
Szóval, olvassatok utána ha láttok valamit ami nagyon elvágólagos, fekete-fehér, igen vagy nemeket használ. Nagyon megakarja mondani, hogy mit csináljatok és mit nem. Érdemes.
Addig is ha érdekel a CBT, itt jelentkezhetsz: [email protected]
Kép: Pinterest

Őrült fontos, hogy szülőként értsünk két dolgot.
Az egyik a szülő-kamasz közötti kapcsolat, amelyben a legjobbat szeretnénk a gyereknek, de ebben a saját sebzettségünk, hiányaink, szeretetlenségünk nem tudatos hatása is benne van. Fontos, hogy nem tudatos.
Ha nem vagyunk az önismeretünkben nagyjából sehol (sosem késő elkezdeni), akkor a saját sérült szükségleteinkből indulunk ki szülőként.

"Hát én magamból indulok ki." Ismerős? Nem a gyerek aktuális korának és temperamentumának megfelelő szükségleteiből.
Amit én nem kaptam meg gyerekkoromban azt gondolom, hogy az a fontos és abból többet adok neki. Többet, mint amennyire neki szüksége van. Vagy éppen kevesebbet, ha én túl sokat kaptam. (Pl.: Az anyám állandóan ajnározott, a szeretetét minden pillanatban "rámtolta", elárasztott az érzelemeivel.)
„A saját hiányok átszínezik a helyzetet.”- Vágyi Petrától idézve.
A másik pedig a szégyen és a bűntudat kérdése.
Ha eddig nem, akkor most tanuljuk meg közösen: a kettő nem ugyanaz.

Amikor az van bennem hogy rossz vagyok, egy csődtömeg vagyok, nem vagyok szerethető, akkor szégyent érzünk. Amikor azt mondjuk a gyereknek, hogy béna vagy, hülye vagy, rossz vagy, akkor szégyent érez. És a szégyen az egész embert semmisíti meg. Mindent, amit eddig hitt vagy gondolt magáról.
Ha sokszor mondják és ha olyan emberek mondják neki sokszor, akik közel állnak hozzá, akikben bízott, akkor el fogja hinni magáról. És ezt viszi magával a nagybetűs életbe alaphiedelemként. Ezt fogja "támogatni" a saját kis szabályaival: ha ezt teszem, szeretni fognak, ha ezt nem teszem nem fognak szeretni, stb.

A bűntudatnál a fókusz a viselkedésünkön van, amit csinálunk, amit rosszul csinálunk mondjuk. Tehát nem az egész emberre vonatkozik, hanem arra, amit aktuálisan tett (vagy nem tett). Rosszul írtad meg a dolgozatot, nem pakoltál ma el, csúnyán beszéltél, stb. Itt nem arról beszélgetünk, hogy te mekkora hülye vagy, hanem arról, hogy amit tettél az egy nagy hülyeség.
A szégyen kapcsolata a depresszióval, az erőszakkal, az agresszióval, a függőséggel, a zaklatással, az öngyilkossággal, az étkezési zavarokkal nagyon erős. A bűntudat ezekkel ellentétesen arányos.
Szülőként nem szabad hibáztatni magunkat, mert azzal „csak időt vesztünk”. Ha azt érezzük, hogy valami nem oké, nem értjük a kamaszt, nem látjuk magunkat kívülről, nem tudunk az ő fejével gondolkodni, akkor egyet tudunk: segítséget kérni.
Szücs Szilvi
Jelentkezés itt: [email protected]

Kép: Pinterest