Vidya Consulting

Döntés helyett felismerés, szünet helyett folytatás

A mai napon véget ért az a 10 alkalmas folyamat, amire az elmúlt időszakban rendre úgy hivatkoztam, hogy az idei utolsó. A terv az volt, hogy az év utolsó hónapjaiban kizárólag numerológiai elemzéseket csinálok. Ennek egyik legfőbb oka az lett volna, hogy ne forgácsoljam szét magam. Ez utóbbi persze a múltbéli tapasztalásoknak köszönhetően továbbra sem áll szándékomban. 🙂

A belső iránytűm viszont egyértelműen a folytatás irányába mutat. Én pedig követem.

Annyi változtatást eszközölök csupán, hogy az elemzések mellett hosszabb folyamatokat egy darabig nem vállalok - helyette rövid, pár alkalmas kereteket alakítok ki.

Mindez azoknak szól majd, akik velem együtt és a segítségemmel szeretnének tovább haladni:
-az önismeret és spiritualitás medrében
-a szembenézés, önmeghaladás és tiszta jelenlét felé

A meder miértje: Az önismeret spiritualitás nélkül egy ponton zsákutcához vezet. A spiritualitás önismeret nélkül dogmákat eredményez.

Érdeklődni tudsz üzenetben és e-mailben is. 🙂

Keresők vagyunk e földi létben,
s illúzióink rabjaiként élünk e térben.
Vágyaink után rohanunk mindhiába,
álomba ringat a holnap délibábja.

Szenvedésre gyógyírt remélünk,
így válik tompává létezésünk.
Az idő múlása megrémiszt minket,
az Énség mámora feledtet mindent.

A ma kudarca kínzóan fojtogat,
a holnap ígérete biztatóan símogat.
A nevetést váratlan könnyek váltják,
nem értjük az életünk körforgását.

A legnagyobb tévedés a mi képünk,
a legvégén mindent elengedünk.
Megszűnik minden hazugság,
végül megmarad az igazság.

Nincs tér, mi fogva tart,
Sem idő, mi elrohan.
Nincs kereső, aki révbe érhet,
Ő maga még az álom része.

Ha ellobban az Én,
nem csap be a tükörkép.
Kiderül mindennek a léte,
az egység végtelen fénye.

Oláh P. Ádám

A lélek alakítja az utat, nem az út a lelket.

Mit jelent ez a mondat számodra?

A seb legfájdalmasabb része
/Azon keveseknek, akik tudják és értik, hogy az önismeret egy felnőtt műfaj…/

A szégyen a legmélyebb pontunk a sötétben. A bennünk tátongó seb legfájdalmasabb része. Magát ezt a szégyent a legtöbben rejtegetni próbálják, ám időről időre megmutatja magát.

Ez az a pont, amit ha valaki akarva vagy akaratlanul megnyom másikban, a seb felvérzik és elkezd lüktetni. Ahogy az abúzus lélektanánál, úgy itt is aktiválódik a tudattalan önvédelmi mechanizmus: támadás(valójában védekezés) vagy lefagyás.

Nemrég bennem megnyomódott ez a pont és azonnal elöntött a legmélyebb szégyenem: “nem vagyok elég jó”, “nem vagyok elég értékes”

Megtartottam a tiszta jelenlétem. Nem azonosultam az érzéssel és a bennem cikázó gondolatokkal. Megfigyeltem őket, majd a figyelmemet oda irányítottam, ami a tapasztalás másik oldalán van. Így kivettem az energiát a bennem futó programból.

Tudatosan kértem egy kis időt, végül megnyugodva elmondtam másik félnek, hogy miért fájt nekem annyira az a látszólag semmiség, amit mondott, miért billentem ki egy rövid időre, és milyen folyamatok zajlottak le bennem.

Vállaltam a sérülékenységem és egyben megteremtettem egy teret, amiben a másik fél a megértése után szintén megnyílhatott. Felismerte a saját reakcióit és meglátta, hogy honnan erednek: Gyerekként a szülei rendre kinevették, amikor az érzéseiről beszélt volna.

A jelenlétünknek köszönhetően nem a sémáink rabjai lettünk és gázoltunk át egymáson ösztönösen, hanem közösen emelkedtünk. Együtt haladva, egymást kísérve egy meredek emelkedőn.

Ilyen sebei mindenkinek vannak, már sebesülten érkezünk erre a világra. A legtöbbet viszont az út során szerezzük.

Egymást sebezzük, ha alvó tudatállapotban araszolgatunk. És egymást segítjük emelkedni, ha felébredünk.

Ez mindannyiunk egyéni felelőssége, ami alól nem lehet kibújni. Megpróbálni sem érdemes, mert hatalmas árat követel.

Együtt emelkedhetünk, de az Én(egoitás) erre nem képes.

Ha ma elkezdesz befelé figyelni, akkor már elindultál.

Ádám

Egy vizsga a sok közül

A napokban vizsgára készülve eszembe jutott, hogy soha nem voltam egy “vizsgamenő” és főleg a húszas éveimben küzdöttem ezzel nagyon sokat. Nem egyszer szótlanul megdermedtem, egy alkalommal épp egy nyelvvizsgán fagytam le. A nyelvet előtte is beszéltem már és azóta is beszélem, papírom viszont nem lett róla.

A harmincegyedik életévemben egy coach képzésen lehetőségem volt jóval idő előtt vizsgázni, aminek én nagyon örültem. Már akkor sem sokat osztottam meg magamról, csak a szűk kör tudta egyáltalán azt is, hogy segítő hivatásra váltok. Ahogy közeledett a vizsga napja, én egyre feszültebb voltam, de a környezetem ezt nem értette(nem érthette). Egyre csak azt hajtogatták, hogy “ha valakinek, akkor neked ez sima lesz”. Csakhogy én nem attól féltem, hogy valamit nem fogok tudni vagy rosszul csinálok majd… éreztem, hogy minden egyes nappal egyre dermedtebb vagyok, féltem, hogy újra át fogom élni, és tehetetlennek éreztem magam.

A vizsga kezdete előtt pár perccel még komoly belső harcot vívtam magammal, hogy ne mondjam le valami béna indokkal. Végül nem mondtam le, elkezdtük, ahogy nyaki ütőerem is a lüktetést. Ezt követően levert a víz, pár perc után pedig ott találtam magam, hogy képtelen vagyok reagálni vagy egyáltalán érzékelni a másik felet. Ezt tudatosítva elkezdtem borítékolni a bukásomat.

Trükkös dolog az elutasítástól való félelem lélektana és az is, hogy egy gyermekkori sérülés mennyi formában tud visszaköszönni. Egészen addig újra és újra leképezve azt a fájdalmas megélést, amíg a seb nyitott és szívja el az energiát. A közhiedelemmel ellentétben az idő múlása ebben nem segítség, éppen ellenkezőleg…
(Ha pedig valaki a szembenézés helyett a menekülést választja, akkor hasonló útra lép, mint amilyenre én léptem zsenge koromban nem túl bölcsen)

31 éves koromban zárult az első nagy héber életciklusom(akkor még nem tudtam), aminek a nagy feladata a kitartás és alázatosság elsajátítása volt a céljaim felé. Emellett ott volt kihívásnak az énképviselet, önmegvalósítás és önismeret is, mivel kezdetben csak szenvedtem vele, pedig valójában a segítségemre lett volna. Mindez így egyben borzasztóan nehéznek bizonyult, a belső blokk mindig jelen volt. Az sem segített, hogy sokáig ostoba módon a társadalmi megfelelés oltárán feláldoztam önmagam és a valódi céljaimat. A húszas éveim derekán még éppen időben kaptam egy büdös nagy pofont, hogy durván 4 év alatt felkaparjam magam belőle. Hogy aztán egy jó nagyot tudjak hajrázni.

Érdekes, hogy a kiégésem és szorongásos depresszióm ideje alatt kialakult a fülzúgásom, amit sokáig csak altatóval tudtam “megoldani”. Ez idő alatt tanultam meg egy légzéstechnikát, aminek köszönhetően el tudtam hagyni a gyógyszereket. Akkor nem sejtettem, hogy miként lesz még szerepe az életemben és milyen irányba mozdít el.

Aznap a coach képzésen párhuzamosan zajlott az életemben egy másik vizsga is. Valahol megmosolyogtató, hogy a megoldókulcs pont a rémképek, gondolatok, érzések és testi érzetek tudatosítás volt…
A vizsga első perceiben, miután tudatosítottam mindazt, amit éppen megélek és tapasztalok, volt egy eszközöm a légzéstechnika által, amihez nyúlhattam, hogy a kibillent állapotból visszahozzam magam. Ezzel lehetőséget adva magamnak, hogy megváltoztassam a forgatókönyvet - hogy aztán mit sem sejtve pár hónapon belül átlépjek a következő 9 éves életciklusomba és azonnal felboruljon minden. Új energiákkal, új feladatokkal, de még mindig totális szabadsággal és felelősséggel.

Utólag látom csak tisztán, hogy mennyire kellett az a gyermekkor, a pofonok, még a fülzúgás is, hogy a végén “vizsgázhassak” és a folytatást lehessen mire építeni.

Érdekesség, hogy a 7-es gyermekkori számomhoz(numerológia) szépen passzol az elutasítástól való félelem, ahogy a fülzúgás lelki oka is a 7-es szám energiájához kapcsolódik. Biztos véletlen… 🙂

És még valami…
Ez az írás nem a coach vizsgáról szólt.

Egy kaktusz virágai, mint tanítók

Az elmúlt időszakban úgy éreztem, hogy a korábbiakhoz képest kevésbé tudom megtartani a jelenlétem és a tiszta érzékelésem. Valójában még most is.

Ahogy telítődött az életem az elmúlt pár hónapban, úgy kezdett el szivárogni az energia a múltbéli sebek és a jövőbeli célok irányába. Két képzés, ügyfél folyamatok, nyári tervek, 2026 alapozása, egyéni korlátok tudatos meghaladása, stb. - volt és van most minden is.

Ahogy tegnap este álltam az erkélyen láttam, hogy az egyik kaktusz virágai bármelyik pillanatban kinyílhatnak. Szerettem volna megvárni azt a pillanatot, de sajnos elsodortak a feladataim. Mire észbe kaptam, már hajnal volt. És bár sokat haladtam, de ahogy ma megláttam a kinyílt virágokat, nagyon hiányzott az a pillanat, amit elmulasztottam.

Egy idei klasszikust idézve: “dogoljon meg mindenki buddhaba az is egy megoldas, torokulesbe leulni aztan majd minden belulrol halad kifele, mindent ertek…”

Pontosan ezt fogom tenni. A jelenlétem, az érzékelésem az én felelősségem.

Az életemet nem múltban vagy jövőben élem, hanem éppen most. Ez nem is tudna máshogy lenni, de ennek tudatosítása egy teljesen más dolog. Ha a múlt árnyaival vagy a jövő bizonytalanságával azonosulok, akkor a duális világban és az egoitásban ragadok. Az illúzió mentes valóság a pillanatban tárul fel. Ezt a minőséget nem engedhetem elveszni, erre ma egy kaktusz virágai tanítottak.

🌵

Egy ismeretlen férfi 50ft-os üvegekkel

Éjszaka fél 3 körül kiültem a Duna-partra elmélkedni pár bennem mozgolódó kérdésen a nagyobb megértés reményében. Váratlanul kizökkentett valami, amit egyáltalán nem bánok.

A távolban hallottam valakit mocorogni. Ahogy közeledett felém úgy csörgött, mint egy kígyó. Egy középkorú férfi volt táskával a hátán és egy nagy szatyorral. Sorra nézte át a kukákat visszaváltható üvegekért. Ott volt mellettem egy kuka, de amikor elhaladt mögöttem csak rápillantott, de inkább tovább haladt. Éreztem a szégyenét.

Azon gondolkodtam, hogy vajon lehet-e bármi fogalmam arról, hogy mit él meg éppen? Vajon ő tudja a tudatosítani, amit éppen megél? Egy biztos, a szégyene meghatározta őt abban a pillanatban.

Pár perccel később még hallottam őt csörögni, végül odamentem hozzá, elnézést kértem tőle, hogy megzavarom és megkérdeztem, hogy elfogad-e tőlem egy kevés pénzt? Egy pillanatra megilletődött, nem tudott hova tenni engem és a gesztusomat, de igent mondott és nagyon hálásan megköszönte. Megkönnyebbülést láttam az arcán. Egy kevés papírpénz volt nálam, ki tudja az hány kuka lett volna még.

Én visszaültem a padra, nem sokkal később pedig ő jött oda hozzám. Elnézést kért a zavarásért és kedvesen megkérdezte, hogy tudnék-e adni neki egy szál cigit. Nyoma sem volt már a szégyennek, sokkal inkább meghatódott volt. Talán megérezte, hogy előttem nincs mit szégyellnie. Örülnék neki, ha így lenne. Az számomra azt jelentené, hogy pár pillanatot könnyebbé tudtam tenni a számára.

Nem azt szégyellte, hogy az éjszaka közepén 50ft-os üvegekért túrja át a kukákat, hanem azt, hogy eközben más is látja őt. Az a szégyen nem akkor keletkezett, már vele volt.

Egy embert, egy lelket, egy történet kis részletét tapasztaltam meg. Kedvesebb volt és szebben beszélt, mint a legtöbb kiművelt középvezető az üléseimen. És főleg több alázat volt benne.

Ráadásul ő képes volt pár perc alatt gyógyulni egy keveset, mivel nem volt gigantikus méretű ego-ja.

A végére rájöttem, hogy ő tanított engem.

Lezáratlan kapcsolatok
/Amit nem zártunk le, az ma is bennünk él/

Vannak olyan emberi kapcsolatok, amik csak látszólag szakadtak meg, de láthatatlanul tovább élnek téren és időn át. Ezek olyan történetek, amik valójában sosem értek véget. Nem azért, mert nem tudtuk volna kimondani, hogy vége, hanem mert soha nem mondtuk ki. Elmaradt a beszélgetés. A tiszta szó. Az őszinte kérdés és a bátor válasz.

Nem harag, nem vita, nem bántás miatt, hanem mert nem voltunk készen.
Túl fiatalok voltunk. Túl elhallgatottak. Túl óvatosak. Túl sokan voltak köztünk.

Az ilyen emberek nem „exek”. Nem a múlt színes díszletei. Ők lenyomatok. Nyomok a belső világunkban.

Mindannyiunk életében lehet valaki, akire a mai napig nem tudunk úgy gondolni, hogy teljesen elengednénk. Nem a reménykedés miatt, hanem mert nem lett kimondva az, amit akkor kellett volna.
Nem lett kimondva:
– Mit éreztem.
– Mit akartam.
– Mitől féltem.

Látszólag mindenki megy tovább, de hiába telnek az évek, valahol bennünk ott marad a nyitott kapu. Nem fáj már úgy, mint régen, de néha még belesajdul, amikor bevillan egy emlék, felbukkan egy név, megérzünk egy illatot, meghallunk egy dalt vagy meglátunk egy arcot, ami emlékeztet. Emlékeztet arra, hogy amit el nem mondunk, az bennünk marad. És amit nem zárunk le, azt visszük tovább. Akár évekig. Akár egy életen át.

Nem bűn, ha valamit nem zártunk le. Az élet nem mindig engedi meg a tiszta végpontokat. De ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni – tényleg tovább –, nem elég felejteni. Néha szembe kell néznünk azzal, hogy amit magunk mögött hagytunk, az még mindig ott él bennünk.

És lehet, hogy pont most jött el az ideje, hogy elismerjük: valami félbemaradt. Hogy megnézzük, mi az, ami még mindig tart bennünk egy szálat. Mert csak azt tudjuk igazán elengedni, amit már egyszer bátran kézbe vettünk.

A lezáratlan kapcsolatok nem ítéletek, hanem lehetőségek a növekedésre. Ha képesek vagyunk szembenézni velük és megérteni a tanításukat, akkor végre megszabadulhatunk a múlt láncaitól. Így engedve meg magunknak a gyógyulást és a bátor továbblépést, hiszen csak így nyílhat meg előttünk az az élet, amit valóban megérdemlünk.

Ha hajlandóak vagyunk szembenézni vele, megérthetjük, mit hagytunk hátra, és mit kell elengednünk ahhoz, hogy valóban szabadok legyünk.

Ez az írásom tisztelgés azok előtt a kapcsolatok előtt, amik formáltak minket, még ha soha nem is valósultak meg igazán vagy lezáratlanok maradtak. Mert amit nem éltünk meg, az is formál.

Mindannyian egyfelé tartunk, de az úton sokféleképpen járhatunk. Ki az egyiket gondolja jónak, ki a másikat érzi helyesnek. Egy biztos, nem tartunk ugyanott.

“dogoljon meg mindenki buddhaba az is egy megoldas, torokulesbe leulni aztan majd minden belulrol halad kifele, mindent ertek…”

“Szia Ádám! Szeretnék hozzád jelentkezni coaching-ra. A probléma kevésbé "akut", mint múltkor, viszont alapvetően megegyezik azzal. Nagyjából úgy fogalmaznám meg, hogy nem találom magam a karrieremben. Sőt, talán önmagamtól is eltávolodtam és szeretnék sokkal közelebb lenni. Ez kihat sok mindenre a karrier párkapcsolat, érzelmek megélése.

Több dolog miatt gondoltam Rád: 2 éve egy nehéz élethelyzetben sokat segített a coachingunk. Ez az egyik. A másik az, hogy láttam azt rajtad a legutóbb, hogy mekkorát fejlődtél, mint ember és ez nekem is egy követendő példa. A megtalált belső nyugalmad ösztönző. Elég intuitívan jött, hogy írjak neked, épp futás közben a Duna parton villant be. Bízom benne, van időd és szeretnél velem dolgozni még egy kört. Igazabol nagyon eltökélt vagyok, tudom, hogy ez egy kisiklás, de nem szeretnék a sínen kívül futni, mert nehéz és semmi értelme.”

Nem az számít, hogy velem vagy nélkülem, hanem az irány, a hogyanok és a miértek.

Minden gyermek egy történetet hordoz.

Van, aki már kicsiként is a saját útját keresi,
aki ösztönösen vezetne, alkotna, felfedezne.
Van, aki a biztonságot és a társakat keresi,
aki a kapcsolódásban találja meg önmagát.

Más a kíváncsiságával, játékosságával ragyog,
kérdez, felfedez, és sosem elégszik meg a felszínnel.
Van, aki már gyermekként is bölcs, felelősségteljes, terhet cipel, amit talán túl korán kellett felvennie.

Egy másik gyermek érzékeny lelkével a szeretet nyelvét tanulja, keresi azt a belső biztonságot, amit kívül nem mindig talál meg.
Van, aki csendben, elmélyülve figyel, akit a gondolatok világa jobban vonz, mint a zajos külvilág.

Másokban az igazság szomja ég,
küzdenek, ha kell, másokért is, és bátran néznek szembe a kihívásokkal.
Van, aki szelíd szívével ad, meghallgat, megért, még akkor is, ha saját magára kevesebb figyelem jut.

Minden gyermek más.
De mindegyikben ott él egy belső fény, egy igaz történet, amit csak szeretettel, türelemmel és figyelemmel tudunk igazán meglátni.

Még akkor is, ha a gyermek ma már egy felnőtt testben él.

Jóleső kedvesség egy folyamat legvégén

A mai nap során sétáló alkalommal zártam egy folyamatot a Margitszigeten. A hölgy ügyfelem egy kedves meglepetést tartogatott számomra. Korábban megkérdezte tőlem, hogy tudnék-e könyvet ajánlani számára egy adott témában, és én a kedvenc könyvemet ajánlottam. Emlékezett rá, hogy az én könyvem már nagyon használt, ezért rendelt egyet saját magának és nekem is. Az alkalom legvégén átnyújtotta a könyvet, én pedig a jól eső érzés mellett tényleg nagyon meglepődtem. Nagyon hálás vagyok a figyelmességéért és kedvességéért.

A könyvet pedig bárkinek jó szívvel tudom ajánlani, számomra egy igazi alapmű.

Sárvári György: Intuitív út - Az ugrás szabadsága

Oroszlánszívű fiatal vezető
/Az emelkedés útja/

Kaptam két kérdést, a második inkább segítségkérés volt:

-Ha egy ügyfeled lennék, mit mondanál erre a helyzetre, amiben vagyok? Mit tanácsolnál nekem?
-Régóta kísért téged az énképviselet feladata. Nemrég fiatalon vezető beosztásba kerültél, a probléma pedig új szinten, új köntösben tárult eléd. A szándékod behívta a feladatot az életedbe, hogy általa fejlődhess és emelkedhess. Ez a helyzet egy olyan prés, ami a lelkedet roppantja meg, ha a megalkuvást vagy a menekülést választod. Többen gerinctelenül elárultak és gyáván hátba támadtak. Te eddig egyenes gerinccel képviselted saját magad és az igazságot. Sokat kivett belőled a harc, de a falig még nem mentél el. Mivel sok energiádba került és elfáradtál, a fal előtt egy lépéssel teret nyertek a félelmeid, felsejlettek a múltbéli sérülések és a megjelent előtted a jövő bizonytalansága. A belső harcosod küzdene, de a racionális oldalad elkezdte behúzni a féket. Ha tudatosítod magadban, hogy mit jelent számodra ez a helyzet, miért kerültél bele, mit élsz most át, kiről és miről szól valójában, azzal erőt meríthesz saját magadból. Akkor a berögzült védekező sémák helyett a megérzéseidre hagyatkozhatsz, a helyzetet pedig megváltoztathatod és számodra pozitív eredményt érhetsz el. Lassulj le, figyelj befelé, maradj benne a nehéz érzésekben és engedd, hogy kibontakozzon egy irány. Kövesd bátran a felvillanó jelzést, a belső hited megtart az úton. A lelked sértetlen marad, a feladat nem tér vissza hozzád, te pedig tovább emelkedsz.

Aki a helyes úton jár vagy járna, mindig kap segítséget. Aki az én segítségemet kérné egy folyamat keretein belül, e-mailben bármikor megteheti. Ha úgy érzed, hogy most nem engedheted meg magadnak, bátran írj nekem egy Messenger üzenetet. Talán egy rövid üzenetváltás is segítség lehet.

Ha már érted a befelé figyelés fontosságát,
Erősítenéd a tudatos jelenléted,
Fejlesztenéd a tiszta érzékelésed,
Egyensúlyra törekednél az életedben,
Kiforrott értékrend mentén élnél,
A belső nyugalmat választanád a külsőségekkel szemben,
És úgy érzed, hogy támogatni tudnálak az utad során,
Akkor e-mailben tudsz jelentkezni hozzám. Bármit írhatsz, de rólad szóljon és őszinte legyen.

[email protected]