N. Deák Martina szakmai oldala

"Hazajöttem a nyaralásból, és nem akartam belépni a lakásba."

Van az a hazaérkezés, amikor nem az otthonodba lépsz be, hanem a saját elmaradásaid díszletei közé.

N. pontosan érezte, amikor egy néhány napos nyaralás után megállt a bejárati ajtó előtt, és hirtelen összeszorult a gyomra. Tudta mi várja bent.

A mosatlan, a kipakolatlan bőröndök. A félbehagyott nyári "majd megcsinálom" projektek. A kupac, amit indulás előtt még gyorsan betolt egy sarokba. A döntések, amiket elnapolt, mert "most inkább pihenjünk".

És abban a pillanatban nem hazaért. Hanem visszaesett ugyanabba a túlélő üzemmódba, ahonnan pár napra végre kiszabadult.

☝️ Sokszor azt várjuk a nyaralástól, hogy megoldja a kimerültséget. De sajnos ilyen esetekben megmutatja, mennyire nincs hova "hazatérni".

Mert ha az otthonod nem megtartó térként vár, hanem feladatlistaként, akkor a pihenés hatása nagyon hamar elillan. Egyik pillanatban még tengerillat, erdei csend vagy balatoni naplemente, a következőben pedig: "úristen, holnap munka, nincs tiszta ruha, mit eszünk, ezt mikor csinálom meg?"

N.-nál az volt a valódi kérdés, hogy miért lett az otthona olyan hely, ahova nem megérkezik, hanem visszaroskad.

❣️ A rend ebben az értelemben azt jelenti, hogy legyen egy alap, ami megtart akkor is, amikor fáradt vagy. Hogy a tér ne emlékeztessen folyton arra, mi mindent nem csináltál meg. Az otthonodnak nem az lenne a dolga, hogy azonnal számon kérjen, hanem hogy segítsen visszatérni önmagadhoz.

A közös munkában ezért nem "nyaralás utáni kipakolási tippekkel" foglalkoztunk. Először azt néztük meg, hogyan vált N. lakása otthon helyett egy frusztráló térré az évek alatt, és milyen apró lépésekkel tud magának támogató bázist építeni.

🔍 Neked milyen érzés hazaérni? Megtart a tér, ahova belépsz, vagy rögtön bekapcsol benned a "mennyi mindent kell még megoldanom" üzemmód?


📷 pexels

TI KÉRDEZTÉTEK: "Miért érzem nyár végén azt, hogy megint elrontottam?"

Június elején sokan úgy indulnak neki ennek az időszaknak, mintha végre megnyílna egy titkos kapu.

"Majd nyáron lesz időm."
"Majd nyáron rendbe teszem."
"Majd nyáron többet foglalkozom magammal."
"Majd nyáron végre utolérem magamat."

Aztán eltelik pár hét, és valahogy mégsem ez történik.

Beesik egy utazás, jönnek a vendégek. Átalakul a családi ritmus, mindenki máshogy van otthon. A munkából is csak félig lehet kiszállni. Meleg van. És az a nagy, felszabadult, rendezett nyár valahogy sosem érkezik meg igazán.

☝️ Ilyenkor nagyon könnyű azt mondani:
"Na, ezt is elrontottam."

Pedig sokszor nem te rontottad el. Hanem egy irreális nyári mítosz omlik össze benned. Az a hiedelem, hogy a nyár automatikusan több időt, több energiát, több szabadságot és több belső kapacitást hoz.

Sajnos a nyár gyakran nem tágasabb. Csak másképp zsúfolt. Másfajta ritmussal, elvárásokkal és szétszóródással.

És ha azt vártad magadtól, hogy ebben az időszakban majd behozod az egész év elmaradt figyelmét önmagad felé, akkor szinte borítékolható a csalódás.

❣️ A nyár végi szomorúság sokszor egyfajta gyásza annak, hogy megint nem lett annyi időd magadra. Annak, hogy megint mindenki más igénye előrébb került. Annak, hogy a tested pihenést kért volna, te pedig közben tovább szerveztél, alkalmazkodtál, tartottál, jelen voltál.

Amit ilyenkor érdemes megvizsgálnod, hogy mit mutat meg ez a nyár végi érzés.

Hol maradtál ki megint a saját életedből?
Milyen vágyadat toltad későbbre?
Milyen ritmus nem tartott meg?
Milyen segítséget nem kértél?
Milyen elvárásról derült ki, hogy túl sok?

🔍 A nyár végi csalódás lehet önvád helyett információ is. Ha nem azt mondja: "már megint kevés voltál", hanem inkább azt kérdezi: "mi az, amire tényleg szükséged lett volna, és amit eddig újra meg újra elhalasztottál?"


📷 pexels

Az ilyen visszajelzések számomra mindig emlékeztetők arra, hogy a legnagyobb felismerések sokszor nem hangosak. Néha csak annyi történik, hogy valaki először tekint együttérzéssel arra a részére, amelyik fél, alkalmazkodik vagy túl sokat cipel. És ebből már el tud indulni valami nagyon fontos: a szégyen helyett kapcsolódás. ✨

Egy kliensem, Zsuzsa életében mindenkinek volt helye. Neki már nem maradt.

A vendégszobában a testvére dobozai álltak. A garázsban a nagyi régi bútorai. Az emeleten a felnőtt fia holmijai, amit "még egy kis időre" ott hagyott a kiköltözés után, 3 éve.

Zsuzsa mások terheit cipelte, időpontokat intézett, gyerekekre vigyázott, fuvarozott, bevásárolt, és minden kérésre ugyanazt mondta:

"Persze, megoldom."

A naptárában nem volt hely énidőnek. Az egészségséges életmód is váratott magára. A saját, régóta vágyott dolgozósarka évek óta nem készült el.

☝️ Gyakran tünetként tetten érhető, hogy a határok nélküli életnek a térben sincsenek határai.

Aki nehezen mond nemet mások kéréseire, az sokszor a tárgyaiknak, feladataiknak és problémáiknak is automatikusan helyet ad. De nem csak az otthona telik meg, hanem a naptára és a figyelmi tere is.

A háttérben gyakran régi mondatok dolgoznak:

"Akkor vagyok szerethető, ha segítek."
"Nem hagyhatom cserben."
"Nekem könnyebb megoldani."
"Majd én alkalmazkodom."
"Az én dolgom várhat."

❣️ Zsuzsa esetében a rendteremtés azzal kezdődött, hogy megkülönböztette: mi az övé, és mi az, amit mások helyett hordoz.

Kiderült, hogy a káoszának jelentős része nem is hozzá tartozott. Mások tárgyai, feladatai és elvárásai foglalták el azt a helyet, ahol neki kellett volna élnie.

A saját tér visszavétele eleinte bűntudatot hozott. Attól félt, önzővé válik, vagy csalódást okoz. Közben lassan megtapasztalta, hogy a határ nem a szeretet hiánya.

A határ megmutatja, meddig tartok én, és hol kezdődik a másik felelőssége.

🔍 Neked mi foglalja most a helyet az otthonodban vagy az életedben, ami valójában soha nem is volt a tiéd?


📷 pexels

Ha érdekel a belső gyermek témája, van a hétvégére egy izgalmas ajánlatom. ⬇️

Tavaly volt lehetőségem hosszabban beszélgetni erről a topikról a "Beyond the Claptrap" podcastban. Az idei "Your Secret Lifeforce: The Inner Child" workshopom után azt érzem, most különösen jó pillanat újra megosztani veletek ezt az adást.

A beszélgetésünk története önmagában is kedves számomra. 💛

A műsor házigazdája, Francesko az Ozora Fesztiválon vett részt az egyik belső gyermek workshopomon. Az ott átélt élmény annyira mélyen megérintette, hogy később meghívott a műsorába, hogy hosszabban is beszélgessünk erről a témáról.

Azóta eltelt egy év, én pedig idén újra ott álltam a Ginko Stage-en, és közel 150 emberrel indultunk útnak. Ismét megerősödött bennem, hogy a belső gyermekkel való munka jóval többről szól annál, hogy visszanézzünk a gyermekkori sebeinkre.

Arról is szól, hogy megtaláljuk azokat a részeinket, amelyek valamikor háttérbe szorultak és újra aktiváljuk őket. A kíváncsiságot, a játékosságot, a kreativitást, a saját szükségleteink érzékelését.

🎙️A podcastban többek között arról beszélgetünk:

– mit értünk valójában belső gyermek alatt,
– hogyan ismerheted fel, hogy neked is dolgod van ezzel a részeddel,
– miért vált ez számomra az egyik legfontosabb szakmai és személyes témává,
– hogyan kapcsolódnak ehhez az elfojtott érzések és a régi alkalmazkodási mintáink,
– és hogyan találhatunk vissza egy őszintébb, élőbb kapcsolathoz önmagunkkal.

Szóba kerül a modern világ mentális túlterheltsége, a belső csend, a testünkhöz való visszakapcsolódás és természetesen a gyógyulás lehetősége is.

🎧 Az angol nyelvű podcast linkjét a kommentben találod.

- Na, hallom most is elfogyott egy százas zsepi a workshopodon! Biztos nagyon jó lehetett.
- Haha, igen, köszi!

.. hangzik el egy átlagos párbeszéd a kollégáimmal a programom után. 😅 És valóban, sok könny is megjelent a térben. De azért nem ebben mérem egy belső gyermek munka sikerét, az már magában a figyelemben megjelenik.

Egy tömeg ül előttem csendben, a zajos fesztivál közepén.

Néhány száz méterre zene szól, emberek buliznak, zajlik az Ozora Fesztivál. A Ginko Stage-en pedig olyan csend van, hogy szinte tapintható a figyelem.

Idén a HEALION Gardenben közel 150 emberrel dolgoztunk együtt a "Your Secret Lifeforce: The Inner Child" workshopomon.

A belső gyermek témáját sokszor összekapcsoljuk a gyermekkori sebekkel, hiányokkal és traumákkal. Ezek természetesen elengedhetetlen részei ennek az önismereti munkának. Számomra azonban a belső gyermek ennél sokkal több.

🚀Ott van benne az ÉLETERŐNK is. A kíváncsiságunk, játékosságunk, spontaneitásunk, kreativitásunk. Az a részünk, amely még pontosan érzi, mire vágyik, mitől fél, mi esik jól neki, és mikor szeretne nemet mondani.

Amikor újra kapcsolatba kerülünk ezekkel a részeinkkel, nem pusztán a múltunkat kezdjük másképpen érteni. Valami a jelenben is elkezd megmozdulni.

A workshop során először kognitívan közelítettünk a témához, majd fokozatosan mentünk egyre mélyebbre: önreflexiós, testorientált és kapcsolódási gyakorlatokon keresztül, egészen addig a pontig, ahol már nem kellett (és nem is lehetett) mindent fejben megérteni.

Csak jelen lenni.

Az egyik legerősebb élményem csoportvezetőként mindig az, amikor körbenézek, és látom, hogy a csoportból mindenki teljes figyelemmel dolgozik önmagával. És igen, voltak könnyek és hosszú csendek. Nagy sóhajok, mosolyok és ölelések. És később olyan visszajelzések is, amelyekben a résztvevők mély felismerésekről, régóta keresett összefüggésekről és valódi fordulópontokról meséltek.

🧚‍♀️A végén pedig én is szabadjára engedtem a saját belső kópémat, és táncra hívtam mindenkit. Mert egy dal egyik mondata napok óta velem volt: “You can always heal, heal, heal.”

Ebben mélyen hiszek. A gyógyulás számomra nem azt jelenti, hogy egyszer majd eltűnik minden sebünk, és többé nem aktiválja őket semmi.

Sokkal inkább azt, hogy egyre több lehetőségünk lesz máshogyan kapcsolódni ahhoz, ami bennünk történik. Hogy megtanulunk magunk mellett maradni akkor is, amikor fáj. Hogy felismerjük a régi működéseinket, és egyre több ponton lesz választási lehetőségünk.

És talán egyszer az a hang is megszületik bennünk, amelyet korábban kívülről szerettünk volna hallani:

🔹Itt vagyok. Látlak. Nem hagylak magadra.🔹

Számomra ezért olyan fontos a belső gyermekkel való munka. Mert a sebeink mellett ott találhatjuk meg azt a részt is, amely még mindig tele van ÉLETtel. ❤️

🔹 🔹 🔹
🙏Hálás köszönet:

Asszisztensek | Jankovics Noémi, Andrejcsik Lujza, Simon Péter
Zene | Németh D. Viktor
Hangosítás | Native Sounds - Balarama
Outro zenei inspiráció | The Anahit: Heal, heal heal
Bátor résztvevők 💛



📷képek és videó: saját, Jankovics Noémi

TI KÉRDEZTÉTEK: "Miért van bűntudatom, amikor magamat választom?"

Végre lenne egy szabad délutánod, de inkább elintézel még valamit más helyett. Szeretnél nemet mondani, de már előre elképzeled, mennyire csalódott lesz a másik. Vágysz valamire, ami csak neked fontos, mégis azonnal megjelenik benned a kérdés: "Nem vagyok ettől önző?"

☝️ A bűntudat sokszor nem azt jelzi, hogy rosszat teszel. Hanem azt, hogy olyasmit teszel, amit korábban nem volt biztonságos választanod.

Ha gyerekként azt tanultad meg, hogy akkor van béke, ha alkalmazkodsz, segítesz, csendben maradsz és nem kérsz túl sokat, akkor felnőttként az önmagad felé fordulás veszélyesnek tűnhet. A benned élő belső gyermek emlékszik:

"Ha nemet mondok, megharagszanak."
"Ha nekem jó, valaki másnak biztosan rossz."
"Ha magamat választom, cserbenhagyom őket."
"A szeretetet azzal tartom meg, ha lemondok magamról."

Ezért a bűntudat akkor is megjelenhet, amikor valójában csak pihensz, határt húzol, segítséget kérsz, vagy helyet adsz a saját vágyaidnak.

❣️ Önmagad választása azonban nem feltétlenül jelenti mások elutasítását.

Azt jelenti, hogy te is szereplője vagy a saját életednek. Hogy a te szükségleteid is számítanak. Hogy a kapcsolataidat már nem kizárólag önfeladásból próbálod fenntartani.

A bűntudat ilyenkor gyakran a múlt hangja. Egy olyan működésé, amelyben a béke ára az volt, hogy te hátrébb lépsz.

Ha sokszor bűntudatot érzel, érdemes megkérdezned magadtól:

Valóban ártok valakinek, vagy csak csalódást okozok azzal, hogy most határt húzok?
Felelősséget kerülök, vagy egy olyan terhet teszek le, ami soha nem is csak az enyém volt?
A szeretet beszél belőlem, vagy a félelem attól, hogy nem szeretnek majd?

Lehet, hogy egy ideig a jó döntések mellett is rossz érzések jelennek meg. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy vissza kell fordulnod. Néha egyszerűen azt jelzi, hogy valami új történik... már nem hagyod ki magadat a saját életedből, és ehhez még nincs hozzászokva az idegrendszered.

Elérsz valamit, amire régóta vágytál, majd máris azt keresed, mi legyen a következő feladat. Ismerős? Az állandó továbbhaladás mögött sokszor nem ambíció, hanem az a nyugtalanság dolgozik, amely nem engedi, hogy megérkezz. Pedig néha éppen az a következő lépés, hogy megállsz, körülnézel, és végre elismered, milyen messzire jutottál. ⛰️

Egy kliensem, nevezzük Katalinnak, lakásában minden a helyén volt. A párnák szabályosan álltak, a konyhapult üres volt, a szekrények belsejében minden szín és méret szerint sorakozott. Mégsem érezte magát nyugodtnak.

"Ha valaki arrébb tesz valamit, rögtön megfeszülök. Nem tudok leülni addig, amíg vissza nem áll minden."

Kívülről a helyzet az otthonában akár irigylésre méltó rendnek is tűnhetett. Belül azonban folyamatos készenlét működött.

☝️ A rend nem mindig a nyugalom jele. Néha a szorongás kordában tartásának eszköze.

Ha valaki kiszámíthatatlan, bizonytalan vagy érzelmileg kaotikus közegben nőtt fel, felnőttként a környezete feletti kontroll adhat neki biztonságérzetet.

"Ha minden a helyén van, nem történhet baj."
"Ha mindent kézben tartok, nem érhet meglepetés."
"Ha tökéletes a rend, végre megnyugodhatok."

Csakhogy a megnyugvás sosem érkezik meg igazán. Mindig akad egy elmozdult tárgy, egy morzsa, egy váratlan vendég vagy valaki, aki nem ugyanúgy használja a teret.

❣️ Katalinnál nem a rend szeretetével volt probléma. Az volt nehéz, hogy a rend lett az egyetlen módja annak, hogy biztonságban érezze magát.

Így az otthon nem megtartotta, hanem folyamatosan feladatokat adott neki. Nem lehetett benne szabadon élni, mert minden mozdulat veszélyeztette a "tökéletes" állapotot.

A valódi rendben van ritmus és keret, de van benne élet is. Lehet főzni, játszani, vendéget fogadni, elfáradni, úgy hagyni, majd később visszatérni. Nem omlik össze attól, hogy valami átmenetileg nincs a helyén.

🔍 A te rendszered megnyugtat és megtart, vagy állandóan figyelmeztet arra, hogy még valamit ellenőrizned kell?


📷pexels

TI KÉRDEZTÉTEK: "Miért csúszok vissza mindig két hét után?"

Nagy lendülettel nekikezdesz. Szelektálsz, elpakolsz, listákat írsz, és néhány napig végre úgy érzed: "Most sikerülni fog."

Aztán telik egy-két hét, jön egy sűrűbb időszak, néhány váratlan feladat, és egyszer csak megint ott vannak a kupacok. Te pedig levonod a jól ismert következtetést:

"Nekem nincs elég kitartásom."
"Én egyszerűen ilyen vagyok."
"Másoknak miért megy?"

☝️ Pedig a visszacsúszás sokszor nem akaraterőhiány. Hanem annak a jele, hogy rendet tettél ugyan, de a káoszt újratermelő működés nem változott meg.

Ha ugyanannyi tárgy, feladat, elvárás és felelősség marad az életedben, ugyanazzal a ritmussal és ugyanazokkal a határokkal, akkor a rend fenntartása hamarosan újra plusz feladattá válik.

❣️ A fenntartható rend nem abból születik, hogy időnként hatalmas erővel összeszeded magad.

Hanem abból, hogy kevesebb legyen az, amit folyamatosan menedzselned kell. Hogy világosabbak legyenek a terhek, a felelősségek és a visszatérés ritmusa. Hogy ne minden döntést neked kelljen újra és újra meghoznod.

Érdemes megfigyelned:

Mi történik közvetlenül azelőtt, hogy újra szétesik körülötted minden?
Túl sok feladatot vállalsz?
Megint mindenki más előrébb kerül?
Nincs lezárása a napjaidnak?
A családban továbbra is te tartasz egyben mindent?
Olyan rendszert próbálsz fenntartani, ami nem életszerű?

A visszacsúszás nem azt bizonyítja, hogy kudarcot vallottál. Inkább rámutat, hogy rendszerszinten nincs egyensúly.

A cél nem az, hogy soha többé ne legyen rendetlenség, hanem az, hogy legyen egy működő rendszered, amelyhez egy sűrűbb időszak után is könnyen vissza tudsz térni.


📷 eredeti kép: toyoufromsteph