Sorsbogozós Életbeszélgetések Bodó Andival

Annyira magányosnak érzem magam, nincs olyan ember, akiben ne csalódnék!

Így kezdte a bemutatkozóját, illetve a nehezének a bemutatását. Merthogy azonnal erről beszélt.

Ebből lehetett látni és érezni, hogy mennyire feszíti a dolog, hiszen ki kellett mondania, hogy egy kicsit enyhüljön belülről.

Ez az érzés egyébként nagyon sok dologból tud fakadni, legyen szó generációs mintázatnak az egyénre való kényszerítő hatásától, a saját élettörténetben rejlő megélésig mindenféle okból.

Elsőre általában megpróbálok szisztematikusan haladni a Sorsbogozós Életbeszélgetéseken, hiszen fontos, hogy át tudjam látni a kialakult rendszert, de már van annyi tapasztalatom, hogyha valami nagyon elviszi a fókuszt, akkor azt előre kell sorolni.

Nála egy utolsó nagy csalódás miatt telt be a pohár, de nem azért mert megcsalták.

Azért, mert a másiknak is volt akarata beleszólni abba, hogy a kettőjük élete hogy alakuljon.
Ettől pedig benne mélyről fakadó rettegés keletkezett és keményen ellenállt.

Egyszerűen képtelen volt figyelembe venni, pláne megérteni, hogy egy kapcsolat nem arról szól, hogy az ő élete legyen boldog, pláne úgy, ahogy ő azt elképzelte.

Mondhatod, hogy ez egy kb 5 éves gyerek értelmi és érzelmi fejlettségi szintje (vagy még kisebbé), de ezzel ő nem tudna mit kezdeni.

Arról kezdtünk el beszélgetni, hogy ha minden úgy történik, ahogy ő azt akarja, akkor azt milyen világnak neveznénk?

Olyannak, ahol ő a Király, hiszen minden és mindenki neki engedelmeskedik.

Ez rendben is van.

A következő kép az volt, hogy mi történik, ha egy Királynő lép be a birodalma kapuján?

Akkor természetesen neki alá kéne vetnie magát az ő törvényeinek, hiszen az ő világának így kell működnie.

Ha aláveti magát, akkor ő egyenrangú partner (Királynő) vagy alárendelt (Királyné)?

Merthogy nem ugyanaz a kettő és egyikkel sincs semmi baj.

Bizony a Királynő egyenrangú a Királyné alárendelt (nem rossz értelemben).

Mitől lesz valaki Királynő és mitől Királyné?

A Királynőnek saját birodalma van, amit ő irányít, a Királyné birodalma a Királyé, amiben nagyon fontos szerepet kapott ugyan, de nem az ő teremtése, így nem két világot kell összefésülni, hanem "csak" be kell integrálódnia a Királyéba (nem mintha az egyszerű lenne).

A problémájának a gyökere abban rejtezett, hogy valójában azokhoz vonzódott, akik önállóak, saját életszemlélettel néznek a világra, van már birodalmuk, ezért nem függenek mástól, stb.

Velük pedig nem lehet úgy élni, hogy "hagyd hátra a világodat, integrálódj hozzám és élj úgy, ahogy az az én felfogásom szerint megy".
Ha meg is próbálják, hamar kiderül, hogy adott szituációban nem hallgatják el a véleményüket, sőt mernek vitázni, ütközni, önérvényesíteni.

Ha pedig ez nem csitul, akkor képesek kilépni azon a kapun, amin annak idején beléptek.

Ha pedig egy Királynéval élne, akkor megint magányt élne meg, mert nem lenne akivel mélységében tudna beszélgetni, akitől új nézőpontokat kaphatna, aki meg merné neki mondani, hogy "meztelen a király", hiszen a Királyné ha rajong is a Királyért, ráhagyja a döntéseket, felelősséget, probléma megoldásokat.
(tudom nem mindegyik, de ők már erősen hajaznak a Királynővé válásra).

És ebben rejlik az, amiben neki változtatnia kellene:
-vagy elfogadja, hogy a társkapcsolata nem szól arról, hogy a legbizalmasabb kapcsolódás lehet belőle, hiszen mindenbe nem avathatja bele a Királynéját.
Ám minden úgy fog történni, ahogy szeretné.

-vagy megtanulja meglátni annak az értékét, hogy a dolgok mássá alakulnak, mint ahogy ő magától alakítaná, de ez nem jobb, nem rosszabb, csak másabb. Hiszen a Királynő érvényesíteni fogja azt, ami számára fontos.

Használtam erre egy olyan képet, hogy képzelje el, hogy magától épít a homokozóban egy olyan homokvárat, ami nagyon stabil, vastag falakkal, funkcionális helyekkel, és ez valóban működő rendszerként működik.
Ha pedig jönne egy Királynő ebbe, akkor ő azt mondaná, hogy kell még istálló, mert az ő lovainak is kell hely és kell egy kis park is, mert ő szeretne sétálgatni, virágokat ültetni, madarakat etetni.

Mi ebben a rossz?

Miért nehéz egy olyan birodalmat építeni, amiben több van, mint amit ő tervezett, épített volna?

Először elkerekedett szemmel hallgatta amit mondtam neki, majd halvány mosoly jelent meg a szája szélén.

Tudod miért?

Mert meglátta, hogy valójában kapott egy új lehetőséget, hogy tervezhessen, építhessen, bővítsen.
Nem állt meg a világa egy kimerevedett képben, ami bizony elkövetkezett volna, ha már nincs több ötlete és nem építkezik tovább, hiszen magának már nem t***e.

Igazából új élet költözött a várba a Királynő jöttével, aki nem csak fizika jelenlétével késztetné őt alkotásra, hanem szellemi kihívásokat is adna és mindez érzelmileg is jót hozhatna.

Viszont itt volt a másik bibi, az érzelmekkel.
Mert a változást, ha vágyjuk is, de megélni ijesztő.

Aminek ellenszere az, ha kicsit lassítunk a változáson (már ha lehet), hogy meg tudjuk azt ismerni és szokni.
Akkor észre sem vesszük és már meg is történt az, amitől eredetileg félünk.

Most itt tartunk és különböző házi feladatokat kapva igyekszik annak megtapasztalására, hogy megélje, ha nem mindenben akar ő dönteni (még ha tényleg az lenne a legjobban működő megoldás is), és hagyja, hogy más alapján történne meg az a kicsi, lényegtelen helyzet.
És ebben fontos, hogy lényegetelen legyen, mert még nem képes bízni abban, hogy más döntése is lehet életképes.

De aminek én nagyon örültem, hogy képes volt nyitni afelé, hogy legalább elgondolkodjon azon, hogy mi a különbség a Királynő és a Királyné között, a velük való kapcsolódásokban és a saját megéléseiben, legfőképpen a vágyaiban és azok megvalósulási lehetőségeiben.

Nagy lépés volt és nagyon büszke voltam rá, mert valójában ez a legnehezebb lépés: meglátni és elfogadni, hogy nem azért van a csalódás, mert a másik rossz, hanem vannak olyan összefüggések, amiket ő nem ismerve, meg kellett, hogy éljen.

No és azt is megélhette, hogy nem kell senkit rosszá tennie, sem magát, sem a másikat, hanem "csak" érteni kell, azt ahogy a dolgok valójában vannak.

Szóval én továbbra is imádom a Sorsbogozós Életbeszélgetéseket, mert ilyen gyönyörű összefüggések, áttörések, felülírások tudnak létrejönni, és ettől én is nagyon boldog tudok lenni.

Azt hitte, hogy megtalálta Őt, hiszen minden klappolt.
Legfőképpen a belső értékrend, amire megtanulta, hogy oda kell figyelni, hogy legalább nagyjából egyezzen.
És vele egyezett, hiszen azt mondta, hogy fontos neki a család, vannak megvalósításra váró céljai, szeret utazni, világot látni, és még művészeti oldala is megcsillant, mert verseket írt.

Elvarázsolódottl és szinte lebegett a föld felett a boldogságtól.

Majd ahogy teltek a hónapok, valami kezdett elromlani.

És nem az értékrenddel volt baj, mert azok valósak voltak.

Azzal volt baj, hogy soha, semmivel nem tudott elégedett lenni a társa, mindig volt valami, ami lehetett volna több is, finomabb is, jobb is.

Egyébként ez eleinte még tetszett is neki benne, hiszen arra gondolt, hogy végre valaki, aki haladni és fejlődni szeret, ezért nézi mindig azt, hogy min lehetne még javítani.

Csak arra nem gondolt (és miért is t***e volna), hogy ennek is lehet túlzásba vitt oldala.

Egyre többször kapott megjegyzést és egyre kevesebbszer elismerést, dícséretet, kedves szót.

És egy este, a vacsoránál megláttott egy moztdulatot, amit egy gúnyos hangsúllyal mondott megjegyzés követett.
Hírtelen leforrázva érezte magát és úgy ült ott az étkező asztalnál (amit egyébként ő terített meg és ő főzte vacsorát, ami a terítékre került), mint gyerekkorában, amikor az anyukája valami semmiségért leszídta.
Például, hogy nem főzött teát a zsíroskenyér mellé, csak megkente azokat és most neki kell arról is gondoskodnia, mert rá nem számíthat.

Ma pedig felnőttként épp azt hallgatja, hogy képtelen volt a múlt héten kipróbált és annyira ízlett fokhagymás kenyérből venni és most ezt a sz...t kell ennie.

Nem gondolta, hogy szakítanai kellene emiatt, de már kezdett vágyni a nyugodt estékre, egy kis magányra, ahol nem csesztetik semmivel.

De nem hagyta a dolog nyugodni, mert érezte, hogy van itt valami fontos dolog, csak nem ért***e, hogy mi az.

Ezen a ponton találköztünk és ültünk le beszélgetni, mert a Sorsbogozós Életbeszélgetések pont erről szólnak: amit ma megtapasztalunk, az általában a múltból fakad.
Ha ez jó dolog, akkor örülünk, de ha nem jó, akkor érdemes kicsit mögé nézni, mert van, amin lehet és érdemes is változtatni.

Itt például amellett, hogy hogyan lehet megfelelően kiállni önmagaa mellett, hogy az építő hatású legyen és ne rombolja a kapcsolatot (hiszen nem az a cél), volt egy fontos dolgunk: kibogozni azt az életjátszmát, ami miatt már a sokadik kapcsolatában élte meg a vele való elégedetlenséget.
Ezt már elsőre is megtaláltuk, nem ebben volt a varázslat, hiszen ettől még csak megértett valamit, de még nem oldódott fel a sorsmintázata.

Ehhez még az Életbeszélgetésen kívül az Égi Használati útmutatójának értelmezése és a Helyzetmodellezéssel összekötött oldásra is szükség volt.

Mert a rendszer nem fog engedni és bármilyen működésén sem változtatni, ha az ismeretlen jövőt fog okozni.

Az ismeretlenbe nem lép bele, ezért apránként kell kinyitni a jövő terét, hogy lassanként belépve oda, megszokja az ott érezhető minőséget és akkor fog majd engedni, ha ez komfortos lesz neki.

Nos neki volt türelme és tudta, hogy ez nem olyan, hogy bekap egy fájdalomcsillapítót és már minden jó is lesz.

Tudta, hogy lassabb ez a folyamat, de izgatta, hogy vajon mire is juthat majd, hiszen megérte a kapcsolatáért megküzdenie.
Elsősorban önmagával, hogy megtanulja nem kiváltani a korholást, de nem a túlzott megfeleléssel és a még nagyobb fokozatra kapcsolással.

És tudod mit, neki sikerült.

Azért sikerült, mert nem a másikban kereste a hibát, és nem is magát hibáztatta, hanem arra nyílt meg, hogy megértse a mintázatok működését, ami által már lehetősége lett azokon egy kis változtatást elérni.

És ha elfelejt kenyeret venni?

Elmennek vacsorázni egy esti sétával összekötve.

Neked vajon milyen sorsmintázatod van, ami ismétlődéseket hoz létre és milyen életjátszmák alakulnak így ki ebből?
Van kedved felfedezni és megkeresni azt, amivel tudsz egy kicsit átrajzolni azon?

Akkor gyere el egy Sorsbogozós Életbeszélgetésre és nézzük meg együtt, hogy milyen mintázat mentén áramlanak az életed / sorsod / létezésed energiái?!

Időpont egyeztetés:
Bodó Andi
tudat-tréner, coach
asztro-coach, Erdőző mentor
30/9426851
bodoandi.hu

"Rég jöttem és most is csak azért, hogy elmondhassam és megköszönhessem, hogy megtalálhattam önmagam és megtanulhattam úgy felvállalni, hogy önazonosan és mégis másokra is figyelmesen tegyem azt.

Lehet, hogy már nem is emlékszel a történetemre, hiszen csak pár alkalommal jöttem el, de olyan összefüggéseket mutatttál meg akkor arra, amivel jöttem, hogy apró megvilágosodás cunamikat éltem meg.

De az aha-élmények kicsit sem kíméltek, egyszerre könnyebbült meg a szívem, a lelkem és mindeközben telepakoltam zsebkendővel a kis "sirató vödrödet", ahogy azt akkor nevezted.
Viszont olyan biztonságos volt veled, hogy férfi létemre nem szégyelltem előtted a könnyeimet.

Mert bizony sírtam.
Sírtam azért, mert megláttam magamban azt a kisfiút, aki megtanult elzárkózni a környezete kibirhatatlanságától, miközben annyira vágyott egy kedves szóra, egy biztatásra.

És megláttam apámat, aki az alkoholba menekült a ráerőszakoltnak megélt sorsa elől, vagyis előlünk, a családja elől.
Mert a jöttöm miatt kellett megnősülnie, pedig ő elkívánkozott a nagyvilágba.

Nem bántott fizikailag, de az elérhetetlensége fájóbb volt, mintha kaptam volna tőle egy nagy pofont.

És megláttam anyámat, aki hangosan sorolta az ő áldozatát és hogy mennyire nem számíthat semmiben apámra.
Anya hangos volt, apa csendben magába menekült az alkohol segítségével.

És valahogy senki sem látott meg engem.
Mindenki azzal volt elfoglalva, amit ő nem kapott meg és elfelejt***ek nekem adni.

Egy kis figyelmet, egy kis szeretetet.

Aztán felnőve én hangos és alkoholba menekülő lettem, ahogy kettőjüktől tanultam.

Hangosan szídtam magam, a környezetem, a világom.
Majd a keletkező szégyen semlegesítésére szisszent***em a sörösüveget, akár 4-5-öt is egy este.

És egyszercsak megláttam egy szempárt: a kisfiam bámult rám a szoba ajtóból.
Szomorú volt a szeme, és ettől elsőre én is elszomorodtam, de eszembe jutott, amit az első találkozónkon mondtál: addig amíg érzem, hogy vágynak a társaságomra, a velem létre, sokkal könnyebb lenne rendbehozni a dolgokat, mintha már nem.

És ezt láttam meg azokban a szomorú kis szemekben.
Azért volt szomorú, mert vágyott rám.

Ahogy én vágytam annak idején az apámra.

És tudod ez volt az ami mindent megváltoztatott.

Én akartam a saját kis énemet és akartam a saját kisfiamat és akartam a feleségemet is.
És akartam ÖNMAGAMAT is!

Még elmentem hozzád párszor, és sok mindent megmutattál, de kérted, hogy az alkohollal való kapcsolatommal menjek el terápiára, jelentsen az nekem bármit is.

Elmentem.
Hosszú volt az út, de tudod végig ott volt bennem az, hogy megláttam a szomorú szemek mögött, hogy nemcsak miattam, hanem ÉRTEM szomorúak.

Tudod, ez volt az, amivel meg tudtam csinálni és még ha a hivatalos verdikt szerint mindig alkoholistának kell(ene) vallanom magam, én már évek óta nem iszok.
És a kapcsolatom is rendben van az alkohollal.
Nem gyűlölöm, nem szeretem, nem menekülök előle. Ott lehet előttem és mintha ott sem lenne.

Mert valójában nem azzal kellett dolgoznom, hogy hogy tegyem le az alkoholt, hanem azon, hogy miért is kellett az.
Persze a biológiai részével is meg kellett küzdenem az alkohol függőségnek, de túl vagyok rajta.

És ha lesz megint nehéz dolog az életemben, és ha mégis újra az alkohol lenne a menekülő pályám, akkor tudom, hogy van kiút, még ha nem is egyszerű.

De az, hogy fontos vagyok és velem akarnak lenni, olyan nagy ajándék, ami kitölti a lelkem és nem érzek már hiányt magamban.

Szóval szeretném ha tudnád, hogy az a szemlélet váltás, ahogy megmutattad, hogy mi mindent lehet még meglátni abban, amit addig csak egyféleképpen értékeltem, valójában a legnagyobb tanítás volt az életemben, amiért mindig nagy hálával fogok rád gondolni."

Én ekkor már mélyről jövő meghatottságtól könnyes (na jó sírós) szemekkel hallgattam és annyira boldog voltam, hogy megtisztelt azzal, hogy visszajött elmondani, hogy mi történt vele és hogy hogy van és hol tart most az élete.

És persze a köszönete is mélyen meghatott és nagyon jól esett, mert ez az, amiért annyira szeretek sokszor nagyon nehéz esetekben is segíteni.
Amivel én tudok.

De igazából mindenkinek a maga útját kell bejárnia, én csak segíteni tudok abban, hogy hogyan tudná azt megtenni.

És köszönöm én is, hogy bizalmat kaptam tőle, hiszen idegen ember voltam az életében és mégis hagyta magát vezetni addig, amíg kellett és utána már magától lépett, figyelt a "tanításokra", összefüggésekre, megtanulta hogyan kell azokat értelmezni a saját életére és hogy mit tud velük kezdeni.
No meg számtalan sok dolgot, ami most lényegtelen is, mert az igazi lényeg az, hogy valaki magára talált, és ettől a világ is egy jobb hellyé vált!

Párkapcsolati téma, mondta miután elhelyezkedett a relax fotelben.
Látszott, hogy nagyon tudatosan átgondolta, hogy mit mondjon el, sőt az is látszott, hogy nagyon igyekezett tárgyilagos, sőt méginkább őszintének lenni.

Szeretem a tudatos embereket, de valami nem hagyott nyugodni.
Valami hiányzott az információk mögül.

A Lélek!

A lelke nem vett részt a beszélgetésben, neki nem adta meg a megszólalási lehetőséget, így az csendben ült és figyelt.

Legalább figyelt, mert ez azt is jelent***e, hogy "jelen" volt, és ez reményt adott a továbbiakra.

Honnan tudtam, hogy nincs bevonódva a lelke?
Onnan, hogy csak tárgyilagosan sorolta az eseményeket, az időpontokat, a megéléseit.

De nem volt egy szó sem arról, hogy mi érintődött meg benne, hogy fájt és kétségbe volt esve, hogy dühös volt és közben reménykedett a folytatásban.

Amikor a végére ért az előre jól megfogalmazott mondandójának, akkor nézett csak rám, addig a belső világán volt a fókusz.
Csöndben várta a reakciómat és hogy jöjjön most az a kérdés, amit ő még nem tett fel magának, hiszen ezért jött hozzám.

És én halkan ennyit kérdeztem tőle: ha most a Lelked mesélné el ugyanezt, akkor mit mondana?
Mit élt meg, mi érint***e meg, mire lett volna szüksége és mit szeretne most valójában tőled?

Még egy dolgot hozzát***em: kérlek maradj kicsit csöndben és csak akkor szólalj meg és csak azt mond, ami a mellkasodból jön.

Lehet, hogy csak szavak, esetleg szótöredékek, az is lehet, hogy egy egész áradat, de most hagyd, hogy ne tudd a választ, hanem érezd!

És én is elcsöndesedtem és együtt vártuk azt a varázslatos pillanatot, amikor egy bátortalan kis hang megszólalt és annyit mondott, hogy HIÁNYOZTÁL!

És tudod ettől a pillanattól az én szemembe is gyűltek a könnyek, és a szívem tele lett meghatottsággal.

Mert amikor a Lélek jelen van, az mindent betölt finom rezgésű energiával, harmóniával, szeret***el.

És mi sokáig csöndben ültünk tovább, mert nem volt miről beszélni, nem szabadott a folyamatot megszakítani, hiszen most a Szellem és a Lélek egymásra találása zajlott.

A táncukat nem látni, hanem érezni lehetett a Tér minden molekulájában.
Misztikus pillanat volt, mert a nap is besütött az ablakon és finom fénynyalábokkal simogatta meg az arcát.

Elbűvölten néztem a jelenséget.

Majd amikor lassan kinyitotta a szemét, már egészen más szinten kezdtünk beszélgetni arról, hogy mi is valójában az, ami lényeges.

Majd a végén mikor felállt a székből egy egészen más ember állt előttem.

Mázsás terhek oldódtak ki a szívéből és a túlpörgött és éppen ezért túlelemző agya sebessége végre normálisra váltott.
A szemében különös csillogás volt, amiben az öröm is megcsillant.

Könnyed léptekkel távozott, itt hagyva a Létezésbe vetett bizalom erejét.

Sokadszor futott bele, hogy ha még egyre enyhébben is, de van egy sorsmintázata, ami megint beaktiválódott.

Első pillanatban elkeseredett, majd jött az önsajnálat és az ezzel együttjáró tehetetlenség, majd a kiüresedettség érzése.

Itt találkoztunk.
Újra.
Mert egyszer elindultunk együtt az önfelfedező útján, ahol a Sors-térképe összeállítása után világosan kirajzolódtak azok az utak, melyek mint egy földbe karcolt vízelvezető árok, meghatározzák, hogy merre áramoljon a benne futó víz / létenergia.

Sok kivezető nyílást sikerült már létrehoznunk, némely árkot végleg betemetnünk és onnan egy új úttal továbbvezetni a forrás "vizét".
(ha csak betemetünk és nincs új út, akkor az áramlás a föld alatt fog folytatódni, amit csak későbbfogunk látni, hogy merre is megy és mit okoz).

De ez az ismétlődés egy olyan mélyre karcolódott mintázat volt, amiben az eddigi kivezetők és elterelések kevesek voltak.

Most felállt a térképe legmagasabb pontjára és onnan nézett rá az EGÉSZ-re.
Most látta meg, hogy van valami, amivel nem tud "megküzdeni", pedig tényleg a legnagyobb szívvel-lélekkel odaadva magát próbálta megtenni.

Nemcsak önmagáért, hanem azért, hogy a családban ne ismétlődhessen már ez meg.
Mintegy beáldozva magát, a létezését annak, hogy rajta csattanjon az, ami a múltban történt, amit ott és akkor nem voltak képesek rendezni és ami éppen ezért még mindig "számonkért".

Meglátta, hogy hiába a heroikus ellenállása, hiába az önfeláldozása, NEM EZ A JÓ ÚT!
Ebbe ő belerokkan és a dinamika akkor is megmarad, és adott pillanatban el fog szabadulni és senki nem fogja tudni, érteni, hogy mi is történt.

Megért***e, hogy nincs hatalma a Sors felett!

Nincs hatalma felette, de van köze hozzá!

És most beleállt.

Kimondta, hogy
"Legyen meg a Te akaratod!
Elfogadom, hogy jobban tudod nálam, hogy minek kellene megtörténnie.
De abban is tudatos vagyok, hogy már sok mindent megt***em azért, hogy megszelidülhessen a régen felkorbácsolódott energia dinamikája és tudom, hogy emiatt már nem igazán kell félnem.
Merem hinni, hogy nem volt hiábavaló az eddigi belső munkám.
És merem kérni, hogy mindenki, akinek ehhez köze van, akár már rég nincs jelen, akár még itt van vagy épp jönni fog, mindannyian a saját sorsuk tudatosságával hozzá fognak járulni ahhoz, hogy ezek a régi történetek végre el tudjanak csitulni.
Mert mindenkinek meg van a maga felelőssége és ezt én most nem cipelem tovább, szeret***el visszaadom mindenkinek azt, ami az övé.
Ezért már a félelmeimmel nem teremtem újjá a helyzetet, hogy a Sors valódi szándéka ellenére megélhessem, hogy hol is tartok az oldásban.
Mert a Sors nem kéri, hogy ismételjek, de ha én akarom, akkor hagyja azt.
És már nem akarom.
Nem akarom más helyett a felelősséget vállalni, sem a történtekért, sem azért, hogy abból mi futhat ki.
Ezért most újra kimondom: Legyen meg a Te akaratod!"

És ekkor átélte azt, ahogy a Tér-hez kapcsolódva elnyugszanak benne és körülötte a hullámok.

Megbocsájtotta magának, hogy oly hosszú időn keresztül próbált szemszállni a Sorssal, hogy a Család már ne terhelődjön tovább.
Megbocsájtott a Családnak, hogy bár tudattalanul, de mégis hagyták neki, hogy ő mentse meg őket.
Megbocsájtott az Ősöknek, hogy annak idején feldolgozás nélkül tovább mentek az úton és úgy cipelték és adták tovább a múlt energetikáját, hogy fogalmuk sem volt erről.
És igen, megbocsájtott a Sorsnak, hogy az t***e a dolgát és "szállította" a "jobbnál jobb" helyzeteket, hogy végre elsímulhasson minden.
Az, hogy ebbe ő beleállt és az ellenállásával gátat képzett, ez nem a Sors dolga volt.

És most itt tart.
Nem tudja, hogy mi lesz, de lélekben elfogadta, hogy bármi is, az úgy fog történni, ahogy a legjobb.
Még ha néha fájdalmas is.
Mert annál nagyobb fájdalom, ami a Sorssal való szembenállás miatt keletkezhet, nincs.

A Sors nagyobb nálunk és ha nem arra figyelünk, hogy merre terel, hanem ellenállunk, akkor megtapasztalhatjuk az erejét.
Áttör rajtunk, akármilyen jónak is éljük meg magunkat.

Lehet belőle betegség, szerencsétlenség, veszteségélmény, kudarc sorozat, bánat, és még számtalan dolog.

Mert az áramlásnak hosszútávon nem lehet ellenállni, de együttműködni vele igen.

És Ő most megért***e ezt.

A "Legyen meg a Te akaratod!" ezt jelent***e.

És hogy ez épp most, a szeretet ünnepe előtti hetekben történt meg vele, az külön ajándék számára.

Mert most valóban úgy érzi, hogy kicsit tudott szelidíteni a sorsán, még akkor is, ha fogalma sincs mi lesz ezután.
De érzi, hogy nem kell félnie, mert van BIZALMA A SORS-ban!

És ez a legfontosabb, ez a bizalom, amit a legtöbben már régen elvesztettünk, és szinte lehetetlen visszaszerezni.

Pedig enélkül minden félelmetes és bizonytalan és nekünk kell irányítani, kézben tartani.

Nos, ennek elengedés valódi megkönnyebbülés.

És én boldog vagyok, hogy kísérhettem ezen az úton, mert amin Ő átment, az nekem is egy csoda volt.
Megtapasztalni azt, hogy a Sorsbizalomra épült élet mennyire más érzelmi és tudatállapotot hoz létre és annak milyen hatása van a környezetére, felemelő.

Ezzel a történet***el kívánok mindenkinek Áldott, békés, bizalomra épült Ünnepeket!

Bodó Andi
tudat-tréner, coach
asztro-coach, Erdőző mentor
30/9426851
bodoandi.hu

Vadmacskaként fogant meg, de házi cicák közé született, amiről viszont soha senki nem szólt neki.
Valószínűleg a szülők sem tudták ezt.

Egyszerűen csak azt tapasztalta, hogyha spontán adja önmagát, önfeledten játszik, gondolkodás nélkül kimondja azt, amit érez vagy gondol, akkor abból baj lesz.

Megsértődnek, megsérülnek, elfordulnak tőle, hibáztatják vagy épp kirekesztik.

Ezt hogy megértsd, képzeld el úgy, hogy a kiscicák karma is tud karcolni, de egy vadmacskáé ennél sokkal mélyebbre hat,

Vagyis ha ő önfeledten játszott (volna), akkor a többiek valóban sérültek (volna).

Erre korán rájött, de az okát nem ismerte, nem ért***e.

Cserébe megtanulta visszahúzva tartani a karmait, hiszen része akart maradni a klánnak, így erre neki kellett odafigyelnie.
Mivel gyorsan tanult, ezért a többiek észre sem vettek ebből semmit, ők is azt hitték, hogy közéjük tartozik.

Mire felnőtt, addigra a zsigereibe ívódott be a házi macska létezési módja, megspékelve azzal, hogy ehhez erős önelfojtásban kellett leledznie.

Majd felnőtt életében is természetessé vált, hogy ilyen módon hagyja az energiáit működni (vagyis takarékon) és mégis azt tapasztalta, hogy valahogy nem tud beilleszkedni.

A személyiségét szerették, de a lényéből áradó másságot nem tudták hova tenni.
Egyszerre volt vonzó és "sok".

Aztán nem bírta tovább és elkezdett utána járni, hogy vajon mi lehet vele, mi lehet benne.

Hosszú volt az út, mire rájött, hogy ki is ő valójában, de a megértésével együtt bátorság is keletkezett a szívében és nekiindult megkeresni a valódi otthonát, ahonnan a sors fura játékaként elszármazott.

És megtalálta, és minden porcikája remegett az izgalomtól, amikor belépett a birodalom határát jelző bokrokból fonódott kapun.

Szabad volt, végtelenül felszabadult, hiszen végre tudta, hogy ki is ő valójában, hogy a takarékon való létezést felválthatta a füves réten való bukfencezés, viháncolás, ide-oda szaladgálás.

Hamar híre ment, hogy érkezett valaki, és hamar odasereglettek a kíváncsi tekintetű birodalom lakó vadmacskák.

És hamar ki is választotta valaki közülük, akinek elég éles volt a szeme ahhoz, hogy nem akárki az érkező.

De bonyodalmak lettek a dologból, mert túl hamar találkoztak.

Ő, aki még alig érkezett meg, minden felszabadulása ellenére még tele volt zsigeri reakciókkal, amik akkor kapcsoltak be, ha úgy érezte, hogy megint elhibázta vagy mindjárt hibázni fog.
Azonnal takaréklángos önelfojtás lépett életbe nála.

Viszont a másik soha életében nem tapasztalt olyat, hogy vissza kellett fognia magát, ezért bár meghallgatta hogy honnan is jött és milyen volt neki ott, de nem fogta fel ennek meghatározó erejét.

Nem ért***e, hogy a hol nagyon felszabadult és végtelenül szabad lélek, hogyan tud egy pillanat alatt visszahúzódni és szinte láthatatlanná válni.
Zavarta és ennek hangot is adott.

Annak a magabiztosságával adott hangot, akinek még nem volt ilyenben része sohasem, így nem is kételkedett az igazában.
Vagyis a kritikájában.

A kritika pedig egy újabb nyomógomb volt, amire a Vadmacskának születettből Házimacska lett.
Hiszen nem jól csinált valamit, vagyis vissza kell fognia magát.

De a Vadmacska vére már aktívvá vált, így nem kért a kritikus hangvételből, jelezte hogy nem érzi igazságosnak.

De hiába, a végén itt, ebben a világban sem kapott megértést és elfogadást, hogy olyanként jó, amilyen, hiszen ott a vadmacskasággal volt több, itt pedig a házimacskasággal.

De legalább itthon volt már és ez erőt adott.

Már tudta, hogy mi a "baj" vele, miért nem értik őt, de a másik helyett nem tudott türelmet gyakorolni.
Támogatni tudta magát, de jó lett volna, ha megkapja azt a türelmet, elfogadást és támogatást, amivel élve elég hamar végig tudott volna menni azon, hogy valahogy megtalálja a két létezési módból fakadó egyensúlyt.

Ám nem kapta meg, így most ugyan egyedül megy az úton, de ennek az útnak minden lépése felszabadító, mert már lehet önmaga.

Nem kell házi cicaként léteznie, és van elég ideje lélekben is hazatalálni, anélkül hogy a folyamatán ítélkeznének.

Vadmacskaként a bundája is egyre fényesebb, a karmai finom formájú, pengeéles karmokká nőttek és akkor húzza be vagy épp ereszti ki, amikor akarja.

Ha megsért valakit, az nem úgy sérül meg, mint egy házi cica, így nincs is akkora sértődés belőle, vagyis szabad tökéletlenül is önmagának lennie!

Hosszú út volt és nem volt elég hazatalálnia, mert olyan helyről érkezett, ahonnan sok mindent hozott magával és ezzel is volt még dolga.
Vagy talán még mindig van, de erről már tud, és éppen ezért sokkal könnyebb.

Szomorú volt, hogy túl korán találkozott azzal a másik Vadmacskával és mivel az ő puttonya még sok mindennel tele volt, a másik pedig annyira hitt a saját tudásának, hogy eszébe sem jutott azon tágítani, hiszen ilyennel még ő sem találkozott, ezért elváltak útjaik.

Hogy lesz e másik találkozás, az majd kiderül, de annak öröme, hogy otthon van, a saját világában, ahova mindig is tartozott, most a legnagyobb boldogság neki.

Ismerkedik a hellyel, illetve emlékezik hogy honnan is származott el, így sok sok ismerős tájon át visz az útja, ahol valamiért egyszerűen tudja, hogy hol is van és mi van ott.

És most épp megpihent egy kicsit, így volt ideje, kedve és ereje ezt elmesélni, hogy tudj róla te is, hogyha valahogy nem találod a helyed, ha nem lehetsz önmagad, akkor lehet, hogy csak vendégségben vagy ott és tekints így a vendéglátóidra.

Akkor hálás is leszel nekik, hiszen ellátnak ők minden jóval, de csak azzal, ami számukra jó, hiszen mást nem ismernek.

És ha hálás vagy nekik, akkor az ott tanultakkal bővülni fogsz, de nem azonosulni.

És erre kell törekedned, mert akkor leszel valóban jól!

Te melyik klánhoz tartozol valójában? Oda, ahol élsz vagy máshol vannak?
Neked is takaréklángon, elfojtásban kell élned vagy lehetsz, aki vagy?
Ha te is érzed a Vadmacska vérét a zsigereidben és ezért a karmaidat megszokásból, de visszahúzod, akkor induljunk el közösen a Sors-útad feltérképezésére, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a két létezési mód között, hogy szabadon, tökéletlenül is önmagad lehess, ítélkezés és kritika nélkül.

Keress meg egy Életbeszélgetésre, hogy te is hazatalálhass, hogy ne kelljen visszahúzódnod ott, ahol valójában élni szeretnél!