Zolder Renáta I Coach

Valahogy az augusztust általában kicsit furcsa érzések veszik körül . Még nyár van, még lehet lazítani, egy kicsit lassabban élni. De közben már ott motoszkál a fejünkben az ősz, az újrakezdés, a tervek, a feladatok. A "mi lesz majd szeptembertől?" kérdése.

Mondhanám, hogy nálam ez most különösen igaz, de kicsit más szemszögből. Augusztus végén lezárul egy fontos fejezet az életemben: befejezem a részmunkaidős HR vezetői munkámat. (Ha új vagy itt, ezt lehet, hogy most hallod először: a coaching mellett évek óta HR vezetőként is dolgozom.)
Egy ideje szinte minden beszélgetés ugyanazzal a kérdéssel indul:
– És mi lesz utána?
– Tudod már, merre mész?
– Nem aggódsz?

Az őszinte válaszom az, hogy nem tudom, hogy mi lesz utána, vagy mit fogok csinálni.

És érdekes módon ez most nem ijeszt meg. Persze nekem is felbukkannak gondolatok, az elmém pillanatok alatt elkezdene terveket gyártani vagy épp felülni egy félelem hullámra. Vagy épp szeretné kitalálni, mit kellene már most tudnom, mi lenne a logikus, stb.

Nyílván ezek teljesen "normális" gondolatok...

De most nem akarom előre megfejteni azt, ami még el sem kezdődött.
Nem akarom a jelenlegi félelmeimmel leszűkíteni azokat a lehetőségeket, amiket ma még nem is látok.
Nem akarok máshol tartani, mint ahol most vagyok.

És azt hiszem, ugyanezt látom a coachingban is.

Annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenre választ kell találnunk, hogy már azt sem tudjuk, milyen csak léteznünk, együtt lenni önmagunkkal.
Rögtön tudni akarjuk, miért érezzük azt, amit érzünk és hogy az mit jelent. Rögtön kell valami cél, valami cselekvés. És természetesen tudni akarjuk, hogy kell jól csinálni, mert jól akarjuk csinálni.

Pedig az élet nem mindig azonnali válaszokat kér tőlünk. Néha csak azt, hogy álljunk meg. Hogy ne töltsük ki rögtön a csendet, ne siessünk a következő megoldás felé. Csak legyünk.

Talán ez az utolsó néhány nyári hét pont erre hív.
Mielőtt újra beindul az őszi pörgés.

🤍 Kíváncsi vagyok...

Te mennyire viseled jól, amikor még nincs válaszod valamire?

Vagyok olyan öreg, hogy azt mondjam, évtizedekig felvont szemöldökkel, zavart mosollyal reagáltam minden alkalommal, amikor elhangzott a "Gina melletted mindig úgy megnyugszom, olyan megnyugtató a jelenléted" mondat.

Miközben szorongó típus vagyok, kicsi kényszeres is - kétszer megnézem becsuktam-e az ajtót és lekapcsoltam-e a villanyt".

Kamaszkorom egésze a pánikbetegségem körül forgott és a szorongásom elől több tucat extra foglalkozásba, és párhuzamos vállalkozásokba, hobbikba temettem magam ééééévekig.

Persze az, amit belül átélsz, és az, amit mások melletted megtapasztalnak, nem ugyanaz a jelenség.

A szorongás nem feltétlenül zajos. Sokan azt gondolják, hogy a szorongó ember kapkodó, ideges, hektikus. Valójában létezik egy olyan szorongó működés is, amely kifelé nagyon rendezettnek, figyelmesnek, nyugodtnak látszik.

Sok, sok óra boncolgatás után rájöttem, hogy az van, hogy a saját szorongásom úgy szabályozom, hogy én válok a stabil ponttá (a környezetem számára). A saját tapasztalatom miatt nem félek mások érzelmeitől, nem rántanak be - de vajon ettől még tudok magammal lenni? Megélem magam, vagy csak "jól kezelem a helyzetet"? Miért nehéz elfogadni, hogy "nyugodt vagyok". Azért, mert hazugságnak éreztem...

Hosszú ideig a teljesítmény, a sok projekt és az állandó aktivitás részben menekülési útvonal volt számomra. Az "heavy" önreflexió gyakran együtt jár azzal, hogy valaki megtanul tudatosabban jelen lenni másokkal. Nem azért, mert "kigyógyultam" a szorongásból, hanem mert rengeteget gyakoroltam az önszabályozást. 🤙

Viszont a workshopunk nem erről fog szólni. Az önreflexió, meg az önismeret sokszor csak még nagyobb terhet tett rám. Két masszív csendelvonulás és a "leszarom" nevű módszertan elsajátítása volt az, amivel én megérkeztem a jelenbe és újra találkoztam magammal.

Mindig jelen vagyok az életemben? Nem. Én is eltűnök néha. A különbség az, hogy ma már hamarabb észreveszem, és tudom, hogyan találjak vissza. Meghogy kihez.

(folytatás kommentben)😅😁

Lehet, hogy ezt a posztot is elolvasod.

Bólogatsz.

Azt gondolod:
"Igen... ez érdekes."

Aztán bezárod.

És mész tovább.

Mert most nincs rá idő.
Mert majd később.
Mert most más fontos.
Mert ezt már úgyis tudod.

..

És pontosan erről szól a workshop.

Nem arról, hogy nincs elég önismereted.

Hanem arról, hogy észreveszed-e azt a pillanatot, amikor automatikusan továbbmész.

Amikor megint a következő feladatot választod.
Amikor megint keresel még egy videót.
Még egy könyvet.
Még egy magyarázatot.

Miközben talán nem újabb információra lenne szükséged.

Hanem arra, hogy végre megállj.

Őszintén?

Nem tudom, hogy neked erre a workshopra van-e szükséged.

De ha olvasod ezeket a sorokat, és valami benned újra meg újra visszatér ehhez a témához...

akkor lehet, hogy érdemes nem csak megérteni, hanem megtapasztalni is.

Ez nem mindfulness nap. Nem előadás. Nem motivációs tréning.

Hanem egy olyan nap, ahol végre meglátod, mi az a működésed, ami újra és újra ugyanoda visz.

Az a működés, ami miatt halogatsz.

Ami miatt automatikusan a telefonodért nyúlsz.

Ami miatt mindig jön egy új projekt.

Ami miatt sosem jut idő arra, ami igazán fontos.

És ami miatt hiába dolgozol magadon évek óta, bizonyos körökből mégsem tudsz kilépni.

Vasárnap éjfélig még tudsz jelentkezni.

Lehet, hogy ez lesz az a döntés, amit ezúttal nem halasztasz el.

Link a bioban 👆

Itt tudod megnézni a tegnapi beszélgetésünket Ginával 👇👇👇

Volt szó elkerülésekröl, önismereti csapdákról, sociap media hatásról, de leginkább arról, miért jó, ha jelen vagy a saját életedben és kapcsolódsz önmagadhoz. Vagy marad a zombie land 🧟‍♀️ de döntésed 😉

Hová tűntem az életemből? Renivel arról beszélgettünk, mit is jelent, hogy eltűnünk a saját életünkből? Hová és miért tűnünk? Mit nyerünk azzal, ha nem szakadunk ki a jelenből, hanem megéljük ami bennünk van?