07/07/2020
A csend a leghangosabb sikoly
Ezzel a címmel indított egy kampányt nemrég a rendőrség. De én most nem erről a kampányról akarok írni. Hanem a címről. Mert gyönyörű. És mert sok minden eszembe jutott róla.
A csend a leghangosabb sikoly.
Mégis az óvodákban, iskolákban számtalan gyerek ül csendben, akinek a sikolyát nem akarják a felnőtt fülek meghallani. Mert aki csendben van, nem zavar. Aki csendben van, kényelmes. Nem okoz gondot. Nem zavarja az órát, a tanítást, a rendet. Jól tanul. Az elmúlt években folyamatosan a hiperaktivitás, és magatartászavarok körül forgunk, állandó témák a szabályokat nehezen betartó, „rendbontó”, izgő-mozgó gyerekek. De kevés pedagógus vagy kevés szülő panaszkodik azokról a gyerekekről, akik csendben vannak.
Pedig a csend a leghangosabb sikoly.
Amikor egy óvodában, iskolában egy gyerek nem beszél, nem szalad, nem rohangál, nem zizeg, nem nevet, soha nem rendetlenkedik, akkor ott baj van. Akkor ő sikolt. Csak ez a sikoly nem bontja meg a rendet. Nem szeg szabályt. De közben mi történik? A lelke kínlódik. Kétségbeesetten sóvárog arra, hogy meghallják. Láthatatlanná válik, mert így érzi magát biztonságban, mert fél, hogy csalódást okoz, fél, hogy elveszti a szeretetet, fél, hogy bántani fogják, de nem azért láthatatlan, mert nem akarja, hogy észrevegyék. Mert mindennél jobban vágyik arra, hogy észrevegyék. Hogy meghallják. Ha a csend, mint leghangosabb sikoly nem talál meghallgatásra, egyre több tünet formájában fog segítségért kiáltani. Szorongásos tünetek, betegségek, kényszertünetek, pánikrohamok, vagy önkínzások. Nem fognak feltétlen problémásan viselkedni, magukat bántják inkább. Járt hozzám olyan gyerek, aki kitépte a szemöldökét, szempilláját, rendszeresen harapta vagy ütötte magát, olyan kislány is, aki oviskorában egy centisre vágta a haját. Ezek nem játékok, nem szórakozások, nem is feltűnősködések, hanem önbüntetések, öncsonkítások, hanem nagyon komoly segélykiáltások. Kínozhatják őket kényszergondolatok, melyek szintén más számára nem zavaróak, csak ők hallják, és őrülnek bele szépen csendben. Megtanulnak csendben szenvedni. De ha a csendet nem hallja meg senki, egyre nagyobb lesz a baj. A szorongás nem áll meg szorongás szinten, hanem már pánikbetegséggé fajul. A kényszergondolatok kényszeres cselekvésig fokozódnak. Az önkínzások pedig (különösen kamaszkorban) bedurvulnak, vagy öngyilkossági gondolatokig, vagy kísérletekig mennek el.
Ez most nem egy rendőrségi kampány. Ez csak néhány mondat, azokért a gyerekekért, akik gyakran észrevétlen kerülnek ki sok felnőtt keze közül. Mert nem zavarnak, sőt sokszor kifejezetten megkönnyítik az amúgy is nehéz pedagógusi munkát, vagy a családi hétköznapokat. A láthatatlan gyerekeknek van a legnagyobb szükségük arra, hogy meglássák őket. A csendben szenvedést sokáig lehet nem meghallani, de egyre veszélyesebb, egyre nagyobbat robban. A sok magatartászavaros, ADHD-s gyerek mellett persze nem könnyű őket is észrevenni, mert bámulatos módon tudnak észrevétlenül működni. De legyen fülünk meghallani az észrevétlenség mögötti magányt és sóvárgást a figyelem iránt, a csend mögötti kétségbeesést.
Mert gyerekkorban tényleg nincs hangosabb sikoly a csendnél.