Master of myself coaching

Mi mindenben lehetsz saját magad mestere?
Az egyik új projektem az életmódváltást fontolgatók támogatására született.
Nagyon jól tudom, mennyi vívódással, bizonytalansággal, meghátrálással kell szembenéznie annak, aki nem a megfelelő mentális állapotban vág neki egy komolyabb változtatásnak.
Légy felkészült, és ha jönnek a nehézségek, egyszerűen hekkeld meg magad!

Hekkeld meg magad! – A fogyókúra nem szenvedés többé! Te is úgy érzed, a fogyókúra egy igazi kínszenvedés? Végigpróbáltál már számtalan diétát a ketótól az elválasztóig, de egyiket sem érezted magadénak? Eleged lett abból, hogy soha nem eheted azt, amit szeretnél, és az egész életed egy folyamatos stresszelés azon, hogy mit sz...

🫶

🥰Mostanában sokat gondolkodom a boldogság kérdésén. Nyilván sokan feltettétek már magatoknak a kérdést: mi is a boldogság? Popper Péter szerint az emberek jó része úgy képzeli el, mint valami konstans állapotot, amit valamilyen módon akarattal el lehet érni. És meg is tesznek ezért mindent, hajtanak egy életen át, hogy legyen jó állás, nagy ház, elegáns autó, szép család… és akkor majd elégedetten hátra lehet dőlni, és beleengedni magunkat a boldogság érzésébe. Mint a mesékben: és boldogan éltek, míg meg nem haltak…

🥰Popper szerint ez óriási önámítás, egyrészt azért, mert az, hogy ezeknek a dolgoknak az elérése teljes bizonyossággal elhozza a boldogságot, jórészt hiedelem, de egyfajta társadalmi norma is lett. Másrészt azért, mert a boldogság nem akarat kérdése. Azt nem lehet elhatározni, hogy holnap délután 4-kor én boldog leszek. A boldogság nyomában című előadásában a pszichológus úgy fogalmaz: szerinte a boldogság afféle felvillanás az ember életében, mint amikor fellőnek egy fényrakétát, amely rövid időre bevilágítja a sötét égboltot. Ha szerencsénk van, életünk során néhányszor rácsodálkozunk egy-egy ilyen „villanásra”, és tudatosítjuk, hogy jé, boldog vagyok. De ez egy váratlan fordulat, nem elhatározás kérdése.

🥰A boldogság mint elérendő állapot hajszolása Pál Feri atya szerint a hiánymotiváltság jele. Annak kívánása, hogy gyerekkori hiányainkat valaminek a birtoklása vagy egy másik személy szeretete pótolja számunkra. De ezek a hiányok sajnos felnőtt korban már nem pótolhatók, ugyanúgy, ahogy a szerelmi eufória sem helyettesíthető tudatmódosító szerekkel, még ha a kutatások szerint ugyanazok a hormonok szabadulnak is fel a szerelmes emberben, mint a drogfogyasztóban.

🥰Mit tegyünk hát? Mondjunk le a boldogságról, és sztoikus egykedvűséggel éljük le az életünket? Talán ennyire azért nem rossz a helyzet: épp elég, ha a folytonos vágyakozást, az örökös akarást, görcsölést engedjük el, és nyitottan – a jó és rossz dolgokra egyaránt fogékonyan – viszonyulunk az élethez. Megéljük a boldogságot, amikor az épp ránk talál, de nem sóvárgunk utána akkor, amikor épp elkerül. Ráadásul a nagybetűs Boldogságon kívül számos pozitív érzés megélésére van lehetőségünk, amelyekhez egyáltalán nincs szükségünk az anyagi világ értékesnek hitt tárgyaira vagy sikereire. Erről szól ez a korábbi videóm, továbbra is ajánlom szeretettel mindenkinek, aki kedvet érez ahhoz, hogy pozitív szemlélettel élje az életét.
https://www.youtube.com/watch?v=7aQIG6uNIxE

⚜️Az elmúlt időszakban megint többször kaptam magam olyan reakción, ami másokban megütközést keltett, így vélhetően nem volt a helyzetnek megfelelő. Barát, munkatárs, de még a saját gyerekem is visszajelzi olykor, hogy érthetetlenül reagálok bizonyos helyzetekre. A cipésznek is lehet lyukas a cipője – tartja a mondás, és nyilván a coach is eshet olykor az automatizmusok csapdájába, amikor a tudatosság helyét átveszik a rutinok, a zsigeri érzelmi reakciók. Nincs ebben semmi szégyellnivaló szerintem, úgy gondolom, mindenki hibázhat – a lényeg, hogy a hibáját beismerje, és abból a jövőre nézve következtetéseket vonjon le.

⚜️ Az önismereti úton az egyik leglényegesebb lépés, amikor az ember képessé válik az önvizsgálatra és az önreflexióra. Miért fontos ez? A pszichológia tudománya szerint azért, mert ezzel közelebb kerülhetünk a saját belső működésünk megismeréséhez, ami aztán sok-sok ilyen belső utazás és felismerés, tudatosítás után elkezd rutinszerűen működni, és jó eséllyel megelőzhető általa sok nem adekvát, túlzó reakció, értetlenkedés, konfliktus.

⚜️De vajon lehetséges-e folyamatosan befelé figyelni és a saját működésünk mozgatórugóit vizslatni? Nyilván nem: az életünk nagy részében külső ingerek, tevékenységek kötik le a figyelmünket, és ez teljesen rendben van így. De egy-egy olyan szituációban, amely érzelmileg megérint minket, érdemes befelé fordulni, és megvizsgálni, pontosan mit érzünk, mire emlékeztet minket ez az érzés, és hogy az adott helyzetben valóban helyénvaló-e.

⚜️Ez az első lépés ahhoz, hogy feltérképezzük a saját működésünket, és más hasonló esetben már „rajtakapjuk” magunkat, ha ilyen nagy intenzitású érzelmi reakciót élünk át. Mert akkor már ismerni fogjuk, nagyjából sejteni az okát, időben „elkaphatjuk” és tudatosan átalakíthatjuk, de legalábbis képesek leszünk megfogalmazni, kinyilvánítani és ezáltal a saját sebezhetőségünket beismerni, elfogadni és általa más emberek együttérzését kivívni.

́rs

🫂Nemrégiben szerettem volna a lányommal valami közös programot szervezni. Ez elsőre nem tűnik lehetetlen feladatnak, de mivel kamasz, és így természetes állapota a lustaság, kényelmesség, trükközni kell, hogy kimozdítsuk a punnyadásból. Korábbi tapasztalataim alapján tudtam, hogy a „Mihez volna kedved?” kérdés zsákutca, de az sem sokkal célravezetőbb, ha konkrétan előállok valami programjavaslattal. Így hát több lehetőséget vázoltam neki, amelyek biztosították számára a választás szabadságát, mégsem neki kellett törnie a fejét, hogy mivel lehetne elütni az időt.

🫂A hatás érdekében további furfangot is bevetettem. A három lehetőség ugyanis a következő volt: óriáskerék, felhőkarcoló kilátóterasza vagy libegő. Nem buta gyerek, azonnal átlátta a három helyszín közötti kapcsolatot. „Anya, miért ilyen magas helyeket választottál?” Azt válaszoltam: „Tudod jól, hogy tériszonyom van, de szeretném legyőzni, viszont egyedül nem tudom, segítségre van szükségem. Tudnál ebben támogatni?” Szó nélkül kiválasztotta azt a lehetőséget, amelytől szerinte leginkább rettegek, és már meg is volt a közös program.

🫂Ebből a sztoriból természetesen nem a manipulációra szeretném a hangsúlyt helyezni, bár az is egy külön téma, hogyan tudjuk hatékonyan és mégis békésen elérni, hogy valaki nekünk tetsző módon viselkedjen. Számomra most inkább az emelkedik ki a történetből, hogy – bár kicsit túloztam a magaslatokhoz való viszonyommal kapcsolatban – ahhoz, hogy a félelmeinkkel szembenézzünk, sokszor nem elég a puszta elhatározás. Kell valaki, aki elkísér a felfedezőúton, aki ha kell, fogja a kezed, mond pár megnyugtató szót, bátorít, vagy egyszerűen csak eltereli a figyelmedet a szorongásodról. Olyasvalaki, aki jobban bízik benned, mint te önmagadban. Aki már tudja, amit te talán még nem: hogy igenis képes vagy rá, és ezt el is tudja veled hitetni.

🫂Timi még nem tart itt, de bízom benne és hiszem, hogy egykor nagyon jó támasza lesz barátnak, társnak, szülőnek. És azt is remélem, hogy mellette is lesz mindig valaki (akkor is, amikor nekünk szülőknek már el kell engednünk a kezét), aki a támogató jelenlétével segít neki átlendülni a nehézségeken. Mert egyedül nehéz, még a legszerencsésebb lelki alkatúaknak is, ezért rendkívül fontos, hogy kapcsolódjunk másokhoz, és hogy ezek a kapcsolatok kölcsönösen építőek és támogatóak legyenek. Merjünk kapcsolódni, merjünk segítséget kérni és fogadjuk be mindazt a jót, amit másoktól kaphatunk!

📱Elkezdődött a tanév, méghozzá máris egy remek kis „botránnyal”, amely meglehet, csupán vihar egy pohár vízben, és kiválóan eltereli a figyelmet az oktatásügy súlyosabb kérdéseiről, de akkor is foglalkoztatja a közvéleményt. A coachingnak ugyan semmi köze sem a politikához, sem a közélethez, de mint bármilyen inger ezen a világon, ami ér minket, az épp aktuális történések is kiváló projekciós felületet képeznek, amelyre a saját belső világunkat vetítjük ki, vagyis mindenki eltérően reagál rá, még ha az ilyen megosztó kérdésekben általában úgy is tűnik, csupán két opció létezik: vagy pro, vagy kontra foglalunk állást egy kérdésben. De hogy ezen túlmenően milyen egyéb gondolati szálakat indít el, vagy milyen érzéseket indukál, az bizony nagyon széles skálán mozoghat.

📱Ami engem ebben a mobilkitiltásos történetben leginkább megszólított, az maguknak az érintett diákoknak a reakciója. Nyilván nem végeztem közvélemény-kutatást, de láttam néhány helyszíni tudósítást a múlt hétfői tüntetésről, ahol a tanulók zöme azt nyilatkozta, nekik tulajdonképpen nincs bajuk azzal, hogy az órán ne lehessen mobilozni, de még a szünetekben való kütyüzést is képesek nélkülözni, ha már így alakult. Természetesen megkérdeztem az ügyben a középiskolás lányomat is, akit szintén nem nagyon „vágott földhöz” az intézkedés, ahogy mesélte, kitalálnak egyéb elfoglaltságot a szünetre, és egyáltalán nem tapasztalnak elvonási tüneteket amiatt, hogy néhány órára kiszakadnak az online tér áramlásából. A kellemetlenséget inkább az okozza, hogy amikor a tanórák után egy egész iskolányi gyerek áll sorba, hogy visszakapja a mobilját, az rendkívül körülményes és kaotikus, és ez a legkevésbé sem az, amire egy 7. órája egy fullasztóan meleg osztályteremben aszalt fiatal vágyik.

📱Számomra az egész ügynek két tanulsága van. Az egyik, hogy fiataljaink – bármennyire is igyekszünk ezt a generációt kütyüfüggő zombikként beállítani – elképesztő rugalmassággal képesek alkalmazkodni egy új helyzethez. Nyilván először furcsa volt, hogy a megszokott rutinból kiszakították őket, de viharos gyorsasággal túlléptek ezen, és azt gondolom, ezt a fajta gyors szempontváltást pont hogy az információtechnológiának és az online világban való jártasságnak köszönhetik, ahol a gyorsan váltakozó tartalmak esetében szintén szükséges ez a képesség. Ez a stresszmentes és gyors alkalmazkodás az új helyzetekhez olyan készség, amely például az én generációmnak nem adatott meg, mert teljesen más közegben és másfajta értékrendszerben nőttünk fel. De a mai világban a reziliencia, vagyis a lelki ellenálló képesség olyan erőforrás, amely sokkal egészségesebb pszichés működést tesz lehetővé, és sokkal inkább hozzásegít az életben való boldoguláshoz.

📱A másik tanulság: ahhoz, hogy valamilyen célhoz közelebb kerüljünk, érdemes kis lépésekkel kezdeni. Ez a mostani, drasztikusnak tűnő intézkedés valójában egy apró próbálkozás arra, hogy a „kütyümámorban fetrengő” diákságot legalább egy rövid időre kivonja az online világ bűvköréből. Igen, drasztikusnak tűnik, nem túl jól időzített és nem kellően átgondolt, sok fölösleges feladatot ró az amúgy is túlterhelt iskolákra, kérdéseket vet fel stb. stb. De arra jó lehet, hogy azok a fiatalok, akik eddig szinte semmilyen korlátozásban nem részesültek a digitális eszközök használatával kapcsolatban, megismerkedjenek végre az offline énükkel, és megpróbáljanak abban is komfortosan létezni. Megszoktuk, hogy a zsebünkben elfér az egész világ, bármikor kapcsolatba léphetünk bárkivel, azonnali válaszokat kapunk a kérdéseinkre, és bármit rögzíthetünk a jövő számára. Ez kényelmes és sokszor hasznos, de a digitális detoxnak is megvannak az előnyei. Meggyőződésem például, hogy érdemes megtanítani a fiataloknak nemcsak a személyes kapcsolódást, de az aktív unatkozást is. Az álmodozást, fantáziálást, céltalan rajzolgatást, vagy bármit, amivel az agyuknak más területeit is használják. Talán nem ez az intézkedés hozza el az áttörést, de lehet az első lépés egy olyan úton, amelyet igenis feladatunk felfedezni, hogy a felnövő generációk minél szélesebb eszköztárral rendelkezzenek a majdani felnőtt életben.

🔥A napokban egy rég látott ismerőssel futottam össze, és legnagyobb meglepetésemre a szokásos „mi újság, hogy vagy?” kérdésre őszintén válaszolt. Elárulta, hogy nincs túl jó passzban, mostanában fáradtnak, motiválatlannak, üresnek érzi magát, nem érdeklik már azok a dolgok, tevékenységek, amelyek korábban lelkesítették, és természetesen a munkája sem okoz már örömet. Gépiesen végzi a napi feladatait, továbbra is rendszeresen sportol, de inkább csak megszokásból, és már a hobbijával sincs kedve foglalkozni.

🔥A kiégés vagy burnout szindróma a 70-es évek óta jól ismert jelenség, amelyet először a segítő szakmák képviselői körében kezdtek vizsgálni. Ők azok ugyanis, akik a leginkább ki vannak téve ennek a testi-szellemi kimerüléssel, a munka iránti közönnyel vagy negatív attitűddel, önértékelési problémákkal és az énhatékonyság jelentős csökkenésével járó állapotnak. A kiégést az Egészségügyi Világszervezet kifejezetten a foglalkozással kapcsolatban definiálja és a munkahelyi stresszből eredezteti, de tünetei, következményei az egyén egész életére rányomják a bélyegüket. A munkahelyi stressz fogalmát mindannyian ismerjük és saját bőrünkön tapasztaljuk, a kiégéshez azonban hosszú időn át tartó és nagy fokú igénybevétel szükséges, így különösen érintve vannak a nagy felelősséggel járó munkakörök (repülésirányítók, cégvezetők, orvosok), továbbá azok, akik emberekkel dolgoznak (egészségügyi személyzet, szociális munkások, tanárok), és természetesen az extrém fizikai és pszichés terhelésnek kitett munkavállalók is (rendőrök, mentősök, tűzoltók). Meglepő adat viszont, hogy a kiégéssel leginkább veszélyeztetett foglalkozások top 10-es listáján a könyvelők az 5. helyet foglalják el…

🔥Természetesen mindannyiunk életében eljön néhányszor az a pont, amikor „elveszítjük a fonalat”. Ez nem feltétlenül jelent kiégést, csupán egy megtorpanást az addig simának tűnő úton. Ilyenkor hasznos, ha nem elhessegetjük a kellemetlen érzést, és „csakazértis” mentalitással dübörgünk tovább fogcsikorgatva, arra számítva, hogy majd csak jobb lesz, hanem megállunk egy pillanatra, és befelé figyelünk, megpróbálva feltárni, hogy mi vezetett ennek az érzésnek a kialakulásához. Az elakadás ugyanis mindig egy jelzés az énünk felől, hogy valami nem stimmel, valaminek változnia kell, hiszen mi is folyamatosan változunk az életünk során.

🔥Visszatérve az ismerősömre, amikor arra kértem, próbálja körülírni, milyen érzései vannak ezzel a negatív állapottal kapcsolatban, a következő nagyon szép és szemléletes képet használta: „Valahogy úgy érzem magam, mint amikor egy kisgyerek észreveszi, hogy a vásárban kapott unikornis alakú lufija kezd összemenni, ahogy lassanként szökik belőle a levegő.” Automatikusan bukkant ki belőlem a kérdés: és szerinted az a kisgyerek mit tenne, ha ezzel szembesülne? Kis gondolkodás után azt felelte: „Először nyilván elszomorodna vagy megijedne, lehet, hogy pityeregne is kicsit, aztán rohanna valamelyik szülőjéhez, hogy segítsenek neki.” És ezzel ki is mondta a kulcsmondatot: ha valamilyen változást tapasztalsz az életedben, amely negatívan hat a hangulatodra, az életminőségedre, és akárcsak egy tapasztalatlan, eszköztelen kisgyermek, nem tudsz vele mit kezdeni, kérj segítséget! Merjetek mindig segítséget kérni, mert nem vagyunk mindentudók és mindenhatók, főleg, ha az energiakészleteink (akár a kiégés, akár más miatt) lemerülőben vannak. Nyújtsd ki a kezed, és hidd el, lesz, aki megfogja, és mutat neked még további kapaszkodókat is, amelyek segítségével ki tudsz majd jutni a gödörből!