02/04/2025
Egy iszákos családból származó fiú megmentette egy gazdag ember lányát a kutyáktól. Az apa meg akarta találni és megköszönni neki.
Ivan Viktorovics izgatottan járkált fel-alá a szobában, hangja feszültségtől remegett:
— Hogy kell ezt érteni? Sehol sincs? Egyszerűen eltűnt?
A dada bűntudattal próbálta mentegetni magát:
— Nem tudom, hogy történhetett. Csak egy pillanatra elterelődött a figyelmem… Aztán jött az a kutya, az emberek szétfutottak. Megfordultam, hogy felkapjam Polinát, de ő már nem volt ott.
Ivan teste enyhén reszketett, miközben a telefonját tárcsázta:
— Dyacsenko vagyok. A lányom eltűnt a parkban, alig tíz perce.
Hirtelen felpattant, és egy pillanatra megállt az ijedt dada előtt:
— Ha Polinának egy haja szála is meggörbül, a telefonodat oda dugom, ahova való!
A dada elsápadt, és magában gondolkodott: „Honnan tud a telefonról?” Persze, egy kicsit elmerült a közösségi médiában, de csak tíz percre, nem többre.
A főnöke már korábban is észrevette, hogy telefonozik, de mindig ügyelt rá, hogy az ő jelenlétében ne vegye elő. És most ekkora baj történt...
Mindössze három hónapja dolgozott ennél a családnál, és egész idő alatt úgy érezte, hogy nehéz egy gyerekre vigyázni. Csak a fizetés tartotta itt.
Ivan Viktorovics a testőreivel a park felé rohant, amely tíz percre volt. Eközben már két rendőrautó is megérkezett. Csak most kezdte a dada igazán felfogni, milyen súlyos a helyzet.
Sápadt volt, és minél többet gondolt arra, mi történhetett az öt éves kislánnyal, annál jobban rettegett. Ivan mennydörgő hangja még a madarakat is szétkergette:
— Gyere ide!
Olya bizonytalanul odalépett, ujjával a ruhája madzagját csavargatta, és félt felemelni a tekintetét.
— Mondd el, hogy történt!
Mint egy riadt nyúl, Olya csendesen magyarázni kezdett:
— Itt voltunk, én a padon ültem, Polina pedig végig szem előtt volt, galambokat etetett. Egyszer csak nagy zaj támadt: kóbor kutyák rátámadtak egy nagyobb kutyára, amit egy férfi sétáltatott. Káosz lett, az emberek próbálták szétválasztani őket. Én is Polináért nyúltam, hogy ne ijedjen meg, de amikor körbenéztem, már nem láttam sehol.
Olya rémülten és zavartan nézett körbe, míg Ivan Viktorovics alig tudta visszafogni a dühét.
„Hogy vehettem ezt az embert munkára?” — gondolta.
Ekkor egy nyolc-kilenc éves forma fiú lépett oda hozzájuk, aki úgy nézett ki, mint egy utcagyerek. Olya aggódva pillantott rá, mire a fiú megszólalt:
— Ő a telefonját nyomkodta. A kislány egyedül játszott. Láttam, mert én is ott játszottam mellette. Amikor a kutyás kavarodás kezdődött, Polina odament, ahol a kutyák voltak, és ez a néni csak utána vette észre.
A fiú szipogott, majd folytatta:
— Egy férfi megállt Polina mellett, és beszélgetni kezdtek. A kislánynak tetszettek a kutyák, ezért közelebb ment. Aztán a kutyák ugatni kezdtek, és minden ezután történt…
— És most sehol sincs... — suttogta Olya, zavartan pislogva.
Úgy érezte, mintha a földbe süllyedne, megértve, hogy ezt a helyzetet már nem kerülheti el.
— Ez hazugság, teljes hazugság! Nem így történt! — próbált védekezni Olya, de Ivan Viktorovics, anélkül, hogy ránézett volna, ráförmedt:
— Fogd be!
Majd a fiúhoz fordult:
— Mi történt utána?
— A kislány nagyon megijedt, a kutyák túl közel voltak… sírni kezdett, én meg próbáltam megnyugtatni — magyarázta a fiú.
— Hol van most? — kérdezte Ivan, aggódva a fiú szemébe nézve.
— Ott, — mutatott a fiú. — A fa alatt elaludt. Sokat sírt, aztán elaludt. Betakartam, és akkor jöttetek ti.
Ivan Viktorovics a testőrökkel és a rendőrökkel a fiú után sietett, és ott találták Polinát, aki édesdeden aludt egy kartondobozon.
— Polinka! Az én kis hercegnőm! — Ivan gyengéden a karjába vette a kislányt.
Polina kinyitotta a szemét, először riadtan összerezzent, de aztán elmosolyodott:
— Apuci, itt hatalmas kutyák voltak, de Griska megvédett!
— Édesem, úgy aggódtam érted… — nyugtatta meg Ivan.
Polina még mindig keresett valakit a tekintetével, majd megkérdezte:
— Hol van Griska?
Ivan gyorsan a testőrökre nézett, de ők csak tanácstalanul széttárták a karjukat. A fiú úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, pedig még az előbb itt volt.
Ivan mélyet sóhajtott, és arra gondolt, hogy ideje gondoskodni egy megbízhatóbb személyzetről.
Kislányát a karjában tartva elindult hazafelé, de megállt Olya mellett, aki még mindig a ruhája madzagját morzsolgatta.
— Nagy szerencséd van. Tíz perced van, hogy összeszedd a holmid és eltűnj a házamból. Remélem, többé nem látlak. Az ügynökségnek, ahol dolgozol, minden információt átadok rólad — mondta hidegen, és a tekintetében olyan eltökéltség volt, amivel felesleges lett volna vitatkozni.
Olya tiltakozni akart a ki nem fizetett bérével kapcsolatban, de rájött, hogy hiába próbálkozna, és elindult a házba csomagolni.
Otthon Polina végleg elsírta magát. A stressz hatása most mutatkozott meg: megállás nélkül kérdezgette:
— Apa, miért ment el Griska?
— Ő tényleg olyan jó volt?
— Amikor az a gonosz kutya rám ugatott, Griska közém és közé állt. Ő maga is ráugatott, hangosan kiabált, és ellökött engem a fa alá. Nagyon megijedtem, nem tudtam mozogni, csak sírtam. Aztán odaadta nekem ezt a babát, és elaludtam — mesélte Polina.
— Polinka, megígérem neked, hogy megkeresem őt, becsületszavamra! — mondta Ivan határozottan, miközben a lányára nézett.
Polina előhúzta a babát a pulcsija alól:
— Apa, vigyázz rá, amíg alszom, jó? Csak egy kicsit pihenek, aztán majd én is vigyázok rá.
Ivan a lányát figyelte, és megértette, hogy…Folytatás a kép alatti első kommentben! 👇👇👇
