Helen Doron Rózsadomb

A Rózsadomb csapatával ma Egerben töltöttünk egy délutánt. ❤️

Nagyon fontosnak tartom, hogy időről időre az iskolán kívül is együtt lehessünk, hiszen ezek az alkalmak erősítik a kapcsolatainkat és a csapatszellemet. Erre sajnos már régóta nem volt lehetőségünk, ezért úgy döntöttünk, hogy a konferencia előtti napot most egymásra szánjuk.

Üdvözlünk mindenkit Egerből! 👋

Hiszem, hogy egy összetartó közösség sokkal többet tud adni a gyerekeknek, mint amikor mindenki külön-külön végzi a munkáját. A közös gondolkodás, a jó hangulat, a megbeszélések és az egymás iránti támogatás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy még jobb élményeket nyújthassunk a gyerekeknek és a családoknak.

Nagyon büszke vagyok erre a csapatra és azokra a fiatalokra, akikkel nap mint nap együtt dolgozhatok. 💙

Mitől fosztottuk meg a gyerekeinket az utóbbi években?

A válasz egyértelmű: a választás lehetőségétől.

Ezt nemcsak anyaként gondolom így. Vezetőként és tanárként is ezt látom. Egész életemben gyerekekkel foglalkoztam, és azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb terük és idejük marad arra, hogy megtalálják a saját útjukat.

Létrehoztunk egy rendszert, amely meghatározza, mit kell tanulni, mikor kell tanulni, mennyi időt kell vele tölteni, és milyen eredményt várunk el. Közben a gyerekek nem egyformák. Más érdekli őket, másban tehetségesek, más tempóban fejlődnek.

Hiszek az iskola fontosságában. Hiszek az oktatásban is. Matematikatanárként pontosan tudom, milyen értéket képvisel a tudás. A kérdés számomra nem az, hogy szükség van-e iskolára, hanem az, hogy marad-e mellette elegendő hely az egyéniség kibontakozására.

Egy több száz fős iskola nem tud minden érdeklődési területet lefedni. Nem tud minden gyermeknek személyre szabott utat kínálni. Ez nem az iskolák hibája, egyszerűen a rendszer természetéből fakad.

A probléma ott kezdődik, amikor a tanórák, a különórák, a feladatok és a házi feladatok után már alig marad idő arra, hogy a gyerekek kipróbálják magukat más területeken. Sportra. Zenére. Nyelvekre. Alkotásra. Egyszerű játékra. Pihenésre. A családjukkal töltött minőségi időre.

A nyelviskolában rendszeresen találkozom olyan családokkal, akik nehéz döntések elé kerülnek. Sport vagy angol? Zene vagy angol? Egyik választás sem rossz. Minden mögött egy valódi gyermek, egy valódi család és egy valódi élethelyzet áll.

Őszintén szólva nem az szomorít el, amikor valaki a sportot vagy a zenét választja. Sokkal inkább az, hogy választania kell.

Mert a gyerekeknek nem kevesebb lehetőségre lenne szükségük, hanem többre. Több időre. Több szabadságra. Több alkalomra arra, hogy felfedezzék, kik ők valójában.

Azt hiszem, sok értékes tehetséget veszítünk el, amikor nem hagyunk elég teret a gyerekeknek arra, hogy választhassanak.

Talán itt lenne az ideje visszaadni nekik ezt a lehetőséget.

🫧 Tanárként tudjátok, mi a titkos fegyverünk?
A buborékfújás, természetesen. 😊

Minden tanárnak kell, hogy legyen valami kis varázstrükkje, amivel a leglehetetlenebb helyzetben is vissza tudja billenteni a gyerekeket a játékba és a jókedvbe. 💛

Amikor éppen elkezd hiányozni anya, vagy összekoccan két kis buksi egy játék közben, vagy
valaki elfárad, megszeppen vagy majdnem elsírja magát.

És nálam ez mindig a buborékfújás volt. 🫧🫧🫧
Egyetlen pillanat alatt kizökkenti a gyerekeket a szomorúságból, és újra megjelenik a kíváncsiság a szemükben.

A másik kedvenc pillanatom pedig az, amikor már ők maguk is tudnak buborékot fújni. Az a büszkeség az arcukon… megunhatatlan.

A Science Week táborban pedig még tovább visszük ezt az élményt, mert buborékokkal FESTENI is fogunk! 🎨🫧

Gyertek ti is a nyári Science Week táborba!☀️

🔗 Jelentkezés a kommentben található linken.

🧪 Mi történik, ha a gyerek angolul kísérletezik?

Amikor annak idején Villővel elkezdtem a Helen Doron babás angol foglalkozásokat, volt egy nagy felismerésem. 😊

Angoltanárként ültem ott a foglalkozáson, és rájöttem, hogy nemhogy angolul… néha még magyarul sem tudnám azonnal felsorolni az összes virág, madár vagy bogár nevét. 🌿🦋🌼

És közben azon kaptam magam, hogy szörnyen élvezem a gyurmázást, a levélszirmok ragasztását, az alkotást és a közös felfedezést, mint a gyerekek.

Talán ez a titok.

A gyerekek nem “tanulni” szeretnek, hanem átélni, kipróbálni, alkotni, kérdezni, csodálkozni. És amikor egy izgalmas kísérlet teljesen beszippantja őket — egy vulkánkitörés, egy buborékos reakció vagy egy saját ültetésű magocska — akkor észrevétlenül tanulnak.

Történetesen nálunk angolul. 💛

Tegnap már írtam róla, hogy mennyire fontos nekem a drámapedagógia. És most, a Science Week táborok szervezése közben azt látom, hogy miközben a gyerekek kis tudósként kísérleteznek, pontosan ugyanaz történik, ugyanúgy megnyílnak és kommunikálnak, bátrabbak lesznek és örömmel használják az angol nyelvtudásukat, tanulnak új szavakat, kifejezéseket.

Csak most mindez tudományos köntösben történik, nem hercegnőnek vagy rendőrnek öltözve. 👩‍🔬🌋🧪

Ha szeretnétek, hogy a gyermeketek úgy tanuljon angolul, hogy közben valódi élményeket él át, várunk benneteket szeretettel a nyári Science Week táborainkba! ☀

3–10 éves gyerekek jelentkezését várjuk.
🔗 A jelentkezési linket kommentben találjátok.

Évekig drámatábort tartottunk az oktatóközpontban.
A drámapedagógia mindig a szívem csücske marad. 💛
Hiszek benne, hogy a jelmezek, díszletek, szerepjátékok és párbeszédek rengeteget adnak a gyerekeknek — önbizalmat, kreativitást és bátorságot az angol használatához.

Most mégis tudóstábort szervezünk. 👩‍🔬🌋

Miért?
Mert a nálunk tanító új generációs, fiatal oktatók szenvedélyesen szeretik ezt a világot, és meggyőztek róla, hogy ezzel is óriási értéket tudunk adni a gyerekeknek.

És igazuk lett. ✨

Az előző két év alatt is hatalmas öröm volt látni, mennyire lelkesek a gyerekek:
🪨 kavicsokat gyűjtenek
🌱 magokat ültetnek
🌋 vulkánkitöréseket készítenek
🧪 kísérleteznek
💬 és közben észrevétlenül angolul kommunikálnak, érvelnek, kérdeznek.

Talán ez a legszebb része az egésznek:
a gyerekek úgy tanulnak új angol kifejezéseket, hogy közben valódi élményeket élnek át. 💛

Szeretettel várunk minden 3–10 éves gyerkőcöt a nyári Science Week táborainkba! ☀️

🔗 Jelentkezés a kommentben található linken.

Pár hónapja egyre többször jár egyedül a nagyvilágban. Repülőre száll, vonatozik, tájékozódik, kérdez, hazatalál. Egyedül. Mondom a nagyvilágban. Ha szüksége van valamire, odamegy valakihez, és segítséget kér. Angolul.

Az angolja szakmailag mérve még fejlődésben van. Egy C1-es Use of English teszten valószínűleg még nem menne át hibátlanul. Van még mit tanulnia, finomítani, pontosítani.
De van benne valami, amit nagyon szeretek látni: mennyire magabiztosan használja az angolt, bármikor meg mer szólalni, mer kérdezni és kapcsolódni másokhoz.

Ez óriási ajándék.

Sokan kérdezik tőle, hol tanult meg ilyen jól angolul. Az egyik felvételi elbeszélgetésen erre azt válaszolta, hogy ő egész életében tudott angolul.

Először mosolyogtam ezen. Aztán rájöttem, hogy igaza van.

Ő tényleg egy igazi Helen Doron baby. Hét hónapos kora óta járt Helen Doron foglalkozásra, és én is rajta keresztül kerültem kapcsolatba ezzel a módszerrel. Nála az angol nagyon korán a hétköznapok természetes részévé vált. Dalok, játékok, mozgás, történetek, sok ismétlés, szeretetteljes figyelem és biztonságos közeg kapcsolódott hozzá.

A gyerekek akkor kezdenek bátrabban megszólalni, amikor érzik, hogy van helyük próbálkozni.

Miért fél sok gyerek megszólalni angolul?

Sokszor azért, mert túl hamar megtanulja, hogy az angol nyelv valami, amit értékelnek, pontoznak, kijavítanak. Egy idő után a gyerek már nem arra figyel, hogy mit szeretne mondani, hanem arra, hogy vajon jól mondja-e.

Pedig a beszédhez bátorság kell. Főleg idegen nyelven.

Ezért nagyon fontos, hogyan javítunk.

Ha egy gyereket minden apró hibánál megállítunk, könnyen elveszítheti a lendületét. A gondolata helyett a hibáira kezd figyelni. Ilyenkor a beszéd már nem felszabadító élmény, hanem óvatos teljesítmény lesz.

Mi abban hiszünk, hogy először a kommunikációs bátorságot kell felépíteni. A tanár figyel, visszajelez, mintát ad, sokszor természetesen megismétli a helyes formát, és közben megtartja a gyerek kedvét. Így a javítás nem megszakítja a beszédet, hanem finoman segíti.

A sikerélmény is így épül. Egy-egy megértett szóval. Egy válasszal. Egy bátor mondattal. Egy nevetéssel. Egy olyan pillanattal, amikor a gyerek ráérez: „Ezt én el tudtam mondani.”

Ezekből a pillanatokból lesz önbizalom.

Később természetesen jön a pontosság is. A nyelvtan, az írás, az olvasás, a vizsgákra való felkészülés mind fontosak.

A lányom csoporttársai ma már 17 évesek. Többen C1/C2 szinten vannak írásban és olvasásban is, és közben ugyanazt látom rajtuk, természetesen használják az angolt.

Iszonyúan büszke vagyok rájuk.

Amikor egy kisgyerek nálunk először kimond egy angol szót, először válaszol, először nevet angolul, vagy először mer önállóan megszólalni, akkor mindig eszembe jut, milyen messzire vezethet ez az út, pedig az eleje rögös. Sok inger éri a mai gyerekeket, emiatt sokszor a szülők kívülről azt látják, csak szaladgálnak, játszanak, birkóznak a gyerekek...

Aztán egyszer csak ott áll egy 17 éves lány egy reptéren, egy vasútállomáson, egy felvételi beszélgetésen, és bátran használja azt a nyelvet, ami számára mindig is az élet része volt.

Nekem ezért jelent olyan sokat ez a módszer. 💛

Miért rajzoltatjuk a gyerekeket?
A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: mert a rajz számukra egy nyelv. Olyan dolgokat fejeznek ki vele, amit még nem tudnak szavakba önteni. A kutatások szerint a rajzolás segíti a gondolkodást, a memóriát, a kreativitást, és még az érzelmek feldolgozását is.

És milyen a „jó rajz”?
Nem az, ami „szép”. Hanem az, ami őszinte. Ami mesél. Ami mögött ott van egy érzés, egy gondolat, egy kapcsolat. A gyermekrajz nem a valóság másolata, hanem annak a világnak a lenyomata, ahogyan a gyermek látja és megéli a világot.

Talán ezért hagyjuk abba felnőttként… mert megtanuljuk, hogy „szépnek kell lennie”. Pedig a rajz nem a tökéletességről szól, hanem a kifejezésről. Sok felnőtt ma is rajzol – csak firkálásnak hívja. Pedig lehet, hogy pont így rendezi a gondolatait, így indítja be azt a kreatív részét, amire mindannyiunknak szüksége van. ✨

Külön szeretnék gratulálni az idei nyerteseinknek:
🥇 Zoé
🥈 Kamilla

És hatalmas elismerés a szülőknek is – mert ezekből a rajzokból egyértelműen látszik: a gyerekek szeretettel, az Anyukájukra gondolva alkottak. Ez az, amit nem lehet tanítani – csak megélni. 💝

Lezárult a szavazás! Gratulálunk Zoénak! 🎉🎉🎉😍😍😍 Megnyerte a versenyt! De Kamilla 2. helyezést elért rajza is hatalmas tapsot érdemel! 🫶🎨

Egy gyermek sokféleképpen tud örömet szerezni: egy dallal, egy öleléssel vagy egy kedves szóval… de talán a rajzok azok, amelyek örökre megmaradnak. 💖 

Boldog Anyák Napját kívánunk minden édesanyának! 🩷🩷🩷

Zoé 5 éves

Próbálok nagyon-nagyon igazságos lenni.

Nem hasonlítgatni.Nem irigykedni.Nem azt mondani, hogy „bezzeg Dánia”. És időnként direkt észrevenni azt is, ami nem működik jól. Realista akarok lenni.

De mostanában sokat gondolkodom az oktatáson. Meg azon a dán, hygge-nyugodtságon, hogy itt valahogy nem rohannak annyira.

Mert mitől lenne jobb az oktatás, ha nincs szigorú tanterv?
Ha a tanárok nagyban befolyásolják, mit és mennyi ideig tanulnak a gyerekek?
Ha egy magyar anyuka szemével nézve néha kifejezetten melegedőnek tűnik az iskola?

És mégis.

Itt, Dániában — hasonlóan ahhoz, amit a Helen Doronban is nagyon fontosnak tartunk — a kreativitás, a kritikai gondolkodás és az együttműködés alap. A gyerekek egyáltalán nincsenek túlterhelve. Legalábbis középiskoláig biztosan nem. És őszintén? Utána sem igazán beszélnék arról a fajta túlterheltségről, amit otthon sokszor látok.

Persze, legyünk objektívek: ez egy gazdag ország.

Van pénz takarító személyzetre. Karbantartókra. A köz-WC működik. Van benne papír. Meg szappan is. Mindenhol.

Aztán ott van a rengeteg tenger. Hegy ugyan nincs — hű, de béna —, de van erdő, kastély, tér, levegő.

Az emberek felveszik a földről a szemetet, ha véletlenül leesik. Vidéken is mindenhol érezni a törődést és gazdagságot.

És itt akadok el mindig.

Mert keresem a hibát. Tényleg keresem. De valahogy nem megy.

A gyerekek kevesebb időt töltenek az iskolában, mint a magyar gyerekek, mégis egy értelmes, működő országban élnek.

Van idejük sportolni. Zenélni. Májusban a jéghideg tengerben fürdeni. Múzeumba menni. Kirándulni. Közösen biciklizni. Iskolaidőben☝️

Van hetente főzésóra. Havonta több közösségi munka nap a suliban. Beszállnak a munkába a könyvtárban, a konyhán, az udvaron, a kertben.

És így aztán muszáj feltennem a kérdést:

Mi a francot csinálunk mi a gyerekekkel?

És magunkkal?

Mert amit a magyar szülőktől látok és hallok: mindenki hulla fáradt. A gyerekek is. A szülők is.

A hiányzások emiatt az egekben vannak a suliban.🫤 Már most szervezem a pótórákat, mert az jár mindenkinek.

Csak közben azon gondolkodom, hogy olyan jó lenne, ha egy kicsit le tudnánk lassítani.

Mi, magyar szülők is. Mi, felnőttek is.

Hogy be tudjon kúszni egy kis hygge-életérzés.
Hogy legyen idő mindenre, ami tényleg fontos.

Lehet, hogy álmodom.

De hátha nem.