17/11/2017
Van egy visszatérő munkám kamaszokkal. Egy kisközösség, aminek a tagjai évről évre cserélődnek, ezért évről évre meg kell újulniuk. Változékony korosztály, nyüzsgő, mozgó művészlelkek, folyékony helyzet. Igazán nekem való kihívás ebben keresni a stabilitást.
Úgy képzelem őket, mint egy ide-oda szálldosó kis madárcsapatot, amiben látszólag mindenki megy a saját feje után, miközben káprázatos formákba rendeződve valahogy mégis mindig tartják a teret. Nos, ezen dolgozunk, ezen a láthatatlan rendezőelven, ami együtt tartja és segíti egy irányba mozogni őket. És valamit nagyon jól csinálhatunk, mert évről évre egyre káprázatosabbak a tereik.
Az idei első alkalmon egy tök ártatlan, tök egyszerű kis bemutatkozós játékkal kezdtünk. Már amennyiben egyszerűnek számít egy komplett playback színházi kelléktár, amit csak a világutazó bőröndömben tudok a harmadikról/ra le- és fölcipelni. De a feladat egyszerű volt, "Műemléknek" neveztem el. Az instrukció: mutasd meg milyen lennél, ha köztéri szobor lennél. Bármit és bárkit használhatsz az építkezéshez csak saját magadat nem. Ezt megcsináljuk először úgy, hogy valaki kimegy, és a csoport megépíti őt, mint műemléket. Majd bejön, megnézi, milyennek alkották meg a többiek, és megépíti önmaga köztéri szobrát. Na, és ezen témázgatunk, hogy mik az azonosságok, mik a különbségek. Milyennek látnak mások, milyennek látom önmagam. Ebből az ártatlan, egyszerű kis játékból végül elképesztő történetek és személyiségek bontakoztak ki.
A káprázat az egészben, hogy tizenévesen tökéletesen látják egymás és önmaguk valóságát, az árnyoldalukat is. És ha ez nem elég, még azt is pontosan tudják, mitől lettek ilyenek, amilyenek. A 15 éves fiú, aki nagyon szeret gyorsan kötődni, nagyon ragaszkodni, és másokkal mindenét megosztani, tudja, hogy ez azért van így mert ő sokat utazott. Értsd, 15 év alatt huszonötször költözött, és már a kilencedik iskoláját tapossa. Időnként szomorú volt, amikor búcsúzni kellett, de amúgy tartja a kapcsolatot a régi jó barátokkal.
A sugárzóan szép lány tudja magáról hogy önbizalomhiányos. És ez azért van így, mert a régi iskolájában nagyon sokat kellett hallgatnia, hogy ő nem ér semmit, nem lesz belőle senki, és még barátja sem lesz soha. Mellesleg most is pikkel rá egy tanárnő annyira, hogy iskolaváltáson gondolkodik.
A mackószívű, időnként bunkó srác meg azt tudja, hogy az ő keménysége azoknak a kicsikori támadásoknak a következménye, amikor őt rendszeresen kövérnek, butának, miegymás nevezték. És amúgy már másodjára jön vissza, hogy részt vehessen a csapat munkájában. Először senki nem hívta, most már igen, de mindegy, mert úgyis visszajön az ablakon, ha az ajtón kirakják.
Még azt is tudják, hogy egymás számára mit jelentenek. Hogyan tartsanak egymásnak fékeket, ellensúlyokat, hogyan és mikor támogassák vagy épp hagyják békén a másikat.
Komolyan, azon kezdtem el gondolkodni, míg hazafelé gyaloglás közben lekattogtattam az agyam, hogy mi itt az én dolgom? Ezek a fiatalok tizenévesen többet tudnak önmagukról, mint én huszonévesen, már anyaként tudtam. Meg azon, vajon hány szülő, tanár, felnőtt veszi a fáradtságot, hogy a szélsőségeik, a mobiltelefonjaik és a szorongásaik mögé nézzen. Az elmondásaikból úgy tűnik, nem sokan.
Végül csak arra bírtam jutni, hogy egyetlen dolgom lehet: segíteni őket ilyennek maradni, amilyenek. Okosnak, bátornak, segítésre és fejlődése késznek. Nem faraghat a világ ilyen nagyszerű emberekből éhes szellemet.
https://youtu.be/MjsC-v4C2Pk