Aranykötés- Schillinger Zsuzsa wingwave coach, családmentor oldala

Más kárára élni

Épp csak nem nézünk körül, csak magunkra, az érdekeinkre fókuszálunk.
Épp csak azt nézzük, nekünk mi a jó, és nem figyelünk arra, károsodik-e benne más.
Az ego diadalát éljük, amiben vég nélkül keressük a boldogságunk, boldogulásunk, könyökharcban törünk előre, taposunk, nehogy minket tapossanak el.
Nem egyeztetünk, nem váltunk nézőpontot gyakran már a családunkban sem, nemhogy lakókörnyezetünkben, vagy a munkahelyi viszonylatokban.
Az utálkozás trendi, a segítségnyújtás nem az.
A tapasztalatom az, hogy könnyen háttérbe szorul az, aki az együttélés szabályait betartaná, és kérné annak a betartását.
Egy perc alatt szedik szét, támadják meg. Érdekes módon soha nem a tények mentén zajlanak ezek a beszélgetések, hanem a leuralás mentén. Rögtön behoznak egy mellékszálat, egy jelenben nem tárgyalt másik problémát, amiből azonnal érzelmi kérdést csinálnak. Csak arra nem reagálnak, amit kérdezel. Hangosan, erőfölényt mutatva próbálnak ellehetetleníteni. Végül gyakran a szekunder szégyen folytogatja az embert és ezerszer megbánjuk, hogy határokat próbáltunk állítani.
Mi leszünk a kellemetlen fél, akit lehet a háta mögött utálni.
Virágzik a fékevesztett emberek társadalma: az erőszakosaké, a hangosaké, a birtoklóké, a terjeszkedőké, a megmondóké, a kiabálóké, az erőt demonstráló megfélemlítőké.
Ha nem szeretnénk fellépni a sakktáblára, részt venni a harcban, az éhező lelkek viadalában, hétköznapi szinten könnyen alulmaradunk. Jobb esetben határt tartunk és igyekszünk a betolakodót a határon tartani, de ez energiát követel.
Mégis tesszük ezt, az ahimsa jegyében, abban a tudásban, hogy a karma dolgozik és a dolgok helyrekerülnek. A kiegyenlítődés a duális világban úgy jön létre, hogy az egyik szélsőség mellett meg kell jelenjen a másik. Előbb-utóbb láthatóvá válik a jó. A kérdés csak az, hogy a sötét erők ilyen megerősödését milyen kataklizmával lehet megfékezni, milyen tragédiák kellenek, hogy teret nyerjen a támogató együttérzés az emberekben.

Schillinger Zsuzsanna

www.schillingerzsuzsa.hu

(Sajár kép- Ravello)

Anyaseb

Együtt lépünk, mellettem sétál. Pici, puha lépteinek nincsen hangja. Fehér vászonfityulájában látom kerek kis fejét. Fehér kötött kardigánja alatt kantáros nadrágban van. Duzzogva lépked mellettem. Nézem, ahogy kemény kis fejében forgatja gondolatait. Meg kellene adnia magát, minden oka megvolna rá. Hátára nehezedik a felnőttek baja, ott kopog a fején anyja haragja, szeme apja érkezését fürkészi szorongva. Sírás helyett dühös, egyedül áll szemben a szűkre szabott világgal. Dacos kis gondolataival belső képeket épít, világában ő szövi a mesét, magát vigasztalja. Erős várfalat húz, biztonságos fészket rak benne, oda szűk kapu a bejárat, melyet lassan benő a folyondár.
Mellettem lépdel, halk kis lépteivel, fehér kardigánjában tavasztól őszig, ősztől tavaszig. Félek, ha megsimogatnám kis kerek fejét, elhúzódna, talán itt is hagyna, így nem próbálkozom.
Évtizedekig gyűjtöm a bátorságot, milliószám lépve a lépéseket, hogy a szemébe nézzek.
Kinyújtom felé a kezem, pici tenyere eltűnik az enyémben. Mondanék neki valamit, de nem találom a szavakat. Együtt lépünk, összeigazodó léptekkel, szívünk ütemére.
Lassan melegszik hideg kezecskéje, érzem, ahogy lejjebb ereszkednek vállai. Átölelem. Kitágul a tér. Egyszerre látom a csillagokat, most különösen erősen fénylenek, középen Orion övének hármas csillogásával, érzem a sarki mandulafa első virágainak édes illatát, bőrömön a lágy esti fuvallatot. Még elkel a kendő a nyakamban és a kabát, de már kioldódott a hosszú téli dermedtség, megkönnyebbültek a telet cipelő izmok. Együtt lélegzünk, kiérünk a tágas térre, ahol már csillog a szeme, az első virágokat fürkészi és arcán megjelenik egy bátortalan mosoly és belőlem felszakad a sóhaj.

Schillinger Zsuzsa
www.schillingerzsuzsa.hu

Félelem

Csak beszél, csak beszél. Ontja magából a történeteket, hangja erős, meg akar győzni, de a történet csapongó, elvesztem a fonalat. Győzni akar, meggyőzni, úgy legyen, ahogy akarja. Ha nem, akkor magabiztosan állítja, hogy mindenki szembe jön az autópályán. De nincs probléma, minden a legnagyobb rendben.

Csak hallgat, kérdéseimre igennel, nemmel felel. Vért izzadok, hogy egy kicsit megnyissam. Körme körül pirosra csipkedve a bőr, szemét a szobán járatja, nem néz az enyémbe. Sérelmeit elhallgatja, nem örül, mikor keresztkérdéseimmel a közepébe találok.

Káromkodik, észre sem veszi. Mikor rákérdezek, először nem tudja, miről beszélek, majd azzal védekezik, hogy egyébként nem szokott, mindenki más viszont igen.
Elégedetlen a világgal, a szüleit hol idealizálja, hol pedig a pokolba kívánja. Kapni akar, adni nem tud.

Tehetetlenül megadta magát. Reménytelennek találja, hogy kiálljon magáért, mert a többi erősebb, tekintélyes szülei vannak, a tanárok úgy sem tesznek semmit. Fél a világtól, annak nem csak jelenétől, de lehetséges - főként interneten felé áradó- jövőjétől is, melyet valóságnak hisz.

Közös bennük a végtelen frusztráltság, irritáltság, az azonnali válaszkészség, a regresszió és az agresszió. Ez utóbbit nem csak az iskolában, de a családon is kiélik, meghatározva sokszor a szülők, testvérek egész napos hangulatát. Ha nem pusztítanak, kiabálnak, akkor dacolnak, duzzognak, önmagukat pusztítják. Körmöt rágnak, bőrt csipkednek, összevissza esznek, ráng kezük-lábuk, nincsenek nyugton egy percig sem, valamilyük mindig mozog.

Közös bennük a félelem. Gyakran valós félelmeik vannak, iskolai és családi események billenti ki őket a nyugalmas hétköznapokból. Máskor irreálisak, hiszen alig szűrik körülöttük meg a felnőttek az információt. Az utóbbi években nagy dózisban érték őket a katasztrófa hírek, és katasztrófális személyes tapasztalatok arról, hogyan változhat meg egy nap alatt az ismert, kiszámítható világuk.
Hatalmas terheket cipelnek ezzel, hogy okosnak, tájékozottnak látjuk őket. Mindenről van tudásuk, véleményük, mindig akarnak valamit. Közben kis gyerekek még, akiknek a kiszámíthatóság, a biztonság, a bizalom, a nyugalom lenne a fejlődésük záloga.
Sok mindenük van, de érzelmi biztonságuk a legkevesebb.
Ezt a családok, ahol ma sokszor nincs rend és meghitt ölelő szeretet, és az iskola, ahol hajszolják a lexikális tudást, de nincs idő a gyerekek meghallgatására, megtartására és az érzelmi konfliktusok kezelésének megtanítására, nem tudják megadni.

Határok kellenének, erős várfalak, amivel a külvilágot csak az életkoruknak megfelelő szűrőn át engedjük be az életükbe. Szeretet kellene, feltételek nélküli, ahol fontosabb a létük, mint az iskolai teljesítményük. Biztos gyökerek, rend, érzelmileg és fizikailag elérhető felnőttek.

Schillinger Zsuzsa
www.schillingerzsuzsa.hu

(Saját fotó)

Kedves !
Ismerős az érzés? Veled is történt már hasonló?
A wingwave coaching megoldás lehet a problémádra!

https://schillingerzsuzsa.hu/

Kedves az élet útjának felén, és azon túl járó Nőtársaink!
Idén is megszervezzük nagy sikerű Új Kezdet Női Táborunkat!
Az utóbbi években állandó társunkká vált a változás. Megszűnt az állandóság, már-már napi szinten érnek minket a kihívások. Valamelyik élet-területünk éppen egy új kihívással kell szembenézzen, hol otthon, hol a munkahelyen, hol az egészségünk területén, vagy a baráti kapcsolatainkban szükséges az újratervezés.
Ahogy gyermekeink felnőnek és lassan kirepülnek a fészekből, egy új fejezet kezdődik az életünkben. Talán érezzük az ürességet, vagy a vágyat, hogy újra felfedezzük saját erősségeinket és életcélunkat. Nos, itt az idő, hogy együtt fedezzük fel ezt az új utat!
Csatlakozz hozzánk egy meghitt hétvégére a Női Táborunkban, ahol a középpontban a változások könnyebb kezelése, a testi, lelki egészséged megőrzése áll. Köztünk a helyed, ha feltöltődésre vágysz, ha szeretnél stresszoldó és a szervezet energiarendszerét helyreállító módszereket kipróbálni és megtanulni.
Gyere, éld át nálunk az alkotás örömét, találd meg a belső erőforrásaidat és nyerd vissza újra a belső egyensúlyod. Akkor is várunk, ha csak erőgyűjtésre van szükséged ahhoz, hogy a következő félévben helyt állj a feladataidban, vagy érdekelnek ennek az új életszakasznak a testi és lelki nehézségeinek elkerülését szolgáló eszközök.
Ebben a néhány napban, női körben, támogatva, megértve, elfogadva érezheted magad. Nagyon hiszünk a női kör erejében, a személyes jelenlét és a tapasztalatok megosztásának élményében!
Táborunkat kis létszámúra tervezzük, ezzel biztosítva az intimitást. Szeret***el várunk elfogadó, támaszadó társasággal, öleléssel, nevetéssel és inspiráló beszélgetésekkel!
Helyszín: Balatonlelle
📅 Időpont: 2024. Augusztus 23-26.
(23-án, pénteken beköltözés, ebéd: 12-14 óráig, nyitókör 14 órától
26-án táborzárás 16 órakor)

Reméljük, hogy csatlakozol hozzánk és együtt felfedezzük az élet új szépségeit és lehetőségeit!

Elmém éhes farkas. Tudást keresve tépi húsomat, szívemen tapos. Álomba kell énekeljem, hogy fellélegezzek.

Aranykötés wingwave coaching és családmentorálás
www.schillingerzsuzsa.hu

Lépéseink a múltból indulnak, a jövőbe tartanak, de talpunk csak a jelenben támaszkodik a talajra.

Vannak történetek…halványabb, vagy erősebb képek, állók, vagy filmszerűek. Történetek csupán, a múltban léteztek. Nem a szemünk, nem is a lelkünk nézi őket. Belső mozinkat az elme vetíti, és ő gyönyörködik benne. Meggyőz és meggyőzi magát.

Lépéseink a múltból indulnak, a jövőbe tartanak, de talpunk csak a jelenben támaszkodik a talajra.

Aranykötés - wingwave coaching és családmentorálás

Csendek

Mennyi féle csend van…vagy soha nincsen csend?
Nekem nehéz csendben lenni, bár az utóbbi időben egyre tudatosabban gyakorlom.
Ha nem megy, akkor kapok fentről esélyt, hogy sikerüljön, mint most egy jó kis megbetegedés formájában: egyszerűen elment a hangom:) (Olyan szép ez a szimbólum is.)
Mindig tevékenykedő elmém egy csapásra elnyugodott. Csak a “levés” ment, a “tevés” ezúttal esélytelen volt.
Mások lettek a prioritások, sehol egy vlágmegváltó terv, vagy gondolat.
Elcsitultam és ezzel a csend hangjai felerősödtek. A szél tombolása, a pulzusom dobolásával keveredett. A bútorok apró pattanásaihoz náthás szuszogásom adta az aláfestést.
Kikényszerített csend, mégis gyógyító, megtartó.
Arra gondoltam, hányszor voltam úgy csendben, hogy szóltam volna, de csendre kényszerít***ek. Hogy megbántam volna, ha még egyet szólok.
Vagy kényszerű csend vett körül, mert nem mertek hozzám szólni.
Hányszor szóltam, amikor csendben maradni lett volna jó. Hányszor szóltam, amikor, ha hallgattam, bölcsebb maradtam volna.
Hányszor volt, hogy szóltam, pedig az érdekeimnek inkább a hallgatás lett volna kifizetődő.
Túl nagy a zaj, ebben megtalálni a csendet egyre kevésbé lehet. Kapcsolódni magunkhoz már feladat, tanulás, önismereti munka.
Élvezem ezt a mostani csendet. Egyre jobban élvezem A CSENDET.

Kép: Lisa Aisato

www.schillingerzsuzsa.hu

Schrödinger macskája

Vagyok én és van a testem. Úgy tűnik, nem vagyunk egy. A testem nélkülem van, elmém számára csak akkor létezik, ha a tudatommal megfigyelem. Ha épp nincs vele dolgom, és nem okozok neki valahogy fájdalmat, akkor létezése fel sem tűnik. Természetesnek veszem, hogy mindenhová jön velem, és elviseli amit teszek vele.
Mostanában kezdtünk kommunikálni, ő és én. Egyrészről néha szól, hogy elege van belőlem, végighajszoltam már egy fél életen és evidenciának vettem, hogy tökéletesen szolgál.
Másrészről most tudatosabban megfigyelem, így a jelenben is létezővé teszem.
Érdekes meglátásokat hoz ez az megfigyelés, amit aztán kiterjesztek más testek megfigyelésére is.
Mai fókuszom a gerincoszlop. Igazán nem csodálkozom az enyém görbeségén. Gyerekkoromban lehajtott fejjel és merev háttal tűrtem a csapásokat, felnőtt koromban is sokszor cipeltem szemlesütve mások szégyenét. Értéktelenségem biztos tudatában a szégyen mellkasomat összehúzta, sérülékeny szívem köré így fontam kerítést a bordáimból.
Egyenesedésemhez rengeteg belső és külső munkára volt szükség. 4 éven át keltem hajnalok hajnalán, hogy még munka előtt eljussak a jógára. Szépen haladtam, a lélek is szépen hozzáerősödött a testhez.
Aztán megint megroppantott az élet, a becsapás, a félreállítás ismét mázsás súllyal nehezedett a vállamra. Ma reggel a tornám alatt figyeltem fel arra, hogy a hátizmok erősítése, a gyakorlatok végzése mellett, milyen egyszerűen ki tudom egyenesíteni a hátam: hátrahúzom a fejem és feljebb emelem. Ezzel nyílik a torkom területe, magabiztosabb a nézésem, szebb a tartásom. Nyílik a torkom, ahol a pajzsmirigyem már rég nem tudott megvédeni, de most gyógyulgat, egyenesedik a hátam. Megtalálom az egyensúlyt és a hangom.
Nézegetem az emberek testét, púpok, kirajzolódó csigolyák, lógó fej, megannyi szomorú lélek. Szenvtelenül a telefonra merednek, feledve a körülményeket, a környezetet és mit sem figyelve saját testükre.
Ez a test szótlanul szolgál minket. Ritkán jelez, kezdetben olyan halkan, hogy észre sem vesszük. Pedig lelkünk minden rezdülését elraktározza, ezek formálják, alakítják.
De ha kérdezzük, beszél. Megmondja, mit kívánna, mi esne jól neki. Minden tünete kérdés: biztos jó felé mész? Fordulj vissza!
Tudatos figyelem kell, hogy észrevegyük akkor, amikor még nem ordít. Most tanulom, hogy ne csak akkor kommunikáljak vele, ha tornázom, vagy ha fáj. Hanem úgy beszélgessek vele, mint egy jelenlévő családtaggal. Vagy, mint a macskánkkal. Ha nincs saját, hát jó a Schrödinger macskája is.

Ha tudatosan szeretnél rálátni a testi és lelki stresszállapotok okaira és azok feloldási lehetőségeire, wingwave coachinggal és családgyógyítással várlak téged, vagy gyermeked.

Hibázástól való félelem

Milyen bénító tud lenni ez az állapot. Amikor valamit azért nem teszünk meg, hogy ne hibázzunk és ezzel elkerüljük a megítélést.
A hibázástól való félelmet egész társadalmunk tanítja és örökíti.
Szüleink mondatai égnek az agyunkba gyermekkorunkban, melyet tanítók és gyerekközösségek szavai mélyítenek. Állandó megmérettetésben vagyunk, a pillanatnyi teljesítmény nem egy folyamat felépítéséhez szükséges információ, hanem kőkemény ítélet. Ülj le, egyes.
Ma még több ember megítéléséhez jutunk hozzá virtuálisan, így még fontosabb a látszat, a rezzenéstelen mosoly, a tökéletes háttérkép. Egy hiba és ízekre szed a világháló népe.
Lábaink bénultak, ha lépni kellene; gúzsba kötötten haladunk megszokott utunkon. Ott már megtanultuk a leckéket, minimalizáltuk a hibázást.
Láthatatlanná tesszük magunkat, kapcsolódunk egy erősebbhez, egy láthatóhoz, aki meg meri magát mutatni.
Én is hasonlóan t***em. Előzékenyen előbbre engedtem a harsányabbat, bátrabbat, és reméltem, a környezetem majd így is értékel. Frusztrált, ha nem t***e.
Aztán jól belém égett ez a másodhegedűs szerep, vállaltam minden életterületen. Gondoltam egy csapat vagyunk, az én érdekemet majd figyelembeveszik mások. Frusztrált, hogy nem tették. A frusztráció agressziót szül, a félelem passzívvá teszi ezt is.
De megtapasztaltam, hogy ez a látszólagos előzékenységem egyrészt rejtőzködés, másrészt a hibázás félelméből adódó önbizalomhiány.
Most egy olyan helyzet mutatott éles tükröt ebben, ahol nem mertem előhozakodni a saját ügyemmel csak azért, mert már hasonló volt előttem. Visszavontam az energiát, zavarosan fogalmaztam, ezzel viszont a teljes csoport energiáját csökkent***em. Nehéz volt megélni, hogy saját erőtlenségem, szorongásom milyen negatívan tud hatni a környezetemre. Egyben felemelő is, hogy beláthattam, pont annyira számítok én is, mint a többiek. Nem vagyok elhibázott, én is pont annyit adok hozzá (ezáltal pont annyit is veszek el), mint a többiek.
Mindenki erejére szükség van, hogy megszülessenek a tökéletes pillanatok, a gyógyulás és a feloldozás pillanatai. Nem csak akkor vagyok értékes, ha mast támogatok, hanem akkor is, ha magamat.
Saját személyes élményemre aztán rárakódott a felvételiző gyerekek szüleitől érkező hírek. Ezek a hírek zokogó gyerekekről, szorongó és felháborodott szülőkről szóltak, akik meg voltak döbbenve az idei felvételi vizsgafeladatok miatt.
Minden évben elolvasom ezeket a híreket. Minden évben ugyanezekről hallok.
Elszomorodom. A következő generáció, épp úgy, mint mi, már megtanulta a félelmet. A hibázástól való félelmet.
Teljesítményüket folyamatos negatív visszajelzésekkel, a bűntetés-jutalmazás belső motivációt romboló örök körforgásával ítélik meg kicsi koruk óta. Ha teljesítesz, elfogadunk, ha nem elutasítunk.
Így nem csoda, ha a teljesítményalapú társadalomban tipródó emberek gyereküktől is teljesítményt várnak a felveteli napján, hiszen sorsfordítónak élik meg, hová fog a gyermekük kerülni.
Ebből kilépni nem, csak kihullani lehet. Nem is tudom, kik a szerencsésebbek.
Én végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy csoporttársaim hozzásegítenek, hogy mindig tegyek egy lépést saját sötétebbik oldalam megvizsgálása felé. Segítenek, hogy elfogadjam ez nem jellemhiba, vagy átok, hanem egy rég megtanult hang folyamatos tovébbélése, amit viszont elhallgattathatok, ha felismerem.
Azzal, hogy hibáztam, lehetőséget kaptam megint egy mélyebb megélés, egy újabb elásott hang felhozatalára, és ezzel arra, hogy egy következő jelenben ne a múlt, hanem az adott pillanat energiája vigyen.
Szégyeneimtől így szabadulok.
Csodás lenne, ha a gyerekeknek nem kellene félni a hibázástól, ha nem hitetnénk el velük, hogy minden hiba végzetes következményekkel jár.
Ha a hiba lehetne az, ami: a tanulási folyamat része. Akkor is, ha ez a tanulási folyamat sokáig tart.
Ha vállalhatnánk a hibáinkat és nem kapcsolódna össze a hibázás a szégyenérzettel, akkor könnyebben vállalhatnánk a felelősséget is értük.
Végső soron ez lenne a cél: a felelősség vállalása önmagunkért és a t***einkért.