Tömör Method

Home
Canada
Victoria, BC
Tömör Method

Az élet valóságának feltárása, megértése, elfogadása és a folyamatok kísérése

Tömör Elisabeth
MET tréner, traumaterapeuta
Antropozófus Orvos és Terapeuta képzés (AntroMedicArt, 2012)
3 in 1 Concepts, One brain oktató (Subrosa, 2009)
MET Institute (2006)
AMM terapeuta - Természetgyógyászat, kínai orvoslás (2005)

Az alternatív terápiák felé 35 évvel ezelőtt, első gyermekem születésekor fordultam. Ebben az időszakban vált számomra különlegesen fontossá a természetesebb élet és egészségmegőrzés. A Muscle Effect Therapy az a módszer, amelyben megtaláltam amit kerestem: egy tudományos alapokon nyugvó terápiát, racionális módon megmagyarázható hatásmechanizmussal, mely a testtel és lélekkel egyszerre foglalkozik, a fizikai és pszichés egészséget együtt kezeli. Több, mint 25 éve végzek egyéni terápiás munkát, közel 9000 kezelést adtam és 21 éve oktatom a MET módszert, megírtam tapasztalataimat az Érintés és karma című könyvben. Kiemelkedő hatással (és klinikailag bizonyítottan) dolgoztam várandós anyákkal a szülés előtt és azt követően is. Munkám során nagy tapasztalatot szereztem a súlyos traumák (abúzus, bántalmazó kapcsolatok és kora gyerekkori sérülések) feldolgozásának támogatásában, pánik és depresszió kezelésében. Különleges ajándéknak érzem azokat a folyamatokat, ahol vagy egyes családtagokat kezeltem – vagy gyakran a család összes tagját- , s beszámoltak arról, hogy a kezelések hatása a teljes családdinamikában érezhető volt. Jelenleg Kanadában élek, online dolgozom magyar kliensekkel
honlap: www.erinteseskarma.hu

10/09/2026

👇 English below
Elszalasztott lehetőségeink, és amikor engem hívnak meg 🪑
SétáljVelem 🚶‍♀️🌊

A tegnapi sétámon hazafelé igyekeztem, mert a barátommal úszást beszéltünk meg délutánra. 🏊‍♀️ Itt, a tengerparton mindenki köszön mindenkinek, és elképzelhetetlen, hogy a szembejövőkre ne mosolyogjunk. 😊 A tenger zúgott, a gondolataim csendesebbek lettek, és ilyenkor élesebben kapcsolódom az emberekhez és a természethez is. 🌊

Egy kanyarnál egy gyönyörű felhőn mentünk keresztül, és a sétálókból jófajta torlódás alakult ki. ☁️ A biciklisek is megálltak a helyükön, mert egyszerűen nem fértünk el egymás mellett, és mindenki fotózott. 📸 Ahogy kerülgettem az embereket, balra néztem, és ott ült egy srác egy padon. Nem tudom, hogy hajléktalan volt-e, de elég sok cucca volt: a biciklin a tartók, egy hátizsák, minden, ami vagy egy kiránduláshoz, vagy egy kényszerű élet mindennapjaihoz kell. Éppen komótosan kiterítette a kék hálózsákját a padra, és látszott, hogy lefekvéshez készülődik. 🌫️

Ahogy ránéztem, intett, hogy üljek mellé. Annyira meglepődtem, és a tömegtől mozdulni sem tudtam, hogy elég bamba arcot vághattam. Erre levette a sapkáját, úriember módjára meghajolt, és újra intett, hogy üljek le mellé. 🎩 Annyira mókás volt a helyzet, hogy elnevettem magam, bocsánatot kértem, hogy most nem tudok élni a meghívásával, és magyarázkodni kezdtem, hogy várnak, mert úszást ígértem. Itt már magamon nevettem, hogy egy vadidegen fiatal srácnak szabadkozom, amiért nem tudok mellé heveredni, mert úsznom kell a jéghideg óceánban. 😄

Ugye nektek is nonszensz a helyzet? Nekem az volt, de a java csak most jön.

Ahogy sétáltam tovább, elkapott a veszteség érzete. Eszembe jutott, milyen gáláns volt, és mennyire szomorú lehetett, amikor visszautasítottam. Miért nem ültem mellé? Múlt volna bármi azon az öt percen? Valójában jobban is esett volna, ha én is lefekszem egy fél órát, vagy csak pihenek, és az, hogy nemet mondtam, csak kifogás volt. Az öt perc simán belefért volna. Azóta is keresem a valódi okot, hogy miért utasítottam vissza valamit, ami mindkettőnknek jó lett volna, csak azért, mert szokatlan.

Hány hasonló meghívást utasítunk el mi mindannyian? Persze vannak helyzetek, amikor a nemet mondás a határainkat védi, és ez így van jól. De mindannyian élesen emlékszünk az elszalasztott pillanatokra és találkozásokra. 🤍

Remélem, még találkozunk, és akkor nem hagyom, hogy elmenjek egy ilyen lehetőség mellett: csendben leülni egy idegen mellé, nézni a tengert, és hallgatni a zúgását.

Te mikor mondtál nemet valamire, és azóta is visszagondolsz rá?

ℹ️ Jelentkezés és Információ:
👉 Egyéni online traumaterápiára közvetlenül itt, az oldalon, az Üzenet gombra kattintva tudsz jelentkezni.
🌐 www.erinteseskarma.hu

――――――――――――――――――――

Missed opportunities, and what happens when I'm the one who's invited 🪑
Walk With Me 🚶‍♀️🌊

On yesterday's walk I was hurrying home, because I had arranged to go swimming with my friend that afternoon. 🏊‍♀️ Here by the sea everyone says hello to everyone, and it's unthinkable not to smile at the people passing by. 😊 The sea was roaring, my thoughts grew quieter, and at times like this I connect more sharply with people and with nature. 🌊

At a bend we walked through a beautiful cloud, and the walkers formed a good kind of traffic jam. ☁️ Even the cyclists stopped where they were, because we simply didn't fit next to each other, and everyone was taking photos. 📸 As I made my way around people, I looked to the left, and there was a guy sitting on a bench. I don't know if he was homeless, but he had quite a lot of stuff: the racks on his bike, a backpack, everything you need either for a trip or for the daily life of a life you didn't choose. He was calmly spreading his blue sleeping bag out on the bench, and it was clear he was getting ready to lie down. 🌫️

As I looked at him, he waved for me to sit next to him. I was so surprised, and so hemmed in by the crowd that I couldn't move, that I must have looked quite dumbfounded. So he took off his cap, bowed like a gentleman, and waved again for me to sit down beside him. 🎩 The situation was so funny that I burst out laughing, apologized that I couldn't accept his invitation right now, and started explaining that someone was waiting for me, because I had promised to go swimming. By then I was laughing at myself, at how funny it was that I was making excuses to a total stranger, a young guy, for not being able to lie down next to him because I had to swim in the ice-cold ocean. 😄

Doesn't it strike you as nonsense too? It did to me, but the best part is yet to come.

As I walked on, a sense of loss caught me. I remembered how gallant he was, and how sad he must have felt when I turned him down. Why didn't I sit with him? Would anything have been lost in those five minutes? Actually it would have felt better to lie down for half an hour myself, or just rest, and saying no was only an excuse. The five minutes would easily have fit. I've been looking for the real reason ever since: why did I turn down something that would have been good for both of us, just because it was unusual?

How many similar invitations do we all turn down? Of course there are situations when saying no protects our boundaries, and that is as it should be. But we all remember the missed moments and encounters sharply. 🤍

I hope we meet again, and next time I won't let an opportunity like that pass me by: quietly sitting down beside a stranger, watching the sea, and listening to its roar.

When did you say no to something, and you still think back on it?

10/08/2026

👇 English below
Híd, ami összeköt
SétáljVelem 🚶‍♀️🌫️

Ma hatalmas köd ült a tengeren. Ahogy közeledtem a hídhoz, mintha sűrű tojásfehérjehabba csöppentem volna, szinte vártam, hogy megjelennek a tündérek, vagy Jon Snow, és közli, hogy „közeleg a tél”. 😄

A híd lába még tisztán látszott: a pillér, a kábelek, a kék ég. A másik végét teljesen elnyelte a fehérség, a hegyeknek is csak a teteje látszott. Hogy hol ér véget a víz és hol kezdődik a föld, a homályban maradt. Mégsem gondoltam egy pillanatra sem, hogy eltűnt a híd, vagy hogy lebegni kezdett a hegy. Egy híd a ködben sem szűnik meg híd lenni. Attól híd, hogy két partot köt össze, akkor is, ha az egyiket épp nem látom.

Az életben is gyakran így állunk. Az egyik parton biztosan ott vagyunk, a másikról még semmit sem látunk. Egy új kapcsolat, egy döntés, egy változás ugyanezt a bizonytalanságot hozza: ez itt még biztos, de mi lesz, ha elindulunk? És mi vár ránk, ha odaérünk? 🌫️

Három módon szoktunk átmenni egy ilyen hídon:

– Bizalommal, ha hiszünk valakiben, aki már járt a túlparton, vagy valamiben, ami átvezet.
– Ösztönnel, mert a testünk tudja, merre kell lépni, még ha a szemünk nem is lát semmit. Csak elindulunk, és egyik lépés jön a másik után.
– Tapasztalattal, mert egyszer már átmentünk, ezen vagy egy hasonló helyzeten, és az emlék biztonságot ad, hogy megint sikerülni fog.

A köd nem a híd hibája, és nem is jelenti azt, hogy nincs túlpart. Csak annyit mond, hogy most lépésről lépésre kell haladni. Menet közben pedig, szinte észrevétlenül, kirajzolódik a másik oldal is.
Persze van, hogy egy ilyen helyzet félelmetes. Gondoljatok bele, mi lett volna, ha már sötétben járok arra... Ilyenkor jobb, ha nem egyedül indulunk neki a túlpartnak, hanem keresünk valakit, aki tudja, merre és hol érdemes elindulni. A hidak ugyanis nemcsak partokat kötnek össze, hanem embereket is. 🤍

A terápia is hasonló: valaki a híd lábánál áll, és nem látja a túlpartot. Ilyenkor nem az a dolgom, hogy átvigyem, hanem hogy mellette álljak, és szurkoljak, amíg elindul. És igen, néha a partról hangosan szurkolok: mindjárt, mindjárt ott vagy!

Neked mi segít átmenni, amikor a túlsó partot még nem látod? A bizalom, az ösztön vagy a tapasztalat?

ℹ️ Jelentkezés és Információ:
👉 Egyéni online traumaterápiára közvetlenül itt, az oldalon, az Üzenet gombra kattintva tudsz jelentkezni.
🌐 www.erinteseskarma.hu

――――――――――――――――――――

The bridge that connects
Walk With Me 🚶‍♀️🌫️

Today a huge fog sat on the sea. As I approached the bridge, it felt like I had dropped into thick whipped egg whites, and I almost expected fairies to appear, or Jon Snow to announce that "winter is coming". 😄

The foot of the bridge was still clearly visible: the pillar, the cables, the blue sky. The other end was swallowed completely by white, and only the tops of the mountains showed. Where the water ended and the land began stayed lost in the haze.
Still, not for a moment did I think the bridge had disappeared, or that the mountain had started to float. A bridge doesn't stop being a bridge in the fog. It's a bridge because it joins two shores, even when I can't see one of them right now.

In life we often stand like this. On one shore we're certain, and the other we can't see at all yet. A new relationship, a decision, a change brings the same uncertainty: this side is still safe, but what happens when we set out? And what waits for us when we get there? 🌫️

We usually cross such a bridge in one of three ways:

– With trust, when we believe in someone who has already been to the other shore, or in something that will carry us across.
– With instinct, because our body knows where to step even when our eyes see nothing. We simply set out, and one step follows another.
– With experience, because we've crossed once before, this or a similar situation, and the memory gives us safety that it will work again.

The fog isn't the bridge's fault, and it doesn't mean there is no far shore. It only says that now we go step by step. And along the way, almost unnoticed, the other side starts to appear.
Of course, sometimes a situation like this is frightening. Just imagine if I'd been walking there in the dark... At times like that it's better not to set out for the far shore alone, but to look for someone who knows which way, and where, it's worth starting. Because bridges don't only connect shores, they connect people. 🤍

Therapy is similar: someone stands at the foot of the bridge and can't see the far shore. It isn't my job then to carry them across, but to stand beside them and cheer them on until they set out. And yes, sometimes I cheer loudly from the shore: almost there, almost there!

What helps you cross when you can't yet see the far shore? Trust, instinct, or experience?

10/07/2026

👇 English below
A sebezhetőségnek is van arca 🤍

Tegnap a tujáról írtam, amelynek levágták a gyökereit. 🌳 Arról, milyen könnyű valamit kívülről megváltoztatni úgy, hogy nem látjuk, mi tartotta addig életben, és hogy a mi életünkben is milyen könnyű gyökértelenné válni.

Ehhez a poszthoz nem akartam mosolyogni.

A selfie nekem amúgy is új. Sőt, ha őszinte akarok lenni, nemcsak kényelmetlen volt, hanem kifejezetten utáltam. 😅 Egyáltalán nem értettem, miért jó, ha mutogatjuk a fejünket, és hosszú perceket töltünk ezzel az értelmetlenséggel. Ugyanakkor elfogadtam, hogy könnyebb olyan emberhez menni terápiára, akit már korábban „megismerhettünk”. Ezért, miattatok, nemcsak megtanultam elviselni, hanem kifejezetten meg is szerettem. Úgyhogy köszönöm nektek. 🤍

Az elmúlt hónapban, amikor minden nap megosztottam valamit a sétáimból, többnyire mosolygós képeket tettem ki magamról. Tegnap viszont mást választottam: egy teljesen natúr fényképet. 📸 Aznap sírtam is, de ez is hozzátartozik az életemhez. A képen mégsem látok szomorúságot, olyan az arcom, mint amikor gondolkodom valamin. Smink nincs rajtam, a naptól ugyan kicsit piros az orrom, de a fejem szerintem hétköznapi és átlagos.

Ami aztán történt, őszintén meglepett. A sztoriban ezt a képet körülbelül négyszer annyian nézték meg, mint a többit. 👀 Közel 200 ember, köztük olyanok is, akik eddig még sosem néztek meg tőlem semmit.

Ez elgondolkodtatott. Egy komoly arckifejezést nagyon könnyű szomorúnak olvasni, pedig nem feltétlenül az. És talán ezért gondolok most megint a sebezhetőségre: amikor megmutatunk magunkból valamit, ami nincs megszépítve, megkomponálva vagy elrejtve, közelebb engedjük a másikat. Nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy valaki felismerjen bennünk valami ismerőset.

Most egymás mellé teszem a két arcot. 🙂😐
Mindkettő én vagyok. ❤️

Neked melyik arcodat nehezebb megmutatni?

ℹ️ Jelentkezés és Információ:
👉 Egyéni online traumaterápiára közvetlenül itt, az oldalon, az Üzenet gombra kattintva tudsz jelentkezni.
🌐 www.erinteseskarma.hu

――――――――――――――――――――

Vulnerability has a face too 🤍

Yesterday I wrote about the thuja whose roots were cut. 🌳 About how easy it is to change something from the outside without seeing what kept it alive, and how easy it is to become rootless in our own lives too.

For that post, I didn't want to smile.

Selfies are new to me anyway. In fact, if I'm honest, they weren't just uncomfortable, I downright hated them. 😅 I really didn't understand why it's good to show off our faces and spend long minutes on this pointlessness. At the same time, I accepted that it's easier to go to therapy with someone you've already had a chance to "get to know". So, because of you, I not only learned to put up with it, I actually came to like it. So thank you. 🤍

For the past month, when I shared something from my walks every day, I mostly posted smiling pictures of myself. Yesterday I chose something different: a completely natural photograph. 📸 I had cried that day, too, but that is also part of my life. Yet in the photo I see no sadness, it's the face I have when I'm thinking something over. I'm wearing no makeup, and although my nose is a little red from the sun, I think my face looks ordinary and average.

What happened next genuinely surprised me. On my story, this picture was viewed about four times as often as the others. 👀 Nearly 200 people, including some who had never viewed anything from me before.

It made me think. A serious expression is very easy to read as sad, though it isn't necessarily. And maybe that's why I'm thinking about vulnerability again: when we show something of ourselves that isn't polished, composed or hidden, we let the other person come closer. We don't have to be perfect for someone to recognize something familiar in us.

Now I'm putting the two faces side by side. 🙂😐
Both of them are me. ❤️

Which of your faces is harder for you to show?

10/06/2026

👇 English below
Amikor levágnak a gyökereinkről 🌳
SétáljVelem 🚶‍♀️🍂

Ez a tuja nyár elején még gyönyörű volt, élő, teli oldalhajtással. Olyan volt, mint egy mesebeli fészek, ahol a tündérek körben táncolnak egy öblös mélyedésben, és a hatalmas matuzsálem, mint egy karmester, mosolyogva áll középen, és dirigálja a ritmust. Aztán jöttek a kertészek, és levágtak róla ezt-azt, ami valahogy nem illett bele az ő képükbe, bár fogalmam sincs, mi lehetett az ok.

Egy ideig nem látszott rajta semmi változás, ugyanolyan zöld volt, mint előtte. Egy hét múlva viszont elkezdett barnulni. Nem az ősz vagy a szárazság miatt, mert körülötte minden örökzöld egészséges és burjánzik. Nagyon rossz volt nézni a fokozatos halálát, mintha egyre mélyebbre lógatná a szomorú fejét. 🍂

Egy hétig tehát zöld maradt egy fa, amit már elvágtak a forrásától. A belső tartalékából élt, abból a vízből és tápanyagból, ami még benne volt. Aztán elfogyott: a tartalék, az áramlás és az élete is.

Az „Érintés és karma” könyvemben írtam erről: „A fát nem lehet függetleníteni a termőföldtől, amiből a tápanyagokat felszívják a gyökerek. Ugyanígy az ember se függetlenítheti magát a Földtől, amiből, ahonnan származik.” Az ember gyökere a család, az ősök, a közösség, a nyelv, a hely, ahová tartozunk, és ami érzelmileg táplál bennünket. Bert Hellinger szerint a tartozás az egyik legmélyebb szükségletünk, és akit kizárnak vagy elfelejtenek, annak a hiánya generációkon át hat tovább.
Hogy mi vághat el? „Egy szélroham, bármilyen illékony is a fa kemény szerkezetéhez képest, mégis el tudja pusztítani azt. Ki tudja csavarni a földből, derékba tudja törni, vagy ketté tudja hasítani egy villám.”

Az embert is érhetik ilyen szelek: háború, kitelepítés, intézetbe kerülés gyerekkorban, válás, korai halál. És néha a halálos vágáshoz egy csendes ok is elég: egy családi titok, amiről nem beszélünk, vagy az örökös költözés, ahol sehol sem maradunk elég ideig ahhoz, hogy gyökeret eresszünk. 🌱

Akit elvágtak a forrásaitól, az is képes egy darabig élőként vegetálni. Dolgozik, mosolyog, teljesít, a tartalékából. Aztán megérkezik a kiszáradás: az érzések elapadnak vagy túlcsordulnak, a test megmerevedik, a kapcsolódás elmarad, az élet nem nő tovább, csak tart. Ez is trauma.

Ennek a tujának már nem segíthetek. Embernél viszont a gyökér újra megeredhet. Nem gyorsan és nem egyedül, de megeredhet, és gyakran onnan indul, hogy valaki újra érzi, hová tartozik. Akinek az az érzése, hogy sehová sem tartozik, annak ez különösen nehéz, és egyedül nem is kell végigcsinálnia: az új gyökereknek leginkább megtartó jelenlét kell. 🤍

Te miből és kikből táplálkozol?

ℹ️ Jelentkezés és Információ:
👉 Egyéni online traumaterápiára közvetlenül itt, az oldalon, az Üzenet gombra kattintva tudsz jelentkezni.
🌐 www.erinteseskarma.hu

――――――――――――――――――――

When they cut us off from our roots 🌳
Walk With Me 🚶‍♀️🍂

In early summer this thuja was still beautiful, alive, full of side shoots. It looked like a fairy-tale nest, where fairies dance in a circle in a hollow, and the great Methuselah, like a conductor, stands smiling in the middle, setting the rhythm. Then the gardeners came and cut this and that off it, whatever somehow didn't fit their picture, though I have no idea what the reason was.

For a while nothing changed, it was just as green as before. A week later, though, it started to turn brown. Not because of autumn or drought, since everything evergreen around it is healthy and thriving. It was painful to watch its slow death, as if it were letting its sad head hang lower and lower. 🍂

So for a week, a tree that had already been cut off from its source stayed green. It lived on its inner reserves, on the water and nutrients still left in it. Then they ran out: the reserve, the flow, and its life.

I wrote about this in my book "Érintés és karma" (Touch and Karma): “A tree can't be made independent of the soil from which its roots draw nutrients. In the same way, a human being can't make themselves independent of the Earth, from which they come.” For a person, roots are family, ancestors, community, language, the place we belong to, and what nourishes us emotionally. According to Bert Hellinger, belonging is one of our deepest needs, and the absence of someone who was excluded or forgotten keeps affecting the generations that follow.

What can cut us off? “A gust of wind, however fleeting compared to the tree's hard structure, can still destroy it. It can wrench it out of the ground, break it at the waist, or split it in two with a bolt of lightning.”

People can be hit by such winds too: war, forced removal, being placed in an institution as a child, divorce, early death. And sometimes even a quiet cause is enough for a fatal cut: a family secret nobody speaks about, or constant moving, never staying anywhere long enough to put down roots. 🌱

Someone who has been cut off from their sources can also go on vegetating, alive, for a while. They work, smile, perform, on their reserves. Then the drying out arrives: feelings dry up or overflow, the body stiffens, connection fades, life stops growing and only lasts. This is trauma too.

I can't help this thuja anymore. In a person, though, roots can take hold again. Not quickly and not alone, but they can, and it often starts when someone feels again where they belong. For someone who feels they belong nowhere, this is especially hard, and they don't have to go through it alone: new roots need, above all, a steady, holding presence. 🤍

What and who do you draw nourishment from?

10/05/2026

👇 English below
Még a hajléktalan is ugyanott próbál megpihenni
SétáljVelem 🚶‍♀️🍂

A környékünkön elég sok a hajléktalan ember. Mivel jó az idő és szép a környezet, gyakran alszanak a parkban: vagy egyszerűen lefekszenek egy padra, egy fa alá, vagy sátrat vernek. Szó szerint. Ez itt nem igazán zavaró, mert a legtöbbjük csendes, rendes, kedves ember, és sajnos nagyon könnyű hajlék nélkül maradni.
Mivel szinte minden nap ugyanazon az útvonalon járok, bizonyos helyek és bizonyos emberek mindig ugyanott vannak, hozzátartoznak a tájhoz, és annyira megszokottá válnak, mint egy szikla a tenger mellett, vagy egy hatalmas fa az út partján.

Az egyik bokor alatt mindig ott látom a kék hálózsákot. Szinte otthonos a bokor takarása, mintha egy hatalmas tenyér ölelné körbe a kis szigetet alatta. Annyira békésen zárnak össze a levelek, hogy ha eső esne, talán még akkor sem szivárogna át a hálózsák alá terített hullámkartonra. 🌿
Nézzétek meg, mennyire szépen van elrendezve minden. Semmi sem gyűrött, mintha valaki megágyazott volna egy vendégnek a nappali kanapéján. Könnyen el tudok képzelni egy könyvet, egy olvasólámpát este, és egy pohár vizet...

És ilyenkor mindig eszembe jut a gondolat: mennyire szükségünk van a biztonságra? Mennyire mélyen belénk ültetett igény, hogy az a pohár, az a lámpa mindig ugyanott legyen a szobában, és a betűk az életünk lapjain ugyanolyan békét adjanak most, mint ahogy gyerekkorunkban elringattak minket?

És igen. A hajléktalan embernek is szüksége van arra az illúzióra, vagy látszólagos biztonságra, hogy a takaróját ugyanoda terítheti le minden nap. Hogy van hova lehajtania a fejét akkor is, ha az csak egy hullámkarton és egy takaró.
A testünk ezekből az apróságokból érzékeli, hogy biztonságban van: a pohárból, a lámpából, a megszokott helyből. Ha ezek elvesznek, a test hamarabb jelez, mint a fejünk. 🤍

Neked mi az az apró, állandó dolog, aminek ugyanott kell lennie ahhoz, hogy biztonságban érezd magad?

ℹ️ Jelentkezés és Információ:
👉 Egyéni online traumaterápiára közvetlenül itt, az oldalon, az Üzenet gombra kattintva tudsz jelentkezni.
🌐 www.erinteseskarma.hu

――――――――――――――――――――

Even a homeless person tries to rest in the same place
Walk With Me 🚶‍♀️🍂

There are quite a lot of homeless people in our area. Since the weather is good and the surroundings are beautiful, they often sleep in the park: they either simply lie down on a bench or under a tree, or pitch a tent. Literally. It isn't really disturbing here, because most of them are quiet, decent, kind people, and unfortunately it's very easy to end up without a home.
Because I walk the same route almost every day, certain places and certain people are always in the same spot, they become part of the landscape, and become as familiar as a rock by the sea, or a huge tree at the side of the road.

Under one of the bushes, I always see a blue sleeping bag. The shelter of the bush feels almost homely, as if a huge palm were wrapping around the little island beneath it. The leaves close together so peacefully that even if it rained, it might still not seep through to the corrugated cardboard laid under the sleeping bag. 🌿
Look at how neatly everything is arranged. Nothing is crumpled, as if someone had made up a bed for a guest on the living-room sofa. I can easily imagine a book, a reading lamp in the evening, and a glass of water...

And at moments like this, one thought always comes to me: how much do we need safety? How deeply planted is the need for that glass, that lamp to always be in the same place in the room, and for the letters on the pages of our lives to give the same peace now as when we were rocked to sleep in childhood?

And yes. A homeless person also needs that illusion, or seeming safety, that they can lay their blanket in the same place every day. That there's somewhere to lay down their head, even if it's only a piece of cardboard and a blanket.
Our body senses from these small things that it is safe: the glass, the lamp, the familiar place. When they are lost, the body signals sooner than the mind. 🤍

What is the small, constant thing that has to be in the same place for you to feel safe?

10/04/2026

👇 English below
Amikor megáll az idő
SétáljVelem 🚶‍♀️🍂

Ma megálltam egy ágnál, ami mélyen a víz fölé hajolt. A víz olyan tiszta volt, hogy egyszerre láttam benne a fák tükörképét és a víz mélyén a köveket. 🪞

Nyáron ugyanezen a helyen zöld füzek tükröződtek a vízben, most arany levelek. A víz mindkettőt megmutatja. Amikor fotózom, gyakran veszem észre, hogy nem az van a képen, amit a valóságban látok. Aztán az is eszembe jut, hogy mi van, ha pont nem a valóságot látom?

Hiszen ezek az őszi színek nem újak: a sárga és a narancs egész nyáron ott volt a levelekben, csak eltakarta a friss, az élő, a zöld. Akkor is benne volt az elmúlás a színekben, ahogy a mostani elszáradásban is benne van az élet? 🍂

A víz tükör és ajtó is lehet egyszerre: megmutatja a felszínt, azt, amit gondolunk valamiről, de lehetőség is, hogy belépjünk az ajtón, és megnézzük a valóságot alatta. Ehhez néha nem elég egy pillanatra megállni. Sokszor kell ugyanott megállni, és figyelni azt, amit látunk, és megfigyelni azt, aki lát. 🤍

📸 Ha van őszi képed, oszd meg a kommentben! 👇

ℹ️ Jelentkezés és Információ:
👉 Egyéni online traumaterápiára közvetlenül itt, az oldalon, az Üzenet gombra kattintva tudsz jelentkezni.
🌐 www.erinteseskarma.hu

――――――――――――――――――――

When time stands still
Walk With Me 🚶‍♀️🍂

Today I stopped at a branch that leaned low over the water. The water was so clear that I could see, all at once, the reflection of the trees and the stones in its depths. 🪞

In summer, green willows were mirrored in the water in this very spot, now golden leaves. The water shows both. When I take photos, I often notice that what's in the picture isn't what I see in reality. Then it also occurs to me: what if what I'm seeing isn't reality at all?

And these autumn colours aren't new: the yellow and orange were in the leaves all summer, only covered up by the fresh, the living, the green. Was the passing already in the colours back then, just as life is still in the current withering? 🍂

Water can be a mirror and a door at once: it shows the surface, what we think about something, but there's also the possibility of stepping through the door and looking at the reality beneath. For that, stopping for a moment is sometimes not enough. Often you have to stop in the same place again and again, and watch what we see, and observe the one who sees. 🤍

📸 If you have an autumn photo, share it in the comments! 👇

10/02/2026

👇 English below
A környezet, ami megváltoztat 🏃‍♂️
SétáljVelem 🚶‍♀️🍂

Képzeljétek, életemben nem szerettem futni. Soha nem értettem, miért jó, ha liheg az ember, kiköpi önszántából a tüdejét, és még csorog is rajta a víz. Őrültség, tényleg. De hat hónapja nézem, ahogy szó szerint rohangálnak körülöttem ezrével az őrültek, és úgy vigyorognak, mint a jóllakott óvodások. 😅

Mivel nagyon sok sportolót kezeltem, közelről ismerem a futás ergonómiáját és a test szükségleteit a hosszú, kíméletlen igénybevétel során. Egyszer dolgoztam egy triatlonistával, aki fél év kezelést követően 47 percet javított az IronMan-versenyidején. Szeretek a testekkel dolgozni, mert természetes számomra az izomzat tűrőképessége, és kifejezetten érdekel, hol vannak a testi határaink. Jó megfigyelni, mi lesz ezekkel a határokkal, ha feszegetjük őket, és próbára tesszük a mentális és lelki tűrőképességet is. Ez az alap ahhoz, amikor valóban nagy teljesítményre kell készülni. 🩺

Ez néha fárasztó a körülöttem élőknek, mert gyakori témám a jó mozgás és a jó, laza testtartás, és néha nekem is nehéz. Képzeljétek el, amikor pontosan tudom, hogy a futó rosszul fut, és ez porckorongsérvhez vezet. Vagy amikor látom, hogy a csípője kimozdult, és a rotáció hamarosan térdkopást vagy bokaízületi gyengülést fog hozni. Rettenetes kibírni, hogy ne rohanjak utánuk, és ne mondjam: légyszi, légyszi, engedd már meg, hogy csináljak veled ezt meg azt, mielőtt tönkreteszed magad.

De nem lehet. Nekem ki kell bírnom (nyilván), hogy végignézzem azt, amihez az ég világon semmi közöm. 😮‍💨

Van egy nehezítő körülmény: amikor sokadszorra látom ugyanazt a futót. Például a kávéssal minden reggel találkozom: jön, totál merev nyakkal és vállakkal, az álla behúzva, és teljesen merev lábbal trappol, miközben egy kávét egyensúlyoz. Mindig ott van az a hülye kávé, ami miatt még akkor sem lazít egy kicsit, ha tudna, és ez teszi tönkre a testét az állkapcsától a kislábujjáig. ☕ Na nekik, a mindennapos futóknak a legnehezebb nem szólni.

Egy alkalommal viszont épp leültem, és a napfelkeltében gyönyörködtem, amikor elég sokan futottak el mellettem a korai idő ellenére. Csak jöttek és jöttek, és rájöttem: az ég világon semmi közöm hozzájuk. 🌅 A futás pont olyan, mint az élet. Jön és megy, lassít és gyorsít, néha visszafordul, elkanyarodik, vagy megáll, és beköti a cipőfűzőjét. Vannak, akik futópartnerrel futnak, vannak csapatok, és vannak az örök magányosok. Ja igen. És vannak a vánszorgók, akiknek lehet, hogy kifejezetten ártalmas a futás, de csak csinálják, mert mondták, és szót fogadnak, vagy egyszerűen azt hiszik, ezzel bármi jobb lesz.

Szóval olyan, mint az élet. Ott sem lehet segíteni senkinek az akarata ellenére, ha nem kéri, gyakran még magunknak se. Az élet élése közben is van, hogy tudjuk, már meg kellene állni, vagy épp nagyon más irányba menni, de mi csak szedjük a lábunkat, és megyünk, és megyünk tovább. Teljesen feleslegesen.

De közben valami mégis történt velem. Hogyan változtam meg a sok körülöttem futkározótól? Úgy, hogy már egyáltalán nem tartom őket őrültnek. Annyira természetes lett számomra, hogy futni lehet, futni jó, hogy nemcsak elfogadtam, de néha észreveszem, hogy a lábam hív, hogy gyorsabban szedjem őket egymás után. Jólesik a gyorsítás, a tempó, a döccenések ritmusa. Tényleg igaz, hogy ha egy speciális környezetben vagyunk, akkor mi is elkezdünk hasonlóan viselkedni. 🔄

Ráadásul a sokszínűség, a sok „hibás” és furcsa futó mind arra emlékeztet, hogy mások vagyunk, és mégis ugyanazt csináljuk, egymástól függetlenül, és mégis együtt.

Annyira jó volt ezzel a felismeréssel csak ücsörögni, és nézni a többieket. 💭

Hagyni kell azt, aki futni akar, és hagyni kell azt is, amikor valaki valahogy dönt. Mindegy, mi lesz belőle. Szinte biztos, hogy a megelőzés vagy a helyzetek felismerése csak a bátrak 1%-ának adatik meg, akik mernek kérni. De még akkor is tévedhetünk. Viszont a tévedések felértékelik azt az 1%-ot hasznos lehetőségekké, úgyhogy akár annak is örülhetünk, ha néha el is esünk.

Te mennyire tudod hagyni, hogy más eldöntse a saját útját, még akkor is, ha látod, hová vezet? 🤔

📸 Ha van képed a mai sétádról, oszd meg a kommentben! 👇

Holnap folytatom. 🌅

ℹ️ Jelentkezés és Információ:
👉 Egyéni online traumaterápiára közvetlenül itt, az oldalon, az Üzenet gombra kattintva tudsz jelentkezni.
🌐 www.erinteseskarma.hu

――――――――――――――――――――

The environment that changes you 🏃‍♂️
Walk With Me 🚶‍♀️🍂

Imagine, I never liked running. I never understood why it's good when you're gasping for air, voluntarily coughing up your lungs, and water is dripping off you. Madness, really. But for six months now I've been watching hundreds of these mad people literally running around me, grinning like well-fed kindergarteners. 😅

Since I've treated a lot of athletes, I know running ergonomics and the body's needs during long, relentless exertion up close. I once worked with a triathlete who, after six months of treatment, improved his IronMan time by 47 minutes. I love working with bodies, because muscle endurance is natural to me, and I'm especially interested in where our physical limits are. It's good to observe what happens to those limits when we push them and test mental and emotional endurance too. That's the foundation for when you really need to prepare for a big performance. 🩺

This is sometimes tiring for the people around me, because good movement and good, relaxed posture are a frequent topic of mine, and sometimes it's hard for me too. Imagine knowing exactly that a runner is running badly, and that it will end in a herniated disc. Or seeing that their hip has shifted and the rotation will soon bring knee wear or ankle weakness. It's terrible to hold back from running after them and saying: please, please, just let me do this and that with you before you ruin yourself.

But you can't. I have to bear it (obviously), watching what I have absolutely nothing to do with. 😮‍💨

There's an aggravating circumstance: when I see the same runner for the umpteenth time. Like the coffee guy, I run into him every morning: he comes with a totally stiff neck and shoulders, chin tucked in, stomping with completely stiff legs, while balancing a coffee. There's always that stupid coffee, the reason he won't let himself relax even a little, even if he could, and it's ruining his whole body from the jaw down to the little toe. ☕ For them, the everyday runners, it's hardest not to say something.

Once, though, I sat down and was enjoying the sunrise when quite a few people ran past me despite the early hour. They just kept coming and coming, and I realised I have absolutely nothing to do with them. 🌅 Running is just like life. It comes and goes, slows and speeds up, sometimes turns back, veers off, or stops and ties its shoelace. Some run with a partner, there are teams, and there are the eternal loners. Oh yes. And there are the stragglers, for whom running might be outright harmful, but they just do it because they were told to and they obey, or simply because they think it will make something better.

So it's like life. There, too, you can't help anyone against their will, if they don't ask for it, often not even yourself. Even while living life, there are times when we know we should stop, or go in a very different direction, but we just keep picking up our feet and going, and going. Completely in vain.

But something still happened to me along the way. How did I change, surrounded by all those runners scurrying around me? Like this: I no longer think they're mad at all. Running has become so natural to me, running is good, that I didn't just accept it – sometimes I notice my legs calling me to pick up the pace, to move them faster, one after the other. The acceleration feels good, the rhythm, the beat of the footfalls. It's really true that when we're in a specific environment, we start behaving similarly ourselves. 🔄

And the diversity, all those "flawed" and strange runners, reminds me that we are different, and yet we do the same thing, independently of each other, and yet together.

It was so good to just sit there with this realisation, and watch the others. 💭

You have to let those who want to run, run, and you have to let it be when someone decides somehow. Whatever comes of it. It's almost certain that prevention or recognising situations is only given to the brave 1% who dare to ask. But even then we can be wrong. However, mistakes revalue that 1% into useful opportunities, so we can even be glad when we sometimes fall.

How much can you let someone else decide their own path, even when you can see where it leads? 🤔

📸 If you have a photo from today's walk, share it in the comments! 👇

Tomorrow I continue. 🌅

Address

Victoria, BC

Website

http://www.erinteseskarma.hu/

Alerts

Be the first to know and let us send you an email when Tömör Method posts news and promotions. Your email address will not be used for any other purpose, and you can unsubscribe at any time.

Contact The School

Send a message to Tömör Method:

Want your school to be the top-listed school/college in Victoria?