Szabó Tünde - Belső Forrásom

Miért olyan nehéz megbocsátani?
Mi az, ami nem engedi meg bennünk?
- A harag?
- A sértettség?
- Az igazságtalanság érzése?
Vagy az a gondolat, hogy „amit velem tett, azt nem lehet csak úgy megbocsátani”?

Nemrég találkoztam egy tanmesével a megbocsátásról, ami mélyen megérintett.
A kicsi lélek meséje arról szól, hogy a lelkek még odafent, az Úristen körül ülnek, mielőtt megszületnének.
Egyszer csak a kicsi lélek jelentkezik:
– Én szeretnék lemenni a Földre. Meg akarom tanulni a megbocsátást.
Az Atya ránéz:
– Kicsi lélek, ez nagyon nehéz lecke lesz. Ahhoz, hogy megtanuld a megbocsátást, szükséged lesz egy másik lélekre, aki nagyon mélyen meg fog bántani. Olyan fájdalmat fog okozni, amit nehéz lesz elengedned.
A kicsi lélek körbenéz.
– És ki jönne velem?
A lelkek sorra elfordítják a fejüket. Mindenki csendben marad.
Egyszer csak feláll a hozzá legközelebb álló, legjobb barátja.
– Én lemegyek veled.
A kicsi lélek meglepődik.
– De miért tennéd ezt?
– Mert szeretlek. De ígérj meg nekem valamit: ha eljön az idő, amikor már nem érted, miért történt mindez, próbálj meg megbocsátani nekem.
És együtt elindulnak a Föld felé…

Mi pedig megszületünk, és elfelejtjük az egészet.
Elfelejtjük, hogy talán azok a lelkek, akik a legmélyebb sebeket okozzák bennünk, valami nagyon fontosat is tanítanak nekünk.
Talán nem azért érkeztek az életünkbe, hogy tönkretegyenek.
Talán azért, hogy megmutassanak valamit önmagunkból.
A határainkat.
A sebeinket.
A ragaszkodásainkat.
Azt, hogy mennyi haragot hordozunk.
És végül azt is, hogy képesek vagyunk-e elengedni.

De mit jelent valójában a megbocsátás?
Nem azt, hogy azt mondjuk:
- Nem történt semmi.
- Nem azt, hogy helyeseljük, amit a másik tett.
- Nem azt, hogy elfelejtjük.
- És nem is azt, hogy újra közel engedjük magunkhoz azt, aki bántott.
A megbocsátás sokkal inkább annak a felismerése, hogy nem szeretnénk tovább a saját szívünkben hordozni azt, amit valaki más tett velünk.
Mert amíg haragszunk, addig valamilyen módon még mindig hozzá vagyunk kötve.
Amikor azonban el tudjuk engedni a haragot, valami felszabadul bennünk.
És talán ekkor értjük meg a kicsi lélek üzenetét is:
Lehet, hogy aki a legjobban bántott, nem az ellenségem volt, hanem egy nagyon nehéz leckét vállalt velem együtt.
Talán a megbocsátás nem is a másikról szól.
El kell jutnom oda, hogy már ne ő határozza meg azt, ami bennem történik.
Talán ez a megbocsátás valódi szabadsága.
És talán egyszer, amikor már képesek vagyunk innen visszanézni, megértjük:
Nem minden seb azért érkezett az életünkbe, hogy fájdalmat okozzon.
Van, amelyik azért érkezett, hogy megtanítson szeretni, elengedni és végül önmagunkat felszabadítani.
Ami történt, megtörtént. Nem tudom megváltoztatni. De azt már én döntöm el, hogy meddig viszem tovább magammal.
A valódi megbocsátás.
Nem a másik embernek ad szabadságot. Hanem nekem.

Te kire tudnál ma más szemmel nézni, és talán valami egészen mást látnál benne?

És van valaki, akinek még nem tudtál megbocsátani?

Köszönöm mindenkinek, aki tegnap este velem tartott a Tudatos könyvtári esten. 🙏💝
A „Határok művészete” nem arról szólt, hogyan mondjunk több nemet. Sokkal inkább arról, hogyan halljuk meg végre önmagunkat.

Beszélgettünk arról, miért olyan nehéz kiállni a saját szükségleteink mellett, hogyan jelez a testünk, amikor átlépjük a saját határainkat, és hogy a szeretettel kimondott „nem” sokszor nem eltávolít, hanem őszintébbé teszi a kapcsolatainkat.
A legszebb pillanatok mégis azok voltak, amikor megszülettek a személyes történetek. Amikor rájöttünk, hogy nem vagyunk egyedül a félelmeinkkel, a bizonytalanságainkkal vagy a vágyunkkal arra, hogy végre önmagunk lehessünk.

Hiszem, hogy minden ilyen este egy apró lépés afelé, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz, mert amikor megtanuljuk tisztelni a saját határainkat, akkor tudunk igazán kapcsolódni másokhoz is.
Köszönöm, hogy ott voltatok, és hogy együtt gondolkodhattunk egy ilyen fontos témáról. 🙏

Ha most lemaradtál, szeretettel várlak a következő előadáson. ☺️

Hiszem, hogy a Jóisten nem csak elmét adott nekünk. Testet is adott. Szívet is adott. Lelket is adott. Egésznek teremtett bennünket.
Mégis sokszor csak a gondolatainkat próbáljuk megváltoztatni. Könyveket olvasunk, tanulunk, fejlődünk, miközben a testünk csendben őrzi mindazt, amit átélt: a félelmeket, az elutasítást, a szégyent, a kimondatlan fájdalmakat….. és a szeretet utáni vágyat is.
Amikor a test gyógyul, a lélek fellélegzik. Amikor a lélek fellélegzik, a kapcsolataink is átalakulnak.

Péntek este a Tudat Klubban nem csupán a tantráról vagy a szexualitásról beszélgettünk. Hanem arról, hogy a tudatosság nem ér véget az elménknél. Hogy a testünk emlékszik. Hogy az érintés lehet gyógyító. Hogy a biztonság, a jelenlét és az önismeret nélkül nehéz igazán kapcsolódni önmagunkhoz és egymáshoz.
A tudatos szexualitás nem önzés, és nem a teljesítményről szól. Sokkal inkább a jelenlétről, az egymásra hangolódásról, az őszinteségről és arról a mély kapcsolódásról, amelyben önmagunk lehetünk.

Hiszem, hogy amikor nemcsak az elménket, hanem a testünket is meghalljuk, akkor kezdődik el az igazi változás.
Akkor kezd igazán kibontakozni, amikor a testünket is meghalljuk, és megengedjük neki, hogy újra biztonságban legyen.

Hálás vagyok a pénteki estért, a nyitott szívekért, a mély beszélgetésekért és minden tekintetért, amelyben ott volt a kíváncsiság és a bátorság. Jó érzés megtapasztalni, hogy egyre többen merünk tabuk helyett őszintén beszélni arról, ami mindannyiunk életének része.
Köszönöm, hogy együtt lehettünk. ❤️🙏

Szombaton megtartottam az első budapesti előadásomat.

Néhány órára együtt indultunk el az érintés, a gyönyör és a valódi kapcsolódás láthatatlan világába.
✨Beszélgettünk arról, amiről ritkán beszélünk.
✨Mit jelent igazán kapcsolódni.
✨Miért vágyunk az érintésre.
✨Mi a különbség a testi kontaktus és a valódi jelenlét között.
✨És hogyan tudunk közelebb kerülni önmagunkhoz és egymáshoz.

A téma nem könyvekből született.
Hanem az életemből.
Ötven év öröméből, veszteségéből, kereséséből, találkozásaiból.
Azokból a pillanatokból, amikor kapcsolódtam.
És azokból is, amikor nagyon nem.

Hálás vagyok mindenkinek, aki ott volt, és hozzátette a saját jelenlétét ehhez a közös térhez.
Külön köszönöm Gál Kristófnak, hogy megnyitotta számunkra a helyet, és otthont adott ennek az első alkalomnak.

A láthatatlan érintés nem a kezekkel kezdődik. Hanem amikor megengedjük magunknak, hogy közelebb kerüljünk ahhoz, akik valójában vagyunk.💖

Hálás vagyok nektek, hogy eljöttetek.🙏❤️
Hogy egy pillanatra megálltatok… és magatokat választottátok.

Tegnap megszületett valami.
Egy finom, megtartó tér.
Ahol le lehetett tenni a szerepeket,
és egyszerűen csak lenni.

Őszintén. Kapcsolódva.

És ebben én is megérkeztem mélyebben önmagamhoz.

És ez az út most nyílik meg igazán.💝😊

Ha érzed, hogy ideje lenne másképp élni,
de még nem tudod hogyan indulj el,

lehet, hogy ez az este neked szól.

Ez nem előadás.
Ez egy találkozás!

Ha megszólít, szeretettel várlak.💝